Robot Robi kalandjai. Bukarest, 1973.

A világ legpontosabb embere
Robi megint elbámészkodik
Robi elveszít egy betűt
Robi és az aprópénz
Robinak zúg a feje
Robi mint önkéntes detektív
Robi és a betörők
Az elcserélt szívek
Robi Róbert szeretne lenni

A VILÁG LEGPONTOSABB EMBERE

HOGY KI SERÉNY, ki dolgos, azt nem nehéz kitalálni. Már a mesebeli gazda is úgy okoskodott, hogy aki gyorsan eszik, az gyorsan is dolgozik. Mielőtt tehát bármely szolgálóját fölfogadta, egy tál szilvásgombóccal kínálta meg. Ő maga pedig elbújt, leste, hogyan eszik. Ha a gombócok sűrűn egymáshoz koccantak a torkában, a szolgáló egy életen át szolgálhatta szeszélyes urát.
De ha azt nem nehéz is kitalálni, hogy kinek mily fürgén mozog az esze, karja, ugyanbiza hol lehetne meglelni a világ legpontosabb emberét? Pedig Ciceri azt hitte hogy a földkerekség legmegbízhatóbb képviselője billeg be az ajtón, mikor Mátyás Robi előbújt a csomagolóládából. A gépfiú megemelte acélkalapját, és kijelentette, hogy ő az ajándék, amelyet a nagybácsi küldött a csodavárosból.
— Jól van no — ásított Ciceri, mintha nem is örülne a gépgyereknek. — Szundítok egy csöppet, de három óra három perckor és harminchárom másodperckor ébressz föl, hallod-e!
S alighogy magára húzta a takarót, jót nevetett, mert azt hitte, hogy Robi nem tudja pontosan teljesíteni megbízatását. Próbaként még egy világító számlapú vekkert is bedugott a párnája alá, hogy a kellő pillanatban kiugorjék az ágyból, és belenevessen a gépgyerek két nagy üvegszemébe.
Alig ért a mutató a kijelölt időhöz, Robi odalépett, és megérintette az alvó fiú karját:
— Kelj fel, kedves gazdám! — mondta.
Ciceri meglepődött, de nyomban más próbák elé állította a gépgyereket. Számolja meg az epreskert fölötti csillagokat, mondja meg, hány betű van az Ezeregyéjszakában, hasítson négy egyenlő részre egy kunkori bárányszőrt!
S miután a gépfiú mindezt megtette, gazdája hümmögve körbe kerülte őt, majd így szólt:
— No most már elismerem, hogy te vagy a világ leges-legpontosabb csodabogara!
Teltek a napok, a hetek. Robi már kijárt a városba, s mindig ezredpercnyi pontossággal érkezett vissza a piacról, a játéküzletből, a törökmézárustól. Hanem egyik napon mégis késett egy percecskét. Utána kettőt. Aztán hármat is. Első ízben Ciceri semmit sem szólt, később azonban előkapta a zsebóráját:
— Beteg vagy? — kérdezte. — Fáj a lábad? Nem valami sokáig működtél pontosan, hallod-e?! Még az hiányzik, hogy odaadjalak javítani. Hogy reád költsem azt a kevés zsebpénzemet is!
Robi hallgatott. Csak szemének két kis gömbje lett olyan a zavartól, akár a kompótos tálka. Ciceri pedig elhatározta, hogy utána les, megnézi, hogyan lépked, mi lehet a késlekedésének az oka. Vajon melyik alkatrésze romolhatott el? — izgult már előre, s adott neki öt lejt, hogy hozzon fagylaltot a cukrászdából.
A gépgyerek megvette az édességet, és a kannával együtt a hűtődobozba dugta, amely a hasában rejtőzött, aztán szétnézett és visszafelé indult. De alig tett néhány lépést, amikor látta, hogy cipekedő pékinas jön vele szemben, hátán óriási, nyikorgó kosárral. Robi odalépett hozzá, és saját vállára vette a terhet.
A süteményes bódéig segített vinni a kiflit, kalácsot; alig tette le azonban a kosarat, máris egy görnyedt hátú anyóka felé indult el, aki zsákban szenet viszegetett sóhajtozva. A robotgyerek elkérte a zsákot, hóna alá szorította, s ment utána.
Mondani se kell, hogy Ciceri mindenütt a nyomában volt. Azt is látta tehát, amikor Robi rémülten az órájára pillant, s kezét-lábát dobálva nekilendül, hogy mielőbb hazaérjen, nehogy ismét megszökjék. De egy meredek utca előtt a gépfiú mégis megállt. Hogyisne állt volna meg, hiszen a fahasábbal megrakott szekér előtt apró lovacska táncolt, vergődött. A fuvaros pedig husánggal ütötte, verte. S ugyan mit számított az, hogy előtte fekete kendővel bekötötte a gebe szemét? A lovacska, mégha nem látta is a hegyet, hiába erőlködött. Csak az lett a vége, hogy ropp!, s hám meg kötőfék szakadt, ő pedig térdre roggyant az út kövén.
A robotgyerek gondolt egyet, ölébe emelte a lovacskát, és fölbillegett vele a hegyre, aztán visszatért, ő maga állt be a rúd közé, és a szekeret is fölhúzta a tetőig.
Nem csoda hát, hogy később bárhogy sietett is, bármilyen hangosan zakatolt is végig az utcán, az emberek nagy meglepődésére, ezen a napon már pontosan négy percet és negyvennégy másodpercet késett a bevásárlással...

