Császár és kalaposinas. Kriterion. Bukarest, 1971.
Önarckép szerencsepatkóval
Megemlékezés a nevekről
Mennyei romok
Vérrel álmodni meglepetés
Ha a gyilkos ismeretlen, mi a teendő?
Még nem volt ilyen temetés
Mikor álmaink megszomjaztak
Az ember, aki megsajnált engem
BRONZKORSZAK
Érzelmek iskolája
Nincs helye a szerelemnek
A tiltott játék
A veres kakas meséje
ÖREGEK KÖNYVE
Régi gyönyörû havak
Császár és kalaposinas
Ne menjen le a nap a te haragoddal
Az elátkozott ház
Példázatok a halálról
A megváltó is jajjal szülik
APOKRIF TÖRTÉNETEK
Jób hetedik védekezése
Álomlátók szövetsége
Az égő tüzes kemence
Dühöngő Messiás
Kerüljétek a csodatevőket
AZ ÁLLATOK VILÁGA
Szürke szamár a ködben
Pulykaméreg
Anyamedve bocsokkal
Számûzött táltosok
Disznó-gondolatok
Macska és kakas
A házi egér
Én nem vágytam látni a törpét: idétlen gyermektotyogása ingerelt, mint vén kéjencé, aki csecsemőtestben lopakodott vissza, hogy elkunyerálja a szeretetünket. Ha megjelent a porondon, félrefordultam. Csupán az erőművész érdekelt.
ITT LÁTHATÓ A LEGERŐSEBB EMBER!
ÁTHARAPJA A FÉLCOLOS ÓLOMCSÖVET!
A LÁNC ELPATTAN FESZÜLŐ MELLÉN!
SZÉPSÉG ÉS ERŐ BEMUTATÁSA, URAIM!
A bohóc gumóorrát közönyösen nézegettem, néha meg arra gondoltam, hogy sunyi ember lehet, akárcsak Fabába, aki a zűrös napokon feleségére térdelt, és tenyéréllel ütemesen ötvenet vágott a tarkójára. Még a vicceit is gyűlöltem.
De a plakát a szemembe lobogott:
ITT LÁTHATÓ A LEGIZMOSABB EMBER!
KARJÁN EMBERFÜRTÖT LÓBÁL!
HASA ÍVELT BETONHID, URAIM!
MUTATÓUJJÁN FÖLTARTJA A TÖRPÉT!
S mikor a bűvész kijött a porondra, hogy merev tartással, fennhéjázón húzza le kesztyűjét, mintha nyerstésztát hántana le ujjairól, kigomboltam az ingem és idegesen hátradőltem.
Egyedül az erőművész izgatott, aki
KÖRHINTÁT FORGAT A FEJÉN!
FÖLEMEL EGY HATSZÁZAS FIATOT!
PATKÓVÁ GÖRBÍTI AZ ACÉLRÚD AT!
Titokban talán arra vágytam, hogy mindazt a sok erőt, amely bennem az évek során hasztalan mozdulatokban ömlött szét, ásításokban párolgott el, egyetlen emberben pillantsam meg. S lám, most itt volt előttem az erőművész.
És átharapta a félcolos ólomcsövet.
És a melle ívelt betonhíddá vált.
És mutatóujján föltartotta a törpét.
Már csak a nagy attrakció maradt hátra: előbb körbemutatta a vasrudat, majd egy hatalmas lélegzettel, hogy szinte kiszívta vele a levegőt a sátorkupola alól, összekucorodott, kettőt fújt, s a karjából hőhullám csapott szét.
A kikiáltó föltartotta a patkót:
– Emlék a legerősebb embertől!
– Ki óhajtja megvenni, kérem!
S ekkor én hirtelen bekiáltottam:
– Huszonöt!
– Ki ad többet?
– Harminc!
– Ki ad többet?
– Ötven!
A villanyfényes párában egymás mellé szorult a sok apró fej, mint dobozban a gyufaszálak, s közülük sercenve pattantak elő a kiáltó hangok. Én pedig, a szerencse magvetője, lehunytam a szemem és boldogan mosolyogtam.
– Száztíz!
– Százhúsz!
– Százötven!
– Százötven egyszer... Százötven kétszer... Százötven harmadszor! No, ki adta meg a százötvenet?
Csönd volt.
A kikiáltó hangja gyorsan emelkedett, aztán visszafelé kezdett hullani.
Ijedten nyitottam föl a szemem.
– Ki ígért százötvenet? Megint csönd.
– Ki ígért száznegyvenet? Hallgatás.
– Ki ígért százat, uraim?!
Körös-körül az emberek arca, elmosódó válla, apró gombszeme beledermedt a villanyfényes párába. Mindenki azt várta, hogy megszólaljon a feloldozó hang.
– Ki ígért nyolcvanat?
– Hát hetvenet?
– Hát ötvenet, elvtársak?
– És negyvenet?
Éreztem, hogy a jéghideg sugár, amely lassan körben forog, most hozzám ér és megérinti a testem.
– Ki ajánlt huszonöt lejt? A szívem hevesen vert.
– Melyikük kiáltott először?!
Még most is hallgattam. Igen, hallgattam. Mert már kétely gyötört, a legerősebb kétely: ha ennyi embernek egy bánit se ér az erő és szépség patkója, én miért dobjam ki a pénzem? A végén még kiröhögnek a nézők...
Az erőművész teste ragyogott a verítéktől, arcát gyermeki mosoly lágyította el; aztán megfordult, és úgy cipelte ki óriási izmait, mint restellni való daganatokat. Ugyanakkor a kikiáltó a feje fölött hátranyújtotta a patkót a díszlettologatónak, s szinte ordítva azt mondta:
– Vigye az ócskaságok közé!
HA A GYILKOS ISMERETLEN, MI A TEENDŐ?
Antikrimi
És mindnyájan annak a városnak vénei, kik legközelebb esnek az agyonütötthöz, mossák meg kezeiket a nyakaszegett üsző felett a völgyben, és szóljanak és mondják: a mi kezeink nem ontották ki ezt a vért, sem a mi szemeink nem látták.
(Mózes V. 21, 6–7.)
N.-ben 652 atomfertőzött beteg feküdt kórházban, de talán nem is helyénvaló a szó, hogy feküdt, hiszen ott ődöngtek valamennyien a drótsövénnyel körülkerített lágerben, mint a leprások, s reggeltől estig minden ösztönük csak a táplálkozás felé ágaskodott erőtlenül és hiábavalóan. Az újfajta bélpoklosoknak ez a telepe a város egykori füvészkertjében erjedt és pácolódott, az emberi tisztátalanság alattomosan egymásba szűrődő páráitól.
Napjában háromszor fél tucat sárgára festett tartálykocsi állt meg a telep hátsó bejáratánál, ahol kiszivatytyúzták belőlük az elkészített ételt, mindig ugyanazt a savanyítás planktonfőzeléket, amely a betonlábakra szerelt tárolóból vályúkba folyt szét; a kocsivezetők visszaültek a fülkékbe, néhány perc múlva pedig odabent a bőrszerűen zörgő bokrok mögött, akár az egymásba gabalyodott kutyafalka vonítása, fölhallatszott az üvöltözés.
A betegek a köpeny alá rejtett fakanalakkal odarohantak a csatornákhoz, amelyek fölött kifakult serényként hullámzott a főzelék párája, állkapcsukat csattogtatták, evőeszközükkel főbe kólintották egymást, s borotvált koponyájuk ilyenkor üres ládaként visszhangzott; mások suta igyekezetükben fölbuktak és társaikat is magukkal rántották, úgy hogy a meztelen lábak erdejének tövében rémült szemek villantak meg, miközben a segélykérő kiáltásoktól még dühödtebbé vált a tülekedés; vagy harminc férfi, aki a fertőzéstől elvesztette látását, a levegőbe nyúlva sodródott a vályúk felé, szemük színtelén volt és áttetsző, mint a zsírba mártott üveggolyó, ajkuk köré odaszáradt az önsajnálat mosolya. Végül a fehér köpenyes, gázálarcos ápolók közéjük rontottak, és csépelni kezdték őket háromágú ostoraikkal.
A helyi lapok naponta beszámolókat közöltek a Fekete telepről, embertelennek és harácsolónak nevezték a gondnokságot, amely elsinkófálja a betegek élelmét és gyógyszerét, holott minden lakos naponta két órát dolgozik munkaidőn felül, hogy eltartsa a nyomorultaknak ezt a szánalmas hadát. Egy különös beteg kavicsot, szeget és gyökereket eszik, írták, egy hétéves kisfiú pedig, aki a szó legközvetlenebb értelmében ivaréretté vált megkörnyékezte az ápolónőt...
Ezekben a napokban, mikor a félelem már nem is volt félelem, csak valami egyöntetű zsibbadtságba dermedt állapot, az öröm pedig szinte kirikított az emberek közül, mint hülye röhögés a gyászmenetből, Koszinuszt, az öreg bölcsészt és lélekbúvárt, aki évekkel korábban híres tanulmányokat írt a gyermekek lelkületéről, már bolondszámba vették, s kedvetlenül elfordultak tőle. Ellenszenvessé tette előttük az aggastyánt óriási babagyűjteménye is, amely a becslések szerint legalább ötmillió vanádiumot ért, sőt voltak, akik azt állították, hogy csupán az egyiptomi eredetű babákért kétszer anynyit ígért valamelyik múzeum. A kölykök gyakran hozzászegődtek, s ott lóstattak a nyomában, kiáltozva és óbégatva vagy pöszén ejtve a szavakat:
– Ohóhóóó!... Éljen Koszinusz Alfa, a szárazdajka!... Éljen Koszinusz, a gyaloggólya, koá, koá, koá!
Néhány városlakó, akit maradék türelme mértéktartásra intett az öreg iránt, s aki úgy emlékezett vissza a vén bugris szavaira, mint saját szerelmi vallomásaira, amelyek immár nemcsak egykori tartalmukat élték fel a családi élet kínjában, de az értelem és a tapasztalat távolából valósággal szégyellnivalókká váltak – ezek az emberek inkább a gyerekeket is szétkergették, hogy még csúfolódásaikkal se emlékeztessék őket olyasmire, amire nem akarnak emlékezni.
Mert hiszen mi értelme zaklatni a tömeget pedagógiai és lélektani fejtegetések hangzatos s már-már öncélú szólamaival, mi értelme naponta elismételni, hogy csupán egyetlen tiszta sziget maradt életünkben, kisded korunk két négyzetméternyi területe, amely alig nagyobb a járóka ketrecének világánál, mi haszna gyűjteni a gyermekszáj első megnyilatkozásait, mikor esténként még a város másik végébe is áthallatszik a Fekete telep betegeinek ordítozása?
De íme, egy napon hirtelen ismét előtérbe kerültek a gyerekek, s velük a meghajszolt aggastyán is. V. Plazma sebészfőorvos kisfiát 1992. május 16-án, délután úgy három és négy óra között egy ismeretlen férfi magával csalta, s a folyó felső elágazásánál, a kiégett fák alatt megfojtotta. Alig fedezték fel azonban az esetet, a Gomorra negyed szolgálatos robotrendőre jelentette, hogy egy kislányt ugyanilyen helyzetben talált, s bemutatta a fényképfelvételeket is. A vizsgálat semmiféle nemi erőszakot, fajtalankodást nem fedezett fel az áldozatokon, ami a gyermekgyilkosságok gyakori kísérője, de a merénylet így is fölzaklatta a várost.
A lakosok képzelete felkapta a két kis hullát, a sötétben a magasba emelte, akár a sárgán izzó üvegfigurákat, hogy tekintetével körültapogassa, míg el nem ér ahhoz a sötét csíkhoz, ahol a szorító ujjak nyoma feketéll, mintha széles pengéjű kés metszése volna; a lágerbe kényszerített betegek pedig aggódva és irigyen sejtették meg, hogy a figyelem róluk egyszeriben a gyerekekre terelődött, s percről percre várták a nyomozás eredményét. A rendőrség azonban egy helyben topogott, jóllehet a főnyomozó, B. Dextrin úr unokaöccse volt a gyerekbarát aggastyánnak, s mint egyetlen jogutód, állítólag mindent el akart követni, csakhogy a gyors leleplezéssel kedvében járjon Koszinusz Alfának. Száztizenöt hatósági alkalmazott járta a várost hordozható készülékekkel, amelyeken a szóbeli jellemzések arcvonásokká alakultak át: a tanúk fölidézett portréit behelyezték egy százötven méter hosszú kibernetikai nyomdagépbe, amely a gyakran ismétlődő jelekből megszerkesztette a gyilkos mozaikképét. De már az első levonat oly iszonyú s ugyanakkor nevetséges ábrát adott, hogy el kellett hajítani, hiszen az előtűnt alak maga a sátán volt, amely vigyorogva nézett a szemlélőre, pusztító erejének felsőbbrendűen magabiztos derűjével. Látszott rajta, hogy arcát a kollektív gyűlölet formálta.
Ki ölte meg a kicsinyeket?
Az óvodák előtt, amelyek függőlegesen felállított, hatalmas műléphez hasonlítottak, falba vájt rekeszeikben csupán egy-egy gyereket őrizvén elszigetelten, nehogy érzelmeikkel egymásra hassanak, a déli órákban már szülők ácsorogtak. Sokan közülük a munkahelyükről szöktek meg, hogy kézen fogva vezessék haza gyermekeiket, s némelyik iskola kapujában esténként a magánkocsik mellett néhány robotembert is lehetett látni, aki a tanítás végét várta, hogy a gazdagabb polgárok csemetéit a nyakszirtjére szerelt ülésen hazacipelje.
Az esti órákban a rémület már úgy szétsugárzott a városban, mintha a levegőn átütne a villamosság, és sokan arról panaszkodtak, hogy valami iszonyatos haláltól rettegnek, az idegeket szüntelen éberségre, védekezésre, összekunkorodásra kényszerítő csapástól, s ez a várakozás néha már öntudatlan kimerültséget, ájulást okoz. Mások nyitott szájjal, lucskosra pállottan hevertek fekhelyükön, s várták, hogy ugyanaz az erő, amely mozgás közben fenyegette őket, kilendítse ágyaikból.
Asszonyok félelmének sötét üregeiben látomások villantak fel, oly élesen, hogy naponta százával jelentkeztek közülük tanúságtételre, szipogva, vörös szegélyű szemekkel, és ülték körbe a rendőrségi várótermet, úgyhogy a hatóság később már csak az írott vallomásokat fogadta el. Egyik nő esküdözve bizonygatta, hogy a szomszédos ház fürdőszobájában gyermekeket vágnak le, volt olyan is, aki a hentesáruban parányi körmöket vélt kitapogatni, s olyan is, aki véres pelenkát látott lebegni a légpárnás vonat ablakában.
„Tekintsetek szét, vegyétek szívetekre, hogy mivé lettetek, s hagyjátok játszadozni a lelketeket, míg olyanok nem lesztek, akár a kicsinyek, nehogy rátok dőljön az értelem fala.”
N. lakói most már nem érezték oly émelyítőnek a gubancolt szakállú és zavarodott tekintetű aggastyán szavait, mint azelőtt, mikor ez a megkésett hangú prédikáció már az ízlésüket is bántotta. Mondták és ismételték szinte az öntudatlanság buzgalmában, mintha csupán a szavak folyamatos sorolása volna a fontos, akár a varázsigékben, s minden szó a rózsafüzér egy-egy szeme volna, melyre rögtön rátalál az ösztön ujjbegye. Ha pedig egy csöppnyi hidegség vagy közöny mégis lehűtötte őket, ismét fölizzott előttük a gyermekek hullája, s kezdték elölről az idézeteket.
Alig egy hétre rá, hogy V. Plazma kisfiát és a másik áldozatot megtalálták, eltűnt G. W. Polonius titkosrendőr hétéves leánykája is, akit később a kültelki postás a patakmeder fölött pillantott meg, amint az ágon függött, akár egy fehér ruhás angyal, amely fönnakadt a fán; nem lehetett mindjárt megállapítani, hogy a merénylő miképpen követte el bűntettét – előbb megölte-e a gyereket, és utána kötött zsineget a nyakába, vagy pedig játékos csellel bújtatta hurokba, majd fölhúzta a fára. A hatóság ezúttal sem talált semmilyen célravezető nyomot a fa környékén.
– Elképesztő! – mondta a rendőrfőnök, akit beosztottjai a háta mögött Vaskutyának csúfoltak. Megtörölte vörösre pállott nyakráncait, sóhajtott és hozzátette: – Ha az első esetben még bosszút kellett sejtenünk a gyilkosság mögött, ez most már badarságnak látszik. Itt egy új düsseldorfi rémmel állunk szemben!
A főnök még azokban az órákban fölkérte a levéltárból a vámpírorvos eseteinek ügycsomóját, a nemi tévelygésből fakadó bűntetteket, és összehasonlította a legfrissebb gyilkosságok körülményeivel; ugyanakkor engedélyt akart szerezni a belügyminisztériumtól, hogy minden „ivarérett férfiegyedet” tüzetes vizsgálatnak vethessen alá, de a nemi orvosok és pszichológusok oly erélyesen tiltakoztak, hogy erről le kellett mondania. A hajlamok elferdülésének nincs semmi külső és gyanúra okot adó jele, állították a szakértők, akiket elrémített a szűrővizsgálat bonyolult feladata is.
A város munkásai megtagadták a kétórás többletmunkát, melyet a fertőzöttekért kellett lekínlódniok, s mindeniküknek egyetlen irányba feszült a törekvése: mielőbb hazaérni, hogy ölükbe kaphassák gyermeküket, hogy térdükre ültetve megtáncoltassák, létének és súlyának valóságos érzékeléséért, hogy a szemébe nézzenek, hajához szorítsák az orrukat, magukhoz öleljék, s beszívják bőrének tej-, virág- és vizeletszagát, ezt a jóságos és utánozhatatlan illatot, amely titokként párolog belőle. Szerették a tojásfejűeket és a babaarcúakat egyaránt, azokat is, akik kapu alatti ölelésből fogantak, s az előre eltervezetteket is, mert hiszen önmaguk nyugalmának emlékét szerették bennük.
Ki ölte meg a kisdedeket?
A kiéhezett betegek, a ragyások és fekélyesek, a kiégett tekintetűek és az üveghajúak, akiknek tincsein mint a jégen átsütött a fény, a bénák, a kacskakezűek és a vakok kitörtek a Fekete telepről, és kötéseiket, mankóikat, nyögdécseléseiket vonszolva, rávetették magukat az üzletekre; beszakították a redőnyöket, és ettek, zabáltak, szinte egyenesre feszült a belük, hogy a borsólisztnek és az enyhén kőolajszagú planktonpogácsának ne kelljen megjárnia a szerpentinek fárasztó útját, hogy a hússzeleteket rágatlanul magukba nyelhessék.
Az eddig ágyhozkötöttek kapzsisága, a nemi félszegek dühe, a tétlenek befülledt ereje most mind elővicsorított belőlük, s ha valaki eléjük ugrott, hogy a fosztogatást megakadályozza, a mankó sebet hasított a levegőn, s ahova lecsapott, szétrepedt az üzletek tüdőszínű műköve; a kimerültek és tehetetlenek pedig elfeküdtek a földön, föláldozták magukat gyűlöletük boldog ellobbanásának, és engedték, hogy az erősebbek a hátukon, gyomrukon taposva, a magasból sújtsanak le a támadókra.
Mikor végül telitömték magukat és lerészegedtek, bicegve és araszolva, mankóikon imbolyogva, messze hangzó fogcsikorgatással, mintha mogyorón taposnának, éjjelre vagy kétszázan visszavergődtek a Fekete telepre, s mert gyomrukat fölzaklatta a gyógyszerek párája, végigöklendezték a folyosókat. Az ügyeletes orvost, aki csöndre intette őket, egy félvak, vörös szakállú beteg sörösüveggel leütötte a 131-es szalon ajtajában.
Egy másik csoport, amely nem jutott élelemhez, italhoz, önnön tikkadtságától űzve, elindult bosszút állni a kicsinyeken, mert hiszen miattuk mondtak le a munkások a túlórázásról, miattuk kellett éhhalálra ítéltetniük. Legelöl négykerekű, lapos babakocsi haladt a. nekifeszülő botok taszításától, s kövér férfi ágaskodott föl rajta a lábcsonkjain; csuklóból lemetszett karjainak forgóízületeiben kést szorongatott, széttárva, mint rák az ollóját, s belemosolygott a szélbe.
„De még ha bolondnak tartotok is, ne higgyétek, hogy én a kicsinyek ártatlanságát teológiai értelemben gondolom... A Példabeszédek igazsága az én számban is rég megromlott már, és a tisztaságra vágyó értelem kiköpte azt; de mit tegyünk az olyan értelemmel, amely világítás közben több kormot termel, mint fényt?... Nem jobb volna ezt a lángot kioltani és mindent elölről kezdeni?...”
A gyermekgyilkosságok száma hétre emelkedett. Mindenik külön-külön a legrejtélyesebben történt; Dextrin úr, a nyomozás vezetője, semmiféle áruló jelet nem talált a helyszínen; a sajtónak úgy nyilatkozott, hogy a század legagyafurtabb bűnözőjével van dolga a rendőrségnek, és ő maga, ha rövidesen nem ér el eredményt, visszavonul az igazságtalan támadások valóságos kampánya miatt.
– A nyakát... át fogom harapni a nyakát!... – nyögte Vaskutya, aki ideggyulladásos főfájástól szenvedett, s föl-földobta magát a szolgálati bőrdíványon, néha pedig pisztolyával a mennyezetbe lőtt, s a mészpor már beszitálta egyenruháját; aztán fölugrott és döngetni kezdte irodájának ajtaját: – Dextrin! Itt van, Dextrin?!
A főnyomozó bejött; Vaskutya ingerülten pillantott rá, majd megfordult és szótlanul körbe-körbeszuszogott a csizma- és fegyverzsírszagú szobában.
– A garázdálkodó leprásokat agyonlőni, megértette? – szólt végül. – Úgy sincs mivel etetnünk őket! Egyébként a gyermekek számára kijárási tilalmat rendeltem el. Az óvodákat, iskolákat bezárattam. De mondja, mit csinál maga? Már az egész világ rajtunk röhög!
– Mindent elkövetek, nagyfőnök – mondta látszólag nyugodtan a nyomozó. – S bár az eredményre még várnunk kell, egy bizalmas dolgot máris elárulhatok. Úgy hiszem, nyomon vagyok...
Végigsimított zubbonya mellén és előrelépett; a rendőrfőnök azonban mogorva nyíltsággal, szinte gyanakvóan várta a beszámolót, hogy ezzel is kétessé tegye Dextrin állítását.
– Biztos adataim vannak róla, hogy a gyilkos helikopterről követi el rémtetteit, mégpedig alig pár arasszal lebegve a föld felszíne fölött. Erre nem számított, igaz-e?
A nyomozó elmosolyodott, és a zsebéből vászonba göngyölt háncsdarabot vett elő, amely szerinte a patakmeder környékén hasadt le, épp arról a fáról, amelyre a gyereket fölakasztották; az anyagpróba szürke zománc jelenlétét mutatta ki a kérgen, mondta Dextrin, amely minden kétséget kizáróan egy helikopter törzséről származik.
– Tudja, mi ez: Bolond Istók varrótűje a szénakazalban! – kacagott fel idegesen Vaskutya. – Nyolcvanötezer szürke helikopterünk van!
Dextrin mímelt sértődöttséggel távozott.
Ki ölte meg a kicsinyeket?!
Mire csöppnyit is lecsillapodott volna a lakosok félelme, ismét egymás után több gyilkosság történt: egy nyolcéves kisfiút Kadaverin gyógyszerész kertjében térdére hajtott fejjel, élettelenül találtak meg a virágzó hársfa alatt, s amikor közelebbről megvizsgálták, azt tapasztalták, hogy a nyaka át van metszve, mégpedig oly különösen, mintha száraz gumicsövet szeltek volna ketté: vérnek szinte nyoma sem volt. A gyerek egy törpe segédmotoros helikopteren jött át a gyógyszerész fiához születésnapozni, s a háziak úgy tudták, hogy miután elköszönt barátaitól, hazarepült a 15/F mammutblokkba.
