Zsebtükör

Tárca a tárcáról
A tárgyak lelkel
Az elhidegülés fokozatai
Az Iguana szívverésel
Csendkampány
Barátságtalan barátok
Ismeretlen ismerősök
Sárga irigység
A törpe megtestesülés
A lélek alagútjai
Gyilkosok és galambászok
Homo ludens?...
Óriáscsecsemők
Európé iszik
Ideges változások
Az időtöltés művészete
Magánvélemény egyes betegségekről
Hangulatok
Könnyek színe változása
Macska és csecsemő
Az illatok bölcselete
Fokhagyma és tulipán
A kicsinyekről
Az akarat trillái
A nyugdíjas
Az élet értelme
Babák őrségen
A Hyde-Parkban
Tarzan, hol voltál?
Világkiállítás
Fejfa és telefonkönyv
Keresek egy könyvet
Akiket mindig irigyeltem
Az értelem szemei
Életünk regénye
Parányok olimpiásza
Lidércek kötve és fűzve
Csatornázott izgalmak
Stílus és igazmondás
Súlyveszteség
Irodalmi babonák
Az írás haszna
Egy különös olvasó
Elmélkedés a kutyáról
A nagy megszégyenülés

TÁRCA A TÁRCÁRÓL

Van Kosztolányinak egy ragyogó kis novellája, címe: Egy régi, régi tárca, s nem többről szól, mint arról, hogy egy kis öreg beállít valamelyik laphoz, mert élete alkonyán eszébe idézi, hogy rég, nagyon rég, talán fél századdal azelőtt, még ifjú korában, írt egy tárcát, és megjelentette annál a lapnál, ahova most bekopogott.
Nagyon szép és fennkölt eszméje volt annak az írásnak - bizonygatja az öreg -, csupa szépség és jóság áradt belőle, tele volt szeretettel és javító szándékkal a világ iránt, most épp azért szeretné újra elolvasni azt a tárcát, mert már a gondolata is meghatja annak, hogy mily bátor, mily hivő, mily álmodozó tudott lenni egykor...
Keresik a tárcát, keresik a jóindulatú és szolgálatkész szerkesztők, akik hatása alá kerülnek a különös látogatónak; végiglapoznak valamennyi évfolyamot, aztán kezdik elölről, de sehol sem találják azt a tárcát, és a kis öreg lassan rádöbben, hogy talán meg sem írta. Csak dédelgette a témát, magában hordozgatta, érlelgette anélkül, hogy formába öntötte volna...
Ez a történet a maga jelképességével mindig a félbemaradt életek szomorúságát idézi bennem. Nem a megholtakét, akik magukkal vitték sok titkukat és lehetőségüket, hanem az élőkét, akikben elüszkösödött valami nemes szándék; akik alig valósítottak meg valamit is saját képességeikből; akik elvetéltek tíz és száz jó gondolatot, törekvést, nemes szándékot. S vajon melyik eset tragikusabb? Azt hiszem, az élve tengődőké, hiszen ami a halottak után marad, az legalább töredéknek mondható, s ha úgy vesszük, a töredék már önmagában is műfaj: szüntelen kiegészítésre izgat, sőt néha jelzi az elmetszett erővonalak képzeletben megtoldható útját is, mint a torzók esetében. No de honnan tudhatjuk, hogy mire volt menendő az, ami a lustaság vagy a tétlenség talaján csírába sem tudott szökkenni?...
A félbemaradt életeknek hatalmas irodalma van. Ilyen a karrierregények kilenctized része: világmegváltó gondolatok feszülnek az ifjúban, tíz körömmel küzd minden megcsontosodott konzervativizmus el, len, végül azonban, amikor kitartásra, következetességre, állhatatosságra volna szükség, lehanyatlik, legtöbbször feleúton: visszazuhan az átlagba, a szürkeségbe, s még jó, ha később nem indít ő maga is harcot a többre igyekvő fiatalok ellen...
És erről Csehov kis remeke, a Jonics jut eszembe. Doktor Sztarcev, Dmitrij Jonics, mint kinevezett fiatal körorvos, tele van liberális eszmékkel s ugyanakkor ifjúi romantikával is, aki a kedvelt lány beugratására képes éjjel elmenni egy temetői találkára. Később azonban a buta nyárspolgárok között elhájasodik, háromlovas, csengős trojkán jár, egyetlen öröme a pénz s a kártya, a betegekkel gorombáskodik, az érzelmet pedig megveti.
Mindez azonban csak irodalom - vonja meg a vállát az ember; no de létezik-e olyan társadalom, beleértve a legideálisabbat is, amely nem követeli meg a tehetséges egyéntől, hogy kiverekedje a maga méltó helyét az életben? Lelhetünk-e bármiben megnyugvást, ha elértünk is valamit, avagy a veszteglés maga a halál?... S hát akik erejük vagy kedvük fogytán egyik napról a másikra visszakoznak, mielőtt még bármit is elérhettek volna?...
Sokan azt hozzák fel mentségül, hogy képtelenek megküzdeni a bürokráciával, az értetlenséggel, a makacssággal, pedig volna egy-két elképzelésük a dolgok megváltoztatásáról a maguk környezetében; de hát érdemes belefogni a munkába, nem kilátástalan harc az ilyesmi?... Való igaz, hogy az eredmény sokszor kétes lehet, esetleg meg is torolhatják rajtunk nyílt, őszinte és tisztességes fellépésünket; de mindezek ellenére visszavonulhatunk-e a feladat elől?... Az erkölcs, a lelkiismeret hangja nem arra kötelez bennünket, hogy legalább önmagunkkal igyekezzünk rendben lenni?...
Senki sem vitatja, hogy a feladat vállalása gyakran nagy erőfeszítést, sőt áldozatot követel; de megtenni és elképzelni valamit - e kettő egymásnak idegen csillagzat, külön világok - óriási, megdöbbentő különbség van a kettő között... Ezért van a képzelgőknek és az önfertőzőknek akkora tábora, - mondta épp az a nagy író, aki egy régi, régi tárcáról emlékezett meg...

A TÁRGYAK LELKE

Az érzelmi élet szegényedésével, amelynek tanúi lehetünk a mai világban, egyre különösebbé, sőt gyanúsabbá válik az ember ragaszkodása a tárgyaihoz. Vajon tudjuk-e még oly féltőn és szeretettel s ugyanakkor a birtoklási vágy hevítése nélkül említeni a töltőtollunkat, az irattárcánkat vagy a kerékpárunkat? Voltak tanáraim, akik a legnagyobb csodálatunkra föl tudták mutatni előttünk azt az aranyhegyű Mont Blancot, amelyet még érettségi ajándékként kaptak, talán évtizedekkel azelőtt...
Ma viszont, a legfejlettebb fogyasztói társadalom a maga jelszóvá lett buzdításával arra késztet, hogy amit egyszer használtál, dobd el, s valahányszor erre gondolok, eszembe jut, hogy Andersen és Marx különös és ironikus módon kortársak voltak. Ezt azért találom furcsának, mert a nagy dán meseíró, alighogy felfedezte a tárgyak lelkét, s megbolygatta a biedermeier fülledt mozdulatlanságát, miközben még a féllábú ólomkatonát is csodás kalandra indította, a másik óriás, a valóság pontos és félelmetes ismerője, épp azt bizonyította, hogy az ember hovatovább elfordul kezének és elméjének szülöttétől, a terméktől, amely áruvá válik. Ettől a fölfedezéstől pedig Tolsztoj arca tűnik elém, aki a nép művészetének szépségét és egyszerűségét azzal magyarázta, hogy szükségletből készülnek és szükségletet elégítenek ki, s az alkotó a legőszintébb módon örömöt akar szerezni vele, elsősorban önmagának s maga mellett a társainak is.
Szűkebb tájainkon egyelőre nincs miért meghúznunk a vészharangot amiatt, hogy az emberek immár nem hisznek a tárgyak lelkében; sőt gyakran épp az ellenkezőjét tapasztaljuk. Ismerek például olyan családot, amelyben szinte valamennyi fontosabb tárgynak, bútornak neve van, a név pedig valami sajátosságot, "egyéniséget" ejez ki: a tévékészüléket félszemű óriásnak, a murokprést Robinak, a Philips-táskarádiót Fülöpkének becézik. S vannak emberek, akik belesápadnak, már-már roszszul lesznek, ha kedvenc tárgyaikat elvesztik, sőt már akkor is, ha hosszabb keresgélés után nem találják, mert megszokták azokat, és kedvesek, nélkülözhetetlenek számukra.
Épp emiatt kellemetlenül hatott rám, amikor egyszer fültanúja voltam két férfi beszélgetésének.
- Hallottál ilyen tyúkeszű asszonyról? - kacagott fel öblösen az egyik. - Megvesszük a hűtőszekrényt, hazaszállítjuk, bekapcsoljuk - oké, minden rendben. Hanem reggel azt mondja az a zavaros fejű fehérnép: "Neked nem az az érzésed, hogy egy új, tiszta lélek költözött a lakásunkba?... Én egész éjjel hallgattam, ahogy susog, összedörzsöli a kezét, aztán boldogan fel-felsóhajt..." Mit szólsz ehhez a süket dumához, barátom?...
Furcsa, zavart érzéssel lépdeltem tova a közelükből. Sajnáltam a röhögő férfit, és irigyeltem azt az ismeretlen asszonyt, aki egy hűtőszekrény közelében is még így tud érezni és gondolkozni...

AZ ELHIDEGÜLÉS FOKOZATAI

Nem az elidegenedésről akarok szólni, amely, bölcseleti fogalom, és az ember és a társadalom vadházastársi viszonyából ered; én csak az elhidegülést figyelem évek óta könnyezve, néha zsibbadt arccal vagy elkékült ajakkal.
Mert első jelentése szerint, ugyebár, valamely végtagunk, a kezünk, esetleg a lábunk hidegül el; de a fagyos mosoly már az értelmezés más területére, az érzelmek Antarktiszára visz bennünket, ahol a szív is megdermedhet, és ahol az értetlenség és a közöny hideg női szobrait a legforróbb szavak sem tudják megértővé tenni.
Ne restelljünk eljátszadozni olykor az efféle szavakkal, fogalmakkal, hiszen amíg játszani tudunk, nem hidegülünk el egymástól. És különben is végre komoly tél van, s nem tűnik öncélúnak a kedély puha labdáit hajigálnunk egymás felé. Miközben késlekedünk az elhidegülésről részletesebben beszélni, legalább melegszünk...
Elsősorban a házastársak szoktak elhidegülni egymástól, de értelmező szótárunk jobban kitágítja az emberi viszonyok jégbirodalmát, és azt mondja az elhidegülésről: valaki iránt érzett barátságát, szeretetét elvesztve lélekben eltávolodik valakitől, közömbös lesz iránta. "Barátai elhidegültek tőle."
Álljunk meg egy pillanatra ennél a hótorlasznál, ennél a januári zúzmarától fehér homlokú jéggyárnál. Ugyanis kérdezni szeretnék valamit halkan, párolgó szájjal, mosolyogva:
- Emlékeztek-e, kedves elhidegült barátaim, a ti elhidegült barátotokra? Halljátok-e a hangomat? Hiszen ha egy tiszta, szikrázó égboltú éjszakán kiállnék ide a tetőre, mindeniketekhez elérne a kiáltásom. Emlékeztek még azokra az estékre? Egyetlen szobácskában laktunk akkor, a század derekán. Nem volt sem telefonunk, sem tévékészülékünk, és mégis hamarabb eltaláltunk egymáshoz...
Teát szürcsöltünk a súrolt padlón kuporogva, és közben világmegváltó gondolatokat dédelgettünk. Tudtunk minden leírt szóról, vicsorogtunk és lelkesedtünk, összekaptunk, és könnyezve váltunk el egymástól késő éjszaka, amikor némelyiknek még a kapupénzt is össze kellett adnunk. Aztán ki-ki így vagy úgy elrendezte az életét, s egyre ritkábban találkoztunk. Az utcán sietve, eleinte még átintegettünk a nyüzsgés fölött, aztán már meg sem láttuk egymást. Fontos emberek lettünk!...
Ne higgyétek, hogy az elhidegülés hosszú és bonyolult folyamat. Az egyiktől csupán azért szakadtunk el, mert ígértünk neki valamit, de megfeledkeztünk róla, s utána egyre kényesebb lett találkozni vele. Már egy kis ingerültséget is éreztünk iránta...
A másik nem jön hozzánk csak olyan napon, amikor nem nézzük a tévét, mert amint mondja, moziba egyedül szokott járni; a harmadikról hallottunk valami rágalmat, de azóta sem tisztáztuk, hogy igaz-e, s most már többé nem is nyílik alkalom a tisztázásra.
A negyedik harsogva beszélt, vagy nagyokat kacagott, s annyira közvetlen és természetes ember volt, hogy most már zavarná azt az újonnan beszerzett halk és előkelő barátunkat, aki megtisztel bennünket a látogatásával, s óvakodunk összehozni vele.
Ej, barátaim, barátaim!... Ugye mondtam, hogy kölcsönös szemrehányás lesz a vége!.. Pedig valami egyebet, valami meghatót akartam üzenni nektek; talán azt, hogy egy, nagy-nagy tüzet kéne rakni, körülülni azt, és elölről kezdeni a barátságot; de másfajta szavak bukkantak föl belőlem e hideg napokon. Úgy látszik, az a mondás teljesedett be rajtam, hogy aki egyszer megégette a száját, az később a jeget is megfújja...

AZ IGUANA SZÍVVERÉSE

Amikor Albert Schweitzert meglátogatta egyik barátja az afrikai lepratelepen, és ijedtében szét akarta taposni a lába mellett fölbukkanó skórpiót, a nagy orvos és híres orgonista fölemelt ujjal figyelmeztette őt: ne bántsd, te itt vendége vagy neki!
Ez az anekdota gyakran eszembe jut mostanában, amikor a természet változását s főként pusztulását figyelem. Mert való igaz, hogy gondolkozó és alkotó lényekként a világ urai vagyunk, de gyakran rosszul gazdálkodó, esztelen urai, akik még önmagukon sem képesek uralkodni kapzsiságukban és türelmetlenségükben.
S ha már a huszadik század egyik nagy egyéniségét említettük, akihez erkölcsileg igazodni lehet, hadd idézzük eszünkbe azt is, hogy szinte valamennyi általános orvosi szakkönyv, amely az emberi testet és lelket akarja feltérképezni, azzal a megállapítással kezdi, hogy benne élünk a természetben: hogy nem vagyunk függetlenek a környezetünktől, s már a bőrünk is arra szolgál, hogy védjen bennünket az ütésektől, fagytól, hősugárzástól.
De a környezetünkhöz tartoznak a hegyek és a vizek, a növények és az állatok is. Az öreg halász legszebb szavai épp azok, amelyeket csak magában motyog el megrendülten, távol a civilizációtól, a sors bárkáján, a kék bizonytalanságban, amikor testvéreiként szólítja meg a halakat és a csillagokat.
A mindenséghez tartozunk tehát, és felelősségünk a környezet és az élővilág iránt annál nagyobb, mivel magasabb értelmünk által a kezünkbe adatott a hatalom égen és földön; de ha válaszolni kell arra, hogy eddig igazságosan és bölcsen uralkodtunk-e, zavarba jövünk, mert a lelkiismeretünk nem tiszta. És hogy egyebet ne említsünk, csak az utolsó évtizedekben is tucatjával vesztek ki a legritkább állatfajok a mi felelőtlenségünk következtében.
Ilyen gondolatok között kísértem a tévékészülék előtt a Kalypso útját, s ritkán volt meghatóbb és fölemelőbb élményem ennél. Mintha ezen a fehér hajón az emberiség lelkiismeretét hallottam volna megkondulni az utolsó percben, amely arra buzdít, hogy vegyünk számba mindent, amíg nem késő: kutassuk fel az óriásteknősök nászhelyét, kövessük a bálnák útját, mérjük meg az ősgyík szívverését a napsütötte grániton és a víz alatt, költözzünk a Galapagos-szigetekre, és éjjel-nappal figyeljük az iguanák viselkedését, játékos és riadt pillanatait, hogy semmit el nem mulasszunk. Mert felelősek vagyunk mindenért, ami reánk van bízva, a vízibolhától a tengeri elefántokig. Kissé későn kondult meg ez a hajóharang, a lelkiismeret hangja, de jólesik hallani zúgását és önvizsgálatot tartani a magunk környezetében.

CSENDKAMPÁNY

Ismeretes, hogy Rousseau az akadémia pályázatát egy olyan dolgozattal akarta megnyerni, amelyben a civilizáció áldásos mivoltát bizonygatja; mielőtt azonban munkáját átnyújtotta volna, egy jóbarátjával találkozott, s ez percek alatt meggyőzte, hogy dolgozatának a legkisebb esélye sincs a díj elnyerésére; hiszen száz ember közül kilencvenkilenc ugyanazt állítja, s nagyjából ugyanúgy érvel, mint ő - mondotta -, jobb tehát, ha Jean-Baptiste épp az ellenkezőjét igyekszik bebizonyítani. Vagyis azt, hogy a civilizáció hadüzenet a természet s az emberi érzékenység ellen.
S ezzel a meglepő, de már akkor sem alaptalan fejtegetéssel Rousseau-nak valóban sikerült megnyernie a dijoni akadémia pályázatát, hogy aztán a természetről s a társadalomról vallott nézetei évszázadokon át éreztessék hatásukat, s hogy az ő nevéhez kapcsolódjék a tiszta és sértetlen őstermészet fogalma, az "elveszett paradicsom", ahonnan a civilizáció által kiűzettünk.
Igaz, a fejlődés természetes és szükségszerű menete nem engedte, hogy visszatérjünk egykori bölcsőnkhöz, ahogyan ő szerette volna, s az is igaz, hogy Voltaire gúnyos levélben panaszkodott neki, amiért öreg s erőtlen lévén, immár képtelen viszszamászni a fára, de figyelmeztető hangját sokszor még ma is halljuk.
Én épp a napokban idéztem magam elé őt, amikor egy rövid hírben arról olvastam, hogy a világ néhány zeneszerzője csendkampányt indított. Ezen a bejelentésen azóta is gondolkozom, mert sokféle képzettársításra adott alkalmat. Például annak fontolgatására is, hogy mi nevezhető ártalmas zajnak, rezgésszámától és forrásától függetlenül, s mi kellemes, még ha nem bizonyítható is be róla, hogy hasznos, mint, mondjuk, Mozart muzsikája, amelytől állítólag gyorsabban serken a fű, és vastagabb fonalakban surrog a tej a sajtárba.
Mert igaz, hogy a csend nyugtat, de van ordító csend, és van horror vacui - irtozás a rettentő űrtől. Társas emberi életünk és tevékenységünk kezdettől fogva kopácsolás, ágak reccsenése, farkasüvöltés, sírás, kacagás, jajszó és ének, altatódal és fogcsikorgatás között zajlott. Voltak és vannak tehát zajok, amelyek magát az életet jelentették és jelentik, s gyermekkorunk maradandó emlékei közé tartozik a kakasok egymásnak feleselő hajnali kukorékolása, a fűrészgép távoli visítása valamely téli reggelen, sőt maga az égzengés, a zápor dobolása is. Vagy talán a vásárok zsivaja kellemetlenül hatott reánk, bámészkodókra?...
S ezzel vissza is jutottam a derék zenészekhez, akik a csendkampányt kezdeményezték, de akik bizonyára nem azt tűzték ki célul, hogy ezután a négymilliárdnyi ember lábujjhegyen járjon, ajkára szorított ujjal, amint sok idegbeteg vagy sok gyermekgyűlölő, bugris tömbházlakó képzelhetné. Mert mindenkit megillet ugyan a csend és a magány polgárjoga, de abszolút csend még társadalmon kívül sem létezik: még egy remetét is fölverhet nyugalmából a vaddisznók csörtetése vagy a barlangomlás, a forgószél, szálfák zuhanása, éjjeli madarak kiáltozása, megduzzadt paták áradása...
Mit akarok ezzel összességében mondani: azt, hogy mint minden hasznos dologhoz, a csendkampányhoz is csak derűsen, jókedvvel, sőt dúdolva érdemes hozzákezdeni; csak azzal a szándékkal, hogy mindenekelőtt a bántó, ideget és szívet rezgető-koptató, közérzetünket szorongató zajokat igyekezzünk megszüntetni, mégpedig a magunk szűkebb körében, ameddig a hangunk elhallatszik. Mert a világ száját mi magunk úgysem tudjuk befogni, ez nincs módunkban; de nem mindegy az, hogy a nyitott ablakon a Jupiter-szimfónia lélekébresztő zenéje száll-e be, vagy üvöltő, káromkodó hang; hogy a motort túráztatja-e valaki a késő esti órákban, vagy altatódalt énekel; hogy rugdalnak-é egy ajtót, vagy a sors dörömböl rajta, Beethoven szimfóniájában...

