Készülődés halhatatlanságra
Műtét után
Zivataros élmény
Náthajárvány
A tengerész kedvese
Gőzfürdő
Egyszer én is harangoztam
Betűevők hűtlensége
A zöld szín reményt jelent
Veseátültetés
A felügyelő bosszúja
Szobafogság
Paroles, paroles, paroles
Malomárok
Hasadozott tükrök
Legközelebbi pokol
A veres kakas meséje
Mennyei romok
KÉSZÜLŐDÉS HALHATATLANSÁGRA
Évek óta, kora tavasztól késő őszig, néha együtt ereszkedem alá a hegyről autóbuszon
két fekete ruhás öregasszonnyal. Mihelyt leülnek, csontos térdük közé szorítják
a kiskapát, kezükben úgy himbál az apró öntöző, mintha már itt is gyakorolnák
a sírgondozás mindennapi mozdulatait. Azt is mondhatnám, hogy ezek a nénikék
ingáznak a Fellegvártető és a Házsongárd között.
De nem azért vannak feketében, mert a halottakat gyászolják. Ők maguk készülnek
lassan és módszeresen megbarátkozni az elmúlással, hogy aztán egy napon, fölemelkedve
a fényes magasságba, öszszemosolyogjanak a bátorító hangtól, amely valahonnan
messziről, űrbéli fogászati rendelők jódszagú homályából visszhangzik:
„No ugye, hogy nem is fájt?!”...
Addig azonban, amíg az Élet, ez az egyetlen nagy fog kiszakad a talaj, sorvadt
húsából, még eltelhetik tíz sőt akár húsz esztendő is: hiszen a temetőjáró asszonyok
alig lehetnek idősebbek hatvanévesnél, és mindketten csontosak, száraz bőrűek,
olyanok, mint az égetett cserépedény, amely olykor csorbán is még ítéletidőig
el tud szolgálni a ház körül.
Ők viszont épp az élet törékenységétől riadozhattak, amikor összetársultak a
halál türelmes megszelídítésére, és nem tartom lehetetlennek, hogy a felkészülés
végső napjaiban koporsóba bújnak majd, ferdeszögbe állított tükörből szemlélik
saját fekvésüket, aztán földet szórnak egymásra, és minden lapátnyi után aggódva
kérdik: ,,Nyomja-e nagyon, lelkem?”
De addig még sok van, mondom, s ezt bizonyára ők is érzik, mert az idő teltével
nemhogy fonnyadnának, meg aggodnának, hanem ellenkezőleg: kis rózsás foltok
derítik az arcukat, s ők maguk egyre fürgébbek, erősebbek; sötét ruhájukból
lassanként kikopik a fekete szín. Ínséges lelküknek mostanában már az is élmény,
ha a jelképessé könnyebbülő kapálás, gyomlálás mellett naponta részt vehetnek
egy-egy temetésen, és hazafelé ballagva és egymással beszélgetve megfüröszthetik
a lelküket abban a csöndes elégtételben, hogy még mindig nem őket temették,
hogy íme, ők még élnek. S örömüket persze csak efféle búsongással tudják leplezni:
„Tegnap még ott álldogált a kapuban, mindenkinek köszönt, és lám, ma már
a földben van.”
„Mert ilyen a halál: sosem lehet tudni, mikor jön.”
„De ha az ember hívja, odarendeli, akkor lehet tudni.”
„Szent igaz. Az a fiú is tudta, akit a múlt héten temettünk, aki a lány
miatt ölte meg magát.”
És valóban így mondják: akit temettünk. Mert minden megboldogultat immár a saját
halottjuknak tekintenek, és elhantolás előtt több apró részletet tudnak az életéből,
mint a pap, akinek erre kell felépítenie szertartásos búcsúztatóját. S ők lökik
az első rögöket is a. koporsóra, ők rezdülnek meg először szenvedőn a dübörgő
hangra, és sóhajuk párállik legmesszibbre a kopár fák között, hiszen őket egyszerre
vigasztalja és bátorítja a temetés...