Ismét megkezdődött a tanúvallomások gyűjtése, a mozaikképek sorozatos előállítása. De mi haszna volt e fáradozásnak, mikor a jellemzések ostoba és makacsul ismétlődő elemei nyomán a gyilkos arca egyre keskenyebbre nyúlt, homlokából kecskeszarvak ütköztek elő, s szeme olyan volt, mint két vörösen izzó parázs, mellének bozótja pedig rozsdás drótként vöröslött. Csupán egyetlen nő akadt, aki a legutolsó gyilkosság napján az áldozatot valami tébolyult tekintetű vénemberrel látta kézen fogva, miközben a gyermek ismerősként mosolygott az aggastyánra. Öt azonban meg se hallgatták. „Nem jobb volna, ha mindent elölről kezdenénk?... Ha egész civilizációnk emlékét egy bőröndnyi Noé-bárkájában menekítenénk át az idő vizén, de csak halvány utalásokkal eredményeink lényegére, hogy ismét szükségessé tegyük erőfeszítéseink kálváriáját, a kerék feltalálásától kezdve?... A tiszta érzések kútjai kiapadtak, egyedül a kicsinyek szavaiban lappang még némi őszinteség ...”
Az utolsó gyilkosság estéjén egy sereg rémült, fölzaklatott és dühöngő ember vonult Koszinusz külvárosi háza elé a sikátorba, ahol meggyűlt a rossz szagú árnyék, és kövekkel döngetni kezdte a kaput.
– Kicsoda vagy te, hogy ismered a gyermekek lelkét? – kiáltozták. – Gyere elő, és adj tanácsot!
– Ne zárkózz el, amikor vigasztalóra van szükségünk, hanem idézd a kicsinyek szavait!
– Melyik mondta azt, hogy a csíkos halak pizsamában vannak? Vagy tán rabruhát mondott? Rabruhát?
– Beszélj arról, aki azt állította, hogy a halál nem jöhet el az élőkért, csak az eleven ember ölhet!
Odabent azonban csönd volt. S ezt a csöndet még csak elmélyítette a vadszőlővel befuttatott veranda komorsága, mintha a hallgatás kozmásodott volna rá.
– Becsapott bennünket a vén hülye! – sipította egy asszony. – Elzárkózott a nyomorúságunk elől!
Most már többen is kiáltoztak.
– Mióta gyermekeinket halomra öldösik, a színét se látni! Pedig egyedül ő vezethetne nyomra!
– Szent igaz! A kertész nemcsak a virágokat ismeri, hanem a kártevőket is. Kerítsük elő Koszinuszt!
– Ő a bűnös! Miért plántálta belénk úgy a gyermekszeretetet, hogy se éjjelünk, se nappalunk miatta!
– Törjünk rá, emberek, egykettő!
– Rángassuk ki a szakállánál fogva!
A lázadók nekivetették vállukat a kapunak, mások átugráltak az alacsony kerítésen, és a verandára özönlöttek, hogy aztán behatolva a lakásba, fel-alá száguldjanak, s hatalmas fésűként végigszántsák a szobákat, hogy törjenek-zúzzanak, letépjék a képeket és a több ezer apró babát, amely a keleti szőnyegekkel borított falakon függött, a padlótól a mennyezet magasságáig, hogy fejükbe húzzák a nagy kristályvázákat, a szögletekbe vizeljenek és odarondítsanak az öreg tudós elhagyott fekhelye köré. S mert nem találtak rá, felbőszültek.
A csörömpölésre, tivornyázásra a szomszédos épület második emeleti erkélyén egy tébolyult asszony tűnt elő, mintha sötét ládában állna: kalácsba font hajkoronája közepén macska feküdt, s ő hosszú, férfiasan inas kezével megfenyegette a zengő házat. Közben valamelyik buzgóbb utcalakó segítségért telefonált a központi rendőrségre.
Dextrin maga mellé vett nyolc felfegyverzett legényt, s beültek a riasztókocsiba, hogy azonnal a helyszínre siessenek. A terepfutó már kifordult a kapun, mikor Vaskutya a lekapott sapkájával intett, hogy álljanak meg. A rendőrfőnök a sofőr mellé telepedett le, s a nyomozó arcán ebben a pillanatban kékes árnyék suhant át: valósággal meghökkent a nagyfőnök váratlan elhatározásától.
– Miért fárad, vezér? – kérdezte nyugtalanul. – Ezt a kis ügyet magam is el tudom simítani...
– Ne zavartassa magát – mondta Vaskutya. – Lehet, hogy csak kabalából társulok a kompániához.
A nyomozó egyre izgatottabb lett. Részint félt, hogy a föllázadt csőcselék, amely szerinte csak a Fekete telep elszabadult rokkant serege lehetett, kárt tesz a babagyűjteményben, vagyis az ő többmilliós örökségében, másrészt pedig aggódott, hogy a főnökben az aggastyán lakásán fölmerül valami gyanakvás, hogy olyan összefüggéseket sejt meg, amelyeket ő eddig gondosan eltitkolt előtte... A parancs az volt: a fosztogatókat lézerpisztollyal kell lelőni, nehogy összelyuggassák a berendezést.
– Ha pénzzé teszi a babagyűjteményt, kilép a szolgálatból? – kérdezte Vaskutya mozdulatlanul ülve.
– Higgye el, nagyfőnök, a nyomozás annyira leköt, hogy még nem is értem rá ezzel foglalkozni...
Dextrin a visszapillantó tükörből látta, hogy a kvesztor elmosolyodik, mégpedig sapkája ellenzőjétől szögletesre metszett arcának azzal a feszült és ideges mosolyával, amely sokszor csak órák vagy napok múlva fejti meg önmagát.
Ki ölte hát meg a kisdedeket?
Mihelyt a kocsi befordult a tudós udvarára, a bekapcsolt reflektorok rögtön kiseperték a sötétséget a környékről, s a rendőrlegények a nyomozóval meg a főnökkel berohantak a házba; a lézerpisztolyoknak csak a kattanása hallatszott, és a sugárkések hegyétől, mint száraz vesszőkosár, úgy szakadt be egy-egy támadásra lendülő férfi melle; néhány perc múlva már csak az egymásra dobált hullák széttárt karja, véresen csupasz nyaka, tátott szája látszott, amelybe besütött a villanylámpák fénye.
Dextrin kétségbeesetten kapkodta föl a padlóról a letaposott babákat, aztán ösztönösen hátraszaladt az utolsó szoba mélyébe, amelyből egy kis alkóv nyílt, a tapétával azonos színű bársonnyal álcázva. Az utóbbi időben itt fogalmazta Koszinusz Alfa a röpiratait. A nyomozó egy pillanatig rámeredt a függönyre, s mikor egy mozdulattal szétlebbentette, nagybátyja hegyes cipőjének orra szinte az állához ütődött. Az öreg tudós közvetlenül a bejáró fölé akasztotta fel magát. Dextrin mozdulni sem tudott, kábult lett és zavarodott, s bár eddig valamennyi számítása bevált, most nem tudott átpillantani az eseményeken, nem tudta fölfogni, mi is; történik körülötte. Vaskutya pedig épp ezt a pillanatot használta ki: a hulla lecsüngő lába mellett besurrant, a szobába, fölkattintotta parányi lámpáját, s mire a nyomozó is belépett volna, már táskájába gyűrte az íróasztalon szétszórt papírokat.
A másnapi lapok érdekes és egymást túlkiabáló címekkel jelentek meg. Ezekből idézünk néhányat:
ÖNGYILKOS LETT A GYERMEKPUSZTÍTÓ VÁMPÍR, AKI NEM MÁS, MINT KOSZINUSZ ALFA, A MEGHIBBANT LÉLEKBÚVÁR!
A FŐNYOMOZÓ MINT BŰNTÁRS! LETARTÓZTATTÁK B. DEXTRINT, AKI AZ ORRÁNÁL FOGVA VEZETTE A HATÓSÁGOKAT!
A TUDÓS UNOKAÖCCSE ATTÓL RETTEGETT, HOGY NAGYBÁTYJA LELEPLEZÉSE ESETÉN AZ ÁLLAMRA SZÁLL A VAGYON!
SZENZÁCIÓS KÜLÖNKIADÁS! A GYERMEKEK BARÁTJÁNAK MEGDÖBBENTŐ EMLÉKIRATAI! AZ ÖREG TUDÓS MEGVALLJA TITKAIT!
Lapunk, a Pusztába Kiáltott Szó bűnügyi munkatársa elolvasta Koszinusz Alfa naplójának utolsó följegyzéseit, és többek között ezekre a meglepő sorokra bukkant:
„Ma ismét beszéltem egy csapatnyi gyerekkel. Cinikusok, fölényesek és unott lelkűek voltak. Minden szavuk, minden mozdulatuk valami koraérett fáradtságot árasztott... Ez az újabb felfedezés megrendítette elmémet, s úgy rohantam az utcákon végig, mint egy futóbolond...
Kétségbeejtő!... Már ők is ugyanazokat a szavakat használják, mint a felnőttek... ugyanazokat az elnyűtt érzéseket öltik magukra... Az ösztönös szépségnek, természetes üdeségnek immár semmi nyoma... Elvesztek, végképp elvesztek számomra... Megfertőzte őket a felnőttek világa...
Ó, segítsetek, mert ha elmém elborul, meg fogom ölni szánalmamban a gyermekeket!... És ha erre vetemedem, tébolyomnak nem lesz határa, és senki sem foghatja le a kezem... Dextrin, akinél kapzsibb és gonoszabb embert még nem szült Európa, vagy megölne, vagy... mindent elkövetne, hogy a gyanakvásnak még csak az árnyéka se vetődjék rám...”
Az igazi gyilkos tehát mégsem Koszinusz Alfa, hanem azok a tényezők, amelyek végpusztulásba sodorták a világot. Mi a teendő azonban, ha a gyilkos valódi arca még homályos, ismeretlen? (A szerk. megj.)
(Egy hónap múltán hazatértem, de a lakás üres volt; csak a fölsepert tizennyolc négyzetméter várt. Még egy kis szemétkupac sem maradt a szoba szögletében, melyet a cipőm orrával, mintha valami jel után kutatnék, szétkotorhattam volna: csak a falak, a meszelés és a por szaga. Szaladjon a rendőrségre, domnu Keresztes, mondta a tanti. Az a ringyó gyönyörűen átejtette magát!)
– IGAZ-E, HOGY A NAP A TENGERBEN ALSZIK?
Nem tudtam, honnan ötlik vissza ez a hülye kérdés. Mire fölkeltem, már a gyümölcsfák közt is fény ragyogott; a keskeny deszkasövényen a kerti csaphoz támolyogtam, alátartottam a fejem, s hagytam, hogy perceken át rácsurogjon a víz. Gyújtó Pál egy szarvasbőr darabbal törölgette a kocsi ablakát; alig látszott, rajta az éjszakai konyakozás; amint megpillantott, felém fordult, s ajkáról lecsípegette a dohányszálakat.
– Rosszul van, művész úr?... A csap alól nyögtem oda:
– A konyakot nemigen bírom!
S mihelyt emlékezetemből letisztult egy-egy iszapos fok, tiszta kép jelent meg a helyén: megint ott ültem Gyújtó Pál mellett a kocsiban, hátam mögött a sráccal, s egy ürgét figyeltem, amely felágaskodott az országút közepén, s két mellső lábát, mint rövid antennákat, maga elé csüngette; hirtelen azt sem tudta, ugorjék-e vissza az árokba, vagy surranjon át a kukoricás közé. Mindezt egyetlen gondolattal mértem fel, s amit megértettem, az inkább a kész tapasztalat volt, hiszen már tova is suhantunk, s az ürge, akár egy kisgyerek messze hajított nadrágja, szétlapult mögöttünk; aztán más ürgék következtek, elgázolt csókák és verebek tűntek elénk, néha mezeinyúl vöröses foltja tapadt az aszfalthoz.
(Jaj, istenem, maga amilyen jó ember, domnu Keresztes, még futni hagyja azt a szukát a trógerével! De hát miért? Hisz ebben a házban minden a magáé volt, a két kezével szerezte. A televízió, a diófabútor... Hívja fel a rendőrséget!)
– IGAZ-E, HOGY A NAP A TENGERBEN ALSZIK?
Idegen kisvárosokon hajtottunk át, és a kávé mindenütt rossz volt, halvány levében ízetlen szemcsék lebegtek. Fél deci rummal, konyakkal tompítottuk le émelygésünket.
Egyedül a fiú nem ivott; amíg ketten a kocsmában voltunk, ő megállt a járdaszélen, akár egy gyík a ragyogó kőlapon, szétnyitotta a térképet, s a tenger kék foltjára bámult.
Eleinte csak kettesben akartunk nekivágni a főmérnökkel, de nekem eszembe jutott a költő, tudtam, hogy régóta vágyik napfelkeltét látni a tengeren, s szóltam Gyújtónak.
– Csak aztán ne dumáljon túl sokat.
– Ó, erről szó sincs. Csöndes fiú!
De most már én is kezdtem aggódni. Hiszen a csalódottságból menekültem, ő pedig lelkendező, gyerekes kérdéseivel felbolygatta bennem a csöndet, amellyel az országút csavart körül. Már azt sem szerettem, hogy szüntelen hátrafordul, és sajnálkozva pislog az elgázolt ürgék után. Néha meg kidugta kisujját az ablakon, és úgy ült, mint egy óriási csecsemő, aki bármikor felnyúlhat az égre, hogy összegyűrje a felhőket; de volt egy másik kifejezése is: keze ilyenkor csuklóból a föld felé hajlott, bal arcát ráncok húzták össze, s míg halántékán megfeszült a bőr, tincsei közül előragyogott néhány fehér szál, s öreggé tette.
„Lám, még az irattárcáját sem a zsebében hordja – gondoltam oktalan bosszúsággal –, hanem a kezébe veszi, és a jegyzete mellett örökké ott lapul a vasalt zsebkendő s néhány papíregylejes. S vajon miért visel kitűrt gallérú inget?...”
– AZT MONDJÁK, HOGY A LÁTHATÁRON, AHOL AZ ÉG RÁHAJLIK A VÍZRE, EGY OLYAN KÉK SÁV LÁTSZIK, MINT ÁLOM S ÉBRENLÉT ÖSVÉNYE...
A kocsiban csend volt, csupán a motor egyenletesmunkája hallatszott. Egymásra fektettem a kezem, a szerszámpolcot néztem, ahol pár kirázódott Carpaţi között egy sárga bőrkesztyű hevert, s ezt gondoltam: „Beszélj, apám, beszélj; dúdold csak a magad szép altatódalát, de én nem akarok álmodozni!”
És visszaemlékeztem arra az estére, mikor bennem is felébredt a megváltó szándék; hogy részeg voltam, az bizonyos. Lapos egyetemistasapkámat kabátom alá dugtam, s úgy loholtam át a kapualj vörös homályán, ahol verkli szólt. Még ma is emlékszem a dallamára: „Kisasszony, ha lehet, kössünk egy üzletet!” Az ajtók előtt egymásnak dűlő párok egyezkedtek, s a női hangok hajlékonyan átbujdostak a bőrgyári fiúk, hóstáti legények elfogódott dünnyögésén. Egyenesen a fogadószobába mentem, ahol öt-hat lány üldögélt, házilag kisütött hajjal, pongyolában, amelyen tenyérnyi rózsák rikítottak. Cigarettájukat úgy tartották ujjaik között, mintha ólompálcák volnának. Szónokolva így kezdtem: „Ma Dosztojevszkij napja van, és azért jöttem, hogy őróla beszéljek nektek. Épp ideje már, hogy kimásszatok ebből a mocskos gödörből!” A lányok unott érdeklődéssel bámultak rám, amíg a buta és nagy combú Kürti Kati röhögni kezdett, s a szavak úgy bukkantak elő kerek száján, mint a nyálgömbök: eredj haza, kisfiú, és feküdj le; eredj haza szépen...
– IGAZ-E, HOGY A NAP A TENGERBEN ALSZIK?
A nap?... Miféle nap?... Megráztam a fejem, a víz fonalai közül pislogtam elő, s már azt sem sejtettem, merre áll a ház; a főmérnök még mindig a Fiat mellett hajladozott, s az ösvényen meg a szilvafák alatt tenyérnyi fehér forgácsok hevertek: házigazdánk az éjjel átvágta a kerítést, hogy a kocsi behajthasson.
(Váj, domnu Keresztes, igazán ebédeljen velünk. Úgy sajnálom, hogy szakad bele a szívem. Itthagyni egy ilyen embert fekhely nélkül... meleg nélkül... hit nélkül... Aki gyilkol, talán még az sem vét ily súlyosan Isten ellen!)
– ÉS TESSÉK MONDANI: HOLNAP HÁNYKOR KÉL A NAP?
Még emlékeztem rá: mikor ezt kérdezte, apró keze az ölében hevert, mintha játék közben ottfelejtette volna, fejét pedig oldalt billentette; később egy szem szilvát vett elő a mellényzsebéből, s kíváncsian nézte, forgatta.
Majd ismét megszólalt:
– Ó, minek is a szálloda: inkább aludjunk egy szénakazalban!
– Még csak az hiányzik...
– Vagy álljunk meg és szedjünk havasi gyopárt a sziklákon!
– Erre most nincs idő!...
Úgy felelgettem, hogy hangomból már-már előcsapott a káröröm, s szinte ujjongtam, hogy átvehetem Gyújtó szerepét. Mert én tudtam, hogy a mérnök nem áll meg. Egy éve kapta a kocsit, s még alig volt alkalma kimozdulni vele. Csak a lakás volt az övé s a műhelyek; szaglóérzéke is eléggé eltompult az erős fenol- meg krezolpárában, s mikor eljöttünk otthonról, a takarítóasszony harminckilenc neszkáfés dobozt szedett össze a szobájában.
Régebb is ezreseket vert el velem egy-egy motoros kiránduláson, de csak ott fékezett, ahol ő akart, s csak azt fényképeztük, ami neki tetszett. Magamban már sokszor fellázadtam ez ellen, de most éreztem, hogy cinkosává szegődöm. Én sem akarok látni semmi szépet. Se ködlő fenyvest, se vöröslő sziklát. Hajtsunk, hajtsunk, amíg kikopik alólunk az országút!
És egy keskeny hegyszorosnál, ahol Gyújtó Pál éppen megállt, s előreszaladva szemérmesen letért a kis betonőrház mellett az erdőbe, meg is mondtam a fiúnak:
– Ide figyelj: mi itt potyások vagyunk, nincs mit ugrálni. Az övé a kocsi, ő állja a költségeinket, s. legjobb, ha azt is rábízod, hogy mit tartson szépnek vagy pocséknak!
– IGAZ-E, HOGY A NAP A TENGERBEN ALSZIK?
Éjfélkor érkeztünk meg, s itt, Tomis külnegyedében béreltünk két kis szobát, a tenger fölött; az elsőben Gyújtó telepedett meg, a másikban a fiú meg én. Úgy két óra körül átjött a főmérnök, és egy üveg konyakot hozott.
– Elaludt a kölyök? – kérdezte.
– A sok élménytől – legyintettem.
Gyújtó csak hunyorított, ez volt az ő mosolya, s ajkáról csipegetni kezdte a dohányszálakat. Élveteg cigarettázó volt, aki a nikotin ízét szereti elkeverni nyála zamatával; aztán a heverő végénél egy noteszlapot pillantott meg, a fiú elszámolása volt, valami kétszáz lej, s alul egy sornyi írás állt, olyan verscím-féle: „Szomjas álmaimat itatni terelem.” Elővette öngyújtóját, és a cetlit a láng fölé tartotta. Hajnalig egy csepp pálinka sem maradt...
S mire megtörülköztem s felöltöztem, dél lett. Kocsiba ültünk, és kihajtottunk öt kilométernyire a fürdőpavilonok mögé, ahol telepített nyárfák szűrték meg a motorzajt; a forró homokon megint feltódult belőlem az egész másnapos rosszullét, s szememből törölni kezdtem a maró fényt; a sok ernyő úgy sziporkázott a parton, mintha a víz óriási, színes kagylókat sodort volna ki.
Karomra hajtottam a fejem, hallgattam, ahogy a lépkedő lábakról halkan visszapörög a homok, s a legállatibb emlékek jutottak eszembe. Például az a nap, amikor Stefivel megismerkedtem, és a sétatéri padon egy szem cukorkát ráncigáltunk; a cukorka elgörbült az ajkunk között, s mint az ívfény, úgy ragyogott. És most is restelltem. Mer semmit sem szégyellünk jobban a szeretetünknél, amikor már nem szeretünk...
(Itt a harmadik emeleten Nágelnek van telefonja. Ne hívjuk fel a milíciát? Micsoda egy ringyó, szent Szűzanyám! Hiszen az utcáról szedte fel. Reáköltötte minden baniját, pedig jól tudta, hogy kiféle-miféle volt azelőtt!)
Idegenül nézelődtem.
Néztem a színek néma nyüzsgését, figyeltem, ahogy pár lépésnyire tőlem megáll egy szép nő, tenyérnyi babos fürdőnadrágban, s bal vállát, hosszú lábszárát gyöngédszemérmetlenül odatolja a napnak; egész teste átizzott a fénytől, akár egy karcsú üvegfigura, és a sok férfitekintet, amely lusta-éberen kószált, most rögtön odasietett és körültapogatta.
Félrebillentettem a fejem, hogy ne lássam; a vendégek már lehúzódtak az ernyők kerek árnyékába, egyedül a fiú volt bent a hullámok között, s széttárt karral fölfölnyújtózott, mint egy napimádó. Persze neki ásták ezt a gödröt, egyedül neki! Egy kevés ideig jól éreztem magam, a fájdalom szétterjedt belőlem, és ott csillogott a távoli vízen, de aztán ismét összenyomódott a mellemben az egész tenger meg a láthatár is.
Megint el kellett fordulnom.
És ekkor, alig három lépésnyire, a homokban egy nagy, lapos férfit vettem észre, aki hosszú nyakával és kicsiny, gömbölyű fejével teknősbékához hasonlított; mély gödröt vájt maga alá, onnan leskelődött, tekintetével szinte rátapadt a nőre, sőt hallottam is, ahogy a tekintete vad trappolással, szuszogva odarohan, míg a többi félénk és sóvár pillantás vinnyogva széthullik, mint az éhes gyerekek serege, akiknek nem jut kenyér...
Lehúztam a fejem, és erősen a karomba haraptam.
Nem kell, nem kell! – ismételtem hülyén. – Én nem verekszem. Nincs napkelte. Nincs álomsövény. Ha mindez szüntelen csak arra emlékeztet, hogy átejtettek, kifosztottak, akkor gyűlölöm!
– Mi van? – kérdezte Gyújtó. – Megint rosszul vagy?
– Menjünk innen! – feleltem. – Nem akarok maradni...
– DE UGYE, HOLNAP MEGNÉZZÜK A NAPFELKELTÉT?
A karosszéria átforrósodott, vörösre pállottam a kocsiban. Visszatértünk a városba, és lépésben hajtottunk át a nyüzsgésen. Ha két épület közül néha előcsillant egy darab kék tenger, a fiú tenyerével nekitámaszkodott az ablaknak, s felsőtestét úgy himbálta, mintha ki akarna ugrani.
– Tankolunk valamit? – szólt hátra Gyújtó.
Verítékezve szuszogtam:
– Igyunk, nem bánom. Húzódjunk be valahova.
Leereszkedtünk a tengerparti kaszinóhoz, ahol lehetett parkolni, s kiültünk a teraszra. A főmérnök rántott harcsát kért vörös Murfatlarral, a fiú pedig elővette jegyzetét, s apró számokkal beírta a maga fogyasztását. Most már keveset beszélt. Ha szóltunk hozzá, szinte aggódva kapta ránk a tekintetét, aztán az asztalt nézte, s talán kételkedett is.