BARÁTSÁGTALAN BARÁTOK

Mint ahogy vannak közösségi érzületű és közösségre vágyó emberek, éppúgy élnek, léteznek, mégha talán lassabban szaporodnak, és kevesebbet mosolyognak is, olyanok, akik magányosságra születtek; akik félénken rezzennek meg minden zajra, és egykettőre visszahúzódnak a kapu mögé, a függöny mögé, saját szótlanságuk, gyanakvásuk és mogorvaságuk mögé, mint borz a maga sötét és magányos odújába.
De nem is erről a típusról akarok beszélni, hanem egy harmadikról, aki a közismert emberbarát és a remeterák között foglal helyet, vagyis aki oly gyakorlati lény, hogy pontosan tudja, hány ismerősre, hány barátra van szüksége, s ezek körén egy időn túl nem hajlandó tovább tágítani. Feltehető, hogy az ilyen ember eként szól az élettársához az évvégi családi leltárok idején:
- Mondja, szívem, pozitív-e vagy negatív a mérlegünk a tizennégy barátunkkal és harminc ismerősünkkel fönntartott viszonyunkban?
S miközben bejegyez néhány adatot a tartozik meg a követel oldalra, miután leírja az időközben meghalt barátokat és ismerősöket, s föltünteti azok újszülötteit, komor és felelősségteljes arccal csukja össze a nyilvántartási füzetet, mint aki ellentétben sok más léha egyénnel, a barátságot s az ismeretséget az élet nagyon is komoly dolgai mellett tartja számon...
Egyik ismerősöm épp nyaralni készült a családjával, s miután megmondta, hol szándékszik eltölteni pihenőszabadságát, közöltem, hogy nekem ott egy kedves, okos, jó humorú barátom él, s ha mód adódik rá, igyekezzék összeismerkedni vele. Meglepődésemre azonban, ez a frissebb ismerős, akinek a listáján én bizonyára még ismerősként sem szerepeltem, sajnálkozó elutasítással mosolygott rám: - Bocsásson meg, de én egy ideje már nem szaporítom sem az ismerőseim, sem a barátaim számát... A kedvesség viszontkedvességet, a szolgálatkészség viszontszolgálatot követel; ehhez pedig semmi kedvem...
Szavain megütköztem, de nem mondom el, hogy mit gondoltam erről az emberről, akinek a lelkében már egy árva pótszék sem maradt még a legerkölcsösebb, legönzetlenebb emberek számára sem; de annyit bevallok, hogy elutasítását valahogy személyes sértésnek vettem, mintha az én érzelmeimet akarta volna kicsúfolni. Hiszen azok közé tartozom, akik már gyermekkorukban meg akarták osztani minden örömüket az emberekkel, s emlékszem, hogy téli estéken, amikor azt képzeltem, hogy a fehér hótakaró az egész világra ráborul, sírva fakadtam, hogy miért is nem lehetek ott mindenütt, ahol emberek élnek, mosolyognak vagy szenvednek...
"Milyen kár, hogy ez az ismerős nem tart számon engem az ismerősei között! - gondoltam. - Mert ha így lenne, most azt javasolhattam volna, hogy írjon le engem, mint ahogy én is leírom őt; így legalább mindketten egy-egy értékesebb emberrel bővíthetnők ismerőseink körét!"

ISMERETLEN ISMERŐSÖK

Néha rádöbbenek, hogy a legvilágosabb dolgokat is csak őszülő fejjel kezdem megérteni! - mesélte egy ismerősöm. - Van például egy férfi, akivel harminc éve gyakran találkozom, de alig tudok valamit a családi életéről, a gondolkodásmódjáról, és ha hiszi, ha nem, még a személyazonossági igazolványába sem sikerült belepillantanom három évtized alatt, nemhogy a lelkébe.
Hogyan lehetséges ez? - kérdem, elsősorban önmagamtól. Hiszen a kívülálló hamar megvádolhat, hogy léha és szórakozott vagyok, akinek nincs semmi emberismerete, aki a szavakból semmire sem tud következtetni. A dolog azonban nem ily egyszerű. Mert az én ismeretlen ismerősöm harminc éven át csak énrólam beszél!
Hol a nyakkendőmet oldozza-bogozza a tekintetével, s hagyja, hogy mondjam a magamét, hogy fölháborodjam, s utána ismét elernyedjek, miközben ő a tekintetével a fejem búbját simogatja, vagy bólogatva kedélyesen mosolyog, ahogyan a bolondok beszédét szoktuk hallgatni, látszólagos részvéttel és türelemmel.
Én pedig a saját hangomtól megszégyenülve végül is elhallgatok, és várom, hogy ő nyilatkozzék meg; ez a férfi azonban úgy tesz, mintha időn s téren kívül élne, akinek nincs asszonya, nincs gyermeke, nincs fogorvosa; mint aki nem szenved semmiféle szervi bajtól, akinek nincsenek meghasonlásai, akit sosem ért és nem is érhet megrázkódtatás; aki még nem üvöltött és fetrengett a fájdalomtól; akinek nincsenek álmai, és nincsenek elvei sem...
Persze mindez hazugság. Hiszen ő is ember, csupán egyetlen dologban különbözik tőlünk, mégpedig abban, hogy a bizalomért csupán figyelmet hajlandó mutatni irántunk. Mert az ő magánélete szent, ami az ő kapuján belül történik, az egyes-egyedül őreá tartozik, akárcsak a családon kívüli élete, a munkaviszonya, az emberekkel fönntartott kapcsolata és minden más összeköttetése.
Van azonban egy másik emberfajta is, aki épp ellentéte az előbbinek. Mondanom sem kell, hogy ez lyukat beszél a hasadba, s együtt lehetsz vele órákig is, mert ő csak saját magáról fog beszélni neked; csak arról, ami vele történt, amit ő tett, ő gondolt, mert széles e világon ennél nincs, nem volt és nem is lesz senkinek sem érdekesebb cselekedete, kalandja, gondolata...
És furcsa, bántó, egyoldalú viszonyotokon még az sem segít, ha megkísérled magad átvenni a kezdeményező szerepét, mert bármilyen témával kezded, ő csak rád mosolyog, s már el is kapta előled a szavakat, hogy ő fonja tovább minden zavar, minden zökkenő nélkül. Ha teszem azt, a lóbabról akartál neki beszélni, már le is intett:
"Apropo, lóbab... Még egyszer sem meséltem magának az én különös és páratlan lóbab-történetemről? ... Ezerkilencszázharminchatban... No de várjon, mert nem jól mondom... Talán később volt... talán harminchétben..."
És nyugodtan kivár, hiszen tudja, hogy te illedelmes vagy, és nem vágsz eléje, amiként ő tette az imént veled, és egyébként is bízol a lét időtlenségében, s némán végighallgatod az ő negyvenperces fejtegetését a lóbabról, jóllehet mindaz, amit összehord, esetleg kevésbé érdekes, mint a te történeted. Pfúj, de ki vagyok én már erre az emberfajtára is!...
Egyébként most, hogy kiöntöttem a lelkem itt ön előtt, egy nagy francia aforista jut eszembe, aki azt mondja, hogy kétféle emberrel szakított örökre; az egyikkel azért, mert sosem beszélt önmagáról, a másikkal azért, mert sosem beszélt róla.

SÁRGA IRIGYSÉG

Sárga irigységről szokás beszélni, meg fekete irigységről, amely a sárgaság súlyosabb megnyilatkozása: ilyenkor a vérbe ömlő epe sötéten átitatja a szöveteket, és gyászfátyolként lebeg a tekintet előtt; de amíg idáig ér egy érzés, vajon hány változatát ismerjük meg az emésztő sóvárgásnak és a kétségbeejtő epekedésnek, amely a más tulajdona láttán úgy zeng föl a lélekben, mint egy dühös orgona. Hiszen ha az irigység valóban oly hatalmas tud lenni, hogy görcsbe rángatja és megfacsarja belső szerveinket, nem kell-e a legerősebb és legemberibb érzések mellé emelnünk, amelyek néha eluralkod-, nak rajtunk? Vajon nincsenek ennek az indulatnak is Othellói, mint a szerelmi féltékenységnek? S ha már fölmerül bennünk ez a kétely, szabad-e a jövőben irigy kutyáról beszélnünk?...
Igen, be kell vallanom, hogy épp e számomra javarészt ismeretlen természete miatt szeretném egyszer izzón átélni az irigységet, még ha utána szenvednem is kell miatta. Inkább legyen az arcom zöldpenészes ablak, amely mögül vaksin igyekszem a világba pillantani, rágjam át magam erjedt túróhegyeken, és lázas álmomban citromlé zuhatag remegtesse ágyamat, csak előtte tudjak óriási lenni az irigységben: csak láthassam vérgőzös aggyal és mégis káprázatban azt a halom téglát, szekér sódert, amelyet a szomszédom elé borítanak le, lássam körtefájának ágszakító termését és tehenének tejtől hasadozó tőgyét. S ha már ettől is fetrengne a lelkem, nem üvöltenék vagy hörögnék, amint észrevenném, hogy ismerősöm vadonatúj Alfa Romeóval hajt el mellettem, nercbundás szeretője társaságában?...
Borzongató még csak végiggondolni is ezt... Egyébként a gyermekkoromból valami mégis vissza-; sejlik olykor ebből az áhított és elemi erejű érzésből, de annak íze olyan, akár a csípős mézé, s ha visszapillantok, nem a birtoklás sötét vágyát látom benne, hanem a kíváncsiság kék lepkéit, amelyek a megismerés felé szállnak. Ma azonban már nem irigylek semmit, a felhőkarcolót még kevésbé, mint a hargitai vikendházat. Legfeljebb az irigyeket irigylem, akik bárhogy vesszük, mégis csak gazdagabbak nálam egy érzéssel...

A TÖRPE MEGTESTESÜLÉS

Amióta sikerült bepillantanunk énünk árnyékos oldala mögé, egyre inkább úgy tűnik föl, hogy még a legegészségesebb embereknek is szükségük van néha lelkük váltakozó ingereire: az önzés mellett a hirtelen megnyilatkozó cselekvő jóságra, a gonoszság mellett a kegyességre, az önkényesség mellett az irgalom gyakorlására...
Hogy ez így van, azt ma már könyvtárnyi szakirodalom s mellette ennél is több novella, regény bizonyítja, amely mind-mind a lélek kétségbeejtő kísértéseiről vagy elfajzásáról, különös kalandjairól vagy csapdába eséséről szól. Igaz, hogy jó részük nem több Freud tételeinek megjelenített változatainál, s hogy néhol ez a megjelenítés is erőtlen; de Thomas Mann például épp az emberi lélek e kettősségének ismeretében írta meg remek paraboláit (Mario és a varázsló, Halál Velencében, Mindernickel Tóbiás), amelyekkel azt igyekezett példázni, hogy miként kerülhet az ártatlan szépség, a jóság és az értelem a durva önkény vonzókörébe, és miként válhat kiszolgáltatottjává annak, amint épp a tömegméretű fasizálódás idején történt...
De ne menjünk ennyire vissza, még irodalmi előzményeket se keressünk szerény mondandónkhoz. Pillantsunk inkább arra az asszonyra, aki kisírt szemmel, sápadtan járkál egy napig a gyerekei között, mert a kisfia az ismétlődő és erőszakos faggatásra azt felelte, hogy ő inkább az édesapjához vonzódik, mert ha szigorú is, szeret tréfálni vele. Ugye ismerik ezeket az ártatlannak tűnő játékokat, amelyekre néha a legidillibb családi pillanatokban kerül sor, hogy utána aztán a szülők valamelyikének a lelkén napokig ott parázsoljék az alattomos fájdalom s a megbántottság érzése...
És rendszerint az készteti vallomásra a kicsiket, aki a mámoros szeretet pillanatában hirtelen megáhítja a csalódásnak azt a különös fájdalmát, amely ha nem nő túl önmagán, bizonyára a lélek frissítő zivatarai közé tartozhatik; de sajnos, nagyon sokszor keserű utóíze marad.
Mondok egy másik példát is arra, hogy az ember néha mennyire kikényszeríti a szenvedést, mégpedig azzal, hogy szándékosan egy alsóbb fokra ereszkedik alá, mint ahova az emberi értékrend helyezte őt. Egy váltókezelőt esküvőre hívtak meg távoli rokonai, akikről mindig azt hitte, hogy lenézik őt. A váratlan megtiszteltetéstől annyira föllelkesedett, hogy nászajándékként mosógépet vett az ifjú párnak, hadd lássák, mennyire bőkezű tud lenni...
Jót mulattak, senki sem részegedett le, senki sem duhajkodott, de a fékező másnap mégis valami emésztő hiányérzettel ébredt, mintha nem a gyomra, hanem a lelke égne. És egyszer csak így szólt a feleségéhez: "Emlékszel-e, hogy amikor másodszor vettem volna uborkasalátát a rántott csirke mellé, nem adtak?!... Pedig többször is ott vitték el a tálat az asztalunknál, de hiába ágaskodtam, integettem, mert nem akartak adni... Minek nekem tavaszi uborkasaláta?... Egy fékező örüljön, ha efféle tanáremberek egyáltalán az asztalukhoz invitálják..." És hiába csitította az asszony, mert ő egyre csak ingatta a fejét, egyre tüzelte magát, végül azt mondta:
"Nekem mind beszélhetsz!... Fogom magam, és visszahozom a mosógépet!.... Ha nem hozom viszsza, gyáva gazember legyen a nevem!"
És valóban meg is tette!
Mindezeken elgondolkozván, egy igen szép és tanulságos történet jut eszembe az indiai regék és mondák közül. Visnu egyik sajátos alakváltozása a törpe megtestesülés, amikor is így akarja megkörnyékezni, meglepni és legyőzni a világuralomra törő Balit. Vajon nem azért van alkalomadtán szüksége az emberi lélek egyik felének az összehúzódáshoz, a törpe megtestesüléshez, hogy a másik részt, a végtelenbe kívánkozót visszahúzza, s ezzel önmagát egyensúlyban tartsa? ... - tűnődöm el. - Mert ha nem így van, akkor az önként vállalt szenvedés, és a megalázkodás csak betegség rajtunk, csak kicsinységünk figyelmeztető bizonyítéka.

A LÉLEK ALAGÚTJAI

Az utazás továbbra is magánügy marad, hiába teszi csoportossá a vonat, a repülőgép vagy a társaskocsi - ezt gondolom a Transilvania-gyors folyosóján. Én magam még olvasni sem tudok vonaton, s néha irigylem azokat, akik százötven-kétszáz oldalt pörgetnek át Bukarest és Kolozsvár között valamely regényből. Számomra tehát látszólag fölöslegesen telik el az idő, miközben az embereket figyelem, vagy azt igyekszem megfejteni, hogy mi teszi előttem oly bensőséges üggyé a siklást, rázkódást, zötyögést még ezen az ismert útszakaszon is immár évtizedek óta.
Nem a tájtól várok boldogító felfrissülést, noha mindig megörvendeztet ugyanaz a fennsík, havas hegycsúcs, hűvösséget és fenyőgyanta szagú nyirkosságot lehelő sziklaszoros. Valójában az ajz föl és tartja lebegésben az idegeimet, hogy már a fülkében is négy-öt különböző külsejű és sorsú emberrel utazom együtt, akinek a megnyilatkozására kíváncsi vagyok: akit kerülő úton, kedélyesen vagy alattomosan igyekszem majd szóra bírni, hátha egyegy tonna beszédből sikerül kiszűrnöm néhány gramm csillogó ötletet, gondolatot. De legtöbbször nincs is szükség az imént említett mesterséges ingerlésre, sőt előfordul, hogy épp akkor szólal meg valaki, amikor azt hinnők, hogy az útitársak között már nem akad társalgó, aki legalább egy cérnaszálnyi színes gondolatot öltögethetne a beszélgetés szürke szövetébe.
- Ugye olvasták, hogy Z. mily óriási összeget sikkasztott? - kérdezte egy ízben ama emlékezetes utas. - Igazán nagy merészség, de én most felszólítom önöket: tegyék a szívükre a kezüket, és esküdjenek meg, hogy száz lejnél többel sosem károsítottak meg senkit életükben...
Mondanom sem kell, hogy a fülkebeli utasok mily zavartan rebbentek fel és néztek egymásra, aztán meg arra a násznagy külsejű, "békebeli" úriemberre, akinek nemcsak a karórája volt aranyból és a römikockányi pecsétgyűrűje, de a mosolya is legalább tizennégy karátos lehetett. Egy másik alkalommal viszont oly szelíd és alázatos tekintetű férfi hökkentett meg, akit már-már galambtenyésztőnek néztem, amikor szendergő elesettsége mögül váratlanul fejtegetni kezdte, hogy minden bűnözőt, a tyúktolvajtól kezdve föl kéne feszíteni az utak két oldalán, amint hajdan volt szokásban, s ottfelejteni őket, amíg a madarak le nem csipkedik róluk a húst: ez volna a legmegfelelőbb igazságszolgáltatás - mondta.
És a fentiek még csak zsibbadt megnyilatkozásai a léleknek; de hány olyan sorsot hallgattam végig, amely már nyersanyagában is újnak és eredetinek tűnt az összes izmusok fölött! Épp ezért állítom, hogy az utazás magánügy, mert olyan élmény, amely teljes figyelmet és bensőséges átélést kíván, mint a zene; de annál nagyobb baj, ha az író élménye hasábokon kiterítve is magánélmény marad, ha öszszekapkodott turistabenyomásait egy felszínes és rideg útikalauz hangján mondja el, vagy ami még ennél is rosszabb: ha ő maga nem lévén megáldva kellő képzelettel és művészi látással, szüntelen a mienkre apellál: "Képzeljék el, mit éreztem, amikor repülőgépünk a kék levegőtengert hasítva átszállt az Andok fölött..."
Az ilyesmit nem lehet szégyen, zavar és boszszúság nélkül olvasni. Épp ezért viszolygok a világszerte gyanús gyorsasággal elterjedt útikönyvektől: ezért olvasom helyettük inkább Szepsi Csombor Márton, Kőrösi Csoma Sándor, Mikluho-Maklaj vagy - mondjuk - Thor Heyerdahl izgalmas, kalandos, tanulságos világjárását. Számukra az utazás nem kiruccanást jelentett, sőt mindannyian életük kockáztatásával vagy föláldozásával fedezték fel nekem is azt, amit önmaguknak fölfedeztek. S ha a nagy orosz természettudós és utazó azt mondja el, hogy a bennszülött álmélkodva-ingatta a fejét az ő zsebórájának a ketyegésére, vagy pedig a bakancs-: szegét igyekezett kettéharapni, ez jobban elgondolkoztat és felcsigáz, mint az, hogy a turista-riporter fürjfalatokat evett a Jumbo Jet fedélzetén, megnézett egy kétrészes szexfilmet, aztán udvarolni kezdett a rendkívül csinos stewardessnek...

GYILKOSOK ÉS GALAMBÁSZOK

Nem vagyok bosszúálló természetű, létezik azonban egyfajta méltánytalanság, amellyel sosem tudok megbékélni, s amelynek már a képzete is föl-fölparázslik bennem: miként lehetséges, hogy némelyik alávaló ember élete végéig szerencsés, egészséges, és mosolyogva hunyja le örök álomra a szemét, mint aki nemcsak a pillanat lehetőségét használta ki mindig a legönzőbben, de az egész emberiség javát szolgálta a jelenlétével... És ha mindvégig sikerült kibújnia a hivatalos törvénykezés alól, miért nem teljesedett be rajta legalább az a fajta sorsszerű igazságszolgáltatás, amelyről annyit olvasunk a mesékben s a legendákban..:
Méltatlankodás közben néha már addig jutok, hogy hallom a. porban fetrengő és sebeit cseréppel vakargató Jób keserű fölfakadását:
"Mi az oka, hogy a gonoszok élnek, vénséget érnek, sőt még meg is gyarapodnak?... Házok békességes a félelemtől, és az Isten vesszeje nincsen őrajtok... Fejőedényeik tejjel vannak tele, csontjaiknak velője nedvességtől árad..."
Igen, a sorsszerű igazságszolgáltatás végképp a mesék és legendák világába tartozik, s annál jobban ingerel - bármennyire tanulmányoztam is Freudot, s bármennyire hiszek a lélek összetettségében -, ha például azt látom valamely filmben, hogy egy magas rangú SS-tiszt megsimogatja a gázkamrába irányított kisgyereket, vagy udvariasan utánalépdel a félregurult labdának, fölemeli, és még nyájasabban odanyújtja a pityergő fiúcskának. Nem, tisztelt barátaim, nem: a gyilkos nekem ne érzelegjen, ne imádkozzék, ne tenyésszen galambot, ne díszítse fel; aprólékos gonddal a karácsonyfát, és általában ne játssza meg a differenciált kultúrembert. Akkor inkább maradjunk meg annál az ősi és gyermeteg képzettársításnál, amely a jót egyben mindig szépnek és igaznak is gondolta, s inkább higgyünk abban, hogy a gonosz testét rút bozót lepi, s hogy patája és ördögszarva van...
Ilyesmiken morfondíroztam a napokban, amikor hangulatom szerint fölidéztem emlékeimben egy-két kegyetlen embert. Van, aki korábban találkozott ezzel a típussal, van, aki később. Én magam már gyermekfővel ijedten pillantottam bele az élet alvilági játékaiba. Ismertem olyan cselédlányt, aki megfojtotta csecsemőjét, és olyan férfit, aki agyonszúrta . a feleségét. Ekkor azonban még azt hittem, hogy csak a szüntelenül sanyargatott, súlyos terhektől nyögő emberek lelke fordul így ki a sarkából, s hogy kegyetlenségük velójában nem más, mint elhibázott bosszú, amely eredetileg a társadalmi igazságtalanságok ellen irányult...
Annyira hittem ebben, hogy lehetetlennek tartottam volna drága jó tanítóm indulatos kitörését, vagy pláné azt, hogy káromkodjék. Annál jobban megdöbbentem később, amikor azt tapasztaltam, hogy vannak diplomás szadisták és magas képesítésű kínzómesterek, akikre a hivatalos bizalom vagy felelőtlenség a tetejébe gyermekek százait bízta. Az egyikre név szerint is emlékszem, hiszen tanárom volt, de hagyjuk a neveket. A lényeges az, hogy ez az elfajzott ember nem nevelő szándékkal terjesztette ki rémuralmát reánk.
Néha már a legapróbb vétségért is súlyosan büntetett, és másfél méternyi vastag nádpálcája úgy csapott le a nebuló fenekére, hogy az napokig nem tudott ülni rajta; de külön technikája volt arra is, hogy a kölykök barkóját kétoldalt megmarkolva perceken át malmosdit játsszék velük, és ismerte és szakszerűen gyakorolta a kínzások többféle módját.
Épp emiatt, meglepődtem, amikor később azt hallottam, hogy nyugdíjaztatása után ez a pomádézott barbár az ország egyik legtekintélyesebb könyvtárának a főkönyvtárosa lett. Mit tagadjam, sehogy sem fért a begyembe a dolog, s magamban ismét lázadozni kezdtem: de hiszen lehetetlen, hogy épp a könyvek halmai között, az évezredes kultúra ösvényein emelkedett volna fel öregségére az, akit mindig megvetettem oktalan kegyetlenkedései miatt! És íme, ezúttal nekem elégtételt nyújtott a sorsszerű igazságszolgáltatás! Egy tapasztalatcsere alkalmával ugyanis kiderült, hogy a mintakönyvtáros színük és nagyságuk szerint osztályozta a könyveket, s így biztosította ama példásnak tűnő rendet, amelyben a Piszkos Fred vagy a Mein Kampf akár a Zsoltárok mellé is odakerülhetett. S most már azt sem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek ezen az emberen, aki tízezer év kultúrájára is ki akarta terjeszteni a maga kegyetlen rendszerét!