Különben ezekre a nénikékre csak a napokban néztem rá írószemmel, hogy hova
is helyezzem el őket az öregek arcképéből összeállított képcsarnokomban, s miközben
tűnődőn rajtuk felejtettem a tekintetem, egy harmadik, fehér ruhás öregasszony
ült le velük szemben; arca szikkadt volt és ráncoktól repedezett, kissé félrebillent
nyakán fémes inak csüngtek, mint Rodin bronzból öntött Vén Fegyverkovácsnéján.
Az egyik gyászruhás nénike magabiztos vidámsággal kérdezte: „Maga is a
temetőbe jön, Láposiné?”
A fehér ruhás asszony e megszólításra ijedt-ellenségesen pillantott rájuk, és
gyűrött és szikkadt arcán és régi nyarakat idéző fakókék szemében a kétely,
a bánat és a gunyoros fölény különös játéka kezdődött el. Hirtelen azt gondoltam,
hogy valami tévedés történt, hogy félreismerték a fehér ruhás hölgyet, s innen
ered emennek minden zavara és ingerültsége; de a következő pillanatban a ráncokba
szaladt kis száj úgy pattant fel, mint száraz növényi tok, amelyben a szavak
fekete magvai szorongtak.
„Nem, én nem a temetőbe megyek! — .mondta. — Én többnyire
az élőket látogatom. Rajtuk még tudok segíteni. Mi dolgom nekem a halottakkal?...
Majd ha engem is kikísérnek a Házsongárdba, épp eleget leszek közöttük; tán
millió évekig...”
Elhallgatott, ismét: szigorú ráncokba szaladt a szája, és kitekintett az ablakon
át az utcára, a nyüzsgő, eleven világba. Nagy csönd volt az autóbuszon, valami
fényes; kellemes csönd. Csak az egyik gyászruhás nénikét zaklatta a hallgatás,
s mintha, föl akarná oldani a társát is a zavarból, örömhírként közölte:
„Különben tudja, hogy holnap két szép temetés is lesz!...”
És ekkor, káprázó szemem előtt mindkettőjük gyászruhája egyszerre fehér lepellé
változott, míg a szürke hajú asszony, aki az élőkhöz, sietett, s akinek fehér
ruhájára árnyékot hullatott a gondfelhős arc, mintha hirtelen gyászba borult
volna...
MŰTÉT UTÁN
Az őszön lesz egy éve, hogy a kedves barátomat megműtötték: — mesélte
egy ismerősöm. — Súlyos műtét volt, három órát tartott, s amikor az operáltat
hordágyon kihozták a folyosóra, a sebész széttárt karral, vállát fölvonva lépett
a hozzátartozók elé: operáció közben sokkal szomorúbb kórkép tárult eléje, mint
amire számított — mondta, s kitérőn válaszolt a felépülés lehetőségéről.
De az ember erős, az ember sok mindent kibír, és az én barátom oly nagyon akart
élni, hogy hetek alatt talpra állt. Tréfált, saját betegségét is kigúnyolta,
s arra vágyott, hogy mielőbb ismét munkálkodni kezdjen, s folytathassa érdekes
kísérleteit a laboratóriumban. Mielőtt azonban hazautazott volna, nálam, maradt
néhány napig. Szerette azt a nyugodt környéket, ahol házacskát építettem, s
már rég készült rá, hogy meghallgatja lemezgyűjteményem preklasszikus számait.
De a kórházból szabadult s egyre életerősebb ember előbb egy másik közös barátunkat
akarta meglátogatni, a festő és mázolómestert, aki egy ideje plakáttervezéssel
foglalkozott. Hamar meg is találtuk őt a címfestő-vállalat udvarán, ahol gyönyörű
napsütésben szemlélgette az ipari vásárra készített plakátokat. Amikor meglátta,
hogy feléje integetünk, boldogan mosolyogva közeledni kezdett, majd feleúton
megállt, és láttam rajta, hogy egyre zavartabban, már-már döbbenten mered a
talpra állt betegre.