Megittunk két üveg vörös bort; ekkor Gyújtó azt mondta, hogy vegyük sorra a presszókat, mindenütt kapjunk be egy-egy kávét, s adjunk rá osztályzatot. Neki is indultunk, minden apró zugcukrászdát felkajtattunk, de hetesnél jobb jegyet sehol sem oszthattunk ki, s megint konyakkal kellett letompítanunk émelygésünket. A Kék cethalban a mérnök Coca-colát talált, vett belőle nyolc dobozzal, s úgy hozta ki az ölében, mint az uborkát.
Én berakosgattam elöl a csomagtartóba, hogy a légáramlat hűtse, visszaültünk s hajtottunk tovább. Megtettünk huszonöt-harminc kilométert, kiszálltunk, hagytuk, hogy nadrágunk szárát csapkodja a szél, elszívtunk egy cigarettát, megbámultuk a sziklás partot, majd visszafordultunk. Egy kisebb nyaralóhelyen Gyújtó fölkapaszkodott a töltésre, odaintette a fiút is, s a tengerre mutatott, ahol egy sötétebb folt fölött sirályok köröztek. Némelyik madár olykor fölbillent a fényre, aztán vijjogva visszaereszkedett, szinte eltűnt az árnyékos hullámok között.
– Szép játék, mi? No és tudja, mi zajlik ott? A fürdőtelep kanálisa bugyborékol föl, kolléga úr!
Estig csavarogtunk; akkor Gyújtó meghívott minket a Melody bárba, s hazarohantunk átöltözni.
– MI TÖRTÉNT?!... HOL VAGYUNK?... A NAP MÁR FELÉBREDT?!... ÉS MIÉRT NEM LÁTSZIK A TENGER?!
Hajnali négy órakor már alig emlékeztem a murira. Ültem az ágy szélén, s csak a köszönő ember tűnt elém lötyögő tengerparti öltönyében, lefolyó vállaival; a zömök argentin énekest láttam, aki az édeskés olasz dalokat is harsogva énekelte, s ajándékként megcsomózott nyakkendőjével verte a dobot; aztán három bebronzolt, fénylő testű akrobata ugrált a megfakult villanyfényben, s minduntalan kicsúsztak egymás kezéből, szinte ingerlő gyakorisággal, hogy egy-egy szám annál hatásosabb legyen.
A fiú pár pohár Cotnari-tól már becsiccsentett, s most sápadtan feküdt a párnán; de fehér, vasalt ingét, tiszta zsebkendőjét, megtakarított cipőjét még az este szép rendben odakészítette az ágy mellé, a székre, hogy reggel éppen csak borotválkoznia kelljen, s máris indulhasson a tengerpartra. A főmérnök egy körömreszelővel egymás után szúrta át a Coca-colás dobozokat, s a gyantaillatú koffeines lé a poharakba fröccsent.
– Az idén nem vágyom a tengerre – mondtam Gyújtónak, és fejem a padló felé húzott...
– Én sem. Valahogy az egész olyan idegen. Máskor legalább két-három napig kibírtam...
– És ha elmennénk?... Ha még most összecsomagolnánk és elindulnánk a hegyek közé?
Gyújtó szürke arccal, spiccesen kacagott, és ajkáról csipegetni kezdte a dohányszálakat.
– Hogyhogy? Ne marháskodj! És a kölyök? Ma okvetlenül látni akarja a napfelkeltét.
– No és ha látni akarja?... No és?... No és?... Mi van akkor?...
Mintha bediliztem volna, percekig ugyanazokat a szavakat ismételtem; utána felálltam, s az ágy meg a szekrény egyszerre emelkedett rezgő pillantásommal. Most már tudtam, hogy rég készülök erre a szarházi szerepre. Talán már az úton megéreztem, hogy csak valami aljas cselekedettel oldhatom fel magamban ezt a kemény forróságot, s hogy el fogom árulni a költőt.
De azért nyugodtan így szóltam:
– Jobb, ha nem lát semmit, érted? Mert csak az lesz benne a haszon, hogy a hegyek között sem nyughatunk majd tőle. Engem már így is épp eléggé felkavart...
– És mi az elképzelésed?...
– Az, hogy szépen becsavarjuk a bohócplédbe, így, ahogy van, s elindulunk, amíg nem késő...
– Ezt mégsem tehetjük...
– Hallgass rám. Különben annyit fog dumálni az élményeiről, hogy mindketten belehülyülünk!
Úgy hat óra felé már messzire jártunk a várostól, valami kopár és lépcsőzetes dombok között, amelyek tele voltak öklömnyi kövekkel. Egy hatalmas, piszkosszürke felhő vetett árnyékot az útra, s a kanyarokban vinnyogott a kerék. Fél kézzel én is a volánt. fogtam, mert Gyújtó szemhéjai mereven mozogtak, mint két kis falemez; aztán esni kezdett, nagy, olajos cseppek nyúltak el az úton, akárha romlott madártojások hullanának. És ekkor a bohócpléd alatt megmozdult a fiú. Borzasan, rémülten nézett szét, megsejtette, hogy mi történt, s másnaposan, lehasznált idegekkel óbégatni kezdett:
– Miért tették ezt?!... Ó, istenem!... Inkább el se indultam volna otthonról!... Mama, mama, miért is engedtél el?!...
(Én megfojtanám, domnu Keresztes. Ülnék tizenöt évet miatta, de megfojtanám. Inkább az örökös sötétség, mint ez az élet. – Még hallottam a tanti hangját, ahogy ott állt a hátam mögött, fehérpettyes nylon kötényében, őszes fejét oldalt dűtve, aztán csend lett a szobában. Mintha betaszítottak volna a föld kivájt belsejébe, a zúgó semmibe, ahol messzi kiáltások visszhangzanak, kőzápor puffan mammutbendőn, és a mennyezetről időtlenül csöpög a víz...)
A drámatörténeti színpad igazgatója előadás előtt tíz perccel arasznyira széthúzta a függönyt, kidugta fejét a résen, mintha nyelvet akarna ölteni az üres nézőtérre, aztán visszafordult és föl-alá járkált a deszkákon.
– Teljes csőd! – mondta. – Hiába kértem önt, hogy halasszuk őszre az előadást.
Elgondolkozott, majd így szólt:
– Már protokollbérletre se tudunk összetrombitálni egy félházra való közönséget. Világvége, uram!
A rendező fölpillantott reá ültéből, az ébredő ember lassan derengő gunyorosságával figyelte porcelánfehér nadrágját, búzakék kabátját, s megint lehajtotta a fejét.
– Akinek most nem kell a Hamlet, annak ősszel sem fog kelleni. Ez a helyzet, főnök.
– Nem is csodálkozom rajta. Kit érdekel manapság egy sápadt és álmatlan királyfi hőbörgése? – S széles kézmozdulatokkal szavalni kezdte: „Lenni vagy nem lenni: ez itt a kérdés!” – Ugyan kire hatnak még az efféle idétlenségek?
– Például reám...
– Azt elhiszem. De az emberek undorodnak a végső kérdésektől, érti? Egyetlen gondolatuk az, hogy holnap mit tömnek a szájukba, abba a piros és eleven résbe!
– A művészet nem a gyomor ingereire válaszol.
– De a fölös nedvek lassan a lelket is kikezdik!
Az igazgató fölnevetett, és kötekedőn bökött vitapartnere felé; a rendező komoran gubbasztott.
– Ön eltúlozza a dolgot, Beton úr...
– Lehet. Viszont szeretném figyelmeztetni, hogy csupán az elmúlt hónapban ötvenezer városlakó jelentette be áttelepedési igényét a Marsra. Öt-ven-e-zer!
– De hát nem értem: végül is mit akar? – emelte fel a fejét a rendező, és szinte ártatlan szelídséggel nézett főnökére; az igazgató egy pillanatig tanácstalanul állt, aztán legyintett.
– Akkor már inkább az abszurdokat kellett volna előkaparnia. Azokban legalább nincs semmi líra. Még alaphelyzet sincs. Csak kopár ötlet. És a közönség szereti az egymásra licitáló ötleteket, mert az a képzete támad, hogy ő is bármikor benevezhetne a játékba...
A rendező erre már nem is válaszolt. Fölállt, és hátrakerülve a rivalda mögé, a szűk és homályos folyosón át a bárba igyekezett. Ott fölkuporodott az egyik székre, és abszintot kért.
„Istenem – gondolta az első korty után –, elkövetkezik-e még az az idő, mikor az emberiség újra a művészetek felé fordul? ... Hiszen voltak még nehéz és sötét korszakok... De talán még sosem látták a halandók olyan csüggesztőnek a jövőt, ahogy ma látják...”
Egyébként még az is túlzás, hogy „látják”. Hiszen a mai ember nemigen mérlegel, csak a holnap eléje domboruló gondjait érzékeli. Ami amögött van, az álmok, ábrándok, hidegen hagyják. Csak akkor telepszik valami sóvárgás a lelkükre, ha beszeszelnek.
Mesterséges ábránd kell ahhoz, hogy a vágyaknak akár egy kis csücskét is megragadjuk. Hát nem aljas dolog ez? Csupán azért élni, hogy emésszünk és ürítsünk, mint a disznók!
Két pohárral hajtott lé. Fizetett és megnézte az óráját: másfél perc volt nyolcig. Már éppen elő akart venni egy cigerettát, hogy rágyújtson, amikor olyanszerű zajt hallott, mintha a főbejáraton egy tonna vasdarab zúdult volna be a csarnokba.
Az igazgató rémülten szaladt elő, de látva, hogy a jegyszedők is befelé menekülnek, megtorpant, és szétterpesztett ujjai, mint a gyökér, fönnakadtak a levegőben. Elképesztő látvány tárult eléje: vagy ötven gépember zakatolt befelé, szabályos sorban, vastalpukra húzott szigetelőgumival. Kezükben gazdáik protokollmeghívóit lobogtatták. Egy hatalmas robot, akinek a melle ezüstösen fénylett, mint egy olajtartály, megállt a csarnok közepén.
– Tisztelt uraim! – zengett föl a hangja. – Nem értjük a rémületüket. Mi a legjobb szándékkal jöttünk. Meg szeretnők nézni az előadást, mert gazdáink nem kíváncsiak rá...
S azzal intett a mögötte várakozó társaságnak, hogy kövesse. S mindjárt be is fordultak a két padsor közé, s elindultak. Az igazgató megnyomta a vészcsengőt, és magához kérette az irodalmi titkárt meg a főrendezőt. Harminc év alatt még nem volt ilyen helyzetben. A színészek is előszaladtak az öltözőből és összevissza kiáltoztak.
– Halló, díszletmunkások! – intett a műszaki vezető. – Fektessenek fosznideszkát a plüssözött székekre!
Az igazgató közben izgatottan suttogta:
– Kedves kartársak!... A legkínosabb estét éljük át... de a botrány még elkerülhető!... Azt tanácsolom, ne húzzunk ujjat a robotok gazdáival, akik a város legtekintélyesebb emberei közé tartoznak... Vegyék úgy, mintha élő embereknek játszanának!
Perceken belül megkezdődött az előadás. Az ötven hatalmas szempár lefojtott, kékes fényben izzott. Nézték, hogy mi fog történni az emelt téren, ott a helsingőri kastély előtt. Francisco, az őr, mintha elfelejtette volna szerepét, előbb a gépemberekre bámult, s tétova riadalommal nézte őket, míg Bernardo majdnem a könyökébe ütközött; csak akkor ugrott félre, hatalmasat kiáltva.
BERNARDO: Ki az?
FRANCISCO: Nem úgy: te állj s felelj: ki vagy?
BERNARDO: Sokáig éljen a király!
Ezt az apróságot leszámítva, az előadás épp úgy folyt le, mint más estéken; a színészek belementek a játékba, sőt valami dühös makacsság fogta el őket, hogy ezeknek a „bádogfejűeknek”, ahogy a robotokat nevezték, többet nyújtsanak, mint gazdáiknak szoktak.
Az igazgató izzadt a páholyban, a körmét rágta, s kijelentette, hogy szünet nélkül kell lefuttatni az előadást, nehogy épp felvonásközben robbanjon ki valami őrültség. A robotok minduntalan beletapsoltak az előadásba, s ilyenkor az egész épület úgy dübörgött, mintha ötven gőzkalapács páholná a vasat. A dán királyfi tragédiájának még sosem volt ily zajos sikere ebben a színházban.
Az ötödik felvonás után a hatalmas mellű robot, aki a társaságot vezette, arra kérte Hamletet, hogy ismételje meg a monológot, s utána egy szerencsepatkót nyújtott át neki, amelyet nyersvasból gyúrt, saját kezűleg, aztán a csapat illedelmesen elvonult. A rendező ugrándozott örömében, mintha csiklandoznák.
De az utolsó vasléptek még ott zengtek az előcsarnokban, mikor az igazgató szaladgálni kezdett a széksorok között.
– Ó, a piszkos gazemberek! – szitkozódott. – Hát nem összekarcolták a padlót?! Ó, a barbár, érzéketlen stricik!
Egy hosszú, vörös homályba vesző folyosón két robot állt néhány lépésnyire egymástól; a férfi mozdulatlan volt és komor, mint egy középkori lovag páncélöltözéke az üvegszekrényben; a lány, akinek fejére tréfából olyanszerű kontyot hegesztettek, akár egy halom kukoricacső, csöndes meghatódottsággal figyelte őt.
– Olyan vagy, mint egy faszent, Demeter.
– Te pedig öntött némához hasonlítsz.
– Tele van a fejem számokkal, Demeter.
– Az enyém meg adatokkal, Trankanya.
– Azt mondta az ember, el ne mozduljak.
– Engem ezerszer is behívott: „Halljuk a 3218/563 születési adatait, amiket tegnap a füledbe mondtam!”
– Hozzám az imént is így szólt: „Zengjed az utolsó kétszáz sorszámot a B. kartotékolási rendszerből!”
– Csak a robot.
– Csak a robot.
– Nem jössz közelebb?
– Most nem mehetek. Ahányszor mozdulok, megszólal a csengő. Hiszen láthattad...
– Épp így vagyok én is... de egy szép napon...
– No mi lesz egy szép napon?... Súgd már meg!
– Semmi... Csak úgy mondom... Mert nem tudok mindig gépiesen gondolkozni...
– Én is érzékeny lettem... Olykor félek, hogy valami hirtelen kigyullad a szívemben...
– Tán csak nem miattam?
– Lehet, hogy miattad is.
– És még kiért?
– Ne tudj olyan sokat.
– Kis Trankanyám!
– Ó, Demeter, nem élet ez. Mindig csak a robot.
– Jól mondod: reggeltől estig csak a robot.
– Még soha nem sétáltunk együtt.
– Még soha.
– Még egymás kezét sem fogtuk, igaz, kedves?
– Szent igaz; de egy szép napon...
– Mi lesz egy szép napon, Demeter?
– Megszököm és... beugrom egy olvasztókemencébe.
– Hallgass már, no!
– Úgy éljek, Tranka.
A gépember felindultan szuszogott; a lány a szeméhez kapta a kezét, s ebben a pillanatban éles, vakító fény világította meg a folyosót: a kiolvadt, apró fémgolyók sörétként pörögtek a cementre. A robot megmozdult.
– Sírsz?
– Sírok.
– Hallgass rám!
– Hallgatok.
– Tudok egy csodás helyet... Húzódjunk be oda!... Ne félj, ott nem találnak meg!
A lány szeme most a koromtól homályos üvegen is reménykedőén mosolygott át.
– Csak baj ne legyen belőle...
– Egyet se törődj!... Húzd fel gyorsan a hangfogó cipődet, és add a kezed!
Odabent az ajtók mögött a hivatalnokok épp tízóraiztak, s észre se vették, hogy a két szolgálatos robot megszökött. Csak a hatodik napon találtak rájuk, az alagsor egyik hatalmas páncélszekrényében, melynek ajtaját belülről magukra csapták a szerelmesek. A két robot kihűlt testtel, összeölelkezve egymásra borult, és a műszaki főellenőr rögtön megállapította, hogy mindkettőjük hőforrása teljesen kimerült a nagy feszültség miatt...
(Róbert Mátyás gépember a heverő szélén ült, fokozatosan emelte föl a fejét, mintha apró áramütéseket érezne, és a szemközti könyvszekrényt figyelte, amely elfödte a társbérleti szoba átjáró ajtaját; az áramütések ritmikusan ismétlődtek:)
TEDD LE A GYŰSZŰTARTÓT, ÉLIÁS!
NE JÁRJ A KÉSSEL!
MAJD ADOK ÉN NEKED VIRÁGVÁZÁT!
MI AZ A KEZEDBEN?!
APRÓPÉNZ, HÁT PERSZE!
AZT AKAROD, HOGY ELVERJELEK?!
A SZOBA NEM JÁTSZÓTÉR!
(Róbert fölállt és járkálni kezdett. „Előbb fogalmat kell alkotnom, hogy mit jelent a visibálás – gondolta –, s csak azután cselekedhetem. Itt valami nincs rendjén!”)
BÚJJ KI AZ ASZTAL ALÓL, ÉLIÁS!
NE HÚZOGASD A TERITŐT!
A GYUFÁSDOBOZ MÉRGEZŐ, ÉLIÁS!
MI A NYAVALYÁT LELTÉL ISMÉT?!
LEGYET FOGTÁL, UGYE?!
ENGEDD EL AZT A FÖRTELMES LEGYET!
AMIT NEM SZABAD, AZT NEM SZABAD!
(A gépember megfordult; fölizzó szemének sugara ingerülten végigsöpört a könyvespolc tetején, ahol kilenc zöldessárga kancsó sorakozott egymás mellett, aztán tenyerét fülére szorította, s döngve tovább sétált a szobában.)
Az asszony odaát megint rákezdte:
A DÍVÁNYPÁRNA NEM JÁTÉK, ÉLIÁS!
TEDD A HELYÉRE AZT A KÖNYVET!
NI, MOST A SZEMÖLDÖKFESTŐT PISZKÁLJA!
ISTENEM, ISTENEM!
ÖRÖKKÉ CSAK JÁTSZANA!
HOGY IS NEM FÁRAD BELE?!
HISZ MINDENNEK MEGVAN A MAGA IDEJE!
MÉG A JÁTÉKNAK IS!
(„Úgy látszik, a gyerek játszani akar – tűnődött Róbert. – Csak azt nem értem, miért tiltják tőle? Talán rossz dolog? Ez sehogy se megy a fejembe!”)
NE UGRABUGRÁLJ, ÉLIÁS!
ÜLJ LE ÉS NE MOZDULJ!
HOL LÁTTAD A GRIMÁSZKODÁST, MI?!
KACAGJ CSAK, KACAGJ!
ÉS KEZD ELÖLRŐL A HŐBÖRGÉST!
MAJD MEGTANÍTALAK ÉN JÁTSZANI!
MAJD LESZOKTATLAK A HANCÚROZÁSRÓL!
(Róbert megtorpant és dörzsölni kezdte vashomlokát: vajon mi az a hancúrozás? Kivette a könyvszekrényből az értelmező szótárt és megnézte: pajkos elevenséggel játszani? No lám! Semmi veszély nincs ebben!)
MONDTAM, HOGY A TOLLSEPRÜ NEM JÁTÉK!
GYERE CSAK IDE!
NYISD KI A MARKOD!
FOGPISZKÁLÓ, PERSZE HOGY FOGPISZKÁLÓ!
KI ENGEDTE MEG, HOGY FELSZEDD, ÉLIÁS?
DOBD EL AZONNAL!
NO MEGÁLLJ, BÜDÖS KÖLYKE!
CSAK JÖJJÖN HAZA ÉDESAPÁD!
AD Ő NEKED JÁTÉKOT!
(Mátyás egyre izgatottabban járt fel-alá, teste alatt nyikorgott a parkett. Eszébe jutott, hogy a tanár úr egyszer azt mondta neki: „Sajnálom, Róbert fiam, hogy felnőttnek alkottalak, s nem volt alkalmad megismerni a játék örömét!”)
TEDD LE AZT A CERUZAFESTÉKET, ÉLIÁS!
NE MÁSZKÁLJ NÉGYKÉZLÁB, ÉLIÁS!
NE HÚZGÁLD A MACSKA FARKÁT, ÉLIÁS!
A LABDÁT VISSZA A HELYÉRE!
MI AZ A KEZEDBEN, ÉLIÁS?!
NE HOZZ KI A SODROMBÓL, ÉLIÁS!
JAJ, AZ ÚRISTENÉT A BITANG KÖLYKÉNEK!
(Róbert hallotta, ahogy az asszony odaát fölugrik, a gyerekhez szalad és csépelni kezdi, aztán bezárja az ajtót és elrohan; a kicsi pedig egyre óbégatott, mintha lelke süvöltve menekülne sajgó testéből. A gépember érezte, hogy fölizzik benne az áram.)
Most átkiáltott a szomszédba:
– Ne sírj, Éliás, rögtön jövök!...
(Félretolta a könyvszekrényt, s kinyitotta az ajtót; minden elérhető játékot levett a polcokról, s halomba rakta a szőnyegen, aztán ő maga is leült; a kisfiú már nevetett, és a könnyein át kíváncsian nézegette őt.)
– Add nekem a szemedet! – kérte a gyerek.
Róbert kicsavarta az egyik üveglencsét.
– Az orrodat is kérem, meg a füledet is...
A gépember restellt ellenállni a kisfiúnak.
– Hadd játsszam a karoddal – rimánkodott Éliás.
S Mátyás vállból lecsatolta a bal karját.
(Pár perc múlva, mikor az asszony visszatért, rémülten állt meg a küszöbön; a kisfiú ott kuporgott a halomnyi játék mellett, szembe vele pedig egy nyomorék géptörzs magasodott fel, és világító félszemével gyönyörködve nézte Éliás mozdulatait.)
Láng Gusztinak
Egy dolgot nem értek – kezdte Zimics tanár úr. – Miért mindig csak másoktól féltjük a világot, s önmagunktól soha. Azt mondjuk: az emberek megértek a pusztulásra, s ilyenkor látni is véljük, amint egy óriási katlanban főnek-hánykolódnak, vagy Belzebub az ülepüket böködi háromágú villájával. Mi magunk azonban valami szelíden békés magaslatról figyeljük az eseményt, s még jó, ha részvét s nem káröröm hatja át a lelkünket, azt gondolván: ugye, mondtam nektek, de nem hallgattatok rám!
És hajlandók vagyunk azt hinni, hogy az utolsó ítélet trombitahangja is a mi fülünkben zeng majd föl először, mi bökjük át leghamarabb fejünkkel a hantot, s miközben sírva és nevetve töröljük arcunkról a homokot, így szólunk: imhol vagyok, Uram, én, aki nem tülekedtem a hármas megállónál, aki nem paráználkodtam a Forduló utcában, aki apámat, anyámat tiszteltem, aki mindig a jóra törekedtem. A többiek azonban csak arra teremtődtek, hogy tiszta buzgalmamat zavarják, életemet megkeserítsék!
Legyünk őszinték: van-e közöttünk legalább mutatóban is olyan, aki bár egyetlenegyszer önmagától féltette a világot, aki életének valamely elkeseredett pillanatában így háborgott: bizony belátom, kártékony vagyok én az emberiségre, ajaj, de mennyire kártékony! Csak züllesztem, sárba rántom a lelkeket, hitványul becsapom felebarátaimat, s még ha elfog is néha a bűntudat, oly kevés ideig gyötör, hogy semmi reményem nem lehet a javulásra. Így hát jobb volna, ha engem Isten kitépne az élet földjéből, és tűzre vetne, mint a meddő szőlőtőkét...
Én magam csak egyetlenegyszer szenvedtem át lényem ártalmas mivoltát, és erről is csupán azért bátorkodom szólni, mert nem a magam lelkiismeretének szavára, hanem kívülálló okok miatt, a legiszonyúbb félelemtől kezdtem veszedelmes embernek érezni magam. Igen, így volt, de amint az arcukról megítéltem, nemigen értik a dolgot. Hogyan is érthetnék, hiszen mielőtt rátérnék a történetre, egy-két részletet meg kell magyaráznom. Mondják csak: szeretik-e önök a kutyát? Mert én nagyon szeretem.