ROBI MEGINT ELBÁMÉSZKODIK

— NO TESSÉK, ismét késtél öt percet! — mondta Ciceri a gép gyereknek. Miért nem szeded gyorsabban a vaslábad?
S odadugta az orra alá a ketyegő vekkert.
— A tegnap utánad lestem, de nem szóltam semmit. Láttam, hogy az embereken akarsz segíteni. Ma azonban biztosan csavarogtál!
Robinak izzani kezdett arca mindkét lemeze:
— Nem csavarogtam — mondta szepegve —, csak bámészkodtam egy kicsit.
— Még szép! — kacagott Ciceri. — S ugyan mi lehetett az, ami annyira érdekelt?
— A játéküzlet kirakatában volt egy felhúzható törpe, aki szamárfüleket mutogatott. Vártam, hogy előtipegjen az üveg mögül, s nyakon csípjem azt a mitugrászt!
— Hazudsz! — mondta Ciceri. — Egy szavadat se hiszem. Úgy hazudsz, mint egy bádogba rejtőzött Hári János.
A gépgyerek pityeregve védekezett:
— Ha kívánod, a szívemre teszem a kezem, és úgy esküszöm meg, hogy igazat mondok.
— Van is neked szíved?! — legyintett Ciceri. — Hiszen te egy egyszerű bonyolult gép vagy! ... Csupa dróttekercs, fogaskerék...
Robot Robi most már könnyezett:
— Csak azt ne mondd, hogy gép vagyok... Mert ha szívem nincs is, lelkem még lehet... Kölcsönkérhetek Bobitól, a húgomtól... Őt a tegnap is dicsérte a gazdája, hogy milyen lelkes gépleány...
Ciceri azonban már nem figyelt a gépgyerekre. Hogyne, majd épp vele törődik, mikor már ragad le a szeme, ha csak a leckére gondol is. Nagyot ásított, és intett Robinak, hogy egy árva lelket se engedjen be, amíg ő szundizik. A gépgyerek oda is hozott egy széket, és leült rá, de figyelmeztette Cicerit, hogy csak egy órát aludhat. A szülőktől azt a parancsot kapta, hogy egy óra múlva, ha tetszik az úrfinak, ha nem, költse fel.
S mire a hatvan perc tovapörgött, már ott is állt az ágy mellett, és rázni kezdte gazdáját:
— Ő ... ő ... — motyogta Ciceri, s fölnyitott szeme megint lekoppant, akár két kis csapóajtó. — Legyen szíved, te!
— Honnan legyen, mikor nincs?! — vonta meg a vállát Robi. — Hiszen te mondtad, hogy nincs szívem.
— Jól van, no. Hagyjál még hájcsikálni egy csöppet. — S azzal fejére húzta a takarót.
Robi gondolkozott, hogy mit kellene cselekednie, aztán így szólt magában: de hát minek gondolkozzam, mikor önműködő kapcsolórendszer van a hasamban!
Meg is nyomott egy gombot a gallérja alatt, s mindjárt pontos választ kapott rá, hogy mi a teendő, ha a kisgazdája tanulás helyett fényes nappal aludni akar. A mellébe szerelt hangszóróból fölhangzott az utasítás:
„Borítsd fel az ágyát!"
S ő nem is mondatta magának százszor, hanem pontosan és ille delmesen fölborította.
Ciceri pedig úgy huppant a földre, mint a kenyértészta, ha kigurul a teknőből:
— Megbolondultál? — rúgkapált az álomszuszék.
Robot Robi azonban most se felelt. Megnyomott egy másik gom bot, amely a mellényére volt erősítve, s a hangszóró most azt is meg mondta, hogy mit kell tennie, ha a gazdája lebolondozta:
„Hideg vizet a nyakába! ... Barackot a fejére!”...
Ciceri rikoltozott, dobálta magát a földön, és szamárnak nevezte Robit.
A gépgyerek pedig ismét megnyomott egy gombot, mégpedig a köl döke helyén, és Ciceri most ezt hallotta:
„Húzd meg a fülét!” „Csiklandozd a talpát!”
— Jaj, jaj! — vinnyogott Ciceri. — Elment az eszed? Nincs benned egy szemernyi jóindulat se?
— Nincs se eszem, se szívem — felelte Robi. — Nem érzek semmit, és nem gondolkozom. Gépiesen cselekszem...
S bánatában, hogy ilyen rosszat kell mondania önmagáról, amilyent csak Ciceritől hallott, hangosan elsírta magát...