Aztán valami különös történt: a címfestő hirtelen megfordult, egy göngyöleg
papírt kapott a hóna alá, majd kibontva, végigterítette előttünk, ismét elsietett,
festékesvedreket, meszelőnyi ecseteket hozott, és ott a közelünkben csapkodva
dolgozni kezdett.
— Rosszkor jöttetek, a lehető legrosszabbkor! — kiáltotta, és úgy
vagdosta a vödörbe mártott ecseteket a papírhoz, hogy az arcunkba, szemünkbe
fröccsenő festéktől csak tátogtunk, levegő után kapkodtunk, és még hátrálni
sem maradt időnk. A megháborodott ember pedig, ahelyett hogy elszörnyedt, volna
saját cselekedetétől, már közvetlenül a Cipőnkre, nadrágunkra szórta a festéket,
s egyfolytában üvöltött:
— Szaladjatok innen, most nem érek rá!... Hiszen látjátok, hogy nem érek
rá!... Miért álltok elém?!!...
Megműtött barátom szép világosszürke öltönye most már olyan volt, mint egy mázolóinas
munkazubonya, arcán vérszerűen rikított a kárminvörös, homlokán, halántékán
lilás foltok éktelenkedtek; de én magam sem nézhettem ki különbül, amikor zsebkendőmet
előkapva fújni, köpködni kezdtem. Végül a tébolyult címfestőre vetettem magam,
hogy a kezéből kiragadott meszelővel a szeme közé csapjak.
— Mi volt ez, te őrült gazember? — lihegtem az arcába. — Minek
köszönhetjük ezt a fogadtatást?!...
Ekkor azonban félrehúzódva, fájdalmasan rám meredt, s mert észrevette, hogy
a másik megalázott kimenekült a kapun, kétségbeesésében odatámolygott hozzám,
és szinte reám zuhant.
— Bocsáss meg!— mondta elfulladt hangon. — Csupán azért rendeztem
cirkuszt, hogy ne kelljen megcsókolnom őt... Félek a betegségektől
— valósággal rettegek... És a legjobban iszonyodom... De hiszen te is
tudod, te is naponta átéled!... Minden harmadik ember képzelődik... Minden harmadik
ember átéli... És ilyenkor nincs barát, és nincs ismerős... Csak mi vagyunk,
csak MI, a magunk riadt őrzésével... Ne vess hát meg, bár jól tudom, hogy ocsmányul
viselkedtem!
És a vállamra borulva hirtelen kitört belőle a sírás, s most már a hátamat is
összemázolta a festékes mancsával...
ZIVATAROS ÉLMÉNY
Zeng az ég, zuhog az eső, és ha egy pillanatra megszűnik a zivataros tombolás,
amely párába, ijedtségbe borítja a világot, akkor éles villámlások keresztezik
egymást a mennybolton, mintha figyelmeztetni akarnának: nehogy valaki eszét
vesztve kilépjen a kapu alól az utcára, mert rögtön tüzet nyitnak rá isten határőrei...
És az emberek, akiket a zápor bevert a főtéri épületek árkádjai alá, elgyávultan,
félénken várakoznak, és nemcsak a gyalogjárók néptelenek, de úgy tűnik, mintha
a járművek is leálltak volna, mert üres a tér. Annál nagyobb meglepetést kelt,
amikor egy tizennyolc-húsz év körüli fiatalember kiugrik az egyik kapu alól,
és a bújócskázás üde mozdulatával odasimul a falhoz.