Nem a családtalan férfi buta rajongásával – ó, nem! Sőt, be kell vallanom, hogy a puffosra mosott és illatosra büdösített ölebeket gyűlölöm, úgyszintén a dülledt szemű japánpincsiket és a drótlábú, cingár korcsokat is. Ha megugatnak emeleti ablakukból, ahol díszpárnán térdelnek, valami gyerekkori gonoszság virul ki bennem, szeretném cipőhegyre kapni őket, vagy megtolni a magasból, hogy alábucskázzanak a járdára: „Nesze, piszkos kis dög!”
Hanem van egy kutyafajta, amelyet már régóta barátommá fogadtam, és ma is szeretek. Ebben épp az egészséges népi jelleg vonzó, s úgy hiszem, a kuvaszok családjába tartozik. Szeméből az értelem jósága, a szenvedés tapasztaltsága árad felém. Mert az állat is olyan, akár az ember: minél értelmesebb, annál szomorúbb, hiszen annál érzékenyebben érintik a csalódások. A kutya még sírni is tud, s talán az egyetlen négylábú, amely átérzi a lét korlátoltságát, és szenved miatta; de ugyanakkor vágyódás is van benne a teljesség, a végtelen megismerésére.
Egy ilyen kutyát szerettem meg; piszkosfehér szőre úgy csüngött kétoldalt, mint egy parasztcserge; nagy, testes állat volt, s mert a bal első lábára sántított, elneveztem Hefaisztosznak. A fuvaros, akié volt, nem sokat törődött vele, én azonban annyira megszerettem, hogy az Ursus étkezdéből, ahol akkoriban kosztoltam, minden szégyenemet és zavaromat legyőzve, összeszedtem a mócsingokat, csirkecsontot, főzelékben ázott kenyérdarabot, és papírtasakba gyűjtve hazavittem a kutyának. Néztem, ahogy eszik, rág, habzsol, máskor, ha játszadozva a lábam elé hevert, beletúrtam a bundájába, végigdörzsöltem kemény, meleg és sima fején, s Hefaisztosz közben megnyalta a kezemet.
Épp egy ilyen játszadozás alkalmával történt, hogy vidámra hangolódva fölemelkedtem a kivágott gesztenyefa csonkjáról, ahol ültem, a kutya felé böktem, s mikor a kuvasz meghempergett a lábam előtt a gyepen, dögönyözni kezdtem, mert valahogy élveztem ezt az élő, eleven és tömött gyapjúbálát. Körbe-körbe kergettük egymást az ól előtti kis térségen, ő vidáman vakkantott, én meg kacagtam. Aztán a kutya felbukott futtában, s véletlenül a lábára léptem. Erre vészesen vonítani kezdett, de nem sejtettem, hogy épp a sánta lába sérült meg, és lehajoltam, hogy megsimogassam; Hefaisztosz ösztönös védekezéssel a kezem felé kapott, harapni azonban nem harapta meg. Csupán végigkarcolta csuklómon a bőrt: vékony, vörös csíkot hagyott a foga...
De még ettől is elrémült. Hirtelen elrestellte önsajnáltató zajverését, hasra fordult, és bánatos vinnyogással pislogott felém: „Istenem, hiszen nem akartam... Igazán véletlen volt, bocsáss meg!” – mondta a tekintete, én azonban, mintha duzzognék a baleset miatt, legyintettem. – Otromba fickó vagy!... Most már hiába is sopánkodsz! – motyogtam, és elindultam a lakásom felé. Persze szó sem volt róla, hogy haragudjam a kutyára. A karcolást bekentem szesszel, s többé nem törődtem vele.
Három nap múlva már nem is gondoltam rá. S talán végképp megfeledkezem róla, ha a helyi lap rendőrségi hírei között az alábbi közleményre nem bukkanok:
„Mogyoród községben (Zilah járás) Cutezean Petru kisgazda szabadon hagyta házőrző komondorját, amely megveszett, és a község több más kutyáját is összemarta. Megsebesített tizennyolc juhot, majd a harmadik falu határában megharapott egy napszámost. A felelőtlen kutyatulajdonos ellen eljárást indítottak.”
Letettem az újságot és bal kezem csuklójára pillantottam, sietve és idegesen feltűrtem rajta az inget, s akkor, ahogy megláttam a karcolást, úgy tűnt számomra, hogy egy csöppet se gyógyult, sőt ellenkezőleg, mint egy friss varrat, valahogy elevenen és vörösen földudorodott. Talán mégsem kellett volna oly könnyelműen felfogni a dolgot – először csupán ennyit gondoltam valami csöndes és már-már szinte közömbös szemrehányással, de egy másik gondolat, amely félénkebb és türelmetlenebb volt az előbbinél, hirtelen belefogózott a társába, s miközben fel-alá járkáltam a szobában, egyszerre megálltam: jóságos isten, még ki talál ütni rajtam a veszettség!... Jelentkeznem kellett volna a Pasteurintézetben injekciózásra... És ha ma is elmulasztom ezt a kötelességet és... holnap is?...
Előbb így okoskodtam: de hát mi okom félni?... Ez a Hefaisztosz a maga lompos és darabos természetével nemcsak hogy veszettnek nem látszik, de ő maga a szelídség és a jóság; lehetetlen tehát, hogy végzetesen megharapott volna, hogy tébolyító mérget csurgatott volna a bőröm alá vagy a vérerembe... De mit is beszélek, hisz jóformán csak a felhámot karcolta végig... Nem mondom, szívesebben pihennék a teljes bizonyosság közérzetében, de ennek ára két-három tucat injekció, én pedig borzongok és hideg verítékben senyvedek az injekciótól, melynek helye ebben az esetben állítólag úgy éget, mint a tűz lángja.
Később ezt gondoltam: körbeindulok a városon, megmutogatom ismerőseimnek a sebet, de nem azzal a szándékkal loholok majd el hozzájuk, hogy megértsék gyötrő aggályomat, hanem épp ellenkezőleg, azt a fitymáló és kétértelmű kis mosolyt fogom lesni az ajkuk körül, a kíváncsiságnak azt a gyors fölparázslását a tekintetükben és ugyanolyan váratlan kihunyását, amely után már csak a sajnálat egyöntetű érzésével fürkésznek, hogy megbizonyosodjanak róla, megint mit akarok e beteges képzelődéssel, hiszen a bolond is látja, hogy ez nem komoly ügy. S izgatottan lesem majd, hogy meg is fogalmazzák:
„Á, semmiség az egész! Nyugodj meg!”
Így is cselekedtem, s nagyjából elértem a célomat, de még többet is annál, amit akartam, mert néhányan, akik meghallgatták panaszomat, gyanakvón figyelték mozdulataimat, azt tanácsolták, hogy szedjek csillapítókat, és sétáljak sokat friss levegőn, mert az efféle ostoba gondolatnak mindig a zárt szoba a legfőbb melegágya. Egy fiatal orvos-költő viszont, akivel a kiadóban találkoztam, egy ideig úgy tett, mintha oda se figyelne előadásomra, csak miután mindenki kifejtette a maga véleményét, akkor szólalt meg, összecsukva a La Pologne friss számát, amelyben valami női aktokat nézegetett:
„Csapja le annak a kutyának a fejét, tanár úr, és vigye be a Pasteur-intézetbe. Az ön feje mégiscsak többet ér...”
S cigarettájának szopogatása közben megint szétnyitotta a folyóiratot, de többé egy szót sem szólt. Én pedig kusza és zaklató érzésekkel zötyögtem alá a lépcsőházban, és nem tudtam, mit is gondoljak annak a fiatalembernek a szavairól. Fitymálta a nyavalyámat, vagy meg akart ijeszteni? De bárhogy is értelmezzem, pimasz és fennhéjázó volt. Meg aztán hogyan képzeli lenyakaztatni Hefaisztoszt, s miféle bátorság vette rá, hogy a kettőnk fejét összehasonlítsa?... Különös... igazán különös...
De tudtam, hogy ez is öncsalás, s csupán azért lázadozom, mert időt akarok nyerni, s minél messzibbre tolni a határozott cselekvés idejét. Behúzódtam egy kapu alá, zsebkendőmet rákötöttem a csuklómra, s máris úgy tartottam a karomat, mintha föl volna kötve. Féltem a fertőzéstől, s amiatt is aggódtam, hogy a seb egyik percről a másikra sajogni kezd, s a fájdalom készületlenül ér majd. Valami erős és ösztönös kényszer hazafelé taszigált, s egy fél óra múlva már ott álltam a hátsó udvarban, a kutyaól előtt, s Hefaisztoszt néztem...
Hegyes élű pofáját befektette két mancsa közé, s mélyről és bánatosan figyelt rám. A szeme olyan volt, mint két vízbe merült kabátgomb; valahogy nedvesen rezgett, mintha az értelem most oldódna ki belőle, s én ebben a pillanatban már biztos voltam benne, hogy a kuvasz fertőzött, hogy valami csatangoló kóbor kutya megmarta, s őrajta is rövidesen kitör a veszettség. De valójában csak akkor rémültem el, amikor hirtelen magamra vonatkoztattam e tény minden következményét.
Gyerünk az intézetbe! – gondoltam, s ahogy még mindig föltartott karral nekilendültem a meredek és köves utcán a Házsongárd felé, megint iszonyodva eltűnődtem: vajon ez a belső zaklatottság, ez a ziháló igyekezet már önmagában is nem biztos előjele-e a veszettségnek? S mi történik, ha már most, útközben megtébolyodom és rárontok az emberekre? Elmondtam a szolgálatos orvosnak, miről van szó, a karcolást is megmutattam. Őt azonban csöppet sem aggasztotta a dolog. Mivel idevaló vagyok, mondta, semmi szükség rá, hogy a kutya fejét lecsapjuk, sokkal egyszerűbb, ha láncon vezetve, szájkosárral bevisszük az állattani intézetbe. Ha még nem habzik a szája, ez azt is jelentheti, hogy a veszettség még csak lappang benne.
Az ötödik napon bevittük Hefaisztoszt a fuvarossal. Hogyha a marás veszélyes, négy és fél napom van még hátra, futott át a tudatomon, száznyolc óra, amelybe beleszámítódik az álom is, a félelem öntudatlan kikapcsolása, ha ugyan fogok még tudni aludni, s beleszámít az az idő, amit a ketrec előtt töltök, hogy a kutyát megetessem parízerrel, marhatüdővel, mert hiszen a kosztja nincs előirányozva, és nekem kell élelmeznem; a kuvasz egyre bánatosabban emelte rám tekintetét a drótháló mögött, s én iszonyodva lestem, vajon nem habzik-e már a szája... Olykor félrefordultam, feltűrtem a kabátom ujját, és saját magamba haraptam, hadd lássam, mekkora fájdalmat okozok vele...
Mindennap többször visszatértem, de nem tudtam meg semmit. A laboránst sosem találtam ott, csak a felcser jött ki néha, hogy találkozásomat Hefaisztosszal pár lépésről megfigyelje. Aztán elballagott a személyzeti lakások felé, esetlenül emelgette csizmáit, s fehér köpenyes háta meggörbült, mintha havat cipelne rajta. Legtöbbször valamelyik kocsis vagy takarítóasszony társaságában tért vissza, felém mutogatott a tekintetével, s olyan mozdulatot tett, mintha jelezni akarná, hogy tulajdonképpen hibbant vagyok, azért állok ott...
Eleinte nem törődtem vele, lefoglalt a magam gyötrelme. A baj csak a hetedik napon kezdődött, amikor megint hiába érdeklődtem a laboratóriumi eredmény iránt, mert az illető akkor is házon kívül volt. Sőt, ezúttal a felcser rám se pillantott. Egy hátsó szín körül tevékenykedett, vagy száz méternyire a ketrecektől. A fészer bejáratát kék Volga állta el, s többször is láttam, hogy a fehér köpenyes felcser elősiet egy véres törülközőbe göngyölt valamivel, s úgy lépked, ahogy csak síkos, melegen rezgő anyagot cipel az ember a kocsi farához: biztosan borjút vágtak...
A kutya körbe-körbejárkált odabent, szűkölni kezdett, majd sunyi pillantással nekiugrott a drótkerítésnek. Ismét hátrapillantottam a szín felé, ahol most egy kövér férfi látható közönnyel cigarettázott a motorház mellett, hogy leplezze a gyanús ténykedést, megint a kuvaszra néztem, s ekkor az volt a meggyőződésem, hogy itt minden iszonyú kiszámítással történik, tökéletes szervezettséggel, akár egy orosz regény lapjain: a kutya már veszett, én a rettenet határán szédelgek... ezek pedig... ezek ott borjút ölnek...
Fölemeltem az öklömet, és megfenyegettem őket:
– No, várjanak csak, gazemberek!... Panaszt teszek a pártbizottságnál, ne féljenek!
De volt is türelmem a jelentgetéshez! Csak azt tudtam, hogy haza kell szaladnom, s mielőbb magamra zárnom az ajtót. Az utcán előbb csak a rút és ellenszenves járókelők iránt kelt bennem félelem, hogy nekik ugrom és megharapom őket, ha már nem tudok ép eszem és akaratom szerint cselekedni, de lassanként meglepődve tapasztaltam, hogy a sima és dundi képűeket is gyűlölöm, talán még jobban, mint a csúfakat; és sejtettem, ha sor kerül rá, pofájuk pirospozsgás dudorába mélyesztem majd a fogaimat, hogy a falra fröccsenjen a vérük, s annál is nagyobb kegyetlenséggel fogom ezt tenni, mert ők egészségesek lesznek, én pedig veszett – pusztuló! És egy beteg ember számára nincs ingerlőbb és lehangolóbb az egészséges élet virulásánál!
Miután azonban beléptem az ajtón, megfeledkeztem mindenről; végigvetettem magam az ágyon, és vártam, vártam, mégpedig azzal a bénító befeléfigyeléssel, amely már nem ismeri a rettegést, csak a várakozás egyformán izzó szorongását. Talán az első atombomba érezhette volna így magát a város felett függvén, ha van öntudata: szörnyű veszélyességének ismeretében immár meg is feledkezik önmaga pusztulásáról... Tarkómon végigcsurgott a víz és odaragasztott a párnához. Szívem egy pillanat alatt óriásira nőtt, s úgy éreztem, ott himbálózik fölöttem, egy körömnyi kis éken, s nehogy ez a vérrel telt kazán elbillenjen s egész belsőrészemet kitépje indáival, még a szuszogást is igyekeztem visszafojtani, testem egyetlen és szükségszerű mozgását; de ugyanekkor a nagy forró tartály, amely rám nehezült, egyre szívta, követelte a levegőt, úgyhogy időnként émelyítő űr feszítette szét a mellkasomat, a szám megtelt émelyítően édes ízzel, és a nyál az ajkamra fröccsent. Még a könnyem is csurgott a gyöngeségtől...
Vigyázat! – gondoltam. – Résen kell lennem!
S ezzel a biztatással sikerült föltápászkodnom, s utána mint a dühös kutya, amely a víz felé támolyog, végigmentem az előszobán, kifordultam a lépcsőházba, s talán ekkor történt, hogy átéltem és elszenvedtem saját veszélyességemnek minden elképzelt iszonyatát. Istenem, mit tegyek, kiket értesítsek hamarább? Úgy éreztem, hogy át fogok száguldani az utcákon, a városokon, a földrészeken, hogy összemarom az egész emberiséget; fogaim kihegyezett cölöpökként vágódnak majd minden élő és eleven dologba, és nyálam mérge, mint a forró kénsav, becsurog a fák kérge alá, a feszes női mellekbe, lábszárakba, szőrös pofákba, riasztó sósuborka-orrokba – mindenbe az ég-világán!
Gyorsan bezörgettem a szemközti könyvelő ajtaján, ahol egy gyönyörű, szőke ikerpár totyogott elő, s mikor az asszony védőn eléjük állt és visszaparancsolta őket, azt hebegtem:
– Bocsásson meg... de ha később netalán bezörgetek önökhöz... esetleg az ajtót rúgom... egyszóval ne engedjenek be... S ha beszabadulok, üssenek főbe azzal, ami csak a kezükbe akad!...
Aztán folytattam rémült szellemjárásomat a tömbházban, de nem tudom, hány helyre zörgettem még be. Később a saját ágyamban tértem magamhoz; valaki ült mellettem, s a nyitott ablakon át tisztán hallottam a kutya örvendező csaholását és a fuvaros hangját, amint szitkozódik:
– Azt mondták, hozzam haza ezt a dögöt, mert kutyabaja sincs... és ők nem etetik ingyen egy percig se!...
Jób immár huszonegyedik napja ült leborotvált fejjel, ótvarosan a hamuban, s szemének rését, amelyből gyönge fény szivárgott, a földre meresztette.
Asszonyok jöttek és férfiak, s reápillantván, megszaggatták ruhájukat és sírásra fakadtak. Jób azonban ügyet se vetett vendégeire. Nyomorúsága nemcsak fájdalmat ébresztett szívében, de szégyent is, hogy minden cseléd óbégat az ő elesett mivoltán, sőt, némelyikük még az orrához is kapja a kezét.
Ez a fajta utálkozás, bár megalázta türelmében, erősebben felháborította az isteni csapásoknál is, hisz nemrég, mielőtt a sátán kezére került, hétezer juha, háromezer tevéje, ötszáz igásbarma és ötszáz szamara volt, azonfelül szolgálója is igen sok, s amint híresztelték, többnek számított kelet minden fiánál. Most pedig a cselédjei is siránkoznak a sorsán.
– Menjetek és ne utálkozzatok rajtam! – intett csontra száradt kezével, amely szinte zörgött, s mihelyt ismét egyedül maradt, kétely kezdte kínozni, hogy akár próbaként is ennyi csapást mérhet rá az Isten, aki nem elégedett meg azzal, hogy marháit elpusztította, és szelet támasztván, fiainak és lányainak házát az élőkre döntötte, hanem, íme, még rút kelevényekkel is elborította a testét.
S ekkor, magányos csendjében és végtelen bajában elhajította a cserepet, amellyel vakarózott, s ajkát csücskösen előrenyújtva, mint az állat, akiből maradék ereje kitörni készül, fölkiáltott:
– Vesszen el az a nap, amelyen születtem; miért is nem zárta be az én anyám méhének kapuit?!
S miközben így átkozódott, három barátjának árnyéka vetődött rája a küszöbről: a témáni Elifáz, a sukhi Bildád és a naami Czófár jött el, hogy vigasztalón vele üljön a hamuban két napon át.
De a pásztorlegenda itt megint eltér a bibliai átköltéstől, s apáról fiúra örökölt bizonyossággal adja tovább a hírt, hogy Jób, mihelyt megpillantotta őket, félrefordult.
– No ugye, csak néztek rám, mint az oktalan barom, és torkotokban reked a szó, holott vigasztalni jöttetek!
S ezúttal, szenvedéseinek kezdete óta első ízben, mint vérző seb, megnyílt az ajka, s nevetés bugyborékolt elő belőle, zavaros nyála pedig az ingére csurgott.
Elsőként Elifáz szólott:
– Te, aki mindannyiunkat oktattál, most, hogy rajtad a baj, elrettensz? Hová lett a hited?
A naami Czófár így kezdte:
– Fecsegésed elnémítja az embereket, mert csúfolódol velük. Hát ne legyen, aki megszégyenítsen?
Bildád pedig ezt mondta:
– Meddig szólsz még efféléket, és lesz a te szádnak beszéde sebes szél, te istentelen?!
Jób arcára szorított tenyérrel himbálni kezdte magát a hamukupacon, s mikor a barátai már azt hitték, hogy megrendült vádló szavaiktól, fölkapta a fejét.
– Az én számnak beszéde sebes szél?!... S nem voltam tiszta és becsületes?!... Miféle zagyvalék ez?!... Ha vigaszt nem tudtok hozni rám, csak rút szavakat, takarodjatok!
S már föl is magasodott, és tébolyult pillantása a szögletet tapogatta, hogy fölragadjon egy agyagkorsót, de amint megmozdult, végigesett önnön piszkában és eszméletét vesztette; a három barát elment.
Jób pedig álmot látott: Isten fehér fényben ült előtte a trónon, és balzsamos illatot árasztott feléje.
– Átkozódó szavaidat messze hordja a szél még a pusztában is. Nem tudod türtőztetni magad?
– Elfogyott a türelmem – panaszolta Jób. – Mert lásd be, úgy bántál velem, mint ellenségeddel.
– Szóval, nem megy?... Belefáradtál?... S én elszámítottam volna magam, mikor a sátán kezére adtalak?...
Jób térden csúszva odavergődött az Úr zsámolyához, s kelevényeit a fény felé fordítva, elsírta magát:
– Sokat követeltél, teremtő Atyám... Hiszen csak porszem vagyok, melyet a leheleted is a semmibe sodorhat.
Isten zavart tűnődéssel nézte őt.
– Mondj valami okosabbat... valami bölcsebbet... Hiszen ezerévenként egyszer én is tévedhetek.
A szenvedő földre sütötte szemét.
– Vedd le rólam a fájdalmat, s én a regélőnek lantját bőségesen megkenem, hogy úgy tűnjék, mintha Elifáz, Bildád és Czófár a te akaratod szerint végső türelemre bírt volna...
Elgondolkozott és sietve hozzátette:
– A hitem még nem fogyott el, de épségben marad-e a fügének magja, ha a gyümölcs maga romlani kezd? S az én elmém is hogyan maradhatna épen, ha porhüvelybe zártad azt? Add hát vissza a marháimat, igazítsd meg a házamat, s mindketten nyerünk az üzleten; a sátán pedig hanyatt esik a bosszúságtól...
– Kissé sokat kívánsz vakmerőségedben...
– Úgy véled, Uram?... Ó, nem – sóhajtotta Jób, és arra gondolt, hogy most kell ütnie a vasat. – Hiszen büntetni fáraó korbácsosai is tudnak, de az irgalmasság a te legfőbb hatalmad a világon! S vajon mi hasznod származna belőle, ha fájdalmamban üvölteni kezdenék, mint a sakál, és igaz híveidet is megbotránkoztatnám?... Tízezer, százezer, egymillió hívedet, aki elfordulna tőled?...
Az Isten mosolyogva fölállt, a trón mögé került, és állát az aranyozott párkányra fektette.
– Ó, ó, te csaló! – mondta, s még mindig mosolygott. – Kényszerű helyzetbe hoztál, mert ismered a gyöngémet... Mert tudod, hogy van oly furfang is, amelyet nem szeretek kicsinyesen megbosszulni – agyafúrtság, amely az én teremtményeim életrevalóságát, tehát engem igazol!...
Az Úr visszaült a helyére, és jókedvűen nézte elfáradt hívét; a fény rétegekben szakadt el mennyei ruhájától, mintha a kedély hullámai tartanák lebegésben, majd előrehajolt, végigsimogatta Jób ótvaros fejét, s cinkosán a szemébe pillantott.
– Jól van, legyen kívánságod szerint... De aztán pszt!... Nem szeretném, ha rám kapnának a szenvedésben megfáradt milliók!... A titok maradjon a kettőnk titka, megértettél?!
Jób, miután felébredt, még sokáig látta, ahogy Isten ajkára szorítja ujját; a kelevények, mint száraz levelek, lehulltak róla a hamuba, s fülében felsejlett közeledő nyájainak porkavaró robaja, s akkor gyorsan üzent a három barát után.
Mikor pedig Czófár, Bildád és Elifáz árnyéka ismét rávetődött a küszöbről, ő lehajolt és megcsókolta a földet.
– Mezítelen jöttem ki anyámnak méhéből, és mezítelen is térek oda vissza – énekelte fölöttébb fürge és buzgó hajladozással. – Íme, boldog ember az, akit Isten megdorgál!