ROBI ELVESZÍT EGY BETŰT

ILYENKOR ŐSSZEL magas és kék az ég. Ez alatt a szép magas ég alatt feküdt Ciceri öccse, Iceri, aki látnivaló, hogy épp egy betűvel volt kisebb a bátyjánál. Nem csoda tehát, ha még sem írni, sem olvasni nem tudott. Ennek ellenére bölcsnek érezte magát, és a világ legjobb gép lakatosa akart lenni. Most is egy jót nyújtózott, arcán az édes semmit tevéstől egy könnycsepp szaladt alá. És mindjárt kötekedni kezdett Ro bival, aki mellette ült a gyepen.
— Hallod-e, te két lábon járó bádogosműhely! Miért gondolod, hogy nekem is be kell iratkoznom az iskolába? Talán nincs annyi sütnivalóm, mint a gépúrfinak?
— Én nem szóltam semmit — védekezett Robi. — Engem ne ma cerálj. Majd ha beárullak a gazdámnak, hogy koptattad az idegeimet, amiből egy méter száz lejbe kerül, szépen elnáspágol. Én is robotoltam a gépiskolában, amíg fejembe vésték a betűket.
Azzal sértődötten felállt, és elbillegett Iceri mellől. Karjára vette a kosarat, és elindult vásárolni. Köleskását, kockacukrot, lekvárt, kel káposztát kellett hoznia. De amint billegett-ballagott az utcán, egyszer csak ijedten megállt.
Elfelejtette a portékák nevét. Őszintén szólva nem is felejtette el, csak nem tudta kiejteni a nevüket.
— Lássu ... csa ... lássu ... mit is ... ellett vásáro ... — fogta át a homlokát töprengve. — ... el ... áposztát ... öles ... ását... Te jó ságos ég! ... Hiszen én dadogok! ... Kihullott egy betű a torkomból...
De még azt sem tudta elmotyogni, hogy mi történt vele, mert ép pen a k-betűt veszítette el. Letérdelt az árok mellé, gyufaszállal bele írta az ábécét a porba, s akkor már látta, hogy mitől hibádzik a be széde. Mégse mert visszafordulni. A gazdája még azt hihetné, hogy el tátotta a száját, s amiatt történt a baj...
Az üzletben s a piacon azonban nem tudtak vele szót érteni. Mikor köleskása helyett öleskását kért, jót nevettek rajta, s azt tanácsolták, hogy effélét az óriások országában keressen.
Robi félénken és szégyenkezve billegett-ballagott haza.
— Öööö ... eeee ... elvesztettem egy betűt — dadogta.
Mit volt mit tenni, Robot Robi gazdája átüzent a legközelebbi la katosért, hogy vizsgálja meg a gépfiú torkát. Kecskés bácsi mindjárt jött is egy ölnyi szerszámmal. Hozott csavarhúzót, franciakulcsot, meg egy üvegben finom olajat, amellyel a berekedt gépeket gyógyította.
Robi nagyra tátotta a száját, az öreg lakatos bematatott a torkába. Piszmogott, köhécselt, elvörösödve topogott. Aztán kattogás, reccsenés hallatszott, s a robotfiú lehuppant a gyepre. Most már csak a kezével integetett, hogy többé egy árva szót sem tud kinyögni. Vége van, Kecs kés bácsi elintézte a torkát...
A gazda igazán dühös lett:
— Ide figyeljen, atyafi! — támadt rá a lakatosra. — Ha nem ismeri a szakmáját, miért vállal ilyen munkát. Vegye tudomásul, be fogom perelni, és kártérítést kérek!
Ekkor azonban már Kecskés bácsi is kiborult. Arca csuromvizes lett. Elkeseredetten földhöz vágta a franciakulcsot.
— Hát tehetek én róla, hogy csak a kapuzárakhoz értek?! Az én apámnak, szegénynek, nem volt pénze engem taníttatni: az ilyesmi pe dig több tudományt igényel...
Iceri szemét elfutotta a könny. Kivel beszélget, évődik ezután, ha Robi, a barátja megnémult? És ha géplakatos lesz, ő is ilyen gyalázatos helyzetbe kerül majd, mint Kecskés bácsi?
Estére eljött a gépgyerekhez egy szemüveges tudós bácsi, a robot emberek orr-füll-gége orvosa, s pillanatok alatt rendbehozta Robi hang szálait. Másnap reggel pedig Iceri sündörögve és meghunyászkodva mond ta az édesapjának:
— Szeretném, ha megvennénk a táskát és a füzeteket... Ha hiszi tek, ha nem, már égek a vágytól, hogy beülhessek a padba...