Az emberek nem értik, hogy mi történt, hiszen nincs a környéken elmegyógyintézet,
ahonnan tapasztalat szerint néha hálóköntösben is megszökik egy-egy beteg. A
fiú csakis valamelyik lakásból szaladhatott ki dacból, esetleg játékból —
ha csak öklöt nem emelt rá valaki. Íme, most cigarettát vesz elő pizsamája zsebéből,
rágyújt, és a fejét hátrabillentve, apró karikákat ereget a magasba, mint aki
merengés közben ezt gondolja:
„Nekem van időm itt állni!”
S látni rajta, hogy érzi a maga teljes fölényét, és biztos a győzelemben. Tőle
három méternyire, a kapu jobb sarkánál, a magasban, megszakadt a csatorna, és
oly vastag vízsugár zúdul belőle a járdára, akár egy kisebb vízesés. Annál
feltűnőbb a fiú nyugalma. De akik arra figyelnek, azt is látják, hogy e
pillanatban kitárul fölötte egy ablak, és a résben hatvan év körüli, lóarcú
nő jelenik meg, s éneklő hangon szól, mintha dédelgetné a fiát:
— Gyere be, Ármin, ne csinálj cirkuszt!
De a pizsamás alak meg se mozdul.
— Hallod, Ármin?! Nézd, hogy bámulnak az emberek!
A fiú továbbra is nyugodtan cigarettázik.
— Most mit makacskodsz? Apádnak teljesen igaza van... Húsz lej elég zsebpénznek
egy napra...
A pénz említésére a fiú elhajítja a cigarettavéget, gondolkozik egy keveset,
utána megrázza a fejét:
— Huszonöt!... Egy banival se kevesebb! Az anya már kezd kétségbeesni:
— Ne tégy nevetségessé, édes Árminom!...
A dédelgetett azonban hajthatatlan:
— Huszonöt vagy semmi!... Nem alkuszom! Az anya hangjából előbújik a sírás:
— Azt hiszed, milliomosok vagyunk, fiam?
De a pizsamás jelenséget semmi sem indítja meg, semmi sem rázza fel. Azzal sem
törődik, hogy becsukódik fölötte az ablak, s hogy az édesanyja végső kétségbeesésében
úgy lépett hátra és libbentette vissza a függönyt, mint aki halotti leplet borít
magára. Sőt az sem érdekli, hogy váratlanul ismét tombolni kezd a zivatar. Ő
csak áll gőgös fölénynyel, és nem enged a követeléséből.
Végül ismét kinyílik az ablak, és a sötétbe öltözött, vékony és szigorú képű
apa hajol ki; tekintete fenyegető, de egyelőre ügyel a presztizsére, és beéri
ugyanazzal a gúnyos megvetéssel, amellyel a fia pillant vissza rá a járdáról.
Aztán csak úgy fél szájjal odasziszegi a szégyent hozó lázadónak:
— Mars be, úrfi, egykettő!...
A felszólításra a fiú meghökkenve, sértődötten kiugrik az eresz alól, mintha
az apa a fejére akart volna sújtani. Egymásra mered a szigorú bőgőnyak és a
kerek réztányér-szemtelenség, amely már-már ragyogni kezd valami tápláló kárörömtől.
— Mit mondtál nekem?! — kérdi kihívón. — Mit merészeltél nekem
az imént mondani?!...
Az apa látszólag még bízik önmagában:
— Azt mondtam, hogy mars be!
— Igen?! No ezt megbánod!
És a kedvenc azzal már át is ugrik a kapu másik felébe, ahol a kettévált csatornából
robajlón szakad a víz, és beáll a zuhatag alá, a szemközti kapuk alatt pedig
egyszerre fölzeng a kacagás. Az emberek öszszevissza kiabálnak, füttyentés,
kukorékolás, macskanyávogás hallatszik, mintha a fedezékbe húzódó és elakadt
népség most kárpótolni akarná magát az elvesztegetett időért.
— Ári, hagyd abba, mert telefonozok a mentőkért! — ordítja az apa,
derékig kihajolva az ablakon. — Hagy abba, te gazember! ...