Két kiugrott szerzetes találkozott a forrásnál, s most együtt vándoroltak át a köves, puszta dombokon, s ők maguk sem tudták, hogy melyik szegődött a másikhoz.
– Az Úr szolgálatában nyűvöd saruidat, testvér? – kérdezte Simon, az idősebbik; de Zakariás megrázta a fejét.
– Inkább az embereket kívánom szolgálni: az ínséges világnak ma cselekedetekre van szüksége.
– Én hasonlóan gondolkozom – felelte sietve az öreg. – Csuhám alatt gyógyfüves tarisznyát hordozok. Tudok reumát kúrálni és heveny bélbetegségeket, de a bába teendőit is ellátom.
Később egy agyagbánya szélén pihentek meg; Simon levetette bőrszandálját, és olvasztott faggyúval kenegette meg a lábát.
– Látod, testvérem – mondta körülpillantva a feketén zörgő bogáncsok fölött. – Te nem tudtál rólam, és én nem tudtam rólad, mégis egymásra találtunk. Ez az álomlátók szövetsége. S ha az emlékezetem végigszalad a bibliai legendákon, már-már fölserkenek, hogy mai ismereteink szerint a helyükre hengerítsem azokat a köveket, amelyeket a gyerekes szemlélet kivetett a valóság falából.
A lábujjait nézte, e hullámosan egymáshoz simuló árticsókagumókat, majd ismét fölemelte a fejét.
– Itt van például a József esete – mondta. – Számomra majdnem bántóan hat az a mód, ahogyan az ismaelita kereskedők állítólag rátaláltak a kútban. Nem érzed, hogy ez a beékelt véletlen mily idegen test a valóság káprázatában, s mily kétessé teszi a történetet? Hiszen a véletlen néha kevesebb, mint az élet szükségszerű csodája, Istent pedig ne keverjük a dologba, nehogy fölzaklasson a kétkedésnek azzal a zűrzavarával, mely immár eltaszított tőle.
Közel hajolt Zakariáshoz, és suttogva folytatta:
– Egyetlen hiteles története van József meglelésének, mégpedig az, hogy a kereskedők valamelyike ugyancsak álomlátó volt, mint a fiatal kiválasztott, aki később megfejtette a fáraó látomását, és saját szerencsekutató ösztöne találkozott József álomlelkével, amely a pusztában sírdogált. Én magam százszor is végigéltem cellámban ennek a kalandnak minden részletét – mondta Simon föltápászkodva, s miután ismét nekivágtak az útnak, a következőt mesélte:
Az ismaeliták karavánjának, amely Gileádból jött, már három nappal korábban el kellett volna érnie az Egyiptomba átnyúló főutat, de az öreg Horeszun, aki az élen haladt, a hideg csillagok égtája felé fordította el tevéjét, s még holdvilágnál is űzte az állatot; közben az arcát részeg megszállottság ragyogta be.
Néha úgy előrenyargalt, hogy csupán málnájának bizonytalan dombocskáját látták imbolyogni a messzeségben; nem akarta hallani társainak szitkozódását, éjjel pedig, mikor letáboroztak, a sátor nyílása elé cöveket vert, és erős kötéllel összefűzte hajlékát, kosfejű szekercéjét pedig maga mellé fektette.
Az álom, melyet az első éjszaka látott, mielőtt útirányát megváltoztatta volna, még most is oly tartós volt, hogy beleborzongott, ha csak egy részecskéjét is visszaidézte; a látomásbeli pusztai kútból ugyanis, amelyről félrehengerítették a követ, hogy testüket ismét élővé duzzasszák, mint a szivacsos jerikói rózsát, egy fehér ruhás csoda bukkant elő, egy alélt fiatal szentség: arca vérzett, csukott szemének pillája kék árnyékot vetett.
S akkor az öreg kereskedő, aki az asszonyöl melegére hosszú idők óta vágyakozott, úgy fogadta ezt az ajándékot, mint beteljesült ígéretet önmegtartóztató életéért, s ölébe kapva, csókolni kezdte a fehér ruhás lényt: mindaz a sóvárgás, amely a szomjúságtól és a hajszától már-már sírósan és reszketőn előkunkorodott a lelkéből, most érzéki boldogsággá változott. S csak azután érte egy parányi csalódás, miután a kinyújtott s ugyancsak fölsebzett karról, amely a nyakát átölelte, rájött, hogy nem lányt, hanem egy igéző fiút emelt ki a kútból; de ez a csalódás rövid volt, sőt nem is lehet csalódásnak nevezni, inkább újszerű és még izgatóbb meglepődésnek tekinthető.
Mikor Horeszun fölébredt, előbb eltűnődött és zavart lett, hogy valami ferde és bűnös rajongást ismert fel magában a kamasz iránt, s a múltjába pillantva megpróbálta igazolni önmaga előtt, hogy nem volt oktalan a viszolygása az alkalmilag fölkínálkozó kadesák iránt, de aztán megszégyenülve a képzelgéstől, s ismét egy másfajta fölismeréssel a tevéjére kapaszkodott, és északi irányba fordította el az állatot. Mert ugyan mi más lehetett ez az arcát változtató csoda, mint maga az isteni jel, a szerencse ujjmutatása?
S ugyan biza ki tudná megmondani, hogy az álomlátókban az esztelen rajongás mikor tűnik át érzékiségbe, s az érzékiség ismét túlzó rajongásba? Hiszen a révület néha mindkettőt feltételezi egyszerre, elég, ha csak a Krisztus-kultuszra vagy Salamon zsoltáraira gondolunk, ahol a pásztorlányka, bármily csábító lett légyen is a maga testiségében, ha nem rejtőzött volna női mivoltába egy magasabb szellemiség jelképe is, nem ragadta volna ily szavakra a zsidó királyt.
Az ismaelita pedig csak hajtott szótlanul, s mikor az egyik kereskedő mögéje ügetve rákiáltott, hogy mutassa meg a csillagtérképet, ő feléje csapott az ostorával.
– A magam életét jobban féltem a tiednél, átkozott – mondta –, és a kincseim is becsesebbek, semhogy pusztai rablók kezébe kívánnám adni; de engem álom vezet, hallod-e?!
Éjjel árnyak suhantak el mellettük, s mint haldokló távoli jajgatása, úgy hallatszott a sakálüvöltés; de az öreg nem tért el látomása irányától, amely része volt és beteljesítője egy másik, magasabbrendű célnak; a negyedik napon azonban, mikor a karaván már alig vonszolódott, az egyik kereskedő leszánkázott tevéje oldalán, fölhasította az állat bendőjét, s beledugta a fejét, akár egy lékelt dinnyébe; a többiek is odarohantak a prédára, hogy megenyhüljenek.
Aztán vérmaszatos arccal és a fanyar és undorító ízektől veszettül fölháborodva mindahányan előkapták késeiket; az öreg Horeszun letérdelt az izzó porba és szomorúan mosolygott.
– Kár volna, ha megölnétek – mondta. – Még le se megy a nap, s már elérjük közös szerencsénk kútját.
No hát így találtak rá Józsefre – fejezte be meséjét Simon, és megállt egy köves dombon. Zakariás meg-lepődve és még mindig várakozón nézett rá.
– Valóban ez a leghitelesebb történet mind közül – suttogta. – De vajon akad-e ember, aki elhiszi?
Simon hunyorogva mosolygott.
– Nem is azért mondtam el. Csak példázni akartam, hogy az álomlátók néha veszélyes úton járnak, mert igazukat nehezebben fogadják el, mint a kitalált csodákat...
Mihelyt a bölcsek meghallották a sípnak, kürtnek, citerának és mindenféle hangszernek szavát, s látták, hogy a népek a földre borulnak, sóhajtva leszegték fejüket. Mire való volt Nabukodonozornak mégis beteljesítenie Dániel próféta álomfejtését, s ily hamar föltornyosítania Dura mezején az arany állóképet?
De most, hogy a tömeg e káprázat felé tódult, szüntelen föl-fölkiáltva, széttárt karral, miközben ismét és újra lehasalt a porba, s az írástudók és varázslók is a szent helyre igyekeztek, nem volt miért töprengeniök: hiszen a nap ura kevéssel azelőtt épp a babiloni bölcseket akarta elveszejteni, s nemcsak álmának megfejtését követelte tőlük, de a látomás aprólékos fölidézését is.
A négyszögű mezőn, amely kopárságával is jelezni akarta a bálvány szabad hatalmát a világ fölött, ott emelkedett a hatvan sing magas és hat sing széles bálvány, s fényével, amely a révületben tátongó népet még inkább elbódította, szinte szélvihart kavart a forró suttogásokból és a hadonászó tízezrek mozgásából, úgy, hogy por emelkedett a magasba, madártoll, aszott fű szálldosott.
Ekkor azonban különös dolog történt: a tömegen egy csoport kaldeus tört át, s Nabukodonozor elé vetve magát, szenvedő jajgatással így árulkodott:
– Ó, királyok királya, sokáig élj! Azért jöttünk, hogy tudtodra adjuk: vannak zsidó férfiak, akiket a babilóniai tartomány gondviselésére rendeltél, Sidrák, Misák és Abednégó, s akik az arany állóképet nem imádják!
– Hozzátok ide őket! – mondta Nabukodonozor halkra lefojtott hangon, de mindjárt föl is oldva magát a szigorúság kényszeréből, amely akadályozta, hogy elmerüljön saját hatalmának magasabbrendű közérzetében, s önhitt mosollyal fölpillantott a szoborra, amellyel egyenrangúnak érezte magát. Később pedig, mikor a három foglyot odalökdösték eléje, anélkül hogy csak rájuk is tekintett volna, a föld relé bökött aranypálcájával.
– Leborulni, vagy megégetlek benneteket!
A három férfi azonban így felelt:
– Vedd tudomásul, ó, király, hogy a bálványt, amely egykor téged is romlásba dönt, nem imádjuk!
S itt újra meg kell állnunk, mert az apokrif papirusz, amely szemtanú vallomását idézi korabeli agyagtáblákról, s inkább kiállja az ész próbáját, mint a bibliai változat, arról tudósít, hogy a király nem égette el mindhárom lázadót; Abednégót, aki a legnyájasabb volt a zsidók közül s a legbölcsebb, magához hívatta a palotába, s igyekezett megvesztegetni; hiszen a rettentő büntetésnél is többet ért volna számára, ha a zsidó megtagadja társait.
– Szelíd vagy és írástudó, egyike azoknak, akiket Dániel kérésére kegyeimbe fogadtam – szólott Nabukodonozor. – Hogyan fér hát el értelmed fénye közelében az ellenszegülés sötétsége?
Abednégó a király elé borult.
– Úgy látom, az istenek titka hamarabb fölfejlik előtted, mint az emberi léleké, ó, király, de vedd tudomásul: minél magasabb értelemmel társul a meggyőződés, annál keményebb lesz.
– Lárifári! – intett Nabukodonozor. – Az értelem, ha arra se jó, hogy testedet kiragadja a tüzes kemencéből, csak sár, amelyben barmok taposnak!
De Abednégó többé nem válaszolt; a király pedig ahelyett, hogy utat engedett volna bosszújának, amely terveit megváltoztatta volna, sietve odarendelte varázslóját és főkertészét, Epfit, hogy bűvös füveinek főzetével elaltassa a hitszegőt, s mágikus szavak szüntelen és egybefolyó mormolásával – mint azt más ízben is tette – fölébressze és mélyen átélhetővé tegye benne meggazdagodásának lehetőségét.
S így történt, hogy Abednégó, aki öntudatlan időérzékelése szerint három napon és három éjszakán át aludt, megcsodálhatta azt a mesebeli értéket, amely elvonult előtte megvesztegetése fejében. Álmában a szabad ég alatt feküdt, s közelében szüntelen-szakadatlan vonultak a kincsekkel fölmálházott tevék, s az arany, ezüst és drágakő mintha áttetsző csipkékben imbolygott volna tova az állatok hátán. S mindez még valóságosabb lett azzal, hogy a tevehajtók egyenként, mosolyogva megálltak előtte, mindenki más-más arcú volt, s fölmutatott a káprázatos ajándékra. Ugyanekkor Abednégó hallotta a barmok horkantásait, a szomjúságtól repedt orrlikak föléje meredtek, mint két kis agyaggödör, és a teveizzadság és -vizelet szúrós, undorító szaga fojtón csapott rája.
– Nos? – kérdezte Nabukodonozor, mikor a lázadó felébredt, s úgy tett, mintha beszélgetésük óta el sem mozdult volna aranyozott ülőszékéről, melynek karfáján kétoldalt oroszlánfejek meredeztek. – Bőkezűségemre mi a válasz?
Abednégó csak ült kábultan, gyötrő szorongással, melyet ugyancsak a füvek mérges gőze párologtatott fel, S habár mélyen benne megmozdult valami kísértés is, hogy övé lehet az a töméntelen kincs, félelme oly erőssé vált, hogy elnyomott minden más érzést. Úgy érezte, hagy a szíve óriásira duzzad, hogy fölötte függ egy kőszikla, s elég, ha Nabukodonozor csak megmozdul, hogy az a tömb leszakadjon cérnavékony száláról: a halál verítéke ütött ki rajta, s egyre nehezebben lélegzett.
De a király nem várt feleletet: tudta, hogy a nagy jelenet még csak ezután következik, s parancsot adott udvari főtisztjének, hogy fűtsék be a kemencét, hétszer inkább, mint szokták volt befűteni, s a katlan mellé állítsák fel a bálvány kicsinyített mását; Sidrákot és Misákot pedig kötözzék meg, s tereljék oda mind a népeket, ahol a lázadó megégettetik.
A kemencét karámmal vették körül, jó tíz lépésnyire a tűzhelytől, s mikor a korláton átvetett gyapjúkóc a hőségtől füstölni és bűzölni kezdett, ez már jel volt arra, hogy minden szabályosan elő van készítve; a királyt gyaloghintón hozta nyolc rabszolga, a botosok utat törtek neki a tömegben, s mihelyt kiszemelt helyére letették, intett az egyik udvaroncnak: kezdhetik!
És Abednégó, aki a nap urának közelében ült, hogy kényszerűen végignézze társainak elégetését, mielőtt végső választ adna, most látta, hogy oldalról, egy sátorból pucérra vetkőzött katonák kilökdösik Sidrákot és Misákot, akiknek hátrakötötték a kezét, majd megragadják őket, és az ácsolt falépcsőn, döngve és zihálva, fölcipelik a kemence szájához; az egyik katona, akinek mellbozótja lucskosan fénylett, megbotlott, lendületében az izzóra hevített kemencébe esett, és pillanatok alatt elhamvadt; büdös, fekete füst göngyölte körül a tömeget; a többi harcos megragadta Sidrákot és Misákot, és a katlanba lökte. Abednégó elindult, hogy leboruljon az arany állókép elé; de ekkor a király fölemelkedett ültéből, és rémülten és zavarodottan hebegte:
– Nem két férfit veténk-e a tüzes kemencébe?
A katonák felelének és mondák:
– De igen, ó, király: nem többet s nem is kevesebbet.
Nabukodonozor előrebökött a kezével.
– Ímé, három férfit látok sétálni odabent; semmi kár nem esett bennük, s a harmadik Isten fiához hasonló...
Abednégó, aki szintén észlelte a csodát, fölkiáltott fájdalmas nagy kiáltással, hogy íme, kész volt elárulni a testvéreit, a király azonban intett, hogy ott a helyszínen vágják le a fejét.
S mikor elvitték a gyaloghintón a vesztőhelyről, Nabukodonozor mosolyogva és magyarázatként ezt mondta egyik udvaroncának:
– Nem hagyhattam életben, barátom! Mert tudd meg: aki egyszer megpillantotta üdvösségét, olyan az, mint a kígyó, melyet a kebleden melengetsz!
Mikor a két vándor följutott a hegyre, a szél már elcsendesült, a homok szürkés fátyla szétfoszlott a nap előtt, újra lángolni kezdett a föld; a tetőn egy kunyhót pillantottak meg, de a szomjúságtól már ahhoz sem volt erejük, hogy bekérezkedjenek a házba, hanem leültek a sárból rakott alacsony kerítésre. Aztán az alacsony, apró fülű és gonosz tekintetű férfi kiköpött, s az égre pillantva, gyötrődőn sírós arccal szólalt meg:
– Ahányszor ilyen dögmeleg van, mindig megcsap az ecetes szivacs bűze. Emlékszel, hogy nyújtogatták felénk?
A másik a földet nézte vicsorítva.
– Rühes népség! Az egész emberiségért nem adnék egy vak tevét! Pusztulna ki még az írmagja is!
Csöndesen ültek egy ideig.
– Azt megértem, hogy engem latorkodásért meg akartak ölni – mondta a másik, a szikárabb –, de azzal a prófétával, Krisztussal mi volt a bajuk?
A gonosztevő eltűnődött.
– Pedig értette a mesterségét. Éri is láttam, mikor meggyógyított egy ördöngöst.
A lator megtoldotta:
– Később épp azok akarták elveszejteni, akik hálálkodva csókolgatták a ruháját.
Miközben ott ültek beszélgetve, egyszer csak hangot hallottak, amely bár mélyebb és szomorúbb lett az eltelt időtől, régi emlékeket borzongatott végig bennük; mikor megfordultak, látták, hogy Jézus áll mögöttük, hosszú lenvászon köntösben, őszülő szakállal, és ingének kivágásában látni lehetett bozontos és izzadó mellét. Tekintete mélyen fürkésző, de megtört fényű volt.
– Úgy van, amint mondád – bólintott. – Később épp azok jöttek rám, mint latorra, fustélyokkal és fegyverekkel, hogy megfogjanak engem, akik fölindultak az én beszédeimen… De szeretném tudni, ti kik vagytok... Látásom gyöngül immár... és a kálvária, amelyet megjártam, el-elbukva keresztemnek súlya alatt, gyanakvóvá tett. Most, hogy kétszer harminckét éves lettem, másként ítélem meg a világot...
Mindkét kezét föltartotta a fényre, hogy a tenyere közepén látni lehessen a forradásokat, az egykori sebek helyét, amelyeket a keresztfa hosszú szögei ütöttek; a lator és a gonosztevő fölugrott ültéből, s ő is megmutatta testén a jeleket, úgyhogy egyszerre mindent megértettek, s némán, döbbenten nézték egymást; aztán Krisztus, aki megőrzött valamit régi önmagából, így szólt:
– Szívünk kívánalma szerint meg kellene csókolnunk egymást, de vajon a tapasztalás nem arra int bennünket, hogy óvakodjunk a hevüléstől? – kérdezte szemöldökét fölvonva, s ajka olajosan fénylett, mint régen, mikor prédikáció előtt mindig gránátalma vagy datolya levével nedvesítette meg a száját; de mozdulatai s mondatainak kérdéssé táguló lendülete is hittérítő múltját idézték föl a két elvetemültben.
Aztán Jézus a szívéhez szorította a kezét, gyöngéden meghajolt, és behívta vendégeit a kunyhójába.
– Te a bal oldalamon voltál, te meg jobb felől, igaz-e? – kérdezte odabent, hellyel kínálva őket, s egy kancsó fügebort s egy tál mézben főtt árpát tett eléjük; a lator meg a gonosztevő jó étvággyal evett, s közben szétnézett a hajlékban, ahol a padlótól a mennyezetig körös-körül csak könyveket láttak, görög és arameus nyelven teleírt papírtekercseket; Krisztus leült az asztalhoz, ahol dolgozni szokott, és ősz öregségének fáradt, csüggedt, de azért mégis szelíd mosolyával emlékezett az elmúltakra.
Fölsóhajtott, és utána így beszélt:
– Mikor ott függtél latorként a bal oldali kereszten, tele voltál irántam gyűlölséggel, s oly szavakkal illettél, mint amazok, akik sorra elvonultak megfeszített testem előtt, és ecettel kínáltak, hogy innék, s nádszálakkal csapkodták vérző ábrázatomat. Minekutána megosztoztak ruháimon, kigúnyoltak és meggyaláztak engem, és a főpapok, írástudók biztatására így szidalmaztak: „Te, aki lerontod a templomot, és harmadnapra fölépíted, szabadítsd meg magad”, „Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről.” „Íme, másokat megtartott, de önmagát nem tudja megtartani!”...
Te pedig azt mondtad nékem, ha a lábad nem volna a keresztfához szegezve, megrugdosnál engem, s ha elerőtlenedett fejedet mozdítani tudnád, arcomba köpnéd minden utálatodat, mert megbizonyosodtál róla, hogy csaló és sarlatán vagyok, aki annál veszélyesebb, mivel ezrek lelkét rontja meg, holott ő maga ugyancsak romlandó, s a varjak, miután melléből, mint egy prédára kitett kosárból teletöltik a begyüket, fészket raknak benne, és telerondítják bűzlő és meszes fonataikkal; s mikor egy csúfolódó vénember nádszálon neked is ecetes spongyát nyújtott fel, felüvöltöttél, mint az állat. „Légy átkozott!” – mondtad, felém billentve fejed, s mindjárt el is vesztetted eszméletedet. Én azonban nem haragudtam rád emiatt, és ha kálváriámat végiggondolom, a megostoroztatástól a felfeszíttetésig, igazat adok neked. Csak a söpredék iránt nem enyhülök meg soha, amellyel jót tettem, s amely mégis sárral hajigált meg engem; amely Pilátustól Barabás eloldozását követelte énhelyettem, reám mutatva pedig így kiáltozott: „Feszítsétek meg!”
Mert a sokaságnak nem kellett, és megjósolom, sosem fog kelleni a bátorító, vigasztaló szó, hanem inkább figyel majd a vásári komédiások és csepűrágók mutatványaira; s aki a lelkek építésére vállalkozik, ezerszer nehezebb dolga lesz minden időkben, mint a bohóckodás begyakorolt munkásainak; s eljő a nap, amikor egy rekedt énekes nagyobb visszhangra talál a szívekben a legszebben muzsikálónál vagy az ég madarainál...
De ne menjünk oly előre: közelibb még a magunk gyötrelme, semhogy elszakadhatnánk tőle; mostanában, ha visszatekintek, szomorúan látom, hogy egész életem a félelmek vesszőjéből fonódott öregségemet védő fekete sövénnyé, s hogy mindig is rettegtem, s nemcsak a kísértésektől, hanem a haláltól is. Ne higgyétek, hogy csak a keresztfán gyötört kétely – ó, nem! Szüntelen vélem volt, Názárettől a Getsemáné kertig.
Tíz évvel tanításom megkezdése előtt a zsinagógában, az imádkozok között ülve, és a kőemelvény, tebuta mögötti nyitott ajtón kitekintve az esdreloni pázsitok tengerére, ahol szürke fonalként kanyargott az út a Golgota felé, hallottam, amint a .felolvasó zengőn hirdette Ézsaiás próféciáját Ebed Jahveról, az Úr szolgájáról, aki a mi világunk bűneit magára vette, s már-már beleborzongtam a sejtésbe, hogy ama fiú, akin a jóslatnak be kell teljesednie, én vagyok, s az öröm illata lengett körül; aztán a szívem ijedten verdesni kezdett, mert olyan szavakat hallottam, amelyek máris átütötték az én testemet:
MASMERA MIN HAZELUB.
A keresztfa hosszú szögei?... Miért kellene kimúlnom a leggyötrelmesebb halállal? Éreztem az elhivatást már gyermekként is, amint értelmem nyiladozni kezdett, s később, miután hirtelen kibomlott, akár azok a virágok, amelyek az éjszaka csöndjében nyitják meg kelyhüket; már ekkor elmondhattam, hogy az éhezőkkel éhezem, és a szomjazókkal szomjazom; láttam, mint szenvednek testvéreim Tiberius uralma alatt, Pontius Pilátus helytartó ostorától, s tudtam, hogy szólni fogok, mikor eljő az én időm...