ROBI ÉS AZ APRÓPÉNZ

HOGY CICERI mi mindent vehet, s hogy a dugipénzből bárhova mehet, ez már rég szöget ütött a robotgyerek fejébe. Azaz csak ütött volna, ha a kobakja csengő fémből nem lett volna. Így azonban csak sóhajtott egyre, mintha a szíve meg volna repedve.
De hát hogyan lehet ekkora varázsa ily kicsiny pénzkarikának? töprengett epekedve, s már a hüvelykujját is fölaprította volna százába, hogy a nincstelenség meg ne alázza. De a pénz nem hideg vas, szeletekre szabdalt bádog csupán. Szépen vésett betűk s ábrák következnek rajta egymás után.
Töprengve várakozott hát Róbert.
Ciceri közben gazdagodni kezdett. Nyúlfiakat szerzett, törpepapa gájt és bugylibicska láncát, éneklő órát, radírgumit s kutyabőrből pénz tárcát. Fénylő banisokért keljfeljancsit kapott cserébe, mozijegyet meg törökmézet, s ahányszor hazatért, a gépgyerek csak nagyot nézett. Hát az ő becsületének az volna az ára, hogy nem tud összevakarni néhány lejt ünnepi acélkesztyűre s drótkarikára?
Elhatározta, lesz ami lesz, gyűjteni fog ő is, nem tátja a száját. Innen lecsíp öt banit, onnan vagy tízet, s olcsóbban szerzi be a szilva ízet. A barna kenyérre pedig ráfogja, mint Ciceri, hogy félfehér.
Mészárosnál a csontosabb húst kérte, a hervadt spenótot a kofa is olcsóbban mérte. Jött, ment, cipekedett, szuszogott egyre, s amint az ajtón befordult, dicsekvőn rákezdte:
— Párját a tojásnak három lejbe vettem, hiszen még meleg volt, mikor a tyúk alól kiszedtem. Vagy tán hoztam volna kotlósat?
S míg ezt mondta, a spórolt banik rendre behullottak egy rejtett rekeszbe, melynek szája a köldökénél nyílott. De nem titkos persely lapult benne, a gyári jelzés szellőzőlyuknak nevezte. Robi azonban sem mit se gyanított, hasa minden megtakarított banit elnyelt. Lesz neki is papagája, gondolta, s bugylibicska-lánca, lesz aranyozott sisakja és kakukkos órája. A dugipénzből most már bárhova elmehet, s amit szeme szája kíván, mindent megvehet...
Így járkált boldogan, elnehezült hassal, s olyan volt, mint egy ócska vassal telt ládikó.
Hanem egyik délben, amint hazafelé billegett, a szeme hirtelen nagy ra kerekedett. Majd ütést érzett, gyorsan villanót, s egy másikat, mely a hasába nyilallott. Magasságos ég, mi érhetett engem, tán nem kellett volna annyi aprópénzt nyelnem? Lépett még vagy kettőt, de kihabzott a szája, és sugárban dőlt belőle a pénz a járdára.
Körbevették az emberek, s nézték, vajon mitől tátog, miért hörög és zeng, mint zivatarban a bádog? Szerencsére ott volt egy géporvos bácsi, a rövidzárlat okát persze ő találta ki. Gyomormosást rendelt hát el benzines vízzel, s alapos kotorást durva drótkefével. Ricinusként há rom kanál gépolajat írt elő, s közölte, hogy a köldöknyílás operációval megszüntethető...
Így végződött hát Robi pénzszerző kalandja, s jóllehet meggyógyult rá három napra, azóta se becsüli csak a tisztességgel szerzett értéket. Ciceri is tőle vesz példát és tanul mértéket. Mert hogy a gépgyerek esete reá árulkodott, az tán egy percig se maradt titok. Együtt kuksoltak hát a szobába zárva, s jutott bőven idő a fogadkozásra ...

ROBINAK ZÚG A FEJE

— JAJ! — panaszolta Robi — zúg a fejem a sok nógatástól, ug rálástól, mintha áramzavarom volna.
S alighogy ezt mondta, a gazdája, aki önmagát elnevezte Nemtesz Semmit-nek, megint ösztökélni kezdte.
— Robi hozz egy pohár vizet, Robi fényesítsd ki a cipőm, Robi cso magolj tízóraira vajas kenyeret, Robi cirógasd a talpam.
— A talpadat? — fakadt ki a gépgyerek. — Még mit nem! Hisz ne kem sincs ezer kezem!
— A szád bezzeg jó nagy! — korholta Nemtesz Semmit. — Ha nem engedelmeskedsz, elakasztalak, és összetöröd az új térdkalácsodat, amit édesapám vett neked.
Robi elgondolkozott. Nézte ezüstös térdét.
— Úgy bánsz velem, mint egy darab vassal — pityeredett el —, pedig az őseim híres számítógépek voltak. Velük számolták meg a tu dósok a csillagokat.
— Jó vicc! — mosolygott a robotgyerek gazdája, végignyújtózva
a heverőn. — Miért nem szegődtél el lakatosinasnak a számítógépek mellé? De errőt jut eszembe! Nem osztottam el a tizedestörteket.
Robi azonban csak állt, és két szemében ijedten pislogni kezdtek a villanyégők.
— Mit bámulsz? — kérdezte a lusta. — Elfelejtetted, hogy engem Nemtesz Semmit-nek hívnak?
— Nemcsak az a baj, hogy nem teszel semmit — duzzogott a robot gyerek —, de nem is gondolkozol. Pedig reám hiába számítasz. Itt a ga rancialevél a hátamon. Tessék, olvasd el!
Azzal odament a lustálkodóhoz, megfordult, s mutatta a hátára he gesztett fémlapot. Erre pedig rá volt írva:
1. Tilos a gépgyerek szájába lekváros kenyeret dugdosni, mert aki hozzáér, azt pofon csapja az áram!
2. Tilos a házi feladatok elkészítésére befogni, mert lelkiismeretfur dalást kaphat, amitől kilyukad a páncélja!
3. Ne bosszantsuk a kis Robit, ne kötekedjünk vele. Ha felpapri kázzuk, könnyen kiéghetnek az áramtekercsei!
— Hát jó! — ugrott ki Nemtesz Semmit az ágyból. — Akkor menj ki a Békásba, ahol a méhkasaink állnak, és hozz egy kicsi lépes mézet.
Robi nem tiltakozott. Kosarat vett a karjára, s elindult a szép nyári napsütésben. Ment, emelgette a lábát a dombon le, dombon fel, mert szeretett gyalogolni. Csak azt nem tudta, mi is az a lépesméz, hisz eddig csupán gyümölcsöt hozott a kertből.
Belépett a kertbe, ahol úgy sorakoztak a méhkasok, mint az apró, zöldre festett kunyhók. Egy méh rögtön a kezére szállt és végigcirógatta. Szerették, hisz gépgyerek létére is figyelmesen kikerülte a virágokat. Fölnyitotta az egyik kaptárt, de nem látta, hogy abban itt vagy ott egy kanna méz volna, s az meg sem fordult a fejében, hogy a finom nektár ott illatozik az egymás mellé állított műlépben. Így hát kevés gondolkozás után, vállára emelte a kaptárt mindenestül.
Mikor visszatért, Nemtesz Semmit még mindig heverészett, a szám tankönyv meg kiesett a kezéből.
Robi csöndesen nyitott be, nehogy szundikálásában megzavarja, s a méhkaptárt a szőnyegre tette. Majd ha felkel, keresse meg benne a mé zet, egyék amennyi jólesik — gondolta, s már indult is, hogy az aragáz tartályt elvigye kisszekéren feltölteni.
Hát amikor visszatér, mit lát: a szobában ezernyi méh zúg, döng, röpköd, az ágy közepén nem is a gazdája kuporog, hanem egy cipófejű óriás, akinek még a szeme sem látszott ki földagadt arcából. Aztán mégis megösmerte Nemtesz Semmit, és szégyenében meg sajnálatában szemének nagy üveglencséit elfutotta a könny:
— Mit képzelsz? — hüppögte. — Én is csak egy gépgyerek vagyok, nem élő ember, hogy mindenhez értsek...