HOMO LUDENS? ...

Érdekes jelenetre figyeltem fel minap az utcán: egy kis csoport ingázó munkás, a távolsági buszra várakozva, nemcsak a gyalogjáró rövid szakaszát vette birtokába, kitérésre kényszerítvén a jobbról s balról közeledőket egyaránt, hanem az egész utcarészt, egy egész térséget.
Miután mindenikük legalább kétszer-háromszor belerúgott egyik társuk földre hullott báránysüvegébe, a csapat feltüzülve rikoltozni kezdett, s bár józannak látszott, a pufajkák, daróckabátok alól fölcsapó hőség láthatóan oly mámorossá tette őket, hogy már nem is igyekeztek visszafogni szabadulni vágyó jókedvüket. Ki-ki átkiabált az úttest fölött az ismerőseinek, furcsa mozdulatokkal hadonászott, családias otthonossággal hangoskodott.
Aztán hozzájuk csapódott egy polgáribb külsejű férfi is, aki zakóját, leoldott nyakkendőjét az újságosbódé párkányára fektette, és mindjárt csujjogatni kezdett; az ujjával pattogtatott, majd a lábát emelgetve pontozott, mintha bizonygatni akarná, hogy még nem felejtette el a tájjelegű legényest. A többiek körbefogták, s a tekintetük hol meghatódva az új látványosságra meredt, hol idegenül és ellenségesen intette kitérésre azokat, akik a gyalogjárón igyekeztek előre a dolgaik után.
Közben a falak tövében, a járda mentén nagy piros hátú kenyerek sorakoztak tejesüvegek s különféle csomagok társaságában, jelezvén, hogy ezek a játékos elmék családos emberek. Az imént azt mondtam, hogy érdekes jelenetre figyeltem fel, pedig az igazság az, hogy effélét már többször láttam.
Óriáscsecsemőkkel találkozunk számtalan törvényes házasságban, sőt gyakran még ott is gyermekded, éretlen emberekbe ütközünk, ahol képzeletünk és megszokásunk szerint csak részvétlenségtől szikkadt vagy szigorúan elutasító arcokat vélünk fölfedezni. Egy komolynak tűnő, sötétbe öltözött hivatalfőnök például, miután közöltem vele, hogy miként szándékszom megoldani valamely ügyemet, nyájasan elmosolyodva ezt a választ adta:
- Ha önnek ez sikerül, akkor én vak legyek, és másszak a falon!...
Előbb jót nevettem a közvetlenség és a bizalom e furcsa megnyilatkozásán, de mindjárt utána arra gondoltam, hogy ez a hivatalnok, még ha érti is a szakmáját, s alkalomadtán szigorú és elutasító tud is lenni, "civilben" mégsem lehet valami komoly ember...
De hasonló gyermekdedséget érzek olykor a családiasságnak abban a légkörében is, amely kerekasztal-értekezletek részvevői vagy olykor riporter és interjúalany között alakul ki nálunk, s amikor sorsdöntő kérdéseket emígy rántanak le a provincializmus disznótoros asztalára: "Mi a véleményed, Pityukám, az emberiség jövőjéről?..." "Nézd, Jenci, a dolog, hogy úgy mondjam, eléggé bonyolult..."
Johan Huizinga, holland történész Homo Ludens (A játszó ember) című tanulmányában, közel negyven esztendővel ezelőtt puerilizmus megnevezés alatt bizonyos tevékenységek sorozatára célzott, amelyekben az akkori kor embere, mint egy vajúdó kollektivitás tagja, vagy a pubertás, vagy az ifjúkor szellemi színvonalán látszott állni. Hogy a második világháború küszöbén mitől vajúdott a világ s annak a kornak az embere, arról van némi fogalmunk; de épp a történelmi tapasztalat figyelmeztet, hogy bizonyos jelenségek hogyan ismétlődhetnek meg új és más körülmények között.
És ezt nem árt tudniok azoknak, akiknek szavuk s befolyásuk van a mai ember nevelésében, jellemének kialakításában. Mert egy gyermek, aki játszik, nem gyermeteg. Csak akkor válik azzá, amikor a játék untatja, vagy nem tudja, mit játszszék. És ugyanez vonatkozik a felnőttekre is!

ÓRIÁSCSECSEMŐK

Gyermekkoromban láttam egy óriáscsecsemőt - cirkuszban. Elfért egy nagyobbfajta mózeskosárban, mert nem annyira méreteiben volt elképesztő, mint étvágyában; hiszen ott előttünk tizennégy liter tejet nyelt le, anélkül, hogy hangosan szuszogna, kivörösödne, vagyis olyan hibát követne el, ami szinte elkerülhetetlen egy normális csecsemő számára, aki kénytelen a negyedliteres cuclisüvegből erőt és hitet meríteni.
Akkor valami trükkre, csalásra gyanakodtam, de ma már igenis hiszem, hogy létezhetnek, sőt, jól tudom, hogy léteznek óriási csecsemők. Egy-egy mai példány azonban sokoldalúbb, mint cirkuszi elődje volt, és szüntelen meglepetéseket tartogat számunkra. Leggyakoribb mutatványai közé tartozik az, hogy tizennégy liter tej helyett tizennégy féldeci konyakot kap be szintén csuklás nélkül; de ő már borotválkozik, s nem azt követeli, hogy a zörgőjét emeljék fel, hanem a zsebpénzét, s nem magát vágja oda dühében, hanem az ajtót csapja be.
Mert az óriáscsecsemő egyik tulajdonsága az, hogy csak követelni tud, bármily erős és fejlett legyen is, és sohasem mosolyog vissza hálásan, hanem még többet kér: neki adjanak, és cserébe ne követeljenek tőle semmit; vegyék végül tudomásul, hogy az ő pályája ezután fog kialakulni és fölívelni, a legközelebbi bizonytalanságban - nyugdíj előtt tíz évvel. És persze mindent elkövet, hogy egyelőre ne kelljen komoly feladatot vállalnia...
De ha vállalna is, már nehezen bíznak rá, olyannyira lerí róla, hogy óriáscsecsemő; viszont épp azért lett óriáscsecsemő, mert elkényeztették, mert még semmi felelősségbe nem izzadt bele; az életnek egyetlen fontos dolgában sem kellett eddig döntenie, így hát jelleme, határozottsága nem alakulhatott ki, s már-már infantilis maradt, aki talán az ellen sem tiltakozna, hogy a cipőjét befűzzék, vagy hogy megetessék őt.
Mindez annyira fájó jelenség, hogy önkéntelenül is azok a szakállas, de csillogó szemű őseink jutnak eszünkbe, akiket gyermekszemmel nagyapáknak képzeltünk, holott éppoly fiatalok voltak, mint a mai szakállasok zöme, és a húsz és harminc között egy nép sorsát és gondját vállalták, és ha kellett, meghaltak a világszabadságért.
Szerencsére vannak békés, jámbor óriáscsecsemők is, akik háborgás helyett az orrukat piszkálják, és mindenen csak mosolyognak: azon is, ha egy szexlapot néznek, s azon is, ha egy lezuhant repülőgép roncsait. Ők még nem tudják átélni a sorsot és az emberiség tragédiáit, és csak az olyan komikus pillanatok iránt van érzékük, amikor valaki a fenekére csüccsen a jeges járdán. Mert az élet kellemes, s amíg odaállhatnak a butik elé megvenni a sportújságot, amíg nekik is párolog valahol egy tányér étel, addig nincs baj...
A jómúltkoriban megkérdeztem egy lányanyától, hogy a fiatal lovag miért nem vette feleségül, mire a szegény lélek azt felelte: mert nem engedte az édesanyja, hogy elvegye, pedig sem rangbeli, sem vagyoni különbség nincs közöttük, és a fiú huszonnyolc éves. De hiszen lehetne harmincnyolc is, ha egyszer óriáscsecsemő! - gondoltam, s már láttam is, amint a mama kiszaladt a kapuba, és reákiált:
"Mi az a kezedben, Pistike?... Jé, egy nagyhasú menyasszony! ... Teszed le azonnal, te haszontalan! ... No, ne sírj, majd ha megnősz, szerzek neked egy másikat!..."
Őszintén mondom, még nevetni sincs kedvem ezeken az óriáscsecsemőkön; csak néha éppen eltűnődöm, hogy mennyi szépnek ígérkező életet törtek össze mosolyogva, önfeledten, csak úgy, mintha porcelánbabákkal játszadoznának...

EUROPÉ ISZIK

A részeges ember mindig talál okot arra, hogy igyék - szokták mondani. - Ha öröme van, azért telepszik be a kocsmába, ha bánat senyveszti, akkor azért, s mert a közömbös állapotot utálja a leginkább, ilyenkor még inkább a pohár fenekére néz.
Nem óhajtok erkölcsprédikációt tartani az alkoholizmus ellen, s azzal sem foglalkozom, hogy például a második világháború óta a távlatokat és céljukat vesztett emberek világszerte mennyi alkoholt fogyasztanak évente. Orvosok, statisztikusok és közgazdászok feladata az ilyesmi, s ezt meg is teszik.
A WHO, mint az Egyesült Nemzetek szakosított szerve, amely már 1943-ban megalakult, s a megboldogult Jelinek professzor több évi szívós munkával igyekezett az érdeklődést arra irányítani, hogy az alkoholizmust mint betegséget és társadalmi kérdést közelítsék meg a világon, s mint ilyenre keressenek orvosságot.
De mondom, én író vagyok és nem szociológus, így hát csak a magam halk és szerény hangján szólhatok bele a vitába, s igyekszem a művészet felől megközelíteni a kérdést. Így például mindjárt az elején kifogásolom, hogy noha a modern színpad díszletei már egy állófogast sem bírnak meg (mert itt ugyebár minden jelzéses!), Thália templomában mégis megszokott elemmé, ismerős bútordarabbá, nélkülözhetetlen kellékké kezd válni a bárszekrény. A családi körbe betoppanó barát pedig nem azt kérdi, hogy levetheti-e a kabátját, vagy egyáltalán hogy helyet foglalhat-e, hanem így szól egy közismert darabban:
"Garázdálkodhatom-e a bárszekrényedben?" Tudom, hogy a mai világ tele van ellentmondásokkal és feszültségekkel, s azt is tudom, hogy a jóléti államokban sokkal magasabb az öngyilkosságok száma, mint például azokon a földrészeken, ahol nyomor és éhínség pusztít. A nagymértékű alkoholfogyasztás azonban nem oka, hanem következménye bizonyos rétegek lelki válságának.
Isznak a férfiak, sőt mértéken fölül isznak a valóságban, de még többet vedelnek az importált színdarabokban, s ma már ott tartunk, hogy két felvonás között több gin, whisky és koktél fogy el, mint amennyi cigaretta a régi polgári darabokban. Így aztán ha a pipogya filiszter régebb lefojtott hangon érdeklődött előadás közben, hogy a színpadon igazi rumot isznak-e a színészek vagy limonádét, most fölzaklatva találgathatja, hogy amit lát a deszkákon, az kocsma-e vagy cukrászda...
De részint a valóságnak megfelelően, részint a szerzők túlzó s a férfiakat mentegető igyekezetéből, a válságba jutott amerikai nők után a szép és igéző Európé is rákapott a tömény italra, egyik pohárral a másik után nyeli, míg a tekintete el nem ködösül, hogy aztán zsibbadt nyelvvel így követelőzzék:
"Töjcetek anyucinak isz!"
De nemcsak a színpadon vedelnek a nők, hanem a novellákban, regényekben is, s a hideg futkos a hátamon, ha a Nyúlcipő alkoholista asszonykájára gondolok, aki bódult szórakozottságában ottfelejti kicsinyét a fürdőkádban, s csak akkor tér vissza hozzá, amikor a csöppség már belefulladt a fürösztővízbe...
Miért isznak a nők? Mert már emancipálódtak? Vagy mert emancipálódni szeretnének? Társadalmi vonatkozásban ezt könnyebb volna eldönteni, de hogy miért kell oly gyakran betangózniok a művészetben, ezt kevésbé értem, s gyakran megpróbálom elképzelni Nórát, amint búcsúszavaiban így szól megvetett férjéhez Ibsen darabjában: "Én most elmegyek, Hjalmár, s minthogy mindazon jogokkal élni akarok, amelyek benneteket fölénk emeltek, a legelső kocsmában hullára iszom magam... Ímé, ezek utolsó, józan szavaim!"
Egyébként elhiszem, hogy hatásosabb látvány egy besikerált nő, mint egy zákonyos férfi,. de ugyanakkor komikusabb, groteszkebb is, és sosem tud reánk oly drámaian hatni, mint mondjuk Gorkijnak az a hőse, aki az Éjjeli menedékhelyben részegen végigfekszik az úttesten, és egyfolytában azt üvölti, hogy ő nem akar semmit..:
Egy nő sokkal meghatóbb és fölrázóbb, ha végső meghasonlottságában sírva fakad, mint akkor, ha zájzujosan gajdolni kezd. Ha sír, még a részvétlen világ is köréje gyűl, és faggatni kezdi, hogy mi történt, miben lehetne segítségére; viszont ha ingatag járásán észreveszi a szesz hatását, röhögve kikerüli őt, vagy gúnyolódni kezd vele. Mert sok elvetemültséget és sok riasztó látványt megszokott már a világ, de a részeg nőket szerencsére még nem szokta meg.
És ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor be kell vallanunk, hogy a szépnem, egyes esetektől eltekintve, nem is adott rá annyi okot, amint azt sokan állítják, főként az irodalomban... Néha talán épp azzal a céllal, hogy bennünket férfiakat, mentegessenek...

IDEGES VÁLTOZÁSOK

1
Pillanatokig tartó bóbiskolásból emelem fel a fejem, és riadtan tekintek saját mondataimra, mintha valaki üzenetet hagyott volna, amelynek a teljesítéséről máris lekéstem. Mi ez: fáradtság, kimerültség? Megdörzsölöm a homlokom, és többé nem gondolok a meghatározásokra, amelyekkel úgy kérkedik becsvágyó korszakunk. Csupán azt érzem, hogy jó volna végigfeküdni valami hűvös erdei folyóban, amelynek felszínén karcsú levelek árnyéka lebeg, s ott feküdni hanyatt, míg a víz tovasodor belőlem minden zsibbadtságot, unalmat, bénító kétkedést, közönyt. De nemcsak ennyire vágyom. Szeretném, ha a folyó kiigazítaná lelkem sérült részeit, hogy oly súlyos, egységes és gömbölyű legyen, mint ama híres feleki kövek, amelyek szintén a víz csodás munkáját dicsérik, és amelyek láttán olykor irigységet érzek hasadt tudatú világunkban...

2
Injekciókat kapok, kellemes nyugtatókat szedek, csak sétálok, szemlélődöm, s napról napra érzem a kezelés jóságos eredményét. Néha azonban mégis fölijeszt a visszatérő kérdés: vajon jót tesz-e az idegeimnek, ha erősítik. Lehet-e úgy tekinteni az emberi elmét is, mint az áramsűrítőt, amely friss savval feltöltődvén, ismét erélyesen indítja be a motort? És szükségem van-e kötélidegekre, amelyek minden megrázó hírnek ellenállnak, vagy épp ellenkezőleg, szüntelen lebegésben kell tartanom idegszálaimat, vagyis nyugtalan állapotban, hogy még a távoli veszélyt is azonnal érzékeljem, mint a finom antennák? Íme, a kérdések, amelyek szándékolt és javallott nyugalmam, ellenére újra idegessé tesznek...

3
De ha lecsillapodva tekintek magamba, már látom, hogy például miért nem tudtam soha reggelenként, épp a legfrissebb óráimban írni, amikor a kéziratpapír fehéren ragyogott, mint a nyári ég alja: azért, mert fölényt éreztem a világ iránt, mert azt képzeltem, hogy a virrasztók nélkülem is mindent gondosan elrendeztek az éjszaka, és semmi sem volt számomra nehéz vagy megoldhatatlan. Sőt a gondolataim könnyedén szökkentek át a sorskérdések legalattomosabb vizesárkain is, s mindenkit boldognak, elégedettnek láttam. Pedig nem kellett volna egyéb, mint az, hogy egy kis fáradt belefeledkezéssel vegyem szemügyre a dolgokat...

4
Akkor hamarabb rájöttem volna, hogy ebből a túltengő frisseségből hiányzik a részvét, amely nélkül nincs gyötrődő fönnakadás, lefelé hatolás, érzékeny árnyalás, nincs indulat. Mert aki könnyű lélekkel, vidáman ébred, nem érzi a lét teljes súlyát, a létét, amelynek már véges mivolta is félelemmel kéne hogy eltöltse. "Hogy mersz nyugodt lenni?! - villantotta rá a szemét Musset egy másik nagy költőre. - Mondd, honnan veszed ezt a kétségbeejtő türelmet?!"

5
A szükséges részvétet egyébként nem erénynek tekintem a művészben, hanem inkább szakmai betegségnek, mint a szilikózist vagy az ólommérgezést, amely annyira a mi foglalkozásunkhoz tartozik, hogy egy sebészt például kinevetnének, ha elérzékenyülne műtét közben; Tolsztoj azonban fenséges látvány lehetett, amint egy cári rendeletet lobogtatva mezítláb tántorgott az út porában, miközben a szakálla úgy ragyogott a könnytől, mint egy méhkas nyári zivatar idején...

AZ IDŐTÖLTÉS MŰVÉSZETE

Pletykák szerint a kimerült idegorvosok, tudósok, kutatók jó része szabad idejében ponyvát olvas, attól remél felüdülést, kikapcsolódást. Mert ez a műfaj úgymond, noha szórakoztat és pihentet, nemcsak szellemi megerőltetést, de még figyelmet sem igényel.
Ezen a pletykán évek óta tűnődöm, főként kimerülten: vajon igaz-e? S mindig azon akadok fenn, hogy még egyetlen orvos sem kért tőlem sem amolyan hatlövetű konyhakést, sem Nick Cartert, de sokszor közvetítettem jegyzékeiket az egyetemi könyvtár felé, amelyekben aziránt érdeklődtek, hogy hozzáférhetnek-e egy sereg szakmába vágó, máskor irodalmi vagy művészettörténeti munkához.
Meg aztán az sem igaz, hogy a ponyva semmi figyelmet nem kíván. Ha az olvasó nem követi szemmel azt a vékonyka fonalat, amelyeken a bűnjelek, mint apró kis göbök, pontos kiszámítással el vannak helyezve, akkor még az az olcsó öröme sem lesz meg, hogy a huszadik bűnügyi regény után rájöhessen a véres lábnyomok technikai fölfedezésének a módjára, s hogy jó szimattal tudja a továbbiak folyamán követni azokat a levegőben.
De ha mégis a pletykának van igaza, irigylem az olyat, akit a ponyvaolvasás fölüdít. Mert őszintén megvallom, én magam kipihenten még derülni tudok az irodalmi olcsó árun, azon a leterített ponyván, amelyen a szemét mellett egykor a világirodalom gyöngyszemeit árulták; de ha fáradt vagyok és kedvetlen, ingerel az olcsó fogások naivitása, s hamar félrelököm az efféle munkát, hogy másegyébbel foglalkozzam.
De vajon mivel? Van-e teljes kikapcsolódás az író számára s általában a művész számára? E kérdés közben az a perzsa költő jut eszembe, aki mielőtt álomra hajtotta volna a fejét, sátrának bejáratához föliratot aggatott: Ne zavarj, dolgozom!
S ha valóban hasznát veszi a művész már az álombeli látomásoknak is, hogyan feledkezhetne meg a külső világ dolgairól, legyen a tengerparton, a hegyekben, vagy heverésszen a pamlagon. Mert nem az a fontos a kikapcsolódásban, hogy eljussunk a Nirvánáig, hanem hogy alkotó módon üdüljünk fel: hogy játékos képzeletünket egy szökkenéssel más birodalmakba irányítsuk át, oda, ahol önként vállalja a túlórát, mert újszerű és izgató számára az, amibe belekapott.
Másrészt pedig: rohanó korszakunkban a gondolkodók aligha ismerik az édes semmittevést, s erre sosem kapnak szabadságot önmaguktól. Hiszen ismernünk kell minden csínját-bínját annak, amivel foglalkozunk, s a világot is, amely foglalatosságunk tárgyát velünk együtt körülveszi. Nem csodálom hát, hogy az orvosok közül sokan festenek, vagy zenével foglalkoznak szabad idejükben; az sem lep meg, hogy a matematikusok, mint minden időben, úgy ma is az irodalom legkiválóbb értői és pártfogói közé tartoznak. Bizonyára érzik, hogy a tisztán elvont fogalom is más összefüggéseket kaphat a metaforák fényénél, mint ahogy az írónak örök eszménye látszólag aránytalan alkotásaiban is a tökéletes mértani arányosság.
Nem lehet tehát szórakozásként sem fölösleges dolgokkal foglalkoznunk. Akit valami komolyan érdekel, arra rátette az életét, s ha így igaz, minden percnek ezt az életet kell szolgálnia: az ismeretek gazdagítását, elmélyítését. Mert más dolog emlékezni valamire, és más dolog tudni! - mondja Seneca, Erkölcsi leveleiben. - Emlékezni annyi, mint megőrizni a reánk bízott dolgokat; ellenben tudni annyi, mint mindent a sajátunkká tenni, nem függeni a példától, és nem sandítani örökké vissza a mesterre; legyen valami távolság közted és a könyv között. Meddig tanulsz még? Kezdj már tanítani is! ...
Úgy vélem tehát, hogy a bölcs, amikor a kék eget nézi, vagy a víz megnyugtató hullámzására figyel, akkor is gondol valamire, akkor is foglalatoskodik. Talán ilyenkor van leginkább alkalma kissé elkószálni ismereteitől, hogy néhány perc vagy óra után magasabb szinten, boldogan találkozzék velük, és friss levegőt, termékenyítő fényt árasszon rájuk.