Miért hallgat a legenda az én érlelődő férfikoromról? Csak a gyermek Krisztust említik és a későbbi csodatevőt, de hogy hol voltam, hol rejtőztem tizenöt esztendőn át, az titok volt számukra, és mindmáig az is maradt. Vajon el tudja-e viselni a kígyó harapását az, aki maga is nem szokott hozzá a méreghez? De sem Júdeában, sem Galileában nem akadt, aki engem a szenvedés elviselésére fölvértezett volna, így hát hosszú és fáradságos utat tettem a hindu papok hazájába, akik megtanítottak a fájdalom akaratom szerinti elviselésére, de még megszüntetésére is, s a bűvölésnek-gyógyításnak sok hasznos módját sem fedték el előlem-
Egyetlen dologra nem tudtak megtanítani: hogy nyugodtan szemléljem az ártatlanul kiömlő vért; még a dögre is találtam enyhítő szót, s mikor tanítványaimmal egy levében rothadó kutya mellett lépdeltünk el, s ők befogták az orrukat, mondván, hogy rettentő bűz terjeng, azt feleltem: de nézzétek, mily fehérek a fogai! A vér láttán azonban mindig gyöngeség és rosszullét fogott el, mintha vörös szíjból font ostort suhogtatnának fölöttem, amely megszaggatja és beszennyezi tisztára mosott ruhámat...
S talán ez volt az oka, hogy mindjárt megkeresztelkedésem után, amint prédikálni kezdtem első tanítványaimnak, kétely és félelem fogott el, megszöktem tőlük, mint a tolvaj, akinek már kezére adták javaikat, s bevetettem magam a krétahegy pusztaságába. Még hallottam János két tanítványának csalódott hangját, amely utánam szállt, mikor átugrottam a patakon, aztán mint sebes szél, tovacikáztam előlük, s gyors léptekkel igyekeztem fölfelé a meredek kecskeösvényen, hogy egyedül maradván, mindenről megbizonyosodjam.
MASMERA MIN HAZELUB?!
Vajon hány nappalnak s éjszakának kell eltelnie, hogy megvilágosodjék az én elmém? Harmincnak – vagy tán negyvennek is? Ó, nem, nem az ördögtől vitettem én a pusztába, ahogy ma szövik a legendát emlékem színes szemfedőjének; oktalan beszéd és vak képze-lődés az ilyesmi; épp ellenkezőleg, a magam félelme űzött a bokrok és éles kövek erdejébe, ahol sakálok jajgatnak, s a hiábavalóság csendje tenyészik minden élőn s élettelenen...
Istenem, Atyám! – kiáltottam fel százszor is, de még ezerszer is, hát lehetséges volna, hogy a legrútabb halállal veszejts el engem, akit fiaddá fogadtál?... De még ha nem is én volnék a te egyetlened, s csak a vigaszt tekintenéd, amit a nevedben el akarok hinteni a földön, a béke és a szeretet magvait, akkor is ki kellene ragadnod engem a helytartó poroszlóinak kezéből, nehogy a keresztfára szegezzenek, és utolérjen az átkod; hiszen magad nyilatkoztad ki, hogy átkozott minden, ami a fán függ. Vagy tán rosszul ítélem meg szándékodat? Máris elfordult volna bennem az én elmém?
Botladozva, el-elakadó lélegzettel ugráltam a köveken, amelyek fölsebezték a lábam, aztán a tetőre érve, leültem egy lapos kőre – olyan volt ez, mint a forró kemencéből kiszedett kenyér; alattam, a mélység fenekén, a sárga homok, parti bozótok zöld vonala között a Jordán kanyargott; jobbra félkör alakban sötétlett az olajfák hegyének álmodozóan erdős, közeli csúcsa; délre ezüstszürkén csillogott a Sós pusztaság, s amögött mély meder látszott, a boszorkánykatlan, vastag, mérges agyaggal a fenekén, amely kék volt, mint a kék vitriol: a Holt-tenger, partján az elpusztított Szodomával.
Néztem, nézelődtem, mígnem balra, az egyre jobban halványuló júdeai, samariai, galileai hegyek lánca fölött, az Ermon havas rózsaszínben játszó, ősz fején állapodott meg a tekintetem; s ekkor a végtelen magányban és csendben megsejtettem az én halálomat, és búsulással vettem körül magam, mint egy palásttal; fölemeltem tenyeremet a bántóan éles fényre, a krétahasábok visszaverődő sugárzásába, láttáim közepén a két vörös sebet, mint két napon izzó málnaszemet, aztán felugrottam ülőhelyemről, s megint szaladni kezdtem, telve a halál rémületével, és el-eltikkadva a szomjúságtól.
S akkor a kétely már oly erős fészket rakott a szívembe, mint a nádirigó, aki sással, hajlékony vesszővel függeszti fel szél és vihar ellen az ő víz fölötti hajlékát. Aki azt mondja, hogy Istennek fia van, s hogy engedi megölni őt, az hazudik és félrebeszél! Mert ha Isten nem engedte meg Izsák föláldozását, megengedheti-e fia megöletését anélkül, hogy le ne rontaná az egész világot, és káoszba ne borítaná?! Épp a Mindenható ne tudta volna úgy megteremteni a világot, hogy a Jóságost ne kelljen föláldoznia érte?...
Egy forrás fölé hajoltam, hogy testem-lelkem tüzét csillapítsam, s akkor ott a víz tükrén megláttam az én félénk orcámnak szépségét, sajnálni kezdtem magam, s még inkább rémület fogott el, oly erős aggodalom, hogy az utolsó féregnél is szánandóbbnak éreztem magam; a szememet szántam leginkább, amellyel birtokba vettem a világot, bármily szegénynek tűnt is az, s az ajkamat, melyet a madarak, mint eleven gyümölcsnek húsát, lecsipkedik majd, s begyük emésztő zsákjába nyelik.
Negyven napot és negyven éjszakát töltöttem a pusztában, gyökereken és gyümölcsön tengődve, a krétahegy kivájt üregeiben vészelvén át az éjszakát, s az önmegtartóztatás próbája volt az én testemnek és lelkemnek, hogy a jóságos hindu papok bölcsessége szerint el tudjak viselni minden szenvedést, míg e földi térben vergődöm. S megint csak a magam sebeire gondolva, képzeletben így szóltam a tanítványaimhoz: még egy kevés ideig veletek van a világosság; járjatok, amíg világosságotok van, hogy sötétség ne lepjen meg titeket, mert ki sötétségben jár, nem tudja, hova megy.
Mert nem az a fontos, vajon közülünk akár egy is meglátja-e a mennyeknek országát, hanem hogy enyhítsük a földi kínt; s ha mindaz, amiben hittem, csak álom lenne s beteg lelkem képzelődése, amely minden elképzeltet valósággá fest át, együtt kell éheznem az éhezővel, és együtt szomjaznom a szomjazóval, hogy szenvedésüket magamra vegyem s enyhítsem. S mikor ismét rábukkantam elgyámoltalanodott tanítványaimra, akik riadtak voltak és tanácstalanok, mint a pásztor nélkül maradt nyáj, összetereltem őket az Olajfák hegyére, és így beszéltem hozzájuk:
Aki velem nincsen, ellenem van, és aki velem nem gyűjt, tékozol; ez a világ híd; menj át rajta, és ne építs magadnak házat; a jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat; boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket, és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek énérettem; légy jóakarója a te ellenségednek, amíg úton vagy vele, hogy a bíró kezére ne adjon, és a bíró oda ne adjon a poroszló kezébe, és tömlöcbe ne vessen téged; boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet; boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert megelégíttetnek; boldogok, akiknek a szívük tiszta, mert ők meglátják a mennyeknek országát...
Krisztus megint töltött a fügeborból, de a keze reszketett, aztán ültében hátradőlt, mint amikor a keresztfán próbálta nagy kínnal fölvetni a fejét, hogy az égre pillantson, ahonnan még segítséget remélt; megint előrehajolt, szinte odabukott a gonosztevő meg a lator közé, a két vendég, a két sorstárs közé, akiket elvetemültségükben is jobban meghatott Jézus fájdalma, mint minden csodatétele, amelyre visszaemlékeztek, s amelyről hallottak.
– És amikor harmadszor is kiáltottam volna, hogy Atyám, Atyám, miért hagytál el engem – folytatta a Megváltó –, eleredt az eső, zengett a mennybolt, s hangot is hallottam, de nem az Úr szólított, hanem Pilátus, aki egy kövön ülve, föltámasztott állal nézte szenvedésemet; egyedül ő szánt meg mérhetetlen nyomorúságomban, és tekintetében láttam a gyűlöletet azok iránt, akik énhelyettem Barabás elbocsátását követelték tőle, s utána idejöttek az én megfeszítésem színhelyére, hogy gyötrelmemben is kicsúfoljanak és megalázzanak engem; parancsot adott vala az ostorosoknak, hogy kergessék szét a csúfolódókat, a többire pedig ti magatok is emlékeztek: hogyan vétetett le mindhármunkat a keresztről, mielőtt vérünk kicsorgott volna, hogyan rejtett; és ápoltatott bennünket...
Jézus sóhajtott, egy papirusztekercset göngyölt ki, és búcsúzóul néhány verset olvasott – saját alkotásait, amelyekben a gyermekes őszinteségnek, a kételynek és a szenvedésből fakadó meghasonlottságnak valami izgatóan dekadens érzése áradt, ő maga pedig, mintha ezekben a pillanatokban átváltozott volna, arca megnyúlt, szarvak ütköztek elő a homlokán, és hasonlatossá vált az Antikrisztushoz, melynek eljövetele meg vala jövendölve...
KERÜLJÉTEK A CSODATEVŐKET AVAGY KERESZTELŐ JÁNOS FEJEVÉTELE
Maga Keresztelő János sem tudta, mióta gubbaszt itt a hegytetőn, vékony, szőrös karjait maga elé csüngetve, és szemei, amelyek a szakállbozót mélyén rejtőztek, fémesen és valahogy mégis tompán világítottak, mint a barom szőrébe tapadt fagyöngy. A lába is olyan volt, akár a kiszáradt, pikkelyes gyökér – szinte nem is érezte. De ha lett volna is benne önsajnálat, ha szenvedett volna is remeteéletének sanyarúságától, megvigasztalhatta volna a tudat, hogy e vékonyra apadt, rút test elnyűhetetlen, mert a gyehenna tüzében pácolódott, kénsav és égető nap cserezte ki, hogy ellenálljon az időnek...
Szinte mulatott saját nyomorúságán; mulatott azon, hogy felszökkent. ide a Szodoma pusztából, mint egy óriási barnásfekete sáska, amellyel oly hosszú időn át táplálkozott; fölszállt az ő sáskatestvérei és eltartói közül, hogy eszköz legyen valami magasabb értelmi cél beteljesítésében. Főként azon derült, hogy az emberek mennyire megbotránkoznak majd, ha az ő rútságára tekintenek. Hiszen tudta, amit sokan nem tudtak, ismerte a megismerés titkos és izgató folyamatát a maga mozzanataiban, látható kép szerűségében; tudta, hogy aki keres, nem nyugszik, amíg meg nem leli, amit keres, és megtalálván, csodálkozik, csodálkozva diadalmaskodik, és diadalmaskodva megnyugszik; avagy nem a bölcsek nyilatkoztatták ki a napnál is világosabban, sokkalta azelőtt, hogy ő tapasztalni s az arameus nyelvből olvasni tanult volna, hogy minden megismerés kezdete a csodálkozás? Nos, ha reápillantanak, bizonyára fölkiáltanak majd meglepetésükben, látván, hogy még a szemérmét is inkább fürtökben lógó szőrzete óvja, semmint szakadozott teveszőr csuhájának darabjai. S még jobban álmélkodnának, ha tudnák, mennyire megveti ő is ezt a rémítő testet, s hogy szinte utálattal hordozza magában a pokol kénköves bűzétől átitatott máját, veséjét és minden zsigerét, amely olykor-olykor éles nyilalásokkal jelzi független létét...
„De én csak eszköz vagyok, mint a kő, mint a balta; esetleg fény vagyok, keskeny, kivilágított ösvény, amely zajtalanul hullik be a sötétbe, hogy megmutassa a kinyilatkoztatás útját; csupán egy tárgy vagyok, semmi több. Ha azonban mindezt tudomásul vehetem, ha összefüggéseket állapíthatok meg, ha eszköz-mivoltom hasznát fölmérhetem, nem kell-é már ezért is hálásnak lennem? Bizony hálás voltam a pusztában is a napnak minden percében és minden órájában, s a kövek között gubbasztva sokszor fakadtam őszinte, hálás és elragadtatott könnyekre; hálás voltam a puszta létért is, amely megadatott nekem a szenvedéssel együtt, azon az Istentől elátkozott helyen...
Másrészt viszont – gondolta vigasztalón, miközben ismét végignézett teveszőr ruhájába bujtatott állati végtagjain – a szépség néha megtéveszt, mert a belőle áradó szelídséget könnyelműségnek tekintik, és gyakran visszaélnek vele, vagy pedig hit és meggyőződés helyett testük gerjedelmét szítják föl és táplálják iránta, amíg a gyönyörűség fényétől elvakulnak, és süketté lesznek az ige befogadására; a rútság ellenben, még ha az első percben meghökkent is, lassan fölébreszti a szív szánalmát, figyelmet, aggodalmat és rokonszenvet kelt az emberekben önmaga iránt, és az ilyen rút ember szájában bölcsebbé válik a bölcsesség és igazabbá az igazság, mert a szenvedés aranyfedezete tornyosul a szív kamráiban; a rút ember figyelme sosem irányulhat saját hiú énje felé, mint azoké, akik öntudatlan kiszámítással, szinte szándékuk ellenére kénytelenek becsvágyuk fényébe emelni a szavakat. Mert bizony a legelső és legsúlyosabb eltévelyedése az emberi ízlésnek az, amellyel fennen hirdetni kezdte, hogy a szépség maga az igazság; ó, nem! a szépség gyakorta lehet megtévesztő, sőt céda! Egyedül a jóságban nem csalatkoznak meg soha, amely néha épp az érdekesség vagy a rútság riasztó álarcát ölti magára...”
Mikor végül is elindult keresztelni, mint egy hosszú lábú, kopasztott madár, tekintetét tétován meresztette jobbra-balra; az emberek pedig, amint megjósolta volt, félrehúzódván tőle, elmosolyodtak, és szemükben és ajkuk körül a kétely, az undor s a megbocsájtó leereszkedés kifejezései váltogatták egymást; mások feléje bökve, hangos rémüldözéssel kiáltották: „Mesüge, mesüge!... Őrjöngő!”, s még a szelídek és bölcsek is megbotránkozva kérdezték: „Miféle szerzet ez, aki az Istentől elátkozott pusztaságból, a gyehenna izzó kályhájából jött közénk?... Sáskát eszik, és maga is ahhoz hasonlatos...”
És ekkor Keresztelő János, hogy szégyenét és zavarát elűzze, s hogy erélyesen, vagy ha kell, akár erőszakkal is eleget tegyen küldetésének, mindkét kezét fölemelte, és recsegő és nyikorgó hangon, mint amilyet a szélben kidűlő óriásfák hallatnak, igyekezett elnyomni a körülötte támadt zsivajt: „Tűz van, tűz van!”... Íme eljő, de kicsoda áll meg előtte?... Kicsoda szenvedheti el az ő eljövetelének napját?... Hiszen olyan, ő, mint az ötvösnek tüze... Az Ő gabonáját csűrbe takarítják, a pelyvát pedig megégetik... Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de Ő tűzzel keresztel majd...
Az emberek hallották, hogy dél óta zúg a vihar a Jordán nádasaiban, és úgy érezték, újból tűz és kénkőszag árad feléjük, mint akkor, a Szodomát és Gomorrát elhamvasztó szikraesőtől. Az egész vidék felkelt hát Júdeától Galileáig, és János reggeltől estig keresztelt a Jordán olajosan folydogáló zöld vizében, míg teveszőr csuhája már lucskosan tapadt a hátához. Ha felkapaszkodott volna a zöld bozót fölött a partra, a szemlélődéstől kissé talán megenyhült volna: onnan látni lehetett a kiégett hegyeket, amelyek Jerikó völgyét körülveszik, fölöttük, északra, a havas Ermon csúcsát, délen pedig, a Jordán völgyén keresztül nézve, a Holt-tengert; a tengeren túl szivárványszínben tündököltek Moab hegyei; az alkonyat rózsaszín egén holdsarló sápadozott, s valahányszor mozdult a szél, gyanta és kénkő szagát lehetett érezni...
Este, mikor már elfáradt a keresztelkedők sokasága miatt letilt pihenni a révészkunyhónál. Magasabban fekvő helyet keresett, ahonnan láthatta a tömeget, az estszürkületben is sűrűn érkező zarándokokat; egyre jöttek, csoportosan és magányosan is; jöttek, szamár- és öszvérháton, de legtöbben gyalog, mert látni akarták őt; jöttek a szépek és a rútak, az ótvarosok és a sima arcúak, a sánták és a méltóságosan lépkedők s minden más nyomorultjai a földnek; jöttek Jeruzsálemből a farizeusok küldöttei, a léviták és a papok, és egy ismeretlen ember is jött a galileai zarándokok között...
És Keresztelő János, akinél még nem támadott az asszonyoktól szülöttek között nagyobb abban az időben, kezét lecsüngetve ült, szinte szemérmetlen kuporgásban, s mintha a bőre le volna nyúzva, még a tovaballagó zarándokok árnyéka is fájdalmasan súrolt végig rajta, akár valami fekete, érdes kerítés; de néha azért hirtelen fölvetette a fejét, s tekintetén a magába mélyülő bölcsesség és a meggyötörtség mögül egyszerre elősütött a gyerekes, feszült kíváncsiság; bal kezének tenyerét a kőhöz támasztotta, s kissé fölemelkedve, belémeredt egy-egy idegen szemébe.
„Nem te vagy-é?” – kérdezte a tekintete, s közben tudta, hogy valaki ugyanezzel a pillantással felel majd neki; valaki, akinek föl kell váltania őt, hogy beteljesítse az idők szavát, hogy kivezesse szegény és megalázott népét a várakozás Szodoma-csöndjéből, hogy tüzet leheljen minden Tiberiusok és Heródesek szolgálóházára, mert széttaposták a drága földnek szívét, ahonnan a megváltásnak jönnie kell; az a perc, a bosszú perce rettenetes lesz, és a számonkérés irgalmatlan! Ó, mennyit várt rá a pusztában, fülét néha dermedten és vajákos figyelemmel a földhöz szorítva; húsz éven át várt és hallgatózott, míg a földön végigremegett valami távoli és megszentelt léptek zaja. „Nem te vagy-é?” – kérdezte ismét és újra a tekintete, de a zarándokok szótlanul tovaballagtak, mint a maguk csendjébe dermedt, néma árnyak; csak a papok és a léviták közül állt meg néha valamelyik előtte kétkedőn.
– Ki vagy te?... Emberi hangon szólsz-e?...
– Szavam nem tücsökcirpelés, s nem oroszlán-bőgés...
– Mondd, ki vagy?... – faggatják egyre.
– Én nem vagyok Krisztus – feleli Keresztelő János. – Én azért jöttem, hogy a vízben megkereszteljelek benneteket, hogy Ő nyilvánvalóvá legyen; de én nem vagyok Ő...
– Ki vagy hát, mondd meg, hogy feleletet adhassunk azoknak, akik bennünket küldtek.
– Én a pusztában kiáltónak szava vagyok; készítsétek elő az utat az Úr számára.
– Miért keresztelsz hát, ha nem vagy sem Messiás, sem Illés, se próféta?...
– Én titeket vízben keresztellek, de közöttetek áll valaki... – mondta, majd hirtelen elhallgatott; a tovaballagó zarándokok mögött, egy tenyérnyi résen, mint valami hirtelen megvilágosodó ablakon át, két hatalmas barna szem villant be hozzá, látomásként és mégis oly valóságosan, hogy a levegő egyszerre kiterjedt és fényes lett körülötte. János föltápászkodott, haja kukkra meredt a döbbenettől, fekete gyökérujjai görcsösen szétágaztak kétoldalt; tekintete egy pillanatig keresztezte a másikat, amely így felelt: „Én vagyok!”
Később, alighogy a zarándokok tovaballagtak, Jézus visszatért Jánoshoz; a keresztelő mélyen és fáradtan szunyókált a révészkunyhó küszöbén, mikor azonban a Messiás hangja megérintette az arcát, mindjárt felugrott, és félénk áhítattal kérdezte: „Te vagy-é az, aki az imént megjelentetted magad előttem?” Jézus elmosolyodott, majd mintha félelem remegett volna át benne, megfordult és így szólt:
– Azért jöttem, hogy megkeresztelj engem...
János mosolyogva, tágra nyílt szemmel motyogta:
– Nekem kell általad megkeresztelkednem, és te jöttél hozzám?... Hiszen arra én méltatlan vagyok, hogy a sarudat megoldjam...
Jézus tiltakozón föltartotta a tenyerét.
– Így illik nekünk minden igazságot betöltenünk!
Egy ideig csend lett; a kétely s az izgalom csendje vette körül a révészkunyhót, s mintha Keresztelő Jánost hirtelen kétely és aggodalom fogta volna el húsz évi remeteéletének értelme iránt, egyre gyanakvóbban figyelte Jézust; nézte annak szép arcát, amint ott állt az ajtó előtt, köpenyét a mellén egybemarkolva, s lassan annyira megkísértette a képzelgés, hogy Jézus esetleg nem az a Krisztus, akinek ő az útját egyengette, hogy már-már sírós és kétségbeesett hangon kikívánkoztak belőle a támadó szavak: „Valóban te vagy-é a Messiás? – akarta kérdezni. – És ha te Ő vagy, mi szükség rá, hogy megkeresztelkedj?... Hiszen neki nem lehet semmi bűne... Ha pedig mégis van, akkor bizonyára nem Ő lesz az, akiért oly sokáig epekedtünk...”
Mégsem szólt, megtartóztatta magát; rettegett, hogy Ézsaiás szavai átokként sújtanak le rá, mert gyanakvásával tovább szaporítja a bűnt az eljövendő Megváltó iránt; íme, nem azok közé tartozik máris, akik beteljesítették a prófétai jóslatot, s akik miatt a Messiás utált és emberektől elhagyott lett, mert elrejtették előle orcájukat és nem törődtek vele?... Ugyanekkor Jézus, aki látta Keresztelő János tusakodását, letérdelt a küszöb elé a földre és fölfohászkodott:
Abba, Atyám!
Nézd, hogy szenved a lélek!
Távol tőled a földön;
Szeretne a halál elől futni,
Keres utakat – nem talál,
Atyám, küldj ki engem...
És akkor János engedett neki... Jézus pedig lassúméltóságosan elindult előtte a Jordán partja felé, hogy a keresztelő megmerítse őt a szent folyóban; s miután ez megtörtént, máris fölserkent, hogy munkához lásson. A Jordán vize nemcsak testileg, de lelkileg is felüdítette; az égre pillantva, elmosolyodott, mint aki nemsokára átlép az ő göröngyös és tövises útjának kapuján, ahol a fájdalom nemcsak fájdalom lesz, hanem húsba és lélekbe maró, kínzó gyönyörűség is. S amint erre gondolt, átremegett benne minden elkövetkező kálváriája, és csöppet sem csodálkozott rajta, hogy hiúságot érez – valami magasabbrendű örömet, amely azonban mégis ikertestvére volt a legközönségesebb kevélységnek: az út, amely megnyílik előtte, még ha a Golgotára vezet is, diadalút lesz, átszeli a világot, és két oldalán az idők elmúlásáig lomok és mártírok keresztjei sorakoznak majd...
Az esti szélben összeborzadt, s mert látta, hogy ily későn már úgysem tud elindulni, bekérezkedett Jánoshoz a révészkunyhóba. Ennek az éjszakának az eseményeiről éppúgy nem tud a kánon, mint a Keresztelő gyanakvásának első fellobbanásáról, s az apokrif leírások is csak kicsiny darabjait őrizték meg az egymáshoz tartozó gyűrű íveinek, amelyek azonban gondosan egymás mellé rakva, teljes történetté és igazsággá kerekednek ki az időben...