ROBI MINT ÖNKÉNTES DETEKTÍV

MIKOR ROBIT kicsomagolták a ládából, mindjárt nagy hűhó lett belőle. Volt aki örült neki, volt aki nem. Butyka néni például, aki oly öreg volt, mint az országút, így zsémbelt:
— No még csak a robotemberek hiányoznak ebből az utcából! Ha zörögni kezdenek, nem lesz tőlük se éjjelünk, se nappalunk!
Később még motyogva hozzátette:
— Az én anyámnak nem volt robotja, se a nagyanyámnak. Ők ma guk robotoltak. De bezzeg Dudásék kímélik magukat. Leesne a gyűrű az ujjukról, ha valamire rátennék a kezüket!
És mindjárt el is rejtőzött a kapu mögött, s várt. Leste, hogy Robi mikor billeg el az ablaka alatt. Akkor aztán utána hajolt, és egy mogyoró favesszővel rásózott a nadrágjára. A gépgyerek azt hitte, hogy kavics koppant a fenekén, és megfordult.
— Úgy, úgy! — mondta Butyka néni. — Meresztheted azt a nagy üvegszemed. Miért nem jársz halkabban, hé?
— De hiszen gumitalp van a lábamon! — védekezett Robi sértő dötten, mire a kis vénség így szólt:
— Hát akkor azért kaptál egyet a pálcával, hogy máskor is halkan járj!
De mind járhatott halkan a gépgyerek. Akár a házak fölött is repül hetett volna, úgy se lett volna jó. Mert Butyka néni még a mosógépet is gyűlölte, s szénnel vasalt, nemhogy a robotokat szerette volna. Ha a nagyanyjának jó volt úgy régiesen, neki is jó lesz!
Nem csoda hát, ha még egy rossz kerítést se eszkabáltatott össze a kertje végében. Nyáron a tolvajok lelopkodták a gyümölcsöt egy szemig. Kutyák, macskák kódorogtak a veteményesében. S egy szép napon az tán még ki is rabolta valami betörő szegény anyókát.
Éppen csak a piacig ment el egy kis csókapityókáért, s mikor hazaért, tárva-nyitva volt a lakás ajtaja. Az udvaron elszórt rongyok, törlők fehérlettek, mint a hófoltok.
— Magasságos ég! — sírdogált a kárvallott. — Még a meleg nagy kendőmet is elvitte az a hitvány gazember, száradna le a keze! Most már mihez kezdek így árva-kifosztottan?
Egykettőre összeszaladtak az utca lakói. Óbégattak, sajnálkoztak az eseten, azt se tudták, mivel vigasztalják Butykánét. S hiába hozattak ki rendőrkutyát is, mert hideg, esős idő volt; a nedves szél elsodorta a be törők nyomainak szagát.
Egyebe sem maradt a földhözragadt anyókának, csak egy hatalmas döblece a kertben. S ekkor Robi elhatározta, hogy kézre keríti a tolvajt, s visszaszerzi Butykáné ellopott ingóságát. Megmutatja ő, hogy egy gép gyerek még ilyenkor is hasznos lehet!
S mindjárt munkához is látott. Pár éjszakát a néni tyúkketrecében töltött egy hatalmas husánggal. Utána meg a vadonatúj vascipőjét tette ki csaléteknek. De az eredmény csak az lett, hogy a tolvaj még a gyö nyörű, nikkelezett lábbelit is elemelte.
No ez már sok volt a csalódásból. A mamus rögtön elő is tipegett egy nagy konyhakéssel, hogy levágja száráról az óriási döblecet, s be görgesse a házába. Eddig is csak arra várt, hogy a harmat megcsípje a gyönyörű sütőtököt. De most már elvesztette türelmét.
— Még mit ne! — mondta fölháborodva. — Jobb ha én majszol gatom el megsütve, minthogy ez is annak a rablónak a bendőjébe ke rüljön! — S ment nagy buzgón föl az ösvényen.
Robi azonban odaállt a döblec elé, és rimánkodni kezdett a dühös anyókának: hagyja ott azt a csodás tüneményt még egy pár napig, mert ő ezzel tolvajt fog.
Végül a nagyanyó beleegyezett. A gépgyerek pedig megfordította a döblecet, és a koronája közepébe egy kis készüléket szúrt be. Nem lehetett sem hosszabb, sem vastagabb egy ceruzánál. Utána, mint aki jól végezte dolgát, átbillegett Ciceriékhez, és lefeküdt.
Mondanom se kell, hogy reggelre a gyönyörű döblec eltűnt. Buty káné mérgesen zörgette meg a szomszédék kapuját:
— Hol az a csörgőlábú, zörgőfejű bádogkatona? — sipította. — Hát nem becsapott az átkozott pléhbetyár?
De Robi szélesre nyílt szájjal, délcegen lépegetett elő, és intett az anyókának, hogy hagyja abba a siránkozást. S mindjárt egy kicsiny fül hallgatót kapcsolt az öregasszony fejére.
„Itt vagyok, segítség!” — kiáltotta egy hang a kagylóból. — „El loptak, segítség!”
— Hát ez meg mi a fityfene? — kérdezte Butyka néni, s gyanak vóan pislogott, mint aki újabb rászedéstől tart. A robotgyerek azonban nagyot kacagott örömében:
— Mi más lenne: az óriási döblec hangja!
S mindjárt el is indultak a segélykérő óbégatás irányába. Robi a fülére csatolta a hallgatót. Ha rossz irányba tértek el, a hang gyengült, mintha a sütőtök már haldokolna. Ha visszataláltak a helyes útra, me gint felerősödött.
Közben Ciceri édesapja telefonált a milíciára, s közölte, hogy merre indultak a nyomozók.
A robotdetektív pedig kerteken, szántóföldeken vágott át, távoli utcácskákon bukdácsolt végig. S mikor a hang már fülsiketítően böm bölt a fülében, bebukkant egy ismeretlen kapun. Az óriási döblec ott volt az udvar közepén. Örömében szinte a lábuk elé gurult, s miután beléptek az ijedt tolvajok közé, megtalálták a többi holmit is.
A milícia később egy kis aranyozott jelvényt hegesztett elismerésül Robot Robi mellvértjére. Butyka néni pedig azt se bánta többé, ha reggeltől estig az ablaka előtt ugrándozik a gépgyerek.