MAGÁNVÉLEMÉNY EGYES BETEGSÉGEKRŐL

Nem orvosi előadásról van szó, hanem bizonyos sorstragédiák igazi okáról. Nemrég kaptam ugyanis hírt róla, hogy egy ismerősöm idegileg összeroppant, noha még élete teljében volt, s állapota oly súlyos, hogy talán évekig nem szabad dolgoznia.
A hír annyira meglepett, hogy napokig egyetlen sort sem tudtam leírni; valahogy egyszerre hiábavalónak éreztem minden egészséges és céltudatos munkát. S talán még sokáig megmaradtam volna ebben a közönyben és levertségben, ha ismerősöm megrokkanásának okáról nem hallom mindennap ugyanazt más ismerőseimtől:
"Szegény Kolozsnak az volt a tragédiája, hogy mindent magába fojtott, vagyis némán szenvedett..."
"Képzelj el egy embert, aki a maga környezetében egy negyedszázadon át élesen látja a bajokat, de hallgat róla..."
"Introvertált ember volt, ez az igazság... Csak befelé égett, kifelé úgy tett, mintha mosolyogna..."
Egy ideig szomorú egyetértéssel pillantottam hol erre, hol arra a sorskommentátorra, aztán ahogy telt az idő, szinte egyik napról a másikra rádöbbentem, hogy a valóságban ez a szerencsétlen Kolozs hívta ki önmaga ellen a sorsot; ő vétett a legtöbbet saját egészsége ellen, sőt talán a mások egészsége ellen is, amikor hosszú éveken át eltűrte, hogy az történjék körülötte, ami történt.
Mert kitől kapott megbízatást, hogy "némán" és "csak önmagát emésztve" figyelje a sok visszaélést? ... Miért nem volt egyetlen szava sem például annak az embernek az erkölcséről, aki vele szemben ült a másik irodai asztalnál, és negyedszázadon át bohóckodott és csúfot űzött az ügyfelekből az ő szeme láttára? ... Hallgatásával vajon nem vált-e cinkosává a törleszkedésnek és a talpnyalásnak, a hatalmi visszaélésnek és az önkényeskedésnek? ... S ez a néma cinkosság nem juttatta-e hozzá őt is szinte észrevétlenül olyan kisebbnagyobb előnyökhöz, amelyeket végül már természetesnek kezdett érezni szolgálat közben?...
Felfedezésemmel azonban még sokáig hallgattam volna, ha nem érkeznek el továbbra is hozzám a fájó megértés hamis utómennydörgései és az oktalan vádaskodások:
"Kolozs a jószívű és ártatlan beletörődés mártírja... Kolozs erkölcsi áldozat... Kolozst a munkaközössége csinálta ki..."
Ekkor azonban már bennem is fölugrott az ördög, és tiltakozón intettem a hangoskodók felé:
- Hagyjátok abba a hazudozást! - mondtam. - Hiszen még egy haldokló közelében sincs jogunk becsapni egymást! ... Mire jó ez a sok képmutatás, ez az önámítás? ... Arra, hogy elfödje az igazságot, amelyet éppúgy ismertek, mint én...
Akiknek ezt mondtam, megütközve néztek rám, és azóta is azt terjesztik rólam, hogy elfogult és részvétlen vagyok; én azonban, ahányszor visszahallom a pletykát, csak vállat vonok, és ezt gondolom:
"Vannak pillanatok, amikor az egyenes beszéd, a szókimondás az életnél is fontosabb! És aki ezt nem látja be, saját hallgatásának is áldozatául eshetik... Mert az igazság visszatartott szavai, mint a megrozsdásodott szegek, kifekélyesítik az ember gyomrát, megmérgezik a vérét, és végzetes bajokat okozhatnak..."

HANGULATOK

Egy régi ismerősöm megállított az utcán, félrehívott a járdaszélre, és látható meghasonlottsággal kezdett beszélni arról, hogy sürgősen, egyik napról a másikra meg akar változni, mégpedig a szó "negatív" értelmében.
Ez a szándékolt átlényegülés azért lepett meg, mert mindig kedves, becsületes, szókimondó, segítőkész és alázatosan szerény embernek ismertem addig, s mint sokan mások, én is elsősorban ezeket az erényeket becsültem benne. Ő azonban folytatta.
Holnaptól kezdve már más lesz, egészen más: hallgatni fog, bármily elvetemültséget lát, tőle akár össze is dőlhet a világ; többé nem mond véleményt senkiről, nem foglal állást semmilyen kérdésben, nem bírál meg senkit, de ő sem tűr el semmilyen kellemetlen megjegyzést saját munkája iránt.
Továbbá: tíz bani kölcsönt sem ad senkinek, s ha netalán kocsival jön át a városon, többé nem látja meg cipekedő ismerőseit, odahaza kétszer is ráfordítja a kulcsot a kapuzárra, s kényszerű kapcsolatát a szomszédokkal a ,,Jó napot!" - "Jó napot!" - viszonyára igyekszik lecsökkenteni.
Egy ideig nagy figyelemmel hallgattam lázadó ismerősöm programtervét, mert sejtettem, hogy valahol nagyon megbántották; de minél tovább beszélt, annál inkább csiklandozni kezdett valamiféle kedély, s végül már attól tartottam, hogy illetlenül elnevetem magam, ahelyett, hogy együttérzést mutatnék.
- Vagy talán nem hiszi, hogy holnaptól kezdve egészen más ember leszek? - kérdezte ő a csodálatos metamorfózis kifejtése után, s oly feszülten nézett rám, mintha bátorítást várna tőlem új élete hajnalán. Én azonban most már valóban elmosolyodtam, s egy rövidebb útszakaszon hozzászegődve, igyekeztem megmagyarázni kétkedésemet a gyors jellemátalakulás iránt, s mindjárt azzal kezdtem, hogy ő holnap is, sőt holnapután is ugyanaz az ember marad, aki eddig volt...
Ez kellemetlenül érintette; tiltakozón rázni kezdte a fejét, szinte megsértődött, én pedig így folytattam:
- Miből gondolja, hogy módjában áll véget vetni annak, aminek már a kezdetét sem tudta megakadályozni? Ilyen kijelentéseket csak a szerelmesek tesznek; nekik azonban szükségük van rá, hogy a boldogság izzó édességébe olykor egy-egy csöpp mérget keverjenek, hiszen semmi sem állhat csupán abból, ami a lényege...
- Meg aztán - folytattam - az ilyen váratlan elhatározások legtöbbször váratlan sérelmek után ébrednek az emberben. S ha így van, joggal kérdezhetjük önmagunktól: szabad-e kiábrándulni a tengerből néhány rothadó kagyló bűze miatt... Harmadszor pedig én magam is végtelenül sajnálnám, ha ő valóban meg tudná valósítani elhatározását, mert akkor egy kedves, becsületes, tiszta lelkű emberrel kevesebb lenne a városban...
Mielőtt elváltunk volna, ismerősöm csalódottan nyújtotta felém a kezét, de mosolygott:
- Olyan megfontoltan érvel, mintha nagyon ismerne engem, jóllehet ritkán találkozunk...
- De hiszen én nem is az emberismeretemre alapoztam azt, amit mondottam - szabadkoztam ugyancsak mosolyogva -, hanem az önismeretemre. És be kell vallanom, hogy én is nagyon sokszor szerettem volna sátánná változni életem válságos pillanataiban, de remélem, ez a törekvés mindmáig nagyon kevés eredménnyel járt...

KÖNNYEK SZÍNEVÁLTOZÁSA

Nem hiszed, hogy sírtam? - kérdezte egy nőismerősöm. - Igen, sírtam, mégpedig azért, mert veled álmodtam! - folytatta. - Nézd, mihelyt visszagondolok rá, ismét könnyezem. Tessék, ez könny, igazi könny, most buggyant ki a szememből!
És miután letörölte az arcára futó csöppet, elém tolta nedvesen csillogó ujjait, mintha ezzel is azt mondaná: ha nem hiszed, hogy valódi, vigyük laboratóriumba, és ott a sistergő, szivárványfényes kémcsövek között majd rádöbbensz, hogy igazat mondtam: hogy e könnycseppek hamisítatlanok!
Zavaromban mosolyogva hátraléptem. Még egy elhárító vagy kétkedő szó sem jutott eszembe, de nem is igen volt rá szükség, hiszen ugyanaz a hölgy már unottan és csalódottan legyintett, aztán elmondott egy pajzán viccet, majd ásított, és rendezgetni kezdte az arcát, mint a cica eső után. Hoszszan néztem rá, és közben ezt gondoltam:
"Íme, senki sem tud oly könnyen elragadtatásba esni, mint a sekélyes lelkű emberek!"

MACSKA ÉS CSECSEMŐ

A napokban az ország egyik kisvárosában jártam. Tulajdonképpen nem is tudom, miért neveztem kisvárosnak, hiszen ma már több mint hetvenezer ember lakja. És ott él az én kedves ismerősöm is, az illatszerész, aki minden kölnivíznél csodásabb almabort tud lepárolni saját termésű ponyikalmájából.
Sok mindenről elbeszélgettünk egy kupica mellett, s bár a nyelvem már zsibbadt volt a tüzes nedűtől, éberen figyeltem mindenre: sőt a hallásom is éles lehetett, mert egy idő után nyugtalanul feszengni kezdtem: valahonnan ugyanis, egy bizonytalan irányból, macskanyávogás szivárgott felém; de nem is nyávogás volt ez, hanem tétova nyöszörgés, egy szenvedő állat panasza.
- Mi ez? - szólaltam meg végül ijedten s egy kissé talán számonkérőn is, a spicces embereknek azzal a dühös részvétével, amelyet tapasztalatom szerint többnyire csak a szenvedő állatok tudnak kiváltani belőlünk. Az illatszerész fáradtan legyintett, mint aki már belefáradt ebbe a jelenségbe, aztán felállt, és a kályhától ronggyal bélelt ladikót hozott elő; a kacatokon sárga csíkos macska hevert. Egyik szeme enyvesen leragadt, s a másikból is, amely épnek tűnt, tisztátalan fény szüremlett elő.
- Jóságos isten! - kiáltottam fel. - Mi történt ezzel a szerencsétlen állattal?!
- Valaki alaposan elbánt vele - mondta az illatszerész. -- Azt hiszem, a gerincét is eltörték.
Visszavitte a ládát a helyére, igyekezett nyugodt maradni s egyébre terelni a szót, én azonban spicces fölháborodásomban máris döntöttem: állatorvost kell hívni!
Az illatszerész meglepődésére ismertem is egyet ebben a kisvárosban, csak a telefonszámát kellett megtudnom. Vettem hát a kabátomat, s már az ajtónál voltam.
- De hiszen fél tizenegy! - állt elém a házigazda. - És ne haragudj, de egy macskáért mégsem riaszthatunk fel egy embert!
Engem azonban már nem lehetett lebeszélni. Az ital is dolgozott bennem, nem tagadom, és a macska iránt már-már gyötrő szánalmat éreztem. Az első nyilvános telefonnál azonban hatalmas férfi üvöltött bele a kagylóba, s fenyegetőn rázta az öklét:
- Már egy órája elment a magzatvize, nem érti?!... Vagy talán azt akarja, hogy a küszöbön szüljön meg?!...
Visszaakasztotta a kagylót, de nem ment el onnan, hanem rágyújtott, és szuszogva, tehetetlenül topogott mellettem. Fölhívtam a központot, megtudtam Dr. Kecskés telefonszámát, s megint tárcsáztam. Szerencsére az orvost otthon találtam, s aminek még jobban örültem, nem volt ingerült. Épp ellenkezőleg, a hangjából készséget és megértést éreztem.
Mikor egy fél óra múlva megérkezett, a macska rettentő fájdalmában már a házigazdát sem ismerte meg, s valahányszor az feléje közelített a kezével, kaffogni, köpködni kezdett, és a körmeit előrenyújtotta. Annál meglepőbb volt, hogy az állatorvos apró köröző mozdulataira lassanként szinte bűvöletszerűen elalélt, és hagyta, hogy megvizsgálják, hogy kimossák a szemét, s fájdalomcsillapító injekciót kapjon.
A kezelés után az állat megnyugodva elszundított, és a házigazda, amikor a mosdókagylóhoz vezette az orvost, zavartan mentegetőzött:
- Bocsásson meg, doktor úr, hogy a barátom éjnek idején iderendelte önt egy macska miatt...
Dr. Kecskés azonban szinte megütközve nézett rá:
- De kérem, de kérem... Ne felejtse el, hogy az állat is szenvedő lény, és ha módunkban áll, kötelességünk akár egy beteg macska fájdalmán is enyhíteni!...
Mondanom sem kell, hogy én magam kísértem ki, sőt egy darabon még vele tartottam, hogy segítsek neki taxit fogni. Mikor a nyilvános telefonhoz értünk, ismét ott találtam az óriást, aki még mindig úgy üvöltözött, rázta az öklét, mint azelőtt:
- Föl fogom jelenteni önöket szolgálati hanyagság miatt!... És ha elvérzik, börtönbe juttatom magukat, vegyék tudomásul!...

AZ ILLATOK BÖLCSELETE

Mikor a gonosz boszorka hazaérkezvén éhes diadallal horkantotta, hogy emberszagot érez, remegni kezdett a meséskönyv a kezemben, s még a lélegzetem is elállt: vajon megtalálja-e a szegény vándort, akit a véletlen épp az ő tanyájára vezetett, vagy talán mégsem annyira kifinomult a szimata...
Az emberszag akkoriban még nem a test sajátos kipárolgását jelentette számomra, amely egész fajunkat jellemzi, hanem inkább a lélek csöndes szétáradását, s talán ez a gyermeki hit volt a szebb, az igazibb, hiszen épp későbbi olvasmányaimból tudtam meg, hogy a görögök is a fenséges illatokból következtettek isteneik közelségére, mielőtt még a hangjukat hallották volna.
Azóta is naponta tapasztalom, tudomásul veszem, hogy a szagoknak, illatoknak mily nagy szerepük van a természetben s a mindennapi életben; a méhek a csábító permet láthatatlan ösvénykéin találnak el a virágok kelyhéhez, és a selyemlepke például harminc kilométernyi távolságból is megleli a társát finom szaglása útján.
No és az ember? ...
Bennünket még a kutya is megszégyenít öröklött csodás szimatolóképességével, de elégtétel számunkra, hogy az üdítő pára, amit beszívunk, nem a táplálék megszerzését szolgálja, s nem is a párválasztást, de gyakran a lélek magasabb szféráiba emel bennünket. S talán nem véletlen, hogy a francia szimbolista költészet kialakulásában oly nagy szerepe volt az illatok képzettársító varázslatának, a correspondance-nak!...
S valóban a magunk egyszerű tapasztalatából is tudjuk, hogy egy-egy illat néha mily váratlanul, mily fájóan, mily boldog-kétségbeejtően lep meg bennünket. S épp amiatt hatnak így reánk, mert a homályból merülnek fel, s csak lassan bontakoznak ki előttünk azok a képek, amelyekhez valóban tartoznak: egy gyermekkori táj, egy kert, egy napsütötte tornác, egy zivatar utáni gyümölcsös...
De maradjunk csak az emberszagnál, és senki se finnyáskodjék, senkit se tévesszen meg, hogy ezt a szót néha az illattal fölváltva, vagy annak rokonaként említem. Hiszen a "szag" önmagában semleges, és csak a hozzá tapadó jelzővel válik teljessé, mégpedig nyelvünk természete szerint, amely a bántóan kellemetlen kipárolgásokat, erjedéseket, bomlásokat bűznek nevezi; ugyanakkor szagosvízről, szagosrózsáról beszélünk a mindennapi életben.
Én magam tehát, amikor emberszagot mondok, azt a csodálatos és semmi máshoz nem hasonlítható halk és finom illatot vélem érezni, amely a tiszta, egészséges testből, kisgyerekek, lányok, asszonyok bőréből, hajából száll, néha oly bódítón, hogy minden áttétel nélkül is közvetlen anyagává lesz a költészetnek, s bizonyára mindennél messzehatóbban hirdeti kiválásunkat az állatvilágból...
Nos, ennek az EMBERSZAGnak a tovatűnését, elfojtottságát, meghamisítását fájlalom manapság; azt akarom fölpanaszolni, hogy miként a szemet s a fület igyekszik becsapni a modern korszak a maga gépi vagy gépies készítményeivel, éppúgy buzog körülvenni bennünket palackokból elszabadított mesterséges illatokkal, amelyeket már egész gyárrendszerek állítanak elő.
Persze, tudom én, hogy ez is a civilizáció eredménye, s hogy ebbe se lehet beleszólni gyanúkeltés nélkül; tudom továbbá, hogy időt s fáradságot takarítunk meg, ha a grillcsirke marcangolása után meszsze szagló és émelyítően édes-kesernyés mandulakrémmel kenjük be a kezünket, ahelyett, hogy megmosnók. S azt sem lehet vitatni, hogy ha végtagjaink hajlatába ilyen gyári permeteket szórunk, órákon át szavatoltan tiszták, illatosak maradunk... És mégis, mégis... Ha már kötelezően más anyagok ködébe kell burkolóznunk, jobban szeretném, ha az egész emberiség tengervíz- és napfényszagú volna, s havasi kaszálók és pálmaligetek illatát árasztaná szét maga körül. Különben nem tartom lehetetlennek, hogy elkövetkezendő meséinkben a gonosz boszorka így fog fölkiáltani:
"Spray-szagot érzek!... A fene egye meg, hát nem megint ember büdösítette be a tanyámat?!..."

FOKHAGYMA ÉS TULIPÁN

A kollektív lélektannak nincs nagy múltja, és emiatt néha nehéz előre látni vagy akár csak megjósolni is, hogy új és más körülmények között miként viselkedik majd egy csoport ember, egy társadalmi réteg vagy akár egy nép. És épp az utóbbi évtizedek tapasztalata mutatta meg például azt, hogy mily váratlan és számunkra, európai emberek számára meglepő változások történhetnek olyan népek életében, amelyeket azelőtt kevésbé ismertünk, noha csupán pár ezer kilométer választott el bennünket tőlük.
Hogy nagyobb tömegben miféle új, titokzatos egymásrahatás lép fel az egyedek között, s hogy ez milyen viselkedéshez vezet, azt még az állatvilágban is csak nemrég kezdték tudományos aprólékossággal vizsgálgatni, s így jutottak el többek között a sáskajárás okának a felderítéséhez; így ismerték meg egyes férgek szaporodásának önszabályozó jellegét és a nagy testű ragadozók ösztönös félelmének átöröklött vonásait az újonnan megszerzett vadászterületen, ahol legtöbbször csak a harmadik-negyedik nemzedék kezdi otthonosan érezni magát.
De amiként némelyik állatból ,,kivész" az ösztön, vagy át sem örökli a létét irányító helyes cselekvési formákat, a civilizáció fejlődése közepette az ember is viszonyulhat célszerűtlenül a mai világhoz, saját életéhez, sőt ellentmondásba is kerülhet vele. Ismerek például olyan embereket, akik borostásan járják az országot vásári portékájukkal, nyári éjszakákon a piaci asztal alatt hálnak, éveken át kenyeret és felvágottat esznek, mert egy tányér meleg levesre is sajnálják azt a három-négy lejt, s ha időnként hazavetődnek, kacsalábon forgó csodás palotáikba, amelyeket már régóta berendeztek vagyont érőholmival, nem gyújtanak be a fürdőszobába, mert "kár a fáért", nem bújnak be a tiszta ágyba, hanem meghúzódnak a konyha egy sötét zugában, a fapricscsen mint önmaguk kovártélyosai vagy ágyrajárói.
Ismerek vidékeket, ahol az emberi tekintélyt ma sem az szabja meg, hogy ki mennyire olvasott, tájékozott, hogy milyen jó gazda, mennyire dolgos, igényes atyafi; de még az sem, hogy van-e kocsija vagy nincs, hanem... hogy mekkora csűrt épít!!! És vannak családok, ahol minden erőfeszítés arra irányul, hogy ipari munkából, kofáskodásból, a háztáji gazdaság jövedelméből ők építsék fel Bábel égigérő csűrjét, amelybe valójában nem takarítanak be semmit, hiszen a gazdálkodás már régóta más irányt vett...
Vajon nem az ösztön furcsa megbetegedéséből erednek ezek a tragikomikus cselekedetek? És mit gondoljunk azokról, akik önmaguktól s gyermekeiktől vontak meg sok jót életüknek egy szakaszában, hogy mindenáron autót vegyenek, s letakarva tarthassák sokáig, időnként halk sóhajjal emelvén le róla a leplet, mint egy kedves tetszhalottról?... És sorolhatnók a példákat tovább. Én magam nemrég egy bányavárosban jártam, melynek a lakossága a háború előtti tizennyolcezerről hetvenezerre duzzadt, s ahol a szebbnél szebb tömbházak körül most azért csatáznak a lakók, hogy virágot vagy zöldséget termesszenek saját elkerített kis parcelláikon, hogy a fokhagyma fontosabb-e, vagy a tulipán s az aranyeső...
Amilyen bűnös tehát azt az elvet hirdetni, hogy csak egyszer élünk, s fölösleges gondolnunk a holnapra, éppoly célszerűtlen és ostoba dolog olyasmiért erőfeszítést tennünk, aminek a hasznát sem mi magunk, sem az utánunk következők nem látják, akik joggal káromolhatnak majd bennünket munkánk elfecsérelt értékei miatt...