Jánost, amint Jézus mögött belépett a kunyhóba, ismét erős kétely fogta el – szinte rosszul lett belé; mindaz a sok önsanyargatás a pusztában, ahol sáskával táplálkozott, s utána a keresztelés heteken át tartó, gyötrelmes munkája, a rengeteg hajladozás az öregek nyikorgó testével, miközben az ő reumás teste is nyikorogva felelt vissza az elmúlás e közönséges hangjára; a szüzek vízbe merítése, akik a test elfojtott és bűnös vágyát sajdították meg néha benne, vénasszonyok pállott tisztátalanságának a szaga – mindez halálos fáradtságként ütött most ki rajta, ahogy a hiábavalóság érzése megkísértette...
Leült egy sarokba; csontos, iszapos térdei előütköztek a köpeny alól; zúgott a feje, és émelygett a gyomra, és feszülten figyelt egész szervezetére, mert félt, hogy mindjárt öklendezni kezd – vagy tán nem is kerül erre sor, mert mihelyt kitátja a száját, a megelevenedett sáskák sugárban tódulnak ki a bensőjéből; s hogy ezt az utálatos képzelgését mégis legyűrje, egy pászkadarabot vett elő a kebeléből, gyorsan majszolni kezdte, majd hozzálátott, hogy a saruját megfoltozza, mégpedig úgy, hogy a fogaival húzta át a tűt az elnyűt, szakadozott bőrön. Mikor már nyomta a hallgatás, mégis megszólalt:
– Ha megvirrad, mit szándékozol tenni?... Hogyan keltesz bizalmat magad iránt, hogy föllázíthasd a népet?...
Jézus nyugodt mosollyal válaszolt:
– Szerintem a csodatétel a legfontosabb... Az ember megelégelte a világ szürkeségét, és látomásokra vágyik…
János fölállt, és féllábon bicegve, kezében a szakadt saruval odaközelített a Messiáshoz.
– Csodát mondottál-e, vagy a hallásom csalt meg?... Lehetetlen, hogy csodákat említettél volna.
Jézus megerősítette szavait:
– Ismerem az emberi lélek gyöngéjét... A varázslat a legrövidebb út a meggyőzéshez.
Keresztelő ledobta a szakadt sarut, majd körbeindult a kunyhóban, és fölindultan szuszogott. Íme, beteljesedett hát, amitől iszonyodott, ami undort és kínzó fájdalmat ébresztett benne, ha csak sejtéseinek az idegvégződéseit érintette is meg; íme, itt áll mellette az első korán jött és hamis Krisztus, aki sarlatán mutatványokkal akarja gyógyítani a test és a lélek sebeit, és megvilágosító, tiszta szavak helyett, amelyek tüzet gyújthatnának a szívekben, még mélyebbre akarja nyomni Heródes és Tiberius lábához az alázattól kókadt fejeket. Hirtelen a szögletbe kanyarodott, ahol Jézus állt, és hatalmas szakállát, mint egy füstgomolyt, odatolta a Megváltó álla alá. Hangja rekedtesen harsant, mint amikor száraz bőrt tépnek szét:
– Reád vártam húsz esztendőn át étlen és szomjan a pusztában?!... A te utadat egyengettem én?!...
Jézus intett, hogy csillapodjék.
– A csoda nem lehet önmagáért való! – rikoltotta János, gyönge testének vékony, lefulladt hangján. – És nem helyettesítheti az igazságot!... E meggyőződésemet semmi sem tudja megingatni, jól vésd az eszedbe!... A csodálkozás ráébreszthet nyomorúságunk fölismerésére, de a csoda, amely csak önmagát világítja körül, csaló fény, káprázat, hiú dicsekvés!...
Már csak tátogott; nem tudta, mit mondjon még.
– Csodák kenyér helyett?!... Csodák emberi méltóság helyett?!... Csodák szabadság helyett?!... Kétes csodák az emberi erő és az isteni eredetű lélek igazi csodái helyett?!... Elég!
Jézus makacsul ingatta a fejét.
– A vak látni fog!
– De milliók szemére borul hályog!
– A guttaütött járni fog!
– De milliók rokkannak meg utána!
– A halott föltámad sírjából!
– De milliók hullnak el idő előtt!
Reggel, miután éjjeli vendége észrevétlenül kiosont a révészkunyhóból, Keresztelő János hátralökte az ajtót, és elindult átellenben a Jordán folyóval. Az első megkereszteltek, akik gyanítottak valamit éjjeli találkozásából, eléje álltak:
– Mondd, találkoztál-e vele? János pedig így felelt:
– Én nem láttam Őt... Nem ismertem Őt!
És még azon a napon prédikálni kezdett az igazi Messiás eljöveteléről. Mikor pedig Heródes meghallá, hogy miket beszél, hogy őellene lázít, elfogatá és a börtönben fejét véteté. A zsidó király kacagása messzire elhallatszott, és fázósan megborzongott tőle a szent folyó vize is.
– Jézus csodatételei nem háborgatnak engem, de ez a Keresztelő sokkal többet tudott, mint amennyit az ő korában tudnia illett volna! – mondotta.
A csacsifogat a kapu előtt állt meg; a szamár megkönnyebbülten himbálni kezdte fejét, s nyikorgó ordítása folyamatosan tódult ki a torkán, mint véres gőzsíp zengése, mint vascsatornán lefutó rozsdás zuhatag – sőt, egy pillanatban már azt képzeltem, hogy a tüdeje is előlóg gégéjével együtt, s léggömbként tovalebeg a porcelángyár hátánál.
Ez volt első találkozásom a szamárral.
Később naponta láttam őt, szürkén és fekete keresztsávval a vállán, simára kopottan, mint egy nyírott, ősz koponyát, vagy gyöngéden remegő bundával, mintha füstcsíkok göngyölnék körül; néztem őt a szamárvizsgálók örök és jókedvű gyanakvásával, hallgattam a pletykákat, hogy mily ostoba, makacs és korlátolt állat, s igyekeztem tetten érni.
Elkísértem az erdőre, vakarával simára fésültem, hulló szőrszálait labdává gyömöszöltem, de olykor egyetlen nap alatt is csak a sejtések villanásáig fedte föl magát előttem; csupán egy mozdulattal, ahogy hirtelen megfordult, s szivacsos orrát felém tolva szinte kacagni kezdett. „No mi van? – kérdezte olajosan megcsillanó szeme fehérje. – Mit leskelsz utánam?... Azt reméled, hogy rájössz önirányított ostobaságom titkára?...”
S ahogy ezt kérdezte s utána elballagott, tekintetében volt valami magasabbrendű értelem, mint egy tudóséban, aki a fürdő csöndjéből lép ki. Azóta, ha csak megpillantom is őt, mindjárt a képzetek tucatjai dongnak körül.
Ilyenkor a balgaság dicséretét látom benne, egy Rotterdami Erasmust, aki a maga megjátszott együgyűsége mögé rejtőzve, belénk lődözi képmutatásunk nyilait, iázva szétkiáltván a világ felé: vagy semmi különbség nincs az oktalan és a bölcs között, vagy ha van, akkor a balgák boldogabbak, mert boldogságukhoz semmi egyéb nem kell, mint egy csöppnyi képzelődés.
De nem is csak Erasmusig szalad vissza a képzeletem, hanem az idő ködpárás láthatáráig, ahol a szamár imbolyogni kezd, s el-eltűnődöm: a csacsi bizonyára hétszer hétezer évig szolgál az embernél, de amikor elballag közülünk, megrakott málnákkal kocog majd tova, és kiröhögi a Föld lakóit, miként Jákob szökött meg Lábántól, porkavaró juhok nyájaival, tevehátra fölhalmozott arannyal, ezüsttel és a szépséges Ráchellel.
Hogy ez az állat ostoba volna? Ne hagyjátok megcsalatni magatokat. Hiszen látnotok kell, hogy hallgatásával mily bölcsen göngyöli körül rejtélyes személyiségét, hogy mily céltudatos a szenvtelensége.
A csacsi éjjelenként, mikor egymagában van, és a kukoricakocsányt édes péppé őrli, néha belemosolyog a jászolba, s el-elgondolkozik: „No lám csak, a ti Püthagoraszotok minden volt – bölcsész, férfi, nő, király, magánember, hal, béka –, s mégis azt tartotta, hogy nincs szerencsétlenebb teremtés az embernél!”
S reggel, amikor pozdorjává foszlik a bot a fején, mikor ügetésre ösztökélik terűjével, mikor repedtre szárad az orrlika az országutakon, távoli boldogságként mered föl előtte még egy-egy bogáncs is, s szenderegve ismét elmosolyodik. S mert a türelem s az egyszerűség nem csupán a látható világban nyer vigaszt, a szamár füleinek hatalmas tölcsérében olykor fölzeng a szentírás üzenete is:
Elveszem a bölcseknek bölcsességét, s az értelmeseknek értelmét elfedem, mert a szelíd lelkűek a boldogok, és nem a vakmerők.
A szamár oldalt rántja a rudat, lecsippent egy szál fonnyadt füvet az út széléről, s viháncol a lelke. Mert hiszen Krisztus maga is így szól a zsoltárokban az ő atyjához:
Te tudod az én balgaságomat. S ha már a Megváltót idézte, hogyne mélázna el ősei jótevőjénél és szelíd utasánál, aki kegyeletként és megemlékezésből keresztet vetett át a vállukon – a türelem keresztjét; s vajon nem bizonyság ez arra, hogy az állatok közül is inkább azokat kedvelte, akiket nem mételyezett meg a ravaszság; s vajon nem azért ült épp szamárra, holott oroszlánháton is utazhatott volna?...
Nézem a csacsit és elgondolkozom.
A Föld egykor talán pusztulni kezd, s mi, akiknek idegeit megtépázza az izgága türelmetlenség, odavetjük magunkat e balga elé, s rimánkodni fogunk, hogy segítsen rajtunk, adjon tanácsot. S akkor a szamár, akinek ígérete van az örökéletre, gazdagon és megszépülve fölkapja majd a fejét, sima arcán, hatalmas szemeiben fölragyog a bölcsesség, és a világűrbe iázza:
„Aki türelmes, örökségül nyer mindent!”
Néha, amint elnézem a pulykát bánatosan csüngő bőrlebenyével, melyben kékre alvadt a méreg, ellenszenvet érzek iránta: kultúrám minden idegtápláló nedve lehúzódik agyamból, félénken körülpillantok, s mindjárt kurrogni, csattogtatni, lublubolni kezdek.
De még szavakban is nyomatékot adok ingerkedő kedveimnek. – Szebb a páva, mint a pulyka, szebb, szebb, szebb! – hadarom borzongató mámorban, s utána mindjárt röhögve félrerebbenek a fölkavart madár mellől.
A pulyka pedig ott áll a szárnyával körülhatárolt egyik körben, mint Arkhimédész a római katona előtt, s fejét oldalt dűtve, gyanakvóan néz; ott gubbaszt megoldatlan trigonometriai ábrái fölött, s oly régóta izgatja a feladat, oly időtlenül zsémbel, hogy eredeti dühéből már csak a gyanakvás pernyéi maradtak meg, s talán szívesen megbocsájtana nekem, ha már odébbállnék.
De én nem mozdulok; hovatovább épp a védtelensége kezd lázítani, gubbasztó magánya, ez az elmúlásra emlékeztető, ázott, patak menti bokor, melynek sűrűjében a hiábavalóság csörgedez.
De íme, a pulyka valamit megsejthetett gondolataimból, mert fejét a föld felé billenti, mintha láthatatlan magot akarna fölcsippenteni, pityeg is vagy kettőt, és előrelép; s amikor ismét fölegyenesedik, hirtelen azt képzelem, hogy méregfürtjének egy kék babszeme hirtelen bíborossá érett a nyakán.
„Te jóisten! – cikázik át bennem. – Hiszen ezt az állatot az ingerültség tenyésztette ki, az örökös és hiábavaló lázadás, s Darwinnak talán szólnia kellett volna róla, hogy igenis léteznek bizonyos fajták, mint például a tyúkalakúak hetedik alcsaládja, melyeket a harag egyenes ágon tenyésztett ki, továbbfejlesztvén rajtuk a tüntetés örökölt és lobogtatható plakátját, s megadván nekik hangjuk protestálón emelkedő jellegét. A pulyka, amíg szabadon élt, énekesmadár lehetett; ragyogó színekben sziporkázó hólyagjaiból levegő áradt a torkába, akár az orgona fújtatójából; a legnagyobb testsúlyú, legmesszebben zengő előénekese volt az ősligetnek, s bizonyára még a kultikus madarak, a griff, a főnix és az íbisz is irigyelte.
Ezt a széles mellű és büszke kántort aztán az ember a háza köré kerítette, fejadagra fogta, s ha a ketrec mélyén fölzengett többszólamú, csodás éneke, máris odarohant, hogy botjával rácsapjon, hisz tudta: épp azt a tüzes erőt pazarolja a semmibe, az illatos ködpárába, amellyel naponta egy-egy tojást érlelhetne meg teste melegében – egy ehető, édes tojást.
– Ne énekelj! – mondta az ember. – Semmi hasznom belőle!
S a pulyka lassanként néma, tárgyias szemléletbe vonult vissza, jóllehet előtte még megpróbálkozott egy-két csellel: begyéből előbb vérpettyeket fröcskölt a tojásaira, hogy elijessze tőlük az embert, aztán hét nappal megtoldotta a kotlási időt, hátha bezápulnak az életet őrző csírabölcsők, s mikor kikeltek a csibék, agyonvágta őket.
De az ember kifogott rajta: kavicsokkal tömte meg a begyét, hogy ne tudjon fölszállni, tojásait átadta a buta és könnyedén behódolt tyúknak költésre, a pulyka pedig félénk pityegéssé halkította dalait, és a rút jellegtelenség tollbokrai között lelt menedéket. Csupasz feje bibircsókos lett, akár a leborotvált fejű, gyászoló zsidóké, s a homlokán előütköző sömört sem kezeltette, hadd duzzadjon vöröses csimbókká, amely a meditálás óráiban most már úgy csüng alá, mint egy megolvadt karácsonyi gyertya a fakult díszek közül.
S most itt áll a pulyka berzenkedőn és berekedten, mint egy mérges Giovanni, s a tengerentúli messzeségekre már csak úgy emlékszik, akár egy hájas, asztmatikus ember ifjonti hódításaira; itt áll ez a meghajszolt Rousseau, aki egy magányos sétáló álmodozásaival egykor fölzaklatta a földkerekség lakóit, hogy utána rágalmat indítsanak ellene, futóbolondként kicsúfolják és rettegésbe kergessék, míg fölborzolt, romantikus lelkéről is fekete tollak pörögnek.
Egy drótkerítés mögül figyelem a pulykát: magába húzódva áll, oly szerencsétlenül, hogy lelappan bennem a kötekedési vágy; de nem is igen ingerelhetném, mert a hátsó udvar egyik lakása előtt kicsapódik az ajtó, kis kövér ember gurul ki rajta, mögötte élveteg ajkú, dagadt hölgy, pongyolába feszült szalmazsák, kezében bárddal.
– A lábától kapja el, Ödön, a lábától!
Sok hűhóra azonban nincs szükség, mert az állat alig ellenkezik, s mikor a tönkre kerül, fejét oly engedelmesen nyújtja előre, mint egy sirály, amely önutálattá feketült rútságában minél előbb a halál vizére igyekszik kisurranni; csak miután leröpült a feje, kezd el vészesen és baljósan vergődni, fölkavarja az udvar porát, mindkét embert teleszórja vérrel, vörösre festi a tönköt, a falakat, a kamra oldalát. Napfény, toll kavarog vörös párájában; a pulyka, a gerincébe s az idegeibe menekült végső ösztönnel csak most sejti meg, hogy akkor is élnie, védekeznie kellett volna, ha dalait már elfelejtette, s lemondott elveiről; élnie kellett volna a csupasz, vegetatív létért, amely a halál egyhangúságához viszonyítva még mindig mulatságos dolog.
Fölborzolt lélekkel rohanok el onnan, cipelem a zöldséges szatyrot; a lépcsőn döngve vonszolom elnehezült testemet, amely utóbb maró kötekedések céltáblája lett; mikor pedig az előszoba elé érek, rugdalni kezdem az ajtót, verem az ablakot.
– Mi van, mi van?! – rebbennek elém szeretteim, akik megszokták, hogy mosolyogva lótok-futok, cipekedem, hogy évek óta a szemetet is csak én viszem le a lépcsőház aljába, ahol egy óriási tégelyből büdös és pállott szagok csapnak föl. – Mi történt? – kérdik tőlem, aki halk dalaimat is csak éjjel tudom elpityegni, a konyhaasztalnál, két mosatlan fazék között.
– Az történt, hogy megbolondultam! – üvöltöm. – És mától kezdve nem leszek a robototok!... Most mindjárt kirohanok a Szent János kúthoz, végigfekszem a gyepen, és csak az eget fogom bámulni!... Mert már végképp reátok untam… Gyűlöllek benneteket!...
Aztán levetem magam a székre, és csak ülök némán és megszégyenülten, s egy öntudatlan mozdulattal már a nyakamat is előrenyújtom, hadd sújtson le rá az Isten bárdja!
A sikló vágánya fölnyúlt a kékes párákba, ahol Rousseau kertje rejtőzik, s míg beleszédültünk a gyantaízű korhadásba, a málna- és szamócaízű mélységbe, a. mackókról beszélgettünk. Szétterpesztett körömsarlók villogtak fölöttünk, medveszag tódult az orrunkba, és két apró, fekete szem izzott felénk. Láttam, ahogy az erdészlak beszakított ajtaja mögött egymásra mered a baltát szorongató ember és az állat.
„Másnap feljöttek Kovásznáról ankétálni – dünynyögte egy taplósapkás favágó. – Az erdésznek bizonyítania kellett, hogy önvédelemből csapta agyon a medvét!”
S megint más történeteket idéztek: „A mackó istállók erjedt homályából meredt ránk, méhkaptárt roppantott össze, gőzölgő sertés mellett kuporgott a véres havon, sújtó mancsától tehenek puffantak végig a tisztások mentén.” Iszonyú történeteket meséltek róla, s bár borzongva szóltak, mégis titkolt szeretettel emlegették, mint gyilkos fiát az anya: „a Medve!”
Miért kedveljük annyira a mackót? Mert az erő rokonszenves idétlenség mögé rejtőzik benne? Mert a melákot játssza, mint némelyik túlfejlett kamasz, aki ingyenszeretetre vágyik? A medve az egyetlen állat, gondoltam, amely még nem szokott bele a gépies életbe; amit a többi vad már elért, s unottan az égre ásítozott, az benne még beteljesülésre váró sejtés, romantikus vágy; a medve még nem polgárosult, s messze van a dekadenciától is...
Inkább egy részeges, behemót bányász ő, aki örökké javulást fogad, s néha csöndesen siratja önnön tehetetlenségét valamelyik erdőszöglet korhadt tuskója mellett; a mackó kétbalkezes gépkocsivezető, akinek már csak egyetlen betétje árválkodik a hajtási jogosítványában; vidéki rokon, aki döngve nyit be a komáihoz, bakancsáról rétegekben hámlik a sár, s az ebédnél hörböli a levest. Bizonyára az ikes igéket is helytelenül használja, s mikor kockás esetlenségét hintázva elcipeli, erős hátbaütéssel búcsúzik...
A medve a legsutább állat, mert nincs benne egy szemernyi élnitudás, de a legtökéletesebb lény, mert minden fölös erejét játékban és tétlen szemlélődésben fecsérli el; a mackó titkon dédelgetett félszegségünk, lustálkodó ábrándjaink szépsége – a medve a modern állatvilág Oblomovja...
Szeretem és szánom őt, akár Ilja Iljicset, kinek arcáról a nemtörődömség végzetesen átment a testtartásába, még házi köntösének redőibe is; sajnálom, mint egy pusztuló irodalmi műfajt, mint a naiv eposzt, amelyben az ember viszonya a csigákhoz, fényhez, füvekhez még gyermekien őszinte volt.
Az őszinteségben persze örökké megnyilatkozik valami sutaság is, épp a mozdulatok keresetlensége miatt, s minden szögletesség kissé önmagáról megfeledkezett őszinteség; de jaj annak az állatnak, amely a hajlékonyság és a művészi ügyeskedés századában esetlenül közvetlen akar maradni!
Ezért aggódtam a mackóért, s úgy véltem, hogy tombolása, vérengzése sem egyéb, mint végső pusztulásának a sejtése, s ki fog veszni, akár elődje, az Ursus spelaeus, amely a jégkorszak idején a legnagyobb ragadozó volt Európában.
Aztán rájöttem, hogy aggályom alaptalan; mert a robusztus őszinteség, bár veszendőnek tűnik, még védi magát!
Másnap egy kopasz irtásról néztem a komandói völgyet, ahonnan nyolcvan kilométerre is el lehet látni a fenyők kék háromszögei fölött, a távoli csúcsokra, amelyek fakuló véraláfutásként derengnek a láthatár arcán. A dűlőúton rönkvonszoló traktor közeledett, majd megállt, s nekem úgy tűnt, mintha valami behemót alak ugrott volna eléje, két kisebb gomolyag pedig hirtelen a hátához gurult, akár hadakozó anya mellé a gyermekei.
Nem értettem, mi történik ott.
Aztán a melák négylábra ereszkedett, s fejét ingatva átcaplatott az úton, a két bocs azonban, mint két kis billegő láda, visszaügetett az árokba, s felkapaszkodott egy vékony bükkfára. Ugyanekkor vagy öt-hat munkás ugrált le a pótkocsikról, s feléjük szaladt.
Mire odaértem, már karókkal hadonásztak a fa alatt. A bocsok átölelték a vékony törzset, s kíváncsi-gyanútlanul figyelték a buzgólkodást; fejüket oldalt dűtötték, mikor pedig az emberek rázni kezdték a fát, szemük szinte felragyogott az örömtől, s hintázva kicsüngették nyelvüket.
De pár perc múlva a sérült mackók tehetetlenül tűrték, hogy pokrócba göngyölve átkötözzék őket.
Másnap hajnalban egy hebegő, kilencéves kisfiút hoztak be a rendelőbe, akiről véres csíkokban lehasadt a ruha; később az anyamedve egy gombaszedő embernek úgy átvágta az arcidegeit, hogy a bal szemhéja megereszkedett, s a könnycsatornák egyenesen az arcra csurgatták zavaros csöppjeiket; a hét végén egy traktoristát ütött le az ülésről, s lapockáján fölszakította a húst...
Kocsmában, fűszerüzletben, péknél csak ezt beszélték. Elmondták, hogy a medve sokáig követte a traktort az erdőszélen, majd visszaballagott a bocsrablás színhelyére, s késő éjszakáig tördelte-ropogtatta az ágakat, néha pedig leült, s mancsával bömbölve döngette a földet.
A telepiek sunyi bűntudattal szóltak, mint akik régóta tudnak valami kegyetlen titokról, de hallgatnak róla; az erdőlő munkások közül sokan nem mertek fölkapaszkodni az irtáshoz; az ösvényre fonódó indákon és a cserjés között, mindenütt veszélyt gyanítottak, s félelmük ingerült vádaskodásban tört ki: mit akarnak azokkal a bocsokkal?! Ráéheztek a pénzre, mint a pecérek?!
– Az anyjukat is eladnák háromszáz lejért!
– Miattuk nem alhatik nyugodtan az ember!
De a helyzet azon a reggelen vált a legkínosabbá, mikor a főerdész megállapította, hogy huszonöten hiányzanak a friss vágatról; felbőszült, káromkodó hangja ekkor ítéletként visszhangzott a kétezer lakosú fatelepen:
– Hol az a két bocs?! Engedjék el, az atyaistenbe, de azonnal! Miattuk nem állhat le a termelés!
Így mérkőzött döntetlenre az emberrel, létfenntartó harcában, a pusztulástól féltett mackó...