— Huszonöt! — kiáltja a fiú széttárt karral a zuhatag alól. —
Mit képzeltek, egy huszasból fogok kávézni, cigarettázni, nőt kísérgetni?!...
Add írásba, hogy huszonötöt garantálsz!...
És tüntetőn és elszántan szétveti a lábát és még előre is dől, nehogy a vastag
vízsugár leverje a járdára, de azért minél nagyobb felületen zúduljon rá, míg
végül szétáztatja őt, vagy összetöri a csontjait, ha ki nem váltják innen, legújabb
követelése szerint.
És a harc végül az ő javára dől el, mert az apa a megújuló hahotázásra, macskazenére
papírt, tollat kap elő, gyorsan ír néhány sort, odakanyarítja a névét, és remegő
kézzel bár, de kinyújtja a kötelezvényt az ablakon; a fiú tétován, szemébe csüngő
hajjal, vigyorogva megy oda; elkapja az iratot, aztán pimaszul ismét fölpillant
az apjára.
— No, látód milyen egyszerű az egész!...— szól vigyorogva. —
Ha okosabb lettél volna, most nem röhögnének rajtad az emberek!...
És miközben befelé indul, egyre csóválja a fejét...
NÁTHAJÁRVÁNY
Turistacsoportunk aznap az Ermitázs képtárát tekintette meg. Áhítatos kószálás
közben láttam néhány megrendült embert, ,s engem is fölzaklatott és a lelkem
mélyéig meghatott jópár festmény. Főként a Rembrandt-terem nyűgözött le, s abban
is A tékozló fiú, amint megtérvén úttalan útjairól, végtelen csatangolásából,
bűnbánón, reszkető szívvel, de ugyanakkor lelkének szinte fölujjongó diadalával
is odaborul atyja elé, hogy elnyerje annak bocsánatát.
Olyan ez a kép, mint egy látomás, mint egy kinyilatkoztatás: tenyérnyi színfoltjai
felisznak és elmosnak mindent, ami mellékes, ami csak egy villanásra is elterelhetné
a figyelmet a lényegről. S aztán a hazatérés mozdulata, ahogy a fiú, egyik saruját
elhagyva valósággal odabukik, odazuhan az apa lábához... De vajon ekkora örömöt
le tud-e mérni egyetlen ember? Nem méltó ez a fölemelő látvány arra, hogy mielőbb
tudomást szerezzen róla az egész környék? Rembrandt bizonyára azért festett
oda az apa mellé egy másik öreget is, hogy a kívülálló mérsékelt csodálkozásával
részint ellenpontozza a jelenet idillikus mivoltát, másrészt hogy jelezze benne
a hírvivőt is...
De nem a festményről akarok én beszélni: egy embert szeretnék az olvasó elé
idézni, aki azon a délelőttön velünk volt, a mi csoportunkban, s akit régóta
ismerek, de akivel megbarátkozni nem tudtam soha. Komor, zárkózott s gyanakvó
ember, aki mindenkiben ellenséget lát. Annál jobban meglepődtem, amikor a képtár
hűvös labirintusából a nagy napsütötte térre kijutva megláttam őt; kissé félrehúzódott
a többiektől, úgy állt a járdaszélen magányosan, s a könnyeit törölgette.
Már kezdetben számot vetettem azzal, hogy végül is ugyanabból a városból vagyunk,
s illetlenség volna, ha idősebb útitársam iránt nem mutatnék figyelmet, érdeklődést;
a cipekedésben eddig is segítségére voltam, most pedig odaléptem hozzá, és azt
kérdeztem:
— Mi történt, öreg huszár?...
— A fene tudja! — mondta ő, zsebkendőjét ismét a szeméhez nyomogatva,
és kissé félrefordult tőlem is, aztán úgy dünnyögte, mintha a tenyerét a szájára
szorította volna. — Lehet, hogy a huzattól könnyezem... Vagy valami szibériai
nátha környékezett meg...