A KICSINYEKRŐL


1
Ezek a gyerekek átörököltek valamit apáik szorongásos állapotából, amelyet a vér és az agyvelő látványa és maga az egész háborús kálvária hagyott bennük. Valahogy mások is, mint mi voltunk, nemcsak külsőre, de mosolyukban, mozdulataikban, talán még emésztésükben is. Amit mi szeretünk, attól ők elfordulnak, a csuszpájz meg a grenadírmars idegen számukra, de zöld udvaros szájjal, vállvonogatva hallgatják, hogy régebb a kicsinyek réme volt a spenót. És nemcsak erről van szó: ezek a mai gyerekek, mintha a gyors fejlődés mutációi volnának, nyurgábbak is, mint mi voltunk általában, gyorsabban nőnek, és minden iránt türelmetlenek. Alig tanulnak meg látni és összefüggéseket felismerni, máris oly sietve pillantanak bele a világba, mintha apró ablakon néznének át: "No, lássuk, mi is történik itt, mire jó ez a sok hűhó, miért beszélnek annyit atommagról barackmag helyett?!" Végül már arra gondolok, hogy a sorsot is a maga két végletében szemlélik, mint az én kislányom, Cinke, aki a napilapban legelőször a házasságkötéseket és a szomorújelentéseket olvassa el az apróhirdetések között, miután megjön az iskolából.

2
Nemrég egyik fürge és eleven szemű kutyácskánk elveszett, és bánat nehezült az udvarra a két gyerek miatt, akik időnként kijöttek, és reménykedőn szétnéztek, mintha biztosak volnának benne, hogy Krampusz eléjük szalad valamelyik bokorból; aztán szomorúan visszaballagtak. Édesanyjuk, látván ezt a túlzásba vitt gyászt és öngyötrést, egy reggel indulattal kitört, és így szól a kisebbik lánykához:
- Mit óbégatsz, mintha a szívedet tépték volna ki?!... Adtál-e legalább egyszer enni annak a kutyának?!...
A lányka szemrehányón pillantott föl rá, aztán elcsempült a szája, s eleredtek a könnyei, úgy hüppögte:
- Igaz, hogy nem adtam neki enni... De egyedül csak én játszottam vele!...

3
A gyerekek, a gyerekek... Álmodozhatunk-e a jövőről, gondolkozhatunk évszázados távlatokban, beszélhetünk az emberiség boldogulásáról anélkül, hogy a kicsinyekről egy szót se ejtenénk? Hiszen minden törekvésünk, minden bizonygatásunk közben öntudatlanul is rájuk gondolunk, a gyerekekre, akik életünk és küzdelmünk értelmét adják, s akik mindig a legtöbb szeretetet és a legtöbb rokonszenvet fogják ébreszteni még a legközönyösebb világban is. Nem tartom hát véletlennek, hogy Marcus Tullius Cicero, a hatalmas szónok, ha kedvezően akarta hangolni a bírák lelkét, védőbeszéde közben kisgyermeket tartott a karjában; más alkalommal pedig, amikor felszólította a vádlottat, hogy mutatkozzék meg a nyilvánosság előtt, magasba emelte annak a kisfiát, és a Fórumot rögtön fölverte a sírás, jajgatás...

AZ AKARAT TRILLÁI

Néha úgy tűnik föl, hogy amint előbbre haladunk a tudományos fejlődés útján, egyre kevesebb dolgot tudunk megoldani - legalábbis a ház körül -, s már meg sem lepődtem, amikor azt olvastam, hogy egy oxfordi tanár szobafestésből tett szakmai vizsgát, mert gyűlölte a faltapétát; azóta barátai s ismerősei lakását ő festi ki a legcsodálatosabb, tetszés szerint választott mintákkal.
Nem a cinizmus mondatta tehát velem, amit az imént a tudományos fejlődésről mondtam, hanem századunk ellentmondásossága, s épp ezen tűnődtem a napokban, amikor egy kedves barátom lakásának az ajtaján ezt a figyelmeztető táblát pillantottam meg:
MÉG NEKED SEM VAGYOK ITTHON! PACSIRTA MINDEN PERCEMET LEFOGLALJA! SZERVUSZ!
Hogy ez a Pacsirta nem vendég és nem ügyfél, azt rögtön gondoltam. Sőt rögtön tudtam, hogy madár, mégpedig egzotikusan apró fajta, s mindezen felül gépi; de perceken át oly csodálatosan trillázott, s mozgatta fejét, farktollát, hogy tökéletes mása volt egy élő-eleven madárnak, amíg egy napon el nem romlott.
A barátom többször panaszolta, hogy senki sem vállalja a megjavítását, hisz oly apró és régies szerkezet van benne, hogy lámpással sem találni egy becsvágyó, türelmes és hozzáértő mestert, aki ha kell, napokon át elbabráljon vele, amíg vissza nem adja a hangját. S most már arra is emlékszem, amit a barátom mondott:
- Nincs más megoldás, magam végzem el a műtétet Pacsirtán! Bezárkózom a szobámba, és nem jövök elő, amíg énekelni nem kezd!
Elmosolyodtam hát, amikor megláttam a figyelmeztető táblát, és illő tisztelettel, lábujjhegyen távoztam, s arra felé sem mentem néhány napig, de még telefonon sem zavartam őt. És íme, ma, amikor bekopogtam hozzá, szinte ujjongva hallottam, hogy odabent már ismét trillázik a kedves madár. A barátom jött ajtót nyitni. Sápadt volt, beesett arcú és szakállas, mint egy hadifogoly, de boldog-bágyadtan mosolygott:
- Hallod, hogy énekel a kis huncut? ... Pedig ha hiszed, ha nem, azelőtt még egy ajtózárat sem javítottam meg!...
S én abban a percben tudtam, hogy később, valahányszor meghallom majd a pacsirta énekét, akár csak telefonban is, gondolatban az emberi akarat és becsvágy előtt emelek kalapot.

A NYUGDÍJAS

Van, aki még csak egy hónapja nyugdíjas, de már észreveszem ezt a járásán, a mozdulatain, a beszédén. Látom, hogy történt vele valami, ami egyszerre felemelő és megrázó is volt számára, s mire kikerült az érzések zűrzavarából, amelyre talán évek óta készült, zaklatni kezdte saját jövője, tétlensége; az agy, a láb, a kéz eddig alkotó ritmusra dolgozott össze, most pedig mintha önállósulni készülne, egyre nehezebben hangolódik társai mozgásához.
Áll néha a nyugdíjas valamely utcasarkon, mint a sors keresztútján; karja lóg, arca kissé sápadt és megnyúlt. Áll, és tűnődik az életén, amely íme, új fordulathoz érkezett. Mert amiként csak egyszer születik és hal meg az ember, ugyanúgy csak egyszer nyugdíjazzák, s a visszavonulás jelentőségét épp az adja, hogy az élet döntő pillanata. Némelyikük eleinte nem is tudja, mihez kezdjen, s nyűgösen vagy dühösen ki is fakad, mint az a férfi, aki egy kora tavaszi napon megbotránkozva tapasztalta, hogy a sétatéri padok még nincsenek kitéve.
- Megdöbbentő, kérem! - fordult a gyalogjárókhoz. - De hiszen nekem el kell töltenem valahogy az időmet!
Igaz, hogy legtöbbjüknek csak az első hetek okoznak efféle gondokat. Utána már bevásárló szatyorral látjuk őket, amint cipekednek az utcán a zavar tétova, védekező mosolyával; máskor gyerekkocsit tolnak, az érzések ugyancsak váltakozó ingerei között. Hiszen eddig el voltak telve egyéni munkájuk fontosságával, sokan közülük emberek tucatjait irányították, és mit sem tudtak a bevásárlásról, főzésről, csecsemőgondozásokról, amelyet női foglalkozásnak tartottak.
Most mindezek fontosságán és újszerűségén elálmélkodnak; de csodálkozhatnak egyebeken is. Mert eddig, legalábbis felerészben, el volt zárva előlük a családi élet teljes képe, a nyugdíjaztatás után azonban mindent aprólékosan megvizsgálhatnak, mérlegelhetnek, értékelhetnek, ami azelőtt homályos volt. És a tapasztalat szerint ez a túl közeli vizsgálódás nem mindig tesz jót, és kölcsönös fájdalmakat okozhat...
A nyugdíjasnak tehát nemcsak az életmódja más, nemcsak abban különbözik a többi embertől, hogy neki nem szól többé hívogatón a gyári duda, vagy figyelmeztetőn az ébresztőóra; nyugdíjasnak lenni új lelkiállapotot is jelent, s hogy milyen annak a munkásnak, tisztviselőnek, tanárnak a közérzete, aki évtizedek múltán visszavonult, néha azon is múlik, hogy csak a munkaviszonya szűnt-e meg gyárral, intézménnyel, amelyből kivált, vagy a lelki viszonya is.
A napokban megható jelenetnek voltam tanúja. Nyugdíjjogosult munkatársát búcsúztatta egy kisebb közösség. A hivatalos ügyintézés már egy éve folyt, és látszólag mindenki megszokott, köznapi dologként tekintett az esemény elé. S amikor elérkezett a pillanat, mégis valamennyi kolléga megindultan vette tudomásul, hogy kedves munkatársuk, aki ott ült most sötét ruhában, frissen borotválkozva, boldogan, de szorongva is: az az ember, aki annyi időn át részt vállalt az életükből, örömükből és gyászukból egyaránt, az most már valóban kilép közülük. S talán mert nem akarták, hogy végképp eltűnjön a tekintetük elől, egy-két kedves ajándék után így szólt az egész közösség nevében egy kolléga:
- Drága jó barátunk! Mivel évtizedeken át te érkeztél elsőnek a munkahelyre, és te távoztál utoljára innen, szeretnők, ha ezután is szabad bejárásod lenne hozzánk!
Hát ezért a néhány búcsúztató szóért igyekeztem megrajzolni a nyugdíjas arcképét egy-két vonással.
Vagyis azért, mert szeretném, ha ez a jelképes kulcs minden nyugdíjas zsebében ott lehetne, hogy legalább képzeletben szabad bejárása legyen abba a második otthonba, ahol életének felét eltöltötte...

AZ ÉLET ÉRTELME

Hajnalonként, amikor még mindenki alszik körülöttem, néha megébredek, és többé nem tudom lehunyni a szemem. Jó ideig a mennyezetet nézem, aztán tétován pillantok a homályban komorló bútorokra, míg végül ez a felismerés döbben belém: bármennyire küzdesz, szorgoskodol, szövögeted is álmaidat, napról napra fogy az időd, és emlékezned kell rá, hogy hova torkollik minden élet...
Ez a figyelmeztető hang eszembe juttatja, hogy csak nemrég érettségiztem, vagyis alig húsz éve, ugyanennyi idő múlva azonban szinte elérem a nyugdíjkorhatárt. S miközben játszani kezdek az idővel, előre és visszaszaladva benne, egyre ijedtebb leszek - olykor még bele is borzongok a furcsa számítgatásba, és a fejemre húzom a takarót. De az elkezdett játékot tovább kell folytatni! - tovább!
Gyors leltárt készítek hát a mosakodásig, borotválkozásig, és mindahányszor megállapítom, hogy a legtöbbet az első tizenöt évben éltem, amikor még semmi anyagi lehetőségem nem volt az élethez, de amikor a szakadt fülű gomb is egy gyémántdarab csábító fényével ragyogott rám az árokból. Ezt a boldogságot ma már akkor sem tudom érezni, ha új lakásba költözöm, ha új öltönyt varratok magamnak, vagy ha valami hasznosabb ajándéktárggyal lepnek meg a szeretteim...
Sokáig azt hittem, hogy ezek a hajnali fölriadások, tűnődések és játékok az idővel valami kórossá vált lelki zavar jelei, s hogy megnyugtassam magam, igyekeztem friss érveket fölsorakoztatni az élet értelme és nagyon is törvényszerű körülhatároltsága mellett. Például Tolsztojra gondoltam, aki úgy vélekedett, hogy az élet, bármilyen legyen is, olyan érték, amelynél magasabb rendű nincs; mert egészség csak testben lehet, s ezért hibás azt mondani, hogy a testnélküliség egészség...
Máskor viszont Seneca tréfába hajló megállapításával igyekeztem lezárni magamban az ügyet: az igazi ember nem addig él, amíg neki tetszik, hanem amíg a barátainak, az ismerőseinek szükségük van rá...
De miért is mondtam el mindezeket? Elsősorban azért, mert utóbb egy kis megkönnyebbüléssel tapasztalom, hogy az időjáték, ahelyett, hogy leverne, mint régebb, erőim beosztására kezd serkenteni; lassan leszoktat arról, hogy fontos dolgaimat halogassam, türelmetlenné tesz az elvesztegetett órák iránt, és naponta eszembe idézi, hogy a véletlen is elakaszthatja az életemet, nemcsak a betegség; nincs tehát időm tétlenkedni, számolnom kell emberi helyzetemmel.
S ha ez a felismerés szüntelen cselekvésre késztet, nevezhetem-e még ezután is beteges vonásnak, vagy épp ellenkezőleg, az egészség megnyilatkozását kell látnom benne?... Az egészség jelét még akkor is, ha virradattól napfelkeltéig az élet értelmén kell tűnődnöm...

BABÁK ŐRSÉGEN

Az író, sok és folyamatos munkája során, egy napon kifáradt, ingerült lett, kiáltozni kezdett a családjával:'
"Miért nem kíméltek, miért akarjátok a halálomat?! Vegyétek tudomásul, hogy elegem volt belőletek, mielőbb, fölszedem a sátorfámat, és albérletbe költözöm!"
S azzal vörösen és kifulladva végigvetette magát dolgozószobájának bőrdíványán, könnyezett, s még köhögött is hozzá egy sort bizonyítékként, hogy íme, nemcsak az idegei rojtosodtak ki, az egész szervezete legyengült, s ha a továbbiakban sem kímélik, kihullik az élők sorából...
Végül lehunyta a szemét, mint aki aludni szeretne egy félórácskát, de inkább az újabb zajokra figyelt, hogy ismét kiugorjék az ajtón, és diadalmasan kiáltson fel:
"No, tessék!... Még be sem fejeztem, és már csattogtatjátok a kilincset, csoszogtok, kacarásztok! ... Talán a falaknak beszélek, a halaknak és a madaraknak prédikálok?!
"Azt kívánod, hogy lábujjhegyen járjunk, hogy pisszenni se merjünk?! ... Ha beteg vagy, kezeltesd magad, de bennünket hagyj békén, ne szekálj egész nap!..."
Aztán elkövetkezett a megváltás pillanata: Mária a két kislánnyal a tengerre ment, ő pedig, amikor visszafelé jött az állomásról, ahova kikísérte őket, egy kis könnyebbséget érzett; mától egyedül lesz, csak önmagáról kell gondoskodnia. Akkor kél, fekszik, amikor akar, a főzésre pedig nem veszteget egy percet sem, hanem a városban fog ebédelni. Mondjon bárki bármit, de az ő meggyőződése az, hogy idehaza lehet a legjobban pihenni, ha egyedül van az ember, és senki sem zaklatja, senki sem tesz fel neki fölösleges kérdéseket...
Egész nap jókedvű volt és felszabadult, mint vőlegény korában. Minden egyszerűnek, könnyen megoldhatónak tűnt ezekben az órákban. Különösen azután, hogy megivott egy fél liter bort, és sétálni indult. Később megebédelt egy főtéri vendéglőben, rágyújtott, és jóízű cigarettáját szívogatva, elkószált a tekintete az idegen arcok fölött.
Egyszóval minden jó volt, máris érezte, hogy pihenni kezd - sőt valósággal felüdül. Odahaza még egy lemezt is föltett, s meghallgatta a Jupiterszimfóniát oly tökéletes csendben, amelyre eddig csak vágyott, hiszen ha a családja idehaza volt, valami alattomos zaj mindig beszivárgott hozzá. Most azonban a csend mély volt és nyugtató.
Ebben a remek közérzetben telt el a napja, de amint besötétedett, nyugtalankodni kezdett. Jöttment, nem lelte a helyét sem a dolgozószobában, se másutt, s ő maga csodálkozott a legjobban ezen a nyugtalanságon, amelyet eddig nem ismert. Egyszer azt: hitte, hogy szomjas, máskor, hogy éhes, de hiába ivott, hiába evett, mert a szorongása attól sem múlt el, épp ellenkezőleg, egyre fokozódott. Végül, hogy kivergődjék ebből a kínos helyzetből, elhatározta, hogy lefekszik.
Pedig épp ezt nem lett volna szabad tennie, mert amikor a kanapé ládájából kiemelte a párnát meg a paplant, oly hidegnek érezte, hogy ez a hideg végigborzongott rajta, s az idegesítő csöndtől zúgni kezdett mindkét füle. Igazán ostoba helyzet! - gondolta, s magába pillantva próbálta megfejteni ennek a furcsa helyzetnek az okát.
Bebújt a takaró alá, de nem tudott elaludni. Most már zajokat is hallott, s bármennyire szégyellte, félni kezdett. Kiugrott az ágyból, végre tárta a kertre nyíló ablakot, s elemlámpával végigpásztázta a fák lombját meg a ribizlibokrok alját, mintha rejtőzködő rablógyilkost kutatna: a fénysugár azonban csak hamvaszöld foltokat világított meg a rezzenéstelen levelek között...
Visszafeküdt hát ismét, hallgatózni kezdett, s most épp a csend gyötörte: az a csend, amelynek a mélyén, sejtése szerint valami alattomos dolog készült, hurkot csomóztak, kést éleztek, s bunkóikat markolva feszülten lesték őt valakik. Megint kiugrott az ágyból, a konyhába rohant, és az asztalfiókból kiragadott bárdot a párnája alá csúsztatta, fölkészülve a támadásra.
A szeme nyitva volt, és látta, hogy foszforos számlapú órája háromnegyed hármat mutat. Jóságos isten, ilyesmi még sosem történt meg vele, hogy az egyedülléttől rettegni kezdjen! ... És ha nem tud elaludni, egész nap törődött lesz, és egy sort sem tud majd leírni... S ettől a gondolattól a szoronr gását lassanként düh és kétségbeesés váltotta fel: mit tegyen?!
Kis idő múlva a gyerekek szobájában ült, és a falra fölakasztott fényképeket és a polcok tetején sorakozó babákat, mackókat, kutyusokat nézegette. Az egyik alvóbabának a fél szeme nyitva volt, mintha cinkosan kacsintana rá, és ő elmosolyodott. Aztán megnyugodva végighevert a gyerekek ágyán, kezét összekulcsolta a tarkója alatt, és öt perc múlva már horkolva aludt az őrségen álló babák között...

A HYDE-PARKBAN

Gyermekkorom óta vágytam rá, hogy meghallgathassam a Hyde-Park valamelyik szónokának a beszédét. A jelenet nem politikailag izgatott, hiszen akkor még keveset tudtam a világot megosztó elvek harcáról; inkább az érdekelt, hogy az alkalmi prédikátor miként tudja kihasználni az ölnyi területet, ahol egy negyedóráig vagy egy fél óráig a pünkösdi királyok gyorsan hervadó koszorúja ékesíti a fejét.
És íme, egy nyárutói reggelen ott sétáltam a HydePark fái alatt, a tóvíz és pázsitszagú gyönge szélben; de a szónokok sarka, a Corner of Speakers néma volt, és hidegen párállott, mint Macbeth sóhaja. Pedig a sétányon emberek bolyongtak most is, szinte odakínálva veszteglő figyelmüket minden alkalmi fölhívásnak; úgy látszott azonban, hogy sem az üdvhadsereg, sem a lóvédő liga, sem a legújabb vallási szekta képviselője nem akart ezen a napon a közönség szívén kopogtatni, de még a megszállottak s a bolondok is hallgattak.
Bizonyára azért - gondoltam mosolyogva -, mert az angolok néha egy-egy napot átengednek a külföldi vendégeknek, mintha udvariasan intenének: csak tessék, Sir, csak tessék, próbáljon ön is szerencsét! Mi egy kissé már belefáradtunk, és inkább csak hagyományból vagyunk kötelezően figyelmesek még az elmebetegek zavaros beszéde iránt is, de lehet hogy ön a friss és új szavaival nemcsak bennünket rendít majd meg, hanem az egész világot! Mondjon hát bármit, vagy tiltakozzék bármi ellen, ami fáj, ami sérti önt, és mi szavatoljuk, hogy senki sem fogja beszédében megzavarni.
Úgy tekintettem körül, mint az a nagyravágyó hibbant, aki váratlanul rádöbben, hogy ő valójában Napóleon; szinte beleszédültem a lehetőségbe, hogy én is felszólalhatok a híres Hyde-Parkban, s mindjárt le is ereszkedtem egy padra, hogy végiggondoljam: mit is üzenjek innen Albion lányának, sőt nemcsak neki, hanem az egész világnak. "Emberek, javuljatok meg!" - valami effélére gondoltam, de mindjárt utána zavart lettem, sőt elcsüggedtem: hogyhogy javuljanak meg? És milyen jogon követelem tőlük ezt épp én? Milyen erkölcsi alapról? A járókelők mindjárt ki is nevetnének, hiszen a fölszólítás nemcsak együgyű és fölényes, hanem komikus is. Nem, valami egyébbel kellene kezdenem! - vívódtam tovább.
No de mivel? Hogyan kezdjem, mit mondjak?... Nem jutott eszembe semmi. Üres tekintettel meredtem a pázsitra, s már azt se láttam, hogy mily üde zöld, s mily szabályosan van nyírva. Végül fölálltam, és sóhajtva elindultam egy mellékösvényen. - Így van ez - állapítottam meg. - Ha nem azért szólalunk fel, mert létünk lényegén gondolkozunk minden percben, s azt óhajtjuk világgá kiáltani, akkor hiába gondolkozunk csak azért, hogy felszólaljunk. És különben sem születtünk bele egy olyan nemzedékbe, amelyet elkényeztettek véleményének a szüntelen meghallgatásával...