ROBI ÉS A BETÖRŐK

EGYIK ESTE ROBI izgatott beszélgetést hallgatott ki. Két betörő álldogált a sarki irodaépület előtt. Egy pillanatig sem vették le tekin tetüket az ajtóról. Aztán az egyik így szólt:
— Mielőtt zárnak, kinyitom az ablakot.
A másik azt mondta:
— Bagolyhuhogás lesz a jel a munkához.
S megint csak nézték a bejárót. Figyelték, ki jön ki, ki lép be. Ebben a hatalmas épületben milliókat érő vegyszerek gyártási titkát őrizték egy óriási páncélszekrényben.
A betörők megint beszélgetni kezdtek:
— Pontosan éjfélkor bemászunk az ablakon. Az alacsonyabbik nevetett:
— Megtáncoltatjuk azt a mackót — mondta, ami tolvajnyelven annyit jelent, hogy megfúrják a páncélszekrényt. Nem ok nélkül ne vezik a kasszafúrókat mackósoknak.
Teltek az órák, egyik a másik után. Robi izgatottan gondolkozott, mihez is kezdhetne. Aztán föltipegett a lépcsőn az irodába, s megkérte a főnököt, hogy zárja be őt éjszakára abba a hatalmas szekrénybe, ahol az iratokat őrzik.
Az igazgató mosolyogva nézegette a gépgyereket. Többször is látta őt, amint épp a piacról jött cipekedve. De még a kalandjairól is hallott egyet s mást. Sőt azt is tudta, hogy Robi nemrég detektívként szere pelt, s még ki is tüntették.
Beleegyezett hát a robotgyerek kérésébe, s miután leszállt az est, bezárta őt a hatalmas páncélszekrénybe, ahol Robi állva is elfért. Ké sőbb elnémultak az irodák, a villanyt is mindenütt leoltották. Egy lé pés, egy koppanás se hallatszott. Csak a macskák nyávogtak messzi a háztetőkön.
Aztán fölhangzott a bagolyhuhogás!
Nemsokára rá nyikorogva végre tárult a pinceablak, valaki bemá szott rajta, és szuszogva settenkedett előre. Valamit cipelt. Nyomában egy másik buzgólkodott.
— Itt be is lehet kapcsolni! — szólalt meg az elől igyekvő, és elem
lámpája fényét egy konnektorra vetette. Halk zümmögéssel működni kezdett a villanyfúró. Robi úgy érezte, mindjárt szétolvad a feje az izgalomtól. Mikor a fúró végre átbökte az egyik zárat, vaskesztyűjével megfogta.
— A teremtésit! — mondta a mackós — mitől akadt el ez a rohadt szerszám!
— Még beletörik!
Robi elengedte a fúrót, aztán ismét megfogta.
Alig tudta megállni kacagás nélkül.
A betörő alaposan izzadt.
— Harminc éve, amióta ezt a mesterséget űzöm, ilyet még nem ettem! — szitkozódott ismét.
Végül, mikor már föltárult az ajtó, s a kasszafúró előrenyújtotta elemlámpáját, hogy bevilágítson az iratcsomók közé, ütést érzett a kar ján, és a világítószerszám messze repült. A következő pillanatban Robi is előlépett. Megragadta a betörőket, bevágta az iratok közé, és a hátát nekivetette az ajtónak. Ott állt, amíg megjött az őrség.
— Ha elengedsz, kapsz egy kerekes korcsolyát — rimánkodott az egyik.
— Mi hasznod abból, ha lefülelnek bennünket?
Robi így válaszolt:
— Én tisztességes gépember vagyok, engem nem lehet megkenni pénzzel, ajándékkal.
S mert nemcsak kötelességtudó, hanem pontos is volt, később, mi- kor átadta a lefülelt kasszafúrókat a rendőröknek, elismervényt kért róluk, mert hiszen odahaza igazolnia kellett valamivel az éjjeli kima radást...