Mikor azonban reám nézett; már láttam, hogy egyébről van szó: hogy nem a kín
és az erőlködés homályosította el a szemét, hanem valami tovarohanó belső zivatar,
amely meglepte, amelyet nem tudott visszafojtani, de amelyért panasz helyett
hálásnak kellett volna lennie, hisz valósággal felüdült tőle; arcán elernyedtek
a feszülő izmok, s valahogy az egész ember fellazult, mintha megadta volna magát
az élet látható, és láthatatlan örömeinek.
Ennek ellenére hallgatott, igyekezett eltitkolni a valódi okot; alig telepedtünk
azonban le a társaskocsiban, máris a vállam fölött imbolygott a feje, és a nyakamba
meg az arcomba csapott izgatottságának forró lehelete-.
— Maga látta Leonardónak azt a kis festményét a szoptató Madonnával?...
Ott álltam, kérem, perceken át, és nem tudtam elmozdulni... Ha észrevette, le
is szakadtam a csoporttól... .De hogy is ne szakadtam volna le, hiszen ilyet
én még sosem láttam... Már az is csodálatos, ahogy az a huncut csecsemő elengedi
a mellbimbót, és incselkedőn a néző felé fordul... Az ember szinte hallani véli,
amint cuppan a szája, és ajkán kétoldalt leszaladnak a tejcseppek, mint a gyöngyszemek...
A TENGERÉSZ KEDVESE
1
Délután úgy öt és hat között kék párában derengett az új városnegyed, s mivel
igen közel volt ide az erdő, olykor hűvös, fanyar illat lebbent át a házak hasábjai
között, mintha frissen metszett nyírfavesszőket suhogtatnának.
Pedig aligha lehetett szó bármiféle zajról, hiszen a csendrendelet szerint erre
az időre még a labdázást is abba kellett hagyni, nemhogy a lépcsőházi ricsajgást
vagy szőnyegverést. A tapintatosabb lakók még járni is halkabban jártak.
Ebben a csendben úgy hatott a hírtelen támadt kiáltozás, mintha a Lajtorja utca
II/B. tömbházának kilencedik emeletén tűz ütött volna ki. Valaki részegen bömbölt
odafent, és az üvegcsörrenés után aláhulló szilánkok megcsillantak a magasban.
Utána hangok hallatszottak:
— Mi történt?!
— Urassi, a szabó, megint betintázott!
— Most meg egy cipőkanál hullott alá!
— Az nem cipőkanál, hanem egy eleven hal!... Nem látja, hogy hal?!...
— Biztosan széttörte az akváriumot is!...
— Hallgassanak!... A csendrendelet tiltja a kiabálást!...
— Miért hallgassak, amikor a boldogságtól ordítani tudnék?!
— Ordítani? Ne vicceljen! Engem öl meg a kacagás!
— Máskor én is röhögök ezen a részeg disznón, de most épp álmomból vert
fel! No de mindegy. Élvezzük a helyzetet!
— Igaza van! Erre az állatra nem lehet haragudni! S ha meggondoljuk, végül
is ingyencirkuszt látunk... — — Odanézzenek: „És szállá alá
a vasalódeszka!” Hát nem mókás ember ez a szabó?
— Esküszöm, egy dekát se lehet rá haragudni! Minden aláhajigált holmi
egy-egy poén!
— A múlt héten a szemetesvödröt dobta ki az ablakon, és közben ezt üvöltötte:
„Egy Urassi legyen nagyvonalú!”
Óriás kacagás, aztán a lakók egyenként visszahúzódnak; valaki kedélyesen ásítva
megjegyzi:
— Állatian mulattam! Ehhez képest a csend unalmas lett volna!
2
Másnap öt és hat között ismét kék párában derengett az új negyed; s mivel még
mindig közel volt ide az erdő, megintcsak hűvös fanyar illat lebbent át olykor-olykor
a tömbházak között; persze, most sem lehetett szó semmiféle zajról, hiszen amint
láttuk, a csendrendelet ezt szigorúan megtiltotta.