TARZAN, HOL VOLTÁL?

Johnny Weismüller még csak negyven s egynéhány esztendős volt, amikor a háború után ismét föltűnt előttünk a filmen. S gyönyörű hosszú karjait oly gyorsan mártogatta úszás közben a vízbe, hogy a krokodil kimeredt szemmel és önerejében megcsalatkozva próbálta utolérni őt. Ez a fajta kissé cinikus emlékezés ösztönösen csúszott ki a számon, mint Tarzannak az artikulátlan kiáltás, mert őszintén bevallom, másodszor már nem zaklatott úgy fel, nem álmélkodtatott el annyira a vadon fia. Talán túlságosan is sok megölt, földbe taposott, szélbe szórt embert láttam már gyermekfővel ahhoz, hogy a borzongató veszélyek birodalmát továbbra is a dzsungelbe helyezze a képzeletem.
No, de hogyan látják a mai gyerekek Tarzant, s hogyan mi, felnőttek? Lehet, hogy a kérdés ebben a formájában nem válaszolható meg pontosan, s jobb, ha csak a magam véleményét s kicsinyeim élményét mondom el. S ha ezt az utat választom, akkor számomra mindenekelőtt az a fontos, hogy mi történt a nagyvilágban, amióta Johnny Weismüller 1924-ben a párizsi, 1928-ban pedig az amszterdami olimpián a 100 és a 400 méteres gyorsúszásban, valamint a stafétában öt aranyérmet nyert; azóta, hogy ezt a népszerűségét kihasználva Hollywoodba szerződtették, és a hangosfilm bevezetése idején fogalommá tette Tarzán alakját, amelyet a néma időkben még E. Lincoln személyesített meg.
Hát azóta bizony történt néhány dolog. Ha lassan és vontatottan és mérhetetlen áldozatok árán is, lezajlott egy újabb világháború; félszáz milliónál több ember csontjával szórták be a földet, s nemcsak katonák tűntek el a füstben és a ködben, hanem hatalmas városok is. A pusztítás azonban a békeszerződés után sem szünetelt, és azóta sem szünetel mindenütt. Sőt, csak ekkor derült ki igazán, hogy már az őserdő sem az a hely, ahova az emberi civilizáció keze még nem tette be a lábát, ahogy Karinthy mondaná. S ha Weismüller történetesen épp ott jelenetezett volna a gyönyörű O'Sullivannal, sietve vissza kellett volna repülniök a filmvárosba, mielőtt megjelennek az elképesztő talajgyalúk, és lombtalanító vegyszerek permetelnek a magasból, hogy láthatóvá váljék az ember legveszedelmesebb ellensége, a másik ember, a maga pusztulásra ítélt településével. Már az elefántcsont sem volt oly csábító, mint a bombázógépeken szállított eszmék győzelme...
Nos, ilyesmik történtek azóta, meg ehhez hasonlók. Például újabb állatfajok pusztultak ki, nőtt a levegő szennyeződöttsége, kőolajat görgető súlyos hullámok törtek be az emberiség kifogyhatatlannak képzelt élelmiszer-raktárába: a planktonok birodalmába. És Weismüller, a chicagói Toldi, aki ennyi zűrzavar közepette rájöhetett, hogy az emberi lét véges, s hogy csak egyszer élünk, ma, hetvennégy esztendős korában egy kaliforniai bank igazgatói székéből figyeli a civilizáció fejlődését, e fejlődés áldásait és átkos következményeit. S azt a tudományos igyekezetet és aggodalmat, amellyel egy Jacques Cousteau a világ szívéhez és értelméhez szólva menteni igyekszik, ami még menthető az élővilágból...
Bennem tehát ilyen gondolatokat ébresztett a Tarzan-sorozat televíziós felelevenítése. Nem Johnny Weismüller naiv kalandfilmjei iránt vagyok felnőtt ésszel szkeptikus, épp ellenkezőleg, nagyon is jól tudom, hogy ez a naivitás ősi, gyermeki kedélyünkhöz és szemléletünkhöz szól, amikor még közvetlen társbérletben laktunk az oroszlánokkal és a tigrisekkel, a fákkal és kuszondárokkal, a tűzzel és a vízzel, a jó és rossz szellemekkel. Épp az fáj nekem, hogy nem tudok olyan felszabadultan nevetni Tarzan hűséges barátain, az igazságért fergetegesen hadba vonuló elefántcsordákon, mint mellettem ez a két kislány: a gyermekeim, akiket még nem rontott el a múltat felmérő kétkedés ...

VILÁGKIÁLLÍTÁS

Manapság szinte naponta világkiállításokat rendeznek mindenütt a világon; de nem az elme és a kéz együttes remekeit mutatják be, nem a huszadik század második felének technikai és tudományos csodáit, hanem földrészeket, országokat, népeket. Vagyis magát a világot. Mintha a régi szenvedélyes fölhívás, amely önmagunk, saját testünk és lelkünk titkainak a kifürkészésére buzdított, ma így hangzana:

Világ, ismerd meg önmagadat!

És az emberek, akik még a velük egy utcában lakókat sem mindig ismerték, most milliószámra kerekednek fel, hogy körüljárják a körüljárhatóság idejében egyre kisebbé zsugorodó földet, vagy bebarangolják annak legalább egy részét. Igaz, hogy a nagyobb utakhoz még mindig sok pénz kell, vagy legalábbis szerencse, és a sors ebben sem mindenkihez egyformán kegyes. Milliós vagyonú nyárspolgárok eszkimókkal és néger törzsfőnökökkel fényképeztetik le magukat, másnap pedig már egy velencei gondolán ringatóznak, miközben egy szegény festő, a világnak egy másik zugában talán még sokáig hiábavalóan ábrándozik arról, hogy egyszer őreá is rámosolyogjon Mona Lisa...
Ennek ellenére mégis korunk civilizációs eredményének kell tekintenünk, hogy hatalmas tömegek indulnak el minden évben vízen, szárazföldön, levegőben más égtájak felé. Sőt, olyan is akad, aki kerékpáron vagy gyalog vág neki az útnak, ama biztatás szavára, hogy lassan járj, tovább érsz - legalábbis az ismeretszerzésben. És ha így gondolkozik, igaza van. Hisz ismerünk turistát, aki például két ízben is oly buzgón forgolódott Drezdában, hogy közben elfelejtette megtekinteni világhírű képtárait...
Igen, a világ bizonyára még nagyon sokáig rajongókból és nyárspolgárokból fog állni, az emberiség azonban mégis egyre inkább ráébred, hogy a céltudatos tevékenység, vagyis az alkotás mellett, elsősorban szemlélődésre született. Vagyis arra, hogy felfedezze és megismerje a környezetet, amelyben élnie adatott. Ne higgyük, hogy ez a vágy is éppolyan régi, mint sok más dolog, amelyről a tanáraink említést sem tehettek, hogy mindjárt így ne kezdjék: "Már a görögök is..." Ó, nem, erről szó sincs!... Sőt azt kell mondanunk, hogy még a görögök sem ébredtek rá a természet szépségeire úgy, ahogy mi azt ma értelmezzük. Hiszen önmagukra figyeltek, vagyis emberközpontúak voltak, s a följegyzések szerint Petrarca, a nagy szonettköltő az első, aki kimondottan azért kapaszkodott föl egy hegyre, hogy onnan a tájban gyönyörködhessék.
S talán nem véletlen, hogy az a tudós is olasz volt, akinek Kosztolányi egy szép paraboláját említi. E példázat szerint, ha a tengerből fölbukkanó értelmes lénynek csupán néhány másodperc adatna arra, hogy széttekintsen, s utána ismét örökre vissza kellene merülnie az ismeretlenségbe, ezt a rövidke időt is szemlélődésre használná fel.
Mert számba venni a világot annyi, mint megismerni rajta a helyünket, a sorsunkat, életünk értelmét és a feladatunkat...

FEJFA ÉS TELEFONKÖNYV

Valahányszor úgy érzem, hogy jelenítő erőm gyöngülni kezd, hogy újra megkörnyékeznek a Kovácsok, Szabók, Kerekesek, hajdani derék céhmesterek unokái, akik becsületes foglalkozásukon túl arcuknak, jellemüknek semmiféle sajátosságát nem tudják sejtetni velem, megint kiballagok a temetőbe holt lelkeket vásárolni.
Tudom, hogy a párhuzam rögtön Csicsikovot idézi fel azokban, akiknek megvallom titkomat, én azonban még egyszer sem derültem rajta, pedig igyekeztem kiművelni magamban a hajlamot az önr gúnyra, és a természetem is eléggé kedélyes.
De a temető homályos ösvényein, amint egyre feljebb jutok, csak megilletődöttséget érzek, vagy szégyenkező zavart. Nem a holtak közelségétől félek, hanem a megrovástól. Például elképzelem, hogy valamelyik sír mögül tévetegen szól egy hang:
"Mit járkálsz itt, miért bolygatsz bennünket? Ha eredeti nevekre van szükséged, tanulmányozd a telefonkönyvet, beszélj a plébánossal vagy az esperessel, menj el az anyakönyvi hivatalba, járjon a szemed és az eszed, két névből csinálj egy harmadikat, hiszen azért vagy író, bennünket pedig hagyj békén!"
Hallgatom az intelmet, s közben mosolyogva, de makacsul rázom a fejem: nem, egyáltalán nem erről van szó! Az olyan nevek viselői, amelyek a fehér papírról merednek elém, valahogy mindig csak síkban mozognak előttem, arcuk elmosódik, és semmiféle képzetet nem ébresztenek bennem; a halottak arca viszont kész, erőteljesen megrajzolt, s többé nem kell modellt ülniök az időnek: életükön immár semmit sem szépíthetnek, sorsuk történelemmé, vált!
A mélység közelében tehát jobban átérzem az emberi kálváriákat, elődeim sorsát és küzdelmét, akik itt születtek ebben a városban, itt éltek, szerettek, itt sírtak, és a távolból is visszatértek ide meghalni. Ezért keresem őket a homályos házsongárdi ösvényeken és a fűzfák hideg árnyékában.
Ezért, s mint mondottam, önzőbb szándékból is. Hiszen gyakran ámuldozva tapasztalom, hogy az életre keltett emberekben mily hatalmas erő szabadul fel, hogy viaskodás közben mily gazdagon nyilatkozik meg eredendő természetük, s hogy általában mennyire vágynak élni, mily igéző újdonságként szívják be még a levegőt is!
Végső fokon ezért választom külön a telefonkönyvet a fejfák élő erdejétől...

KERESEK EGY KÖNYVET

Vannak pillanataim, amikor úgy érzem, hogy azok a könyvek, amelyek körülvesznek, mind hasztalanok és fölöslegesek, hogy többé sem időm, sem kedvem akárcsak beléjük pillantani is, mert zaklatott világunkhoz viszonyítva üresek, kopárak, nem arról szólnak, amiről beszélniök kellene, s amit sejtetnek, már az sem rendkívüli számunkra. Azt az egyetlent azonban, amelyet úgy áhítok, mint a beteg, aki minden finom falatot eltaszít a szája elől, miközben más meghatározhatatlan ízekért epekedik - azt az egyetlent nem írták meg, és talán lehetetlen is megírni...
Vannak tehát pillanataim, amikor így érzek és gondolkozom, de vannak más természetűek is. Például késő éjszaka, mielőtt íróasztalomtól fölállva lefeküdnék, tekintetem fáradtan körbeindul a könyvespolcokon: ilyenkor megtörténik, hogy a kötetek között észreveszek egy keskeny rést, amely kiütött metszőfog sötét helyeként mered elém, és kábultságomból ijedelem ráz fel: hova tűnhetett az a könyv?! Nem, nem adhattam oda senkinek, mert bármely könyvemet oly gyalázatosan árulkodó hebegés közben, oly tétován, már-már irgalomért könyörgőn nyújtom át a kölcsönkérőnek, hogy az évek során eléggé elriadtak tőlem...
De hát akkor hol az a könyv?!
Fölállok, és keresni kezdem. Pedig lehet, hogy nem is volt értékes, hogy egy kis utánajárással ismét megszerezhetném, és ha most a helyén volna, fáradt undorral pillantanék rá. Vagy észre sem venném. Mindez azonban oly világos, hogy földúlt állapotomban eszembe sem jut egyetlen megnyugtató érv sem, amely enyhíthetne rajtam. S hogyan is vigasztalhatna meg, amikor én magam sem akarok megvigasztalódni. Sőt gondolni sem akarok semmire, csak arra a könyvre, az ELVESZETTRE!
Nem hullott folyóba, nem tépték szét vademberek, akik szárított oldalasnak nézték, nem égett pernyévé, hogy legalább átalakult mivoltában sejtesse hollétét, hanem elveszett. Mint a bibliai József, aki már azzal is enyhítene atyja s testvérei fájdalmán, ha egy vándorkereskedő meggyőzően tudná fölidézni a sírját, amely kéken, magányosan dereng valahol a puszták alkonyában... Mert semmi sem nyugtalanítóbb a halott embernél, akivel nem tudunk elszámolni magunknak s a mieinknek...
Ezért keresem oly makacsul és kétségbeesetten továbbra is a könyvet, mint forrást a sivatagban eltévedt ember, aki előtt tikkadtságában már vörös lángok csapnak fel; kutatom kábán és imbolyogva, akár a szívbeteg azt az icipici tablettát, amelyet épp ijedelmében nem talál, hiszen tudja, hogy ezekben a percekben semmi egyéb nem lendítheti át a halál szakadékán. Már a konyhában, az előszobában, a fürdőszobában, sőt talán a padláson is izzik a villanyégő, és a tetőcserepek közül gyanús fény szivárog ki a sötét és részvétlen éjszakába...
Körbe-körbe támolygok, szédülök, és hányinger gyötör, s már beletörődőn készülök leroskadni a bőrdíványra, amikor hirtelen megpillantom azt a könyvet. Míg dolgoztam, ott volt mindvégig előttem, az íróasztal sarkán, csak borító nélkül, s az tévesztett meg. Magamhoz szorítom, sápadtan mosolygok, csóválgatom a fejem, és megindultságomban szeretnék bocsánatot kérni még a szomszédoktól is, akik az izzó ablakot látva, rosszat sejthettek, és nem tudtak elaludni...
De semmit sem teszek, csak állok a mellemhez szorított könyvvel, megnyugodva, mert úgy érzem, hogy holnaptól ismét zavartalanul dolgozhatom tovább, hiszen ímé, ismét együtt van minden szerszámom! S hátha épp e megtalált, e jelentéktelennek látszó könyv valamely mondata segít hozzá, hogy a bennem ébredt képzettel, mint egy finom és karcsú gömbreszelővel, parányi rést nyissak a végesnek tűnő lét falán!...

AKIKET MINDIG IRIGYELTEM

Nagydarab lapos asszony szuszogott fel a lépcsőn a szerkesztőségbe, s mintha már ez a kínlódás is sorsának és egyéni kiteljesedésének mesterséges gátját jelentené, mikor belépett a szobába, ahol vagy hárman meredtünk komoran és felelősségteljesen az üres papírra, rosszallóan csóválni kezdte a fejét:
- Ejnye, de magasra vitte isten a dolgukat! - szólt inkább ingerülten, mint tréfásan. - Remélem, nem veszik rossz néven a kolléga urak, ha a jövőben ritkán teszek majd személyes látogatást önöknél ezen a levegőtlen kakasüllőn!
Öntudatlan restelkedéssel kaptuk fel a fejünket, s hirtelen az volt az érzésünk, hogy legalábbis egy Selma Lagerlöff toppant közénk, az egykori híres svéd írónő, aki csupán azért emlegeti mindjárt az elején a lépcsőket, hogy utána a küzdelemről, az írói becsvágyról, a feltörekvésről beszéljen nekünk: hogy nő létére megalázza bennünk a tunya, erőtlen, nyámnyila férfit.
Én magam azonnal föl is ugrottam, székkel kínáltam, s elfogultságomban meg sem mertem kérdezni, kihez is van szerencsénk, honnan jön, miben lehetünk a segítségére. Hiszen meg voltam győződve, hogy ő maga, az Élet Anyja akar lendíteni rajtunk, s épp azért érkezett bejelentés nélkül, mert neki az efféle formaságokra nincs szüksége. Ő akkor és oda érkezik meg, amikor és ahol a hiányát érzik.
Annál jobban meglepődtem, amikor azt kérdezte:
- Mondja, kérem, át tudna-e szólni valamelyik nagyon szolid, de nagyon kényelmes szállodába, hogy nyissanak nekem szobát estére, egy aranyos szobácskát, lehetőleg délre néző ablakokkal? ... Remélem, a kolozsvári íróknak még van annyi tekintélyük és befolyásuk...
- Igen, hogyne ... És alkalomadtán szívesen segítünk is - mondtam szolgálatkészen -, bár meg kell vallanom, hogy a turistaforgalom nálunk is növekvőben van, és a szállodák eléggé zsúfoltak... Kivételes esetekben azonban, ha közismertebb személyiség érkezik, városatyáink mindent elkövetnek, hogy ne valljunk szégyent...
De az idős hölgy már nem figyelt rám; tovább folytatta a csöndes hangú s mégis erélyes dorgálást:
- Bizisten, valahogy az az érzésem, mintha maguk, írók aludnának errefelé... Hiányzik az életükből a pezsgés, az irodalmi vita, a termékenyítő élet... Vagy talán be tudnának vezetni pár napra egy olyan társaságba, ahol nemcsak jól érezném magam, de tehetséges, művelt és udvarias írók között lehetnék?...
S miután ezt kérdezte, kényeskedő mozdulattal emelte szájához a párolgó kávéscsészét; arcán látszott, hogy szürcsölés közben is vívódik, hogy többet várt és remélt tőlünk. S ekkor már nem is egy Selma Lagerlöfföt láttam benne, hanem egy Madame de Sévignét, aki csak leveleket írt ugyan, de ezek a levelek elragadó közvetlenségükkel és természetességükkel, amelyeken alig ütközik át néhol az elmúlóban lévő précieux korszak egy-egy pedáns vonása, a legnagyobb írók közé emelték őt...
De nem is Madame de Sévignéhez hasonlít, hanem inkább Madame de Staëlhez! - gondoltam mindjárt utána -; ahhoz a legendássá vált hölgyhöz, akinek a szalonjában ragyogó szellemi élet folyt, s aki irodalmi jelentőségét inkább irodalomközvetítő és népszerűsítő szerepének, mint saját eszméinek vagy művészi megformáló képességének köszönheti. Ez a képzet annyira, föllelkesített, hogy végül is megkérdeztem:
Ha szabad érdeklődnöm, milyen műfajban tetszik dolgozni?...
Ekkor a különös hölgy letette a kávéscsészét, és értetlenül pillantott rám:
- Nekem az teljesen mindegy, kérem... De bizonyára regényírással fogok foglalkozni; a férjem ugyanis meghalt a télen, most már egyedül vagyok, van elégséges időm; sőt, őszintén szólva, olykor unom is magam abban a nagy lakásban...
Sóhajtott, elgondolkozott, és később még azt kérdezte:
- Nem tudnak ajánlani egy komoly, tekintélyes kiadót, amellyel közölhetném regényterveimet, és amely máris adna mellém egy gépírónőt?...
Az égből pottyant vendéget másnap a városban láttam; lompos volt és tisztátalan; azt se tudhattam, hova húzódhatott be éjszakára, de oly magabiztosan majszolt egy perecet, mintha az istenek eledelét enné. S bár az első percben szánalmat éreztem iránta, a következőben már mindent elborított bennem a sárga irigység...

AZ ÉRTELEM SZEMEI

Addig kell néznünk valamit - figyelmeztet bennünket Flaubert -, amíg oly sajátos jegyet nem találunk rajta, amely megkülönbözteti a többi dologtól. E szavakat azóta is a legtöbben félreértik, és a szándék kínos-keserves vergődését látják benne, amellyel az író egyénivé akar tenni egy személyt vagy egy tárgyat. Mert miként is lehetne, mondjuk, egy sima üvegrúdon olyasmit meglátni, ami fölött eddig száz és száz tekintet észrevétlenül siklott el? Vagy talán az újfajta ránézésnek a mikroszkopikus vizsgálódásig kell erősödnie? S ha igen, hasznát veszi-e a művész az ilyen riasztóan közeli megfigyelésnek? Nem idézi-e fel bennünk azt a borzongató élményt, amelyben Gullivernek volt része, mikor az óriás nő bőrén megpillantotta a tenyérnyi szemcséket?...
Efféle szemdüllesztő megfigyelésről azonban szó sincs. Hiszen Flaubert nem a békés járókelőkhöz szól, akik a Saint Michel bulváron vagy az Invalidusok terén sétálnak, hanem a művészekhez, s ebben a pillanatban a megfigyelés már egyebet jelent: az elvonatkoztató készséget. Igenis, addig kell néznünk valamit, amíg egyéni képzettársító tehetségünk eredeti látomást idéz fel a legmegszokottabb tárgyakról is; amíg képzeletünk a dolgokat új összefüggésbe hozza a világ más dolgaival, s kimozdítja azokat dermedtségükből, hogy száz lábon mászva elinduljanak, mint a súrlókefe, s hogy alkalmasint még a semmi is ágat hajtson, amelyen madárként ül a költő szíve.
Az átlagember tehát mindig csak néz vagy meglát valamit, a művész azonban észrevesz, és ez nagy különbség! Hiszen azt jelenti, hogy ő az értelem szemeivel vizsgálódik, és kutatja a szabad szemmel nem látható összefüggéseket!