AZ ELCSERÉLT SZÍVEK

HÍRE KELT A VÁROSBAN, hogy közeledik a kerekeken gördülő meseváros. Hát hiszen nem lehetett az valami nagy, ha elfért egy fél tucatnyi teherkocsin. Inkább a liliputiak birodalmához hasonlított,: de Robinak így is nagyot dobbant a szíve. Mert amint hallotta, lesz ott hullámvasút, égig lendülő hinta, versenypálya a törpeautóknak. S még egy szivárványszínű óriáskerék is, melynek tetejéről látni lehet az egész várost.
— Ó, ha ott lehetnék én is a húgocskámmal! — sóhajtotta.
Csak most érezte át igazán, mit jelent a testvéri szeretet. S milyen
jó is volna, ha mindennap reggeltől estig együtt lehetne Bobival. De se az ő gazdájának, se a húgáénak nem volt annyi pénze, hogy két gép gyereket tartson. „Drága az áram, mondották. Meg aztán az alkatrészek beszerzése is nehéz.”
A múltkor például, mikor Robi két óriási bőröndöt egyensúlyozva elesett, és összetörte a térdkalácsát, Ciceri édesapja hiába szaladt fű höz-fához. Végül is mintát kellett vennie a Robi térdéről, és a nikkelezett fémkalácsot két ügyes esztergályos készítette el. A robotfiúcska fel hívta a robotlánykát telefonon, és megkérdezte, hogy volna-e kedve meglátogatni a csodavárost.
Bobi boldog hangon énekelte:
— Még hogy kedvem volna? Ó kedves bátyám, már harmadik napja nem alszom az izgalomtól, úgy készülődök erre a csodás napra. A gazdám meg is ígérte, hogy elenged. Én pedig mindent megteszek, hogy kiérdemeljem a szeretetét. Már megtanultam ruhát vasalni is. S a tegnap három lejt alkudtam le a piacon a zöldpaszuly árából.
Nem volt hát semmi hiba. Örömében, hogy minden ilyen jól megy, Robi stopperórával járt bevásárolni, hogy egy másodpercet se késsen. S hogy a húgát meglepje valami ajándékkal, elkunyerálta gazdájától azt a szép zöldre festett dróthálót, amellyel a vajat, gyümölcsöt óvták régebb a legyektől, s most ott hevert a lim-lom között, mert volt rajta egy apró lyuk. Sebaj, gondolta Robi. Ha kiveszem belőle az acélkarikát, olyan lesz, akár egy szép csipke főkötő.
Végre elérkezett a várva várt nap. Robi már kora délután elindult a húgához. Miután azonban csengetett, Robi gazdája könnyezve jött kaput nyitni.
— Szomorú hírt kell közölnöm, öcsém — mondta. — A húgocskád halálos beteg. Még a gazdáját se ismeri meg... Épp itt van az orvos...
Robi ijedtében kiejtette hóna alól az ezüstpapírba csomagolt drót háló főkötőt. Aztán betipegett a beteghez. A húga mozdulatlanul feküdt egy alacsony vaságyon:
— Én vagyok itt, Bobi! — szepegte a robotfiú. — Hát nem is mersz meg? Gyere, billegjünk el a csodavárosba...
A robotlányka azonban még csak nem is pislogott. A géporvos körbejárta, itt is, ott is megkopogtatta egy kicsiny rézkalapáccsal a be teg kihűlt fejét, hátát. Aztán franciakulccsal fölnyitotta a mellét:
— Hát ez biza szívbénulás! — mondta — az izgalomtól kiégett egy pótolhatatlan tekercse.
— Ó, tudtam, hogy baj lesz! —sóhajtott fel Robi, s fájdalmában eleredt a könnye. — Úgy készült szegény a mai napra, hogy megha sadt belé a szíve. Most már mi lesz?
A gazda is, az orvos is csüggedten, tehetetlenül állt. Robi még hüppögött egy keveset, utána megtörölte a szemét:
— Mérnök-doktor bácsi, vegye ki az én szívemet, és szerelje át
a húgom mellébe. Neki el kell mennie a csodavárosba. Ő még kicsi. Sokat kell látnia...
No hát így történt a szívcsere. De aki valami boldog, egészen bol dog befejezésre vár, csalódni fog. Mert Bobi sem ment el a csodavárosba. Ahogy az új szívvel frissen fölkelt betegágyából, s meglátta bátyját, aki mozdulatlanul feküdt a padlón, ugyancsak sírva fakadt. S ott ült mellette estig; amíg visszahozták az ő megjavított szívét... S csak simogatta és beszélt hozzá, minden szépet és jót elmondott a testvéri szeretetről. Mert nagyobb esemény volt ez a szívcsere a csodaváros ezer nyi csodájánál is...