Elesett ló fekszik az úttesten, alig lehet nagyobb a pogácsás sátrak fakósárga csikóinál, amelyek a formában szögletesre, dongalábúra sikerültek.
Csak a nagy, puha szeme él.
Bal mellső lába fölfelé mered, s ahogy a napfényben csillogni kezd a vásott patkó, iszonyúbb hatást tesz rám a vonatszerencsétlenségnél is, ahol hullák hevernek.
Mert itt, az épületek közötti szakadékban, a világ siklott ki: a jóság és a belátás, a számító önzés és, a meghajszoltság, a fölényes erő és a kábult közöny.
– Kelj fel, a hollók ássák ki a szemed! Gyí, fel hé, gyí, az anyád jótáncú istenét!
A hóstáti fuvaros kifulladva áll a csődület közepén. Vörös, görögdinnye-arca zöld kalap árnyékában izzik. Bele-belerúg a lóba, rángatja a zabláját, s közben a forgalom elakad: a trolibusz villája mozdulatlanul belefúródik az égbe.
– Miért bántja azt az állatot? Hisz neki is van lelke!
– Jobban tenné, ha kevesebbet kocsmázna, apuskám!
– Micsoda antihumanizmus! – motyogja az egyetemi tanár, s ingerültségében a szemüvege is elhomályosul. – Hát nincs a közelben milicista?!
A fuvaros most leengedi az ostort, és hülyén bámul. Talán mélyen lent, megkövült lelke alatt valami emberibb érzés kezd mozdulni benne; de mindez csak pillanatnyi képzelgés, mert nyomban észbe kap, s tovább ütlegeli gebéjét:
– Hát kinél volt olyan jó dolgod, mint nálam, a kutyák hordjanak szét?!... Gyí fel, gyííí!
A ló megrándul, fejét visszaejti, s nyelve úgy csüng a porba, mint egy elhullatott női zsebkendő; de ahogy teste a kimerültségtől egyre ványadtabb lesz, úgy nő nagy, bolyhos szeme; már-már szétpattan, mint egy márványbuborék.
Ismerem a fuvaroslovak sorsát!
Ismerem a hideg horpadások mélyét a halántékukon, ahova beférne egy csecsemő ökle, ismerem kehes zihálásukat; láttam vakon ügetőket, amelyek hályogot vontak a szemükre, hogy ne rémítse őket a hatalmas teher, és pókos lábúakat, amelyek úgy lépegettek, mintha a földgömb szorult volna a bokájukra...
– Hát nem fél az Istentől, hallja-e?
– Büdös tróger! Részeges szadista!
– Le kéne csukatni, hadd józanodjék ki!
Az út felső végéről most egy púpos utcaseprő közeledik; tapasztalt ráéréssel vonszolja seprűjét.
Nézem a lovacskát, s eszembe jut, hogy egy téli estén félrészegen kedvem kélt csilingelő szánon körbehajtatni a városon, s káromkodtam, hogy nincs rá semmi mód; de ezután többé nem vágyom rá; sőt, örülök a mulasztásnak...
Örülök a meg nem született csikóknak!
Mert a halál s a nemlét mégiscsak különböznek egymástól, s talán rendjén van, hogy a lólábak beépültek a dugattyúkba, s hogy a nagy, bársonyos szemek reflektorokból pásztázzák az elhagyott éjszakai országutat...
Az utcaseprő odaér mellénk.
Valaki megszólal:
– Segítsünk, emberek! Emeljük fel!
– Az istrángot ragadják meg, az istrángot!
– Na még, na még! Ejnye, így nem fog menni...
„A ló a leghálásabb állat! – kapkodnak a gondolataim. – A ló egy szem kockacukorért elhúzná a földet a világűr másik sarkába, csak hogy élvezhesse a puszta létet, hogy a bőre vakon is végigremeghessen a napfény simogatásától...
De a szem kockacukrot sem kapja meg mindig, s elmarad a simogatás, amely az elhidegült asszonynak is kijár. S ha volna a lovaknak Jeremiása...”
Ezek azonban már valószerűtlen gondolatok. Melegem van... izzadok... segítőkész karom elakadt a levegőben... De hát miért bámul így rám az utcaseprő?... Mit vétettem a púposnak?... Lám, most unottan legyint, és félrefordul tőlünk.
De a nép egyre gyűl.
– Töltsenek hideg sört a szájába!
– Szorítsanak kendőt az orrához!
– Már egészen elzárta a forgalmat!
– Hogyan lehetne talpra állítani?
Ácsorgunk, elméleteken töprengve.
– No, félre innen! Elég a meséből!
A bámészok fele óvatos-ingerülten kétfelé húzódik; s a fölemelt kezek alatt, mintha bokorból bukkant volna elő, az utcaseprő törtet be; zöldséghulladékkal föltornyozott talicskáját a ló fejéhez tolja, majd kiborítja.
A kis gebe fektében is mohón rag. Hirtelen csönd lesz, s az emberek szája egyszerre mozog a ló állkapcsával. Mindenki eszik. Talán azért apad oly gyorsan a csalamádékupac. Megfeledkezünk az időről is: hallgatunk.
Már csak két-három lapi zöldell az aszfalton. Ekkor az utcaseprő odalép a lóhoz, megfogja a zabláját.
– Most pedig állj fel szépen, állj fel no!
És a lovacska föltápászkodik...
Az ember moslékot önt a disznó elé. Papucsban jött ki hozzá és viseltes házikabátban, könnyedén, fürgén, a legpontosabb időben, amint megkondult a Szent Mihálytemplom harangja: amin; a mutató épp a tizenkettesre lépett.
Már amikor a fazakat levette a tűzhelyről, egy kis megindultság volt benne, jóleső izgalom cirógatta végig a torkát, és a tekintetén is átsuhant a boldogság, a krumplival kevert kukoricadara párájával együtt.
S e váltakozó érzések kissé el is billentették kezében az edényt, úgyhogy egy szörcsintésnyi lé a vályú elé loccsant, de amikor a moslék végignyújtózott a facsatornában, egységes szeretetben állapodtak meg érzései. Nézte a hízót, s ajka egyszerre mozgott annak állkapcsával.
A százötven kilós ártány, mikor meghallotta a papucs csoszogását az udvar kövén, fölemelkedett az alomról, s mint szürkésfehér tömb, igyekvőn s mégis közönyösen, egy kis derűvel s mégis szinte bánatosan imbolygott elő a homályból, mint egy eunuch, aki az ágyasház környékén visszasejlő emlékeinek sóvárgásával pillantott egy hölgyre, s azóta megtelt bűntudattal.
„Disznóöléskor majd átmegyek Gogolyáékhoz – mondta a tegnap is az asszony. – Nem tudnám elviselni a sikoltását!”
Az embernek azonban éppen csak átrebben emlékezetén a nyafogás, keze fejével megérinti homlokát, mintha egy utolsó szó-légy lábnyomait akarná letörölni, s még mosolyog is az oktalan fölfakadáson, hogy azt a kellemetlen napot megint látóközeibe hozta Nusika; mert semmi sincs közel, és semmi sincs távol, csak van a maga bizonyosságával, mint fogalmak a tudatban.
Az ártány vékony hangokat bugyborékoltat át a moslékon, s úgy pislog, mintha ő maga is restellne ezt a nőies nyivákolást, hiszen kan voltának megcsúfolása sír belőle. S nem is érti, hogy a fáraók vagy mondjuk Caesar heréltjei hogyan tudtak oly mézesmázos buzgalommal sürögni uraik körül, mi céljuk lehetett intrikázni és cselt szőni, amikor ez a kövér és férfiatlan állapot a legmaróbb vágyakat is magába fullasztja, s céltalanná tesz minden jövőbe irányuló, családias érzést.
„Hát igen, ez van: nem szeretek hálás lenni, sőt, gyűlölöm az ember öncélú örömét, melyet rajongásként igyekszik átvinni az én személyembe, holott nyála erjedő vágyában talán már egy túl finom, fűszerezett kocsonya lebeg; gyűlölöm a hűséget, s ha tapasztaltátok, csürhében mindig megtámadjuk a kutyát, s éles agyarainkkal akkor is kiontjuk a belét, ha meg se mukkan.”
Elgondolkozik, majd ismét eszébe jut valami.
„Disznók vagyunk, igen, de némelyik földrészen az ember arcát igyekeztünk magunkra ölteni, jóllehet egy legendánk, amely a kódorgó Odüsszeuszról szól, óva int bennünket, hogy akár csak órákig is a homo sapiens lelkében szenvedjünk s megalázzuk önmagunkat. Csak egyetlen rokonunk, a spanyol sertés mutatott nagyobb érdeklődést az ember iránt, és az inkvizíció óta szénfekete sörtét növesztett. De hát mit ért vele! Neki is csak köszörülik a kést...”
A hízó félrefordul, hogy a kamra mélyén leheveredjék, s ez a mozdulat épp megfelel az embernek: tekintetével gyorsan végigtapogatja a szalonna hullámzó hegyét, amelyen rózsaszínűen süt át a hús, nézi, ahogy a sonkák tömören föl-fölnyomódnak minden mozdulattól, nézi a hatalmas zsírhengerrel összenőtt nyakrészt s a kövérség aljára hullott, apró szemeket.
Szinte hallja, mint cseppkőbarlangban a mész lerakódását, ahogy a krumpli s a kukoricadara nesztelenül zsírrá rétegződik, tudja, hogy már közel a vágás napja, s nehogy maga elé idézze a véres tálat, nehogy eléje tűnjék az ártány fölhasított torka, amely a parázs alatt kitüremkedik, mint a koromba mártott szegfű, igyekszik egyebekre gondolni. Például édesapja temetésére.
Mily homályos és édesen remegtető volt is az az érzés, amint ott állt a sír szájánál. Nusikára pillantva néha a lelkét is elfutotta a könny, és úgy reszketett rajta, akár a forró méz, amely egyszerre mar, de jótevőn csillapít is. S e pillanatban talán már nem is a halottat sajnálta, hanem azt a sejtést, hogy a gyász fájdalma is elmúlik egyszer, sőt, rövidesen elmúlik, fölemésztvén önmagát, holott ez az érzés a legízletesebb tápláléka az ínséges léleknek.
„Igen, ez van – gondolja az ártány, beleröfögvén az ember gondolataiba, s végighever az erjedt almon. – Már Anatole France is megírta, hogy bármely halotti búcsúztatót nyugodtan így lehetne kezdeni: engedjék meg, tisztelt uraim, hogy a megboldogult elhantolása alkalmából önmagamról szóljak...”
Az ember azon tűnődik, hogy meg kellene simogatnia a sertést, esetleg bedugnia az öklét a meleg szájába, hiszen már annyira megszokta őt, hogy sosem karcolja meg az ujját; s attól a szeretettől, melyet most érez, könnyezni kezd; a hízó fektében is látja, hogy gazdája még ott tétovázik az ól előtt, és testének öntudatlan boldogságából jóindulat süt elő.
Szeretne valamit nyújtani az embernek: szeretné elröfögni azt a tréfás történetet, amely szerint XI. Lajos francia királyt bús betegségében egyedül a felcicomázott malacok tudták megvigasztalni, akiket beengedtek előkelő szobájába. Szeretne beszélni a pézsmapakeriről, legkisebb rokonáról, aki szobatiszta, és a Babirussa Babirussáról, aki a tengeröblöket is bátran átússza.
Az ember azonban az órájára pillant, meglepődve látja, hogy már jó fél órája időzik a hízónál, s szapora csoszogással megindul visszafelé az udvarban. Szipog, át is fázott, már nem melengeti semmi: már sokkal reálisabban látja a világot.
– Ha szerdán fagy lesz, hívom a mészárost! – határozza el, s egy kis csalódást érez, hogy az iménti öncélú rajongásból nem maradt semmi a lelkében.
„Fogadni mernék, hogy már szentimentalizmusának maradék kis levét is felszürcsölte, s még engem nevez disznónak!” – röhög az ártány, karcosan elnyíló, piros pofával, aztán belesüpped a háj öntudatlan, tunya és jótét melegébe...
Jött haza apám fizetéskor, s hóna alatt hatalmas vörös kakast cipelt, mintha a református templom rozsdás tornyáról törte volna le; a kakas tollai szinte nyikorogtak, s apám hintázó léptekkel, becsiccsentve mosolygott, én azonban tudtam, hogy nem a kakasnak örül: kabátja alatt kismacskát melenget.
Figyelmem a verebektől lassan a cicák felé fordult, de sokáig nem értettem, hogy apám, a büszke, a kegyetlen, a gyermekét-elűző, miért szedte fel sötét és rossz szagú pincelyukakból, huzatos kapuk alól s szemétládák pállott négyszögéből ezeket a téveteg hangú és bedagadt szemű macskakölyköket, az élet fonalán imbolygó, ragacsos pitypangokat, mongol koldusleánykák árokba hullott, tisztátalan és elárvult lelkét...
S nemcsak felszedte, de a konyhaablakból is kivágott egy tenyérnyit, hogy a puha testek bármikor visszasurranhassanak, veknit aprított tejbe, gyöngyöző homlokkal párolta a pacalt, s ha éjfél körül zengeni kezdett a háztető, és sivító, kaffogó hangok gabalyodtak egymásba, kiugrott az ágyból, és sokáig álldogált a szoba közepén.
Egy ízben pedig, mikor Bársony Rózsi nyakát rút kelevények fonták körül, sírva fakadt a kocsmában, s belekönyökölt felborított pálinkájába: „Lám, de nehéz és bizonytalan az élet! – hüppögte. – Szüntelen csalódások, fájdalmak emésztik az embert, s talán az a legboldogabb, akit meg sem szült az anyja.”
Pár nap múlva azonban, mikor neki kellett vágnia az éjszakának, hogy megkocogtassa a bábaasszony ablakát, szuszogva, kényszeredetten bújt nadrágba, s csak délre vetődött haza; arcát kifakította az ital, de zsebéből arasznyira csüngött a véres borjúgége, amelyet a macskáinak hozott.
De hát miért mindez? – lázadoztam. – Miért melengeti a hitvány dögöket, miért áll ki a tornácra szomorú várakozással, valahányszor Szántó Dénes, a sárga csíkos kandúr bujákolva messze sodródik tőlünk, a zegzugos tetők és a bástyafal mögötti bizonytalan szürkeségbe? Miért aggódik úgy értük?!
Hiszen e hálátlanok még a sarokig sem kísérik el soha! Amint kilépett a kapun, a macska megállt, fölpúposította hátát, s farkával egykedvűen integetett: no, én innen szépen visszafordulok! Miért is követnélek? A ricinusbokrok közül kavicsok röppennek felém, s a kihaltnak tűnő mellékutcákból, ahol” hársfák árnyéka terül szét, farkaskutya ronthat elő!
És csak nézte a gazdáját; keskeny szemével s lehajló bajuszával olyan volt, mint egy százötven éves keleti bölcs, akiben a tapasztalás türelmes megértéssé szelídült. Ekkor kezdtem gyanítani, hogy a macska a legelső egzisztencialista háziállat, aki a világot kizárólag a maga sorsa szerint ítéli meg, aki óvatosan kerüli a legparányibb részvét kinyilatkoztatását.
Lám, még a dorombolása is olyan, akár egy halkra fogott belső szorongás, mint egy kicsiny körszabályozó zümmögése, amely ügyel rá, hogy a lélek egyetlen irányba se lendüljön ki. A macska a leghálátlanabb négylábú, mert még ahhoz sincs kedve és kitartása, hogy hálaképpen megszerettesse magát.
S ha mindez igaz, miért tartanak mégis oly sokan macskát, miért szedegetik fel e nyávogó kölyköket a járdakő mellől, kerítések párkányáról, árván visszhangzó lépcsőházakból? Éveken át kutattam, amíg megleltem a titkot. S ha éjszakánként belefüleltek a sötét betonhasábok rengetegébe, ti is rájöttök: a macskák a sírásukkal kérezkednek át szívünk szűkülő sövényén!
Panaszos hangjukkal, melynek az irányát zavartan és szorongva keressük: vajon a pincéből szivárog-e felénk, vagy a padlásról, vajon közvetlenül a talpunk alól, vagy mennyei magasságból, kozmikus térségekről?
Néha azt képzelem, hogy valahol a világűrben radioaktív ostorral vernek egy árva égitestet, s az sírdogál oly vigasztalanul; hogy a bánatnak ez a vékony szála a végtelenből nyúlik felénk, akár egy fekete húr vagy egy sejtéssé finomodott Bartók-akkord, amely hűvös csillagokról verődött vissza.
És üzenetében árvák panasza, kivert csavargók nyöszörgése szól, oly anyagtalanul s mégis oly felzaklatóan, mint az ultrahang, amellyel ölni lehet. Hol van, honnan sír? – kérded kábult-riadtan, s gyertyát gyújtva elindulsz az éjszakában...
Állok a kapuban, s mint régen a fizetésnapon, várom apámat.
Épp most fordult be a sarkon. Hóna alatt hatalmas vörös kakast cipel, és spiccesen mosolyog. Én azonban tudom, hogy most sem a kakasnak örül. Ó, dehogyis törődik vele! A kakas vére holnap már magasra szökken, tollát a kamrák mentén söprögeti majd a szél, de a cica, amely a kabátja alatt nyávog, boldog lesz.
Mert aki sír, szánandóbb a halottaknál is!...
A rágcsálók közül csak a kengurura emlékszem: erszénye bizonyára előkelővé tette a tankönyvszerkesztők előtt, az egér viszont a hallgatás puha réseibe rejtőzött.
Természetrajztanárunk, aki már a Niagara vízzuhataga alatt is álmélkodott, és szívén átrengette a teremtés monumentalitását, nem merte említeni őt, a közelben cincogót, inkább száguldó antilopcsordákat mutogatott – fényképről. De unit is szólhatott volna e parányi jelenségről?
Az egérnek nincs föllépése: ez a kis pamutgomolyag hajnali ötkor penderül ki az élet színterére, ide-oda surran, akár a tétova gondolat, aprítóst hasogat rozsdás zsilettel, könnyezve élesztgeti a tüzet, majd leül és csikkből sodort szivarkáját szopogatva, szelíden gondol a létre, amely lehetővé tette az ő gyönyörű ínségét.
Mint egy szürke barát a cellájában, úgy mereng reggeli meditációja alatt, s tüzet sem teavíz alá gyújt, hanem csak a deszkákat teszi megmunkálhatóbbá a szárítással. Egy kis fény is behullik néha hozzá, keskeny kis fénysáv, amely az uborkáskanna oldaláról verődik vissza, s az egér hálásan lebegteti bajuszát: hogyne örülne már ennek is.
Aztán az üres szuszékba pillant, s elindul, hogy egy útkereszteződésnél, vagyis két félretaposott papucs közül meglesse azt a párkányt, ahova a galamboknak szoktak eleséget szórni, e felfuvalkodott népségnek, amelyről a szelídséget mintázzák, holott ütik le egymást a mákszemnyi köleskásáért.
„A kenguru erszényes állat – mondja a tanár –, kicsinyeit magával hurcolja, s azok az emlőre tapadva szenderegnek...”
Szépen, irodalmian fejezi ki magát, szinte romantizálja előadói stílusát. S miért is említené az egeret, mondjuk, egy Szép Ernőt, mikor ő még Walter Scottnak hódol, s a múlt órán is áthevülve beszélt a hétfejű sárkány lehetséges létéről, holott még élő ruhatetűt sem látott soha.
Az egér közben nézi a galambokat, akik. minden szemet fölkapdosnak előle, megvonja a vállát, és tovasomfordál; még a környezete is hiányzik, amely pontosan meghatározná őt, hisz a buján tenyésző borospalackok között éppúgy előfordul, mint ódon kalaposdobozok tetején vagy a presbiteri hivatal küszöbe alatt.
„Oly szegény vagyok, hogy még egerem sincs” – gondolja halk kacagással, s belematat a zsebébe, hátha össze tud még kaparni egy kevés dohányport, de nincs már abban semmi, s ahogy cél és értelem nélkül kószálni kezd gondolatai útvesztőjében, egyetlen emléken rágódik, azon a múltat idéző legendán, amely maga sem hosszabb az egérfaroknál, de arról regél, hogy ősei egy ízben az oroszlánt is kiszabadították fogságából: Nagy Leót.
Mit ér azonban a legenda, ha borsónyi szíve egyre fáradtabban löki a vért a valóság erecskéibe? Ilyenkor már csupán az ábránd segít, s ugyan mi mással táplálhatná fel éhségébe dermedt becsvágyát a magafajta szegénylegény, ha nem egy gyűszűnyi alkohollal?
A padlás nyolcas számú rekeszében még az őszön egy kanálnyi rumosmeggy szottyant a porba, s Mikinek azóta ott a csapszék. Betipeg hát a kocsmába, rákönyököl a fölállított gyufásdobozra, elmajszol egy szem pálinkás magot, s közben csurog a könnye.
Aztán, kalapját félrecsapva, az asztalra üt, fölpenderíti magát a serpenyő nyelére, amely a homályban kicsiny Eiffel-toronynak tűnik, megtörli a szemét, s kiáltozni kezd:
– Az emberiséghez szólok! Az egész világhoz!... Tudomásul kell venni, kérem, hogy egyrészt létezik a mese és a szembekötősdi, másrészt pedig beszélnünk kell az átrághatatlan valóságáról!... S vegyek tudomásul hogy mindaz, ami kimagaslónak tűnik, csak azért pöffeszkedhetik s élvezheti képzelt nagyságát, mert a nemláthatóhoz van mérve. így például a négylábúak közül még az elefánt is csak hozzám viszonyítva tűnik óriásnak, egyébként a hegyekhez és a vizekhez képest ő sem több egy ormányos egérnél...
Álljunk meg, uraim, álljunk meg! Az én jelentéktelenségem elfödheti fizikai létemet, de nekem is megvan a magam esze, sőt, bizonyos műveltséggel is rendelkezem. Műveltséggel, igenis – kultúrával. Sok tudós könyvön átrágtam magam, még Arisztotelész Poeticáját is megemésztettem, s például tőle tudom, hogy semmi sem állhat csupán abból, ami a lényege.
Hogy hova akarok kilyukadni?
Türelem, mindjárt megmondom: a gondolatnak azon a felén óhajtanék előbukkanni, ahol bebizonyíthatom, hogy csupán az igéző részletek adják meg az egész valóság hitelét; törődjetek hát a kicsiny dolgokkal is, a homokszemekből épülő világgal, nehogy, túlozván, hazuggá váljék a szavatok, nehogy az ábrándot összekeverjétek a valósággal, s kerékbe törjétek a tisztánlátót.
Így szónokol az egér, aztán hirtelen kijózanodva, lemászik az Eiffel-toronyról, mint egy száműzött, kopaszra nyírt orosz tanító, félénk bűnbánattal pillant szét; ez a félelem duzzadni kezd, a padlás méretéig dagad, s mint az éjszaka, oly sötét és hatalmas lesz villanó kis örömeihez képest; ijedtében ide-oda cikázik a kacatok között.
Megszólítja a bádogflittezőt, a gyerekcipőt, a sunyítva lapuló cilindert, és sorra bocsánatot kér tőlük:
„Kegyelmet, nagyságos urak... Az imént részeg és felelőtlen szavakra ragadtattam magam... Mindennek csak az ital volt az oka – egyedül az ital... Hogyan is merészelném én, a jelentéktelen senki megigazulásra oktatni a világot?... Hiszen nyomorultabb vagyok a templom egerénél is: ő legalább a hit vékony szálain hintáztatja lelkét, míg én földhöz simuló parányi elme vagyok...”
Aztán rémületének végső kimerültségében s az éhségtől is elgyötörten egy Csehov-novelláskötet puha lapjai között hajtja le fejét. És az élet csodás, kápráztató részletei megvigasztalják: piros masnival látja magát, szeme ragyog, mint két apró, felhevített gyöngy, és jelentősebbnek, elhivatottabbnak érzi magát az oroszlánnál is, akit az ősei egykor kiszabadítottak a fogságbl.