ÉLETÜNK REGÉNYE

Jegyzetfüzetemben lapozgatva, amelynek megvan a maga sajátos jelrendszere, gyakran rábukkanok erre a jeligére: ,,Az én életem egy regény!" E sóhajnak, e kiszólásnak immár oly hosszú múltja van a színehagyott szavak, a leértékelt érzelmek, sőt a közhelyek történetében is, hogy a szakmabeliek legtöbbször mosolyognak rajta.
Eleinte én is ezt tettem, nevetségesnek érezvén, hogy minden ember külön-külön a maga sorsát, kálváriáját érzi a leggyötrelmesebbnek, legméltánytalanabbnak: mintha őt űzték volna ki párostul a paradicsomból, s neki kellett volna először a verítékével megkeresnie a kenyerét; mintha az utána következett ezernyi nemzedékért ő szenvedett volna meg előre minden csalódást, éhséget vagy máglyahalált, amely a hitéért s a meggyőződéséért járt.
De az író fokozatosan mégis rádöbben, hogy a fakónak tűnő szavak, mint a napszítta gyászlobogók, új tragédiákat lengetnek, még ha fáradtan is, s hogy valóban a legtöbb ember végigjárta a maga göröngyös útját, amely méltó volna a megírásra, hogy aztán a sok millió életsorsból meg lehessen írni az EMBER igazi és meggyőző regényét.
Voltak is ilyen törekvések az irodalom történetében, ilyen becsvágyó összegezési vállalkozások. Balzac például, ha nem tanulmányozta is az emberek életét külön-külön, de a színes vásár száz és száz alakjának s tucatnyi rétegének a természetét írta meg a kispolgártól és a kurtizántól a nemesasszonyig s a bankárig, Zola pedig, aki a maga naturalistának hirdetett látásmódjában a természettudósok módszerét igyekezett követni ember-leíró eljárásában, a valóságos tények salakhegyeit hordta össze, és a társadalmat úgy igyekezett bemutatni, ahogy a rovargyűjtő értekezik a szkarabeuszról vagy a hernyókról...
No, de ezek a sorsgyűjtemények, arcképcsarnokok, egymásra dobált életek, bármilyen számosak voltak is, kifejezhették-e az egyéni sors bonyolult útjait; vajon a Háború és béke kétezernyi alakja között akad akár csak egyetlenegy is, akire az olvasó ujjongva és meggyőződéssel mutathatott volna: nézzék, ebben és ebben az alakban engem rajzolt meg Tolsztoj, hajszálpontosan!...
És mégis... Valamely monumentális munka, nagy, megrázó regény után bizonyos egyéni elégtételt is érzünk: az a boldog sejtés jár át bennünket, hogy rólunk is szó volt az Odüsszeában, a Wertherben, A kőszívű ember fiaiban, a Bűn és bűnhődésben, az Elveszett illúziókban vagy a Copperfield Dávidban, hogy időrend nélkül, találomra kapkodjuk öszsze a regénycímeket, beleértve az antik versesregényt is.
Mert minden egyéni sors egyszeri, s a maga mivoltában lehet fölemelő vagy megrázó, legalábbis bizonyos részleteiben. Nálam például e jelige alatt, hogy Az én életem egy regény, legtöbbször csak néhány sornyi bejegyzés áll; utalás egy asszonyra, aki egyetlen éjszaka megőszült; idézése valamely haldokló ember érdekes és elgondolkoztató mondatának; megjegyzése annak, hogy egy fiatal anya sajnálkozón beszélt rólunk, férfiakról, akik sosem ismerhetünk meg egy nagy élményt: a szülés nagyon is gyötrelmes, de elmondhatatlan szép élményét.
Igen, mindannyiunk élete válóban regény, amelyet az egyéni elhatározás mellett főként a véletlen sző, előre nem látható módon. E kiszámíthatatlan sorsok lapjai azonban a történelem zivatarában szétszóródnak, számozatlanul összekeverednek, s az író, aki később ezekből akár csak egy kisebb közösség életét is rekonstruálni akarja, kénytelen a legsajátosabbat kiválogatni a millió és millió lapból: százezer önfeledt pillanatból, szerelemből, halálból elmondani a legkülönösebbet, megtervezni a valóban létezők fölött az egyetlen igazit: a képzeltet. Más szóval; az író egész tehetsége arra szolgál, hogy magasabb rendű önkényességgel megalkossa a kollektív lelket és törekvést kifejező művet.
Közben pedig úgy tesz, mintha mégis egyetlen ember sorsát mondaná fel, s e szakmai fogással még tüntet is olykor, hogy az élményt hitelesebbé tegye. Móricz Zsigmond például A boldog emberben mindjárt az elején figyelmezteti hősét, vagyis mesélő alanyát, hogy az igazat mondja, csakis az igazat, mert amint rájön, hogy tódít, azonnal abbahagyja életének a lejegyzését. No, de mit jelent ez? Talán azt, hogy az író ragaszkodott a történtek betű szerinti hűségéhez? Egyáltalán. Csak nem akarta, hogy ez az ember nyers élet helyett irodalmat adjon elő, s ne azt, ami az adott helyzetben történt; de bármennyire őszinte és igaz volt is ez az emberélet, még mindig csak nyersanyagként szolgálhatott Móricz elképzelt alakjának a megmintázásához.
Mindezek ellenére az írók vállalkozása mégsem reménytelen. Mert noha sosem egyetlen sorsot írnak meg, gyakran tanúi lehetnek, amint egy-egy olvasó így kiált fel: "Ezt az Anna Kareninát én is éppígy képzeltem el, s ha író lettem volna, éppígy írtam volna meg." S ha ez így van, nem azt jelenti-e, hogy minden igaz mű gyógyír az egyes ember sebeire, s hogy minden boldog perc, amelyet ábrázol, mindannyiunk közös boldogsága is egyben?...

PARÁNYOK OLIMPIÁSZA

Ha évekkel ezelőtt még minden harmadik elbeszélő kötelességének érezte megajándékozni az emberiséget legalább egy regénytrilógiával, s arra vágyott, hogy a házhelyéről majdan újabb székesegyház emelkedjék az égre, manapság a prózai műfajok végső zsugorítása lett az alkotói becsvágy célja. Vannak már szép számmal törpenovelláink, törperegényeink, törpedrámáink, válaszként a miniszoknya hódító divatjára. Nemrég épp magam hallottam, amint egy ezer oldalakon gazdálkodó regényíró cserebogártüdőről beszélt, és csip-csup dolgok krónikásának nevezte a próza törpebirtokosait. Ma azonban már senkivel sem cserélne, ha azalatt, amíg megfő egy tojás, össze tudna hozni valami szabályos történetecskét, más szóval, ha a háromperces novellában jeleskedhetne.
Elgondolkoztató ez a hajsza, ez a versengés a legrövidebb műfajok megteremtéséért. Egy-egy sikervadász már úgy mutatja felénk apró kísérleteit, mint skalpoló indiánok a zsugorított fejeket, amelyeken a lombos haj iszonytatóan hat a parányivá összeaszott arc fölött. Hasonlóan, az ép ízlésű olvasóban is zavart kelthetnek a kínlódásban laposra gázolt mondatok, és a cselekmény kefeélesre lemetszett szálai. Ez azt a gyanút kelti benne, hogy a szerző nemcsak a saját tehetsége iránti kötelező hűséget tagadja meg, de a műfajok között sem tud eligazodni, esetleg botfülű, hiányzik a ritmikai érzéke, s meg sem fordul a fejében, hogy a legtöbb marathoni futó nevetséges időt szaladna például száz méteren.
De mondjuk, hogy nem erről van szó; tegyük fel, hogy egy-egy ilyen mininovellában is elfér néhány tárgy, pár mondatnyi történés, s hogy minden részarányosan van elrendezve benne. No, de mit nyerünk vele? Mit ér, ha egy írás elsősorban úgy akar ránk hatni, hogy törpe mivoltában is minden a helyén van benne, kivéve a hiányzó nagyobb gondolatot? Mert a félperces novella nem arra való, hogy kevesebbet mondjunk benne, mint az egy ív terjedelműben, hanem hogy sokkal többet! Itt a részletes magyarázkodás helyett egyetlen kiáltással kell felhívnunk valamely igazságra a világ figyelmét!
Egyébként az idézett apró furcsaságok azt a cseresznyemagot idézik elém, amely egykor a drezdai képtárban volt látható, s amely egy teljes ebédlőberendezést foglalt magába. ,,Ügyes kezű lehetett, aki belefaragta! - gondoljuk tűnődő mosollyal. - És milyen türelmes, istenem, mily ingerlően türelmes!"

LIDÉRCEK KÖTVE ÉS FŰZVE

Néha úgy tűnik föl, hogy az EMBER, így nagybetűvel írva, immár elért földi létének végállomására. Mindent megpróbált, mindent kiélt, megutált, és most a vanitatum vanitas felismerésével legyint, és csöndesen levonul a színről. Beckett egyik drámája, A játszma vége mindjárt ezzel a lelépő szándékkal kezdődik:
CLOV (Merev tekintet, színtelen hang): Vége, vége van, közeledik a vég, esetleg vége lesz. (Szünet) Szem szemre hull, adódnak, egyik a másikra, aztán egy nap hirtelen ott a halom, egy kicsi halom, egy lehetetlen halom... Engem már nem büntethetnek meg. (Szünet) Megyek a konyhámba, háromszor három méter, ott várom, hogy sípoljon. (Szünet) Az arányok kellemesek, az asztalra könyökölök, és nézem a falat, amíg nem sípol... (Az arca erősen vörös, fekete szemüveget visel.).
Őszintén bevallom, nem értem pontosan, hogy mik adódnak, hogy mik azok a lehetetlen kis halmok, de a szellemi agonizálásnak ezek a félrebeszélései a műfajhoz tartoznak. Mint ahogy alaptémája lehet a szótlan várakozás is vagy a vontatott és végeérhetetlen párbeszéd, amelyet alkalmasint egy emberpár folytat, mégpedig ki-ki a maga szemeteskukájából pislogva elő.
Eszemben sincs megbírálni a Nobel-díjas Samuel Beckettet, aki bizonyára lélekébresztő szándékkal rajzolgatja körül a lét végső határait; csupán azt szeretném fölhozni, hogy szerintem az ember mindmáig korlátlan lehetőségek ura, és a felismerés öröme éppúgy elölről kezdődik minden egyén számára, a születéstől a halálig, mint az első szerelem. És ennek izgalmából és újdonságából az sem von le semmit, hogy ez a csoda évezredek óta megismétlődik, függetlenül attól, hogy az embereknek van-e mindig és mindenütt mit aprítaniuk a tejbe.
Épp ezért én inkább Tolsztojjal értek egyet, aki azt bizonygatja, hogy az élet bármilyen legyen is, olyan érték, amelynél magasabb rendű nincs. Ha tehát azt mondjuk, hogy az élet rossz, akkor csak egy másik jobb vagy képzelt élethez hasonlítjuk. Az életben tehát lehet sok rossz is, sok elvetemültség és igazságtalanság is, de maga az élet nem lehet rossz. Mint ahogy a jó is csak az életben lehetséges, s így nem szabad azt mondani, hogy az élet hiánya jó lehet.
De nem az abszurd írók végsőkig kiélezett ötleteiről akartam én szólni, és nem is az élet ismétlődő örömeiről, hanem arról, ami létünk értelmét vonja kétségbe, s vigasz helyett ijesztget bennünket, vagy gyógyír helyett sót hint a század sebeire. Más szóval a lidércgyártó mesteremberek mesterkedései ingerelnek mostanában, akik hangzatos című könyveikben szenespincéket rendeznek be szellőzőnyílás nélkül, megnyitják a borzalom panoptikumát, s még önfeledt pillanataikban sem egy kisgyerek fejét simogatják, hanem Belzebúb üstökét kócolják.
Hát lelkük rajta - mondhatnánk -, hisz mind magának retteg, aki retteg, csakhogy a félelem törvényszerűen terjed át egyik emberről a másikra, a művészetben pedig divattá válik a rémítgetés, s nem komoly író az, aki mindjárt a jelentkezés idején nem rendez be maga is egy hordozható minilidércgyárat; ha nem mindjárt elváltoztatott hangon szólal meg, ha nem talál mindent megvetendőnek, ami életörömöt ad, vagy ablakot nyit a remény kertjére.
De a rémítő alkotás éppúgy nem állhat csupán a rémítés kellékeiből, mint ahogy a boldogság sem lehet csupa veszteglés, mert amiből hiányzik a mozgás, az életesség, a szavak hitele, az nem művészi alkotás. S épp a világirodalom példái bizonyítják, hogy még egy detektívregénynek látszó műben is, amilyen például a Bűn és bűnhődés, mennyi szeretet, mennyi irgalom, mennyi megrendítő emberi szépség és nagyság fér el. Nem véletlen, hogy épp Raszkolnyikov az, aki odaveti magát a családmentő szándékában utcalánnyá züllött szegény lélek elé, és így kiált fel: "Leborulok az emberi szenvedés előtt!"
Sok író valósággal szégyell felfigyelni a szépre és a jóra - mondja Tolsztoj. - Pedig a rossz, a viszszahúzó oly erős, hogy mindig jelen van; ha azonban elismerjük a művészet szövetségeseként, mindent elnyel, és mindenütt csak a rossz lesz. Sőt a rossz sem, csupán a semmi!

CSATORNÁZOTT IZGALMAK

Miközben a La Manche csatornán hajóztunk át Anglia felé, néhányan a szeles idő ellenére is igyekeztünk a tetőn maradni, és lebegő kabátgallérral, lebegő hájjal és lebegő lélekkel hunyorogtunk a napsütésben, hiszen először tettük meg azt az izgalmas utat. A többi kétszáz főnyi nő és férfi a valuta-átváltó butik előtt ődöngött, vagy a bárpultot támasztva, a megszokottság undorával bámult bele kiürült söröspoharába; mások elszunyókáltak a várócsarnok himbálózó székein, és némán bólogattak, az éberebb lelkűek pedig, akiket sem az út, sem a környezet nem érdekelt, Agathe Christie legújabb könyvét faldosták...
Ez a tömeges közöny valahogy bántotta ünnepi hangulatomat, s ha valamiért pár percre alámerültem is a lépcsőkön, mint az ideges tücsök, akit hoszszú fűszállal piszkálnak a fészkében, ismét fölbukkantam a tetőn. Egy ilyen alkalommal, alighogy mámorosan tántorogva léptem néhányat a sós párában örvénylő levegőn, egy idősebb hölgy, aki külsőre Dickens vénkisasszonyaihoz hasonlított, hátrafordulva a korláttól, odaintett, és mosolyogva mutatta, hogy mily különös színben játszik a csatorna vize. Ezt oly kedvesnek éreztem részéről, hogy szerettem volna valami hasonlóval viszonozni, de mert semmi sem jutott eszembe, erőszakolt érdeklődéssel kérdeztem: "How deep can be the Chanel here?" Vagyis hogy milyen mély lehet a csatorna ezen a helyen, ahol most épp áthaladunk...
És mindjárt láttam, hogy ösztönöm nem csapott be, mert e kérdéssel örömöt szereztem Dickens kedves alakjának; mégpedig akkorát, hogy hirtelen fölragyogó mosolya még a vajszínű kalapját is átvilágította, akár egy szép lámpaernyőt. - Ó, önt bizonyára nemcsak ez a csekélység érdekli, amelyre tüstént pontos választ adhatnék! - mondta sajátosan éneklő hangon -, hanem általában az English Chanel, amelyet az ókorban Mare Britannicumnak neveztek, s amely ugyebár nem egyéb, mint az angol sziget és a kontinens közötti csatorna, ha pontosan óhajtunk fogalmazni... No, de várjon, kérem, kezdjük elölről, még előbbről, hogy minden világos legyen ön előtt; tudnia kell tehát, hogy a harmadkor végén a Szajna még a csatorna helyén nyugatnak folyt, és a Rajna a Dogger-hátság szélességében :ömlött a tengerbe... Érti, uram?... Akkor mindjárt jegyezze meg azt is, hogy a mai állapot a jégkorszak folyamán alakult ki, de valószínű, hogy az ember még sokáig szárazföldön tudott átmenni a doveri szoroson, annyira fiatal még ez a 31 kilométer széles és 40 méter mély tengeri csatorna... A tengerjárás hullámai az Atlanti-óceán és az Északi-tenger felől is elérik... Érti, uram?... Egyébként a Temze tölcsérében, London Bridgenél a dagályhullám 6,3 méter magas, a St. Maloöbölben pedig néha a 12 métert is eléri... Ezzel szemben apálykor...!
És beszélt, beszélt, szaporán és megállíthatatlanul, a gyakorlott pedagógus mondatritmushoz igazodó lélegzetvételével, hosszú, keskeny ujjait érzékenyen lebegtetve; szolgálatkész kedvessége az elején meghatott, aztán fárasztani kezdett, végül már untam az előadását: már túl sokat is tudtam a La Manche-csatornáról, nem volt mit fölfedeznem rajta, s kihasználva egy újabb csoport közeledését, megszöktem az aranyos vénkisasszony földrajzórájáról, és sokáig unottan lézengtem a fedélzet többi unatkozó utasa között. Később leültem egy elhagyott padra, fölvettem Agathe Christie otthagyott regényét, és belelapoztam; de ezúttal a könyv sem tudott megvigasztalni. Sőt igen szomorú dolgok jutottak eszembe róla.
Például az, hogy vannak írók, akik mindent el akarnak mondani, amit életük folyamán átéltek, vagy innen-onnan ellestek: mindent, mégpedig gyakran egyetlenegy könyvben, úgyhogy képzeletünknek, amely boldog önkéntes munkával egészítené ki az élmény hézagait, semmi sem marad. Hát nem hasonlatosak az ilyen elbeszélők ehhez a patakzó vénkisasszonyhoz, akitől minden jószándéka, minden céltudatos kedvessége ellenére is egy idő után megszökik a hallgató?...

STÍLUS ÉS IGAZMONDÁS

"A világos stílus az író udvariassága" - mondja egy aforista, a másik pedig így kiált fel: "Én a kétértelműségben is az egyértelműséget szeretem!" És valóban, ahhoz, hogy kitessék valamely homályosan megfogalmazott gondolat sivársága, nem szükséges egyéb, mint érthetően kifejteni annak a gondolatnak a valódi tartalmát.
Én azonban nem az írói stílusról akarok itt szólni, amely ha fakó, ha erőtlen, ha szürkeségével rontja a szemet és a lelket, legföljebb azt éri el, hogy a sarokba hajítjuk a könyvet, amelyet megtévesztő címe miatt vettünk kézbe; én a köznyelv silányságát szeretném fölpanaszolni, a közhelyektől szikkadt, idegen szavakkal teletűzdelt köznyelv állapotáról óhajtok bírálatot mondani.
A vészharangot nem én húzom meg először; megkondul az néha már magától is, szinte csak a jóízlésű, felelős emberek indulatától. Mert valóban elképesztő, hogy mily sok szólam, konvenció puffan el erre mifelénk naponta, társalgásunkban, értekezéseinkben egyaránt, hogy mily szokványos fordulatokat öklendezünk ki magunkból minduntalan.
Ha népnevelőink, íróink, nyelvtudósaink egybegyűlnének, hogy a fejüket összedugva e jelenségről tanácskozzanak, bizonyára sok oldalról tudnák megvilágítani a jelenség okát, és utat mutatnának közés társalgási nyelvünk megtisztítására, fölüdítésére, hogy többé ne igyék az ökörnyomból vizet az, akinek a közelében tiszta forrás illatozik ősi lombok alatt...
Én magam azonban e tenyérnyi helyen csupán azt a gyanúmat erősíthetem meg, hogy a köznyelv részint azért lesz egyre zagyvább és érthetetlenebb, mert minden látszat ellenére sem áramlik át rajta a költészet s általában az irodalom tisztító vize, amely az elposványosodást megakadályozhatná.
Diák korunkban olykor kissé fárasztónak, sőt megmosolyogtatónak éreztük tanáraink buzgalmát, miközben a leghétköznapibb igazságokat is versek, történetek aranyfedezetével igyekeztek megszilárdítani. S ez azért volt így, mert nem vettük észre, hogy az igazság a stílust szolgálja, a stílus pedig az igazságot. S mivel mi magunk nem voltunk pedagógusok, azt sem láthattuk, hogy irodalomra valójában csak irodalommal lehet nevelni; nevelni - mondom - és nem "tanítani"!
Jó fél századdal ezelőtt, amikor a szavak inflációja és a hínárba fulladt köznyelv miatt ismét hadba vonultak a nyelvészek, esztéták, irodalomtanárok, akadt köztük nem egy, aki azt hirdette és vallotta, hogy változást csak a helyesírás akadémiai normáinak a pontos betartása hozhat; a bölcsebbek azonban a pontos és világos fogalomalkotást tartották elsőrendűnek, és a francia nyelvet említették példaként, amelynek már társalgási változata is oly fejlett, hogy eszközeivel egy érettségizett diák könynyedén megírhat egy novellát.
És mindjárt hivatkoztak arra, hogy ez a diák az iskolában szinte másfél évtizeden át annak a nyelvnek a könnyed fordulatait és lehetőségeit idegzi be, amelyet Racine és Corneille, a nagy aforisták és emlékírók, Stendhal és Flaubert csiszoltak tökéletessé az idők során. Mi viszont gyakran elszomorító híreket kapunk továbbképzős tanárismerőseinktől arról, hogy tanítóink s még magasabb képzettségű népnevelőink között is hány olyan akad, aki, szerényen szólva, nehézkesen, göcsörtösen fejezi ki magát szóban s írásban egyaránt.
Mit várhatunk az ilyenektől? Várhatjuk-e, hogy naponta szenvedéllyel idézzék nyelvünk szellemét? Hiszen idézni csak stílust lehet, és pontos fogalmazásra csak stílus kényszeríthet; ha pedig magunknak sincs meg az igényünk a pontos és világos fogalomalkotásra, akkor a közvetítés vágya is ellankad bennünk, és tanítványaink később könnyedén abrakolójává válnak a silány irodalomnak, és tovább szegényítői az amúgy is vérszegény és zavaros köznyelvnek.
Mereskovszkij szerint Leonardo da Vinci egy repülőmodellre mutatva azt mondta, hogy le fog zuhanni, mert nem szép. S hogy a hazugság mennyire a stílus stílustalansága, az már a háborúk tüzénél is rég megvilágosodott előttünk. Mert ha valakinek a stílusérzéke eltompul, az a valaki ügyefogyottá válik - mondta egy nagy pedagógus. - Az ilyen nem tud tájékozódni a lélek világában, nem tudja megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól. Hiszen amint mi is többször hangsúlyoztuk, a hazugság stílustalanság!...