ROBI RÓBERT SZERETNE LENNI

ROBI EGY REGGEL csodálkozva tapasztalta, hogy Ciceri egy fél fejjel magasabb lett nála. Hát ez hogy történt? Körbetipegte a barát ját kétszer-háromszor is, s még mindig nem értette. Vajon nem rejtő zik-e faláb ennek a bikficfajankónak a nadrágja szárában? — kezdett gyanakodni. — Vagy talán befeküdt az úthengerlő alá, attól nyúlt meg ily hetyke nagyra?
No megállj, égimeszelő! — gondolta — amiért kisebb vagyok, mint te, van ám eszem! Szépen elballagok a tűzkovácshoz, viszek neki egy pakli dohányt, és megkérem, hogy segítsen rajtam! Fektessen be a fúj tató alá, hevítsen fel szikrázó tüzesre, és kalapálja hosszabbra a keze met, lábamat. Ha szerencsés vagyok, nemcsak utolérlek, de el is hagy lak, te paszulykaró!
Így fogadkozott, ingerkedett magában Robi.
Ciceri pedig, ahelyett, hogy vigasztalta volna, ugratni kezdte:
— Hol vagy, Robi? Hangot hallok, de gépembert nem látok! — kiáltotta. — Gyere, hadd egyem le a fejedről a mákoslaskát!
Ez már mégiscsak sok volt!
Nem is várt többé a gépgyerek egy percet se. Sietve eltipegett a kovácshoz. Hanem a jó öreg, amikor meghallotta, miről van szó, úgy elkezdett kacagni, hogy a ráverőkalapács szinte kiesett a kezéből.
— Miket csattog a nyelved, öcsém?! Ha én megpörgetem rajtad a pörölyömet, szerszámosládába szednek össze! Eredj játszani, amíg ba juszt nem ragasztok az orrod alá!
De Robinak most épp csak játszadozni nem volt kedve. Eszébe ju tott a mákosláska, amiről Ciceri beszélt, és elhatározta, hogy attól a naptól kezdve ő is többet fog enni. De hiába lopakodott oda a konnektorhoz, hiába nyelt még éjjel is vagy két kilowatt áramot. Csak azt érte el vele, hogy zúgni kezdett a feje, és a szeme vörös fénybe borult.
Közben Ciceri tovább nődögélt. Esténként nekivetette a hátát az ajtófélfának, és a feje fölé vonalat húzott egy rozsdás szeggel, hogy a gyarapodást ellenőrizze. Robi, ha csak odapillantott is, rosszul lett az irigységtől.
Végül, amikor már nem tudta elviselni a maga kicsinységét, gon dolt egyet, és elbillegett a gyárba, ahol a robotokat készítik. Amint a fehér köpenyes szerelők meglátták, örvendezve szóltak:
— Ni, ni! Hiszen ez Robi. Mi járatban vagy nálunk?
A gépgyerek sírva fakadt:
— Amióta kicsomagoltak a ládából, egy centit se nőttem. Cicerinek már csak a válláig érek...
A mérnökök vigasztalni kezdték:
— Én gyermekkoromban voltam a legboldogabb! — mondta az egyik.
— Ma is visszasírom azokat az éveket.
— Mikor kicsi voltam, még az eső illatának is örültem! — szólalt meg a másik.
— Hej, ha felpattanhatnék a vesszőparipámra, oda adnám érte az új kocsimat is! — sóhajtotta egy harmadik, majd így folytatta: — Iga zán nem értem, miért sietsz úgy a növekedéssel, Robi. Inkább örülnöd kellene az örök gyermekségnek.
A robotfiú azonban makacsul toppantott:
— Ha nem hosszabbíttok meg legalább egy arasszal, beugrom az olvasztókemencébe!
Ekkor egy öreg és ősz tudós, aki igencsak elgondolkozott Robi sza vain, intett a gépgyereknek, hogy feküdjön föl a vaságyra, hadd végez zen el rajta egy fontos kísérletet. Aztán szerszámokat hozott, leszerelte a robotfiú fejét, és egy másikat illesztett a helyére. Egy százéves ro botnak a rozsdás kobakját.
— No most már jól érzed magad? — kérdezte az ősz tudós. — Mondd el mit látsz, mire emlékszel.
— Jaj, jaj! — sírdogálta feleletként nyekergő-nyikorgó hangon Robi. — Tele van a fejem mindenféle gyötrő gondolattal meg tapasz talattal. És nem emlékszem arra, hogy valaha is gyermek lettem vol na... Minden szürke és fakó előttem. Adjátok vissza gyermekkoromat!
S amint visszaszerelték a saját fejét, leugrott az ágyról, és uzsgyi, meg se állt hazáig.
Azóta, valahányszor látja, hogy Ciceri megint nekiveti a hátát az ajtófélfának és a rozsdás szeggel vonalat húz a feje fölé, elmosolyodik, és ezt gondolja:
Boldogabb vagyok mindenkinél a világon! Én még akkor is ját szadozni fogok, amikor Ciceri már botra görnyedve ballag majd a fák alatt! S még nyelvet is öltenék rá, ha volna nyelvem...