SÚLYVESZTESÉG

Messze vagyok már, messze a földtől, mégis érzem szíve dobbanását.
Évek óta kísért a gondolat, hogy megírjam annak a kéttucatnyi embernek a képzelt utóéletét, akit a sors kidöntött közülünk, s akinek a hiánya akkor vált nyilvánvalóvá, amikor eltávozott. Javarészük szellemileg még friss volt, alkotóképes; még kitelt volna tőlük egy-egy remekmű is; de betegség, véletlen baleset, saját és kíméletlen elhatározásuk letétette velük a tollat örökre,

Most a röppenő madár siratja,
Csend nyög alatta.

Volt olyan is közöttük, aki önmagára emelt kezet, s volt, akire a sors, de amióta a világirodalom szomorú beletörődéssel hozzászoktatott a fiatalon ellobbanó életekhez, mind ritkábban igyekszünk kiegészíteni magunkban a csonkán maradt életműveket; nagy ajándéknak érezzük már azt is, amit kaptunk, és a torzót műfajjá léptettük elő a költészetben s a prózában is.


Kidőlve hever lent a nagy fenyő,
Lábánál nyílt seb sajog az erdőn.

Ez a nyílt seb azonban bennünk is sajog, mert a folytonosságát kezdte ki irodalmunk szövetének, jelentős vér- és súlyveszteséget jelent, s ezt a magunk szervezetéből, a magunk tehetségéből kell pótolnunk, hogy nélkülük is vállaljuk, amit ők vállaltak: a küzdelmet az örökké megújuló valóság kifejezéséért s a hitet az igaz szavak eligazító erejében.

Csak a tépett seb beszél
S a magasban fenn, az a pont - a cél -
Meddig orma ért,
Amelynél lennebb megállni kudarc
Minden fenyőnek, mely e tájon él.

Erről van tehát szó, hogy életük érték- és mértékjelző számunkra. Mert nemcsak azzal voltak jelen, amit írtak, nemcsak verseikkel, regényeikkel, hanem szellemiségük parancsoló tekintélyével is. Néhány idősebb, aki végigharcolta a maga több évtizedes harcát, épp azért hagyott oly szorongatóan tátongó űrt maga mögött.
A tehetség mellett így hát EMBEREKET is pótolnunk kell, emberileg is föl kell magasodnunk hozzájuk, hogy a hirtelen tovatűnt idős költő szavaival mi is elmondhassuk:

Álmok, világot átérő, szédítő álmok, ne hagyjatok el!
Remények és kedvek - lobogjatok! Szívemben ne csituljon el soha az
ének!

IRODALMI BABONÁK

Hiába nézi több száz millió ember földünkön a tévét, hiába kerülnek ki másodpercenként újabb és újabb tudományos könyvek a nyomdákból, mert a világ még mindig tele van babonákkal, sőt irodalmi babonákkal is, amelyek tovább: élnek, vagy épp most vannak kialakulóban.
Az egyik ilyen babona az, hogy zsugorítani kell a zsugorítható műfajokat, követni kell a kor technikai törekvéseit, és lehetőleg mindent kis térben kell elhelyezni. Mert a mai ember rohan, a mai embernek nincs ideje vaskos könyveket olvasni; tessék egy kis tablettában visszaadni a teljes élet íz- és illatképzetét, egy félaraszos műfajban, amelyet, az ember álltában is hamar elolvas, mint a villamosablakokra ragasztott reklámokat. Aki ennek a követelménynek nem veti alá magát, az óhatatlanul lemarad!
Én magam el is hiszem, hogy lemarad, csak azt nem tudom, miről. Mert amiként a divatban is tovább él egymás mellett a mini és a maxi, ugyanúgy a gazdagabb tollazatú írók sem vetkőztek meg, és a keszegek sem alakultak át tükörponttyá - hogy mindjárt tréfásabb oldaláról közelítsem meg a jelenséget -, legföljebb néhány szemfüles író fogta ki zsebkendőnyi vitorlájával a szelet, s ha már karcolatot, novellát nem írt, amely árulkodón leleplezhette volná tehetségének minden fogyatékosságát, nagy étvággyal kezdte leszabni az úgynevezett kisregényeket.
A KISREGÉNYeket, amelyeknek műfaji megjelölését nagyobb betűkkel szedik, mint magát a művet; s amelyekben az elbeszélők négyötöd része, ahelyett, hogy mind szűkítettebb terjedelemben ábrázolná az életet, egyre nagyobb teret szentel neki; Ez látszólag ellentmondás, de aki avatottan pillantott bele jónéhány ilyen mestermunkába, hamar észrevette, hogy nem az óriás változott Babszemjankóvá, hanem épp ellenkezőleg, a bolhából csináltak elefántot. Vagyis ezek a kisregények igen gyakran csak böjti novellát hígítottak tovább: csak égy parányi csillogó ötletet mángoroltak százoldalnyi sztaniolpapírrá.
Persze, vannak ebben az ujjnyi vékony terjedelemben is remekművek, tündöklő ékszerek, amelyekben minden szó, minden vessző a maguk helyén van, amelyek pontosan és feszesen mondják el azt, amit mondani szándékoznak, mégpedig úgy, hogy varázslatos elhallgatásaikkal bennünk teremtik meg a kiegészítő képzetek alkotó boldogságát. Igen, vannak ilyen kisregények is, de ezek nem irodalmi babonákból születtek, és csak a terjedelmükből látjuk, hogy kisregények, egyébként nagyok - néha monumentálisnak mondhatók. S különben is a régi, fukar kiadók elfelejtették megjelölni rajtuk a műfajt...
De még a kiváló rövid művek mellett is tovább élnek a kiváló hosszabb művek, sőt egyebet mondok: olykor valamely közepes regénynek is nagyobb sikere van, mint sok eredeti és egyéni színű novelláskötetnek, szégyenére és megcsúfolására az irodalmi babonáknak. Van olyan rövid történet, amelyet már az első íztelen mondata után félrelökünk, ugyanakkor gyakran negyven-ötven kopár és kevés gyönyört nyújtó regényoldalon is elszántan és türelmesen átgyalogolunk, hogy végül bejuthassunk a hűs és gazdag árnyalatú erdőbe.
Vajon mi az oka ennek?
Elsősorban az, hogy a rövidebb műfajok az élet töredékeiből, az esetek egyszer volt mivoltából igyekeznek a teljes valóság képzetét adni; a mai élet azonban annyira összetett, annyira bonyolult, hogy az ember már alig-alig tudja áttekinteni; az az érzése, hogy lemarad a dolgok számbavételében, s ez az aggodalom lassan szorongást ébreszt benne. E szorongása közben pedig úgy találja, hogy a rövid írás tovább aprózza benne azt, ami már amúgy is elaprózott...
A regény viszont sajátosan az a műfaj, amely a láthatót és a láthatatlant igyekszik összekapcsolni bennünk; amely céljául tűzi ki, hogy egy életszakasz vagy egy történelmi szakasz teljességét mutassa meg. S ami talán a legfontosabb: az egymástól függetlennek látszó cselekményszálakat úgy köti öszsze, hogy nemcsak az élet teljességét, bonyolultságát, de összefüggéseit is jelzi, s ezzel feloldja szorongásunkat.
Íme, ezért hiszem, hogy a regény, még ha új változataiban is, de tovább fog élni. Mert igaz ugyan, hogy vannak törpecserjék, és van szobafenyő is, de tölgyet virágcserépbe ültetni nem lehet!...

AZ ÍRÁS HASZNA

Munka vagy olvasás közben néha zavar és kétely fog el: vajon novelláink, regényeink, verseink tükrei-e, ha csak homályos tükrei is annak az életnek, amelyet élünk? Kihámozható-e soraink közül, hogy mi ennek a korszaknak a valódi lényege és ellentmondása? Meg tudjuk-e mutatni kívülről-belülről a mai embert és az élet teljességét? Vagy akár csak egy sajátos típust is, úgy, ahogy Balzac írta meg annak idején a kispolgár természetrajzát?...
Tételezzük fel, hogy száz év múlva egy fiatal irodalomtörténész a rendelkezésére álló legmoder-: nebb eszközökkel arra törekszik majd, hogy jelenkori munkáink betáplálása után választ kapjon azokra a kérdésekre, amelyeket én magam az imént fölsoroltam. Vajon képes volna-e rekonstruálni vagy legalábbis sejteni, hogy mi volt törekvéseink fő vonala, min vívódtunk?...
Zavaromban címek után kapkodok, néhány egyéni ragyogású prózai munkát, verseskötetet sorakoztatok fel, emlékezetes novellákra, drámákra gondolok, de mégsem nyugtatnak meg a fölidézett címek. Úgy érzem, valami hiányzik, valami kimaradt irodalmunkból. Talán az a fajta láttatása a dolgoknak, amely pontosan utal a valóságra, s amelyből végső fokon azt is meg lehet tudni, hogy egy adott időszakban valahol mennyi volt egy kiló kenyér vagy egy kiló só.
Nemhiába éltek szüntelen tudatzavarban költészet és valóság határán a realizmus olyan megszállottai, mint Balzac, aki a maga teremtette hősöket gyakran élőknek tekintette, s kitalált alakjairól úgy beszélt baráti körben, mintha pletykálna. S az sem véletlen, hogy Zola regényeiből még a börze árfolyamának napi ingadozása is pontosan kiolvasható adatként kezelhető.
Az irodalom igazi rangja nemcsak íróinak tehetségén és moralitásán múlik - mondta nemrég egy nagy író -, hanem azon is, hogy mennyire szól provinciájáról és saját hazájáról, annak jelenéről, lényeges változásairól, s ami a legfőbb: a közösség gondjairól.
Ugyanezt a gondolatot folytatva, egy másik nagy elbeszélő és költő arról beszélt, hogy ritkán volt korszak, amikor annyi nélkülözhető verset írtak volna erre mifelénk, mint manapság; írnának inkább kevesebbet, de lényegbe vágót, olyat, amelyről érződik, hogy szükségletből fakadt, mint a nép művészi alkotásai - mondotta.
Csehov négy-öt drámájából és pár tucatnyi novellájából nagyon meggyőző, nagyon hiteles és maradandó képet kapunk a korabeli orosz valóságról, de ha mi magunk összeállítanék két és fél évtized színműirodalmának antológiáját, s kiadnók legjelesebb novelláink gyűjteményét is ebből a korszakból, megítélésem szerint még mindig csak halványan tudnánk megteremteni általuk a valóságos élet illúzióját a másutt élő olvasóban, aki rá volna kényszerülve, hogy egyedül a mi munkáinkból következtessen erre az időszakra.
Számbelileg sok érzékeny, tehetséges prózaírónk s még több európai kitekintésű költőnk van; az igazi irodalmi modernség azonban az volna, ami mindig is volt: teljes hittel és elhatározottsággal írni, amit a hely és az idő megkíván önmaga százarcúságának a megmutatásában, úgy, hogy ez a száz vagy akár ezer arc, egymásra vetítve, egy olyan sajátos arcot adjon ki, amely egyetlen eddigihez sem hasonlítható, és többé nem ismétlődik meg soha...

EGY KÜLÖNÖS OLVASÓ

Mindmáig különös és meghatározhatatlan valaki az olvasó, mert nem személyt jelent, hanem fogalmat: nem egyetlen ember ízlését, véleményét,. hanem rétegekét, tömegekét. S ha ehhez hozzáveszszük, hogy egy mű értékét nem a pártfogás vagy az elutasítás statisztikai aránya határozza meg, s hogy tízezrekkel szemben olykor egyetlen ember is képviselhette a közvéleményt, akkor tovább bonyolódik az ügy.
Sok kedvezőt és sok elmarasztalót mondhatnánk tehát a nyájas olvasóról, de manapság egyre kevesebb jogunk van ahhoz, hogy mosolyogjunk rajta; hiszen hosszú évek óta meglepődve tapasztaljuk, hogy egyetlen elfogadható regény, verseskötet, népdalgyűjtemény, esztétikai kézikönyv, emlékirat sem marad a könyvesboltok polcain, a fércmunka viszont akkor is a papírmalomba kerül, ha ingyen kínálják. Mi az a váratlanul, kifejlett ízlés és érzék, amellyel a mai olvasók java része még a rejtőzködő könyvet is megleli?...
Ha még van és lehet az íróban szorongás az olvasó iránt, akkor ez immár nem abból ered, hogy kételkedik munkája kelendőségében, ami elsősorban szintén erkölcsi szempont, mert hiszen nem eszerint jutalmazzák. Szorongását egyedül az okozhatja, hogy ki mit hámoz ki valamely történetéből, regényéből, költeményéből. Régi megállapítás, hogy a mű akkor igazi, ha az olvasó úgy érzi, hogy azt mondták el neki, ami már régóta őbenne is szunynyadt, de amit ő képtelen volt fölhozni a homályból, s kibeszélni másoknak...
De sajnos vannak olyanok is, akik félreértik a művészet célját, és saját konkrét életüket keresik, már-már név és lakcím szerint. Vagyis fényképnek, élethű másolatnak tartják az irodalmat. És közben elfelejtik, hogy csak a dilettáns akar szüntelenül megírni "valakit", s hogy az író olyan alakok megrajzolására törekszik, amelyekkel egy osztály, egy réteg, egy népcsoport életét, gondolkodásmódját is kifejezheti.
Engem is számtalanszor ért bosszúság amiatt, hogy valóban megtörténtnek, kulcstémának tartották valamely novellámat, s nem ok nélkül lepődtem meg, amikor; a napokban fölkeresett egy megrendült aszszony, egy különös olvasó.
- Azt mondják, ön írt egy elbeszélést - szólt fakó hangon, miután leült, és szikkadt szemgödreit felém fordította. - Talán két-három héttel ezelőtt jelent meg...
Zavartan néztem, nem tudtam, miről van szó: talán csak nem a gonoszkodó jóakaróim küldték rám?...
- Sajnos, az utóbbi időben több novellát is írtam - kezdtem tréfába hajló szabadkozással -, de nem tudom, melyikre gondol...
- Őszintén bevallom, én magam nem olvastam, de azt mondják, egy megtévedt lányról szól...
Ettől még inkább zavart lettem; a szegény aszszony azonban megfogta a karom, és szinte rimánkodón folytatta:
- Nagyon boldog volnék, ha elhitethetném a lányommal, hogy őt írta meg... Ha az orra alá dughatnám, hogy tessék, olvasd el, mert rólad szól minden sora!... Most már ért engem?...
Az asszony könnyezett a fölindultságtól, de azért kissé már reménykedett is; én viszont még mindig nem tudtam, mit mondjak, hogy viselkedjem ebben a félszeg helyzetben.
- Nem szívesen vonatkoztatnám azt a novellát az ön családjára, mert ott az apa is meg az anya is eléggé rossz színben van feltüntetve - próbáltam mentegetőzni; az asszony azonban makacs volt és elszánt, már cinkosan pillantott rám: - Ne tessék törődni vele! - mondta. - Én mindent vállalok, ha ezzel egy csöppet is segíthetek!... Még akkor is, ha megtesz vasorrú bábának, érti, jó uram?...
Miután elment, egy percig szédülten és értetlenül álltam; aztán elmosolyodtam az érdemtelenül kapott elégtételtől, és Tolsztoj intése jutott eszembe: ha csak egyetlenegy olvasót találunk is, akiről úgy érezzük, érti a szándékunkat, akkor megéri, hogy egész életünkben ennek az egy olvasónak írjunk!..

ELMÉLKEDÉS A KUTYÁRÓL

A környékünkön van egy kutya, amelynek még neve sincs, mert nem egyetlen emberé: még csak nem is egy utcáé, hanem az egész negyedé, ezért csak így emlegetjük: A KUTYA, mintha ő testesítené meg egymagában a Canis familiarist.
És beszélünk róla: ma a Kutya megugatott egy személygépkocsit a telep képviseletében, és nem ártott volna utánanézni, hogy mi is volt abban a kocsiban. Vajon hol alszik a Kutya, mióta lehűlt az idő? Most a Trombitás utca a soros a Kutya élelmezésében - mondjuk.
Pedig oktalan figyelmeztetés ez, mert mindenki eteti, az is, akinek nincs kutyája, s az is, aki e kedves és kitanult szuka kölykéből nevelt erős, hűséges házőrzőt. Rideg hajnalokon sokszor végigkíséri a tejkihordó asszonyt az utcákon, s őrzi órákon át a járda mentén fölhalmozott ládákat.
Etetik, szólnak hozzá, szeretik. És kissé mégis olyan, amilyennek a költő rajzolja meg: Lompos volt és lucskos, a szőre sárga láng, éhségtől karcsú, vágytól girhes, szomorú derekáról messze lobogott a hűvös éji szél...
S talán azért, mert az étel még nem minden, valóban sovány. Bizonyára kevesli a szeretet morzsáit. Ő egyetlen karéjt szeretne egyetlen hűségért, annak a kezéből, akinek ő többé immár nem a Kutya, hanem Bundás vagy, mondjuk, Kócos...
Ezért, bárkire pillant hunyorgó és átszellemült szemével, a költő szavait gondolja: Vigyél magaddal, és kettős magányosságunkból teremtünk valamiféle boldogságot...
Szeretné, ha valaki befogadná, hiszen már az ősei is rászolgáltak a bizalomra. És ki tagadhatja, hogy a szelídítésben inkább a kutya közeledése volt a döntő, mint az ember tevékenysége. Szinte azt lehet mondani, hogy fölkínálkozott vadásztársnak és házőrzőnek. És szembeszállott a farkassal.
Mindezen fölül nagy előnyére volt, hogy éjjel is őrködött, amikor az ősember visszavonult tanyájára, s ébredező képzeletvilágának elképesztő szellemalakjaival foglalkozott. S hogy az idők során milyen közeli barátjává fogadta az ember a kutyát, arra némelyik primitív nép szokásaiból is következtethettünk, ugyanis a szoptatós asszony gyermekével együtt szoptatta a felnevelendő kutyakölyköt is...
A KUTYA, amelyet említettem, az idők során egész utcákat látott el kisigényű, erélyes és bátor házőrző kutyákkal; csak ő rekedt kívül a portákon, csak neki tálalnak az útszélen; de amikor elmélkedni kezdtem a kutyáról, nem ide akartam kilyukadni.
Hanem hova is?... Ejnye de bosszantó... Mostanában egyre gyakrabban vagyok úgy, hogy betévedek a mellékgondolatok útvesztőjébe, és elvesztem a fő irányt. Mint a tacskó, amelyet a róka vagy a borz e vigyázatlanság miatt néha be is falaz...
No de már ködlik bennem valami... Se ködből mind határozottabban rajzolódik elém egy arc: egy ügyész ismerősöm arca. Épp a napokban találkoztam vele, és ő panaszolta: tudom-e, hány öreg szülő kénytelen beperelni a saját gyermekeit, akik a hivatalosan vagy az egymás közti szerződésben vállalt havi ötven-száz lejnyi támogatásról is megfeledkeznek?...
Egyébként a KUTYA a tegnap szinte boldognak látszott. Egy kisfiú ugyanis a sárga szőréről Lángocskának kezdte becézni, amiért ő hálából megvárta este az iskola előtt, és hazakísérte névadó jótevőjét...

A NAGY MEGSZÉGYENÜLÉS

A kertben ültem, és a kéziratomat fésülgettem át, amikor a paradicsomvirág-illatú lengedezés hirtelen forgószéllé dühösödött, fölkapta és a szomszédos telkekre szórta az összefirkált lapokat. A következő percben már dermedten néztem, mint fehérlik elragadott munkám ribizlibokron, tökindán, dudvás hagymaszáron, sertésólak tetején. És miközben arra gondoltam, hogy összegyűjthetik szétszórt kéziratomat, s majd odabenn a szobák homályában szálaikra szedhetik elfajzott mondataimat, már-már kilelt a hideg, s azt se bántam volna, ha a kerítésen átvetődve véresre horzsolom magam, csak menthessem, ami menthető.
Mi lehetett az oka ennek az iszonyú zavarnak? Talán a dühös elégedetlenség, hogy így, javított formájában is tökéletlen az írás? Esetleg a rettegés, hogy a kívülálló, aki nem összefüggésében szemléli a gondolataimat, zavarosnak és együgyűnek fogja ítélni azokat? Vagy csupán a játék közben megzavart gyermek csalódása lobbant fel bennem, hogy "még ne nézzenek ide, még nincs készen a homokvár"? És bizonyára nem is véletlen, hogy épp a kicsinyek jutnak eszembe, hogy épp e párhuzam fényénél kezd derengni bennem a sejtés.
Mert vajon az író nem hasonlatos-e Hermészhez, aki az istenek és a halandók között közvetít, aki ábécével ajándékozta meg az embereket, aki védi az úton járókat, és a halál után elkíséri az árnyakat az Alvilág határfolyójához? De nemcsak ebben hasonlít őhozzá, hanem abban is, hogy már első csínytevése után szeretne elrejtőzni a világ elől, miként Hermész bújt vissza a bölcsőbe, nehogy reá gyanakodjék Apollón, akinek elhajtotta a teheneit...