Annál meglepőbb volt, hogy ugyancsak a Lajtorja utca II/B. tömbházának a tetejében
kezdett sikoltozni egy nő, mégpedig közvetlenül a betonfedél alatt, a tizedik
emeleten. Valami boldog s mégis velőtrázó sikoltás volt ez, ahogy mondani szokták,
s hol elakadt, hol ismét kisüvöltött a réseken, mint a frissen hasított acélszalag.
A rövidebb szünetekben úgy tűnt, mintha a nőnek a mellére léptek volna, s ő
az eltipró lábat simogatva, önkívületben sóhajtaná:
,,Ó, te életem, te halálom... Te gyönyörűségem!...”
Az ablakok úgy pattantak hátra, mint a kakukkosórán, és a résekben egy-egy női
vagy férfi fej bukkant elő.
— Mi történt?!
— Mi hogy történt volna? Hazajött a tengerész, és most vitorlát feszítenek
Marfával, a büféslánynyal!
— — Azzal a tramplival?
— Azzal hát. Minden harmadik hónapban ugyanez a cirkusz. A matróz vőlegény
kiköt odafönn, és kezdődik a visibálás, a sikoltozás!
— Boldogságában sikoltozik, higgyék el.
— Akkor is fogja be a pofáját! Kit érdekel egy ilyen szajhának a boldogsága?!
— De hiszen vőlegény és menyasszony...
— Engem akkor is fölháborít a hangja!...
— Engem is, pedig én nő vagyok...
— Hogy sülne ki a szeme a kancájának!
— Más miért tudja némán elviselni a férfi közeledését?!...
— Büdös ringyó!
— Ha egy nő el tudja viselni a rámért szenvedést, akkor a rámért boldogságot
sem kell szétsikoltoznia. Világos?
— No, tessék, most ismét sikolt!
— És épp a csendrendelet idején!
— Hívjuk ide Juványét a szomszéd tömbházból, hadd sózzon rá ismét háromszáz
lej pénzbüntetést, mint a múltkor!
A lakók egyszerre üvölteni kezdik a Juványé nevét; aztán csend lesz, s aki utoljára
csukja be az ablakot, kedélyesen ásítva mondja:
— No, hála istennek, hogy már jön az őrmester!... Elvégre mégiscsak arcátlanság
így szétsikoltozni a boldogságot...
GŐZFÜRDŐ
Rápóti úr a gőzfürdőből jött. Könnyű, megindult állapotban volt, kiadta a mérgét,
ahogy mondani szokás. „Mert az igazság az, hogy a szervezetben felgyűlt
káros anyagoknak csupán egy része távozik a vizelettel; de amikor bőrünk felületén
ezernyi kis kapu kitárul, tüstént újjászületünk. Ezért, imádom a gőzfürdőt!”
Miközben sétabotjával böködte a járdát, ünnepélyesen piros volt az arca, s ő
egyre erősebb vágyat érzett, hogy valami őszinte és megható tényt közöljön a
világgal. Épp akkor pillantotta meg Romvári urat, aki a túlsó járdán közeledett.
Régebb, mint barátok és gyógyszerész kollégák, együtt jártak a gőzfürdőbe is,
de Romi lassan elaggott, gyámoltalan lett, félt, hogy a nyákos cementen megcsúszik,
és azóta egyre ritkábban találkoztak.
Romvári úr most valósággal vonszolta kalucsniba bujtatott lábait. Vértelen nyakbőre
mint fehér nyakkendőgöb dudorodott öltönye fölött, tekintetében a nagyothalló
emberek magányos szomorúsága sötétlett. Rápóti úr viszont, mintha tüntetően
jelezni akarná, hogy vele még nem tudott elbánni az idő, frissen eléje került,
és belékarolt. Így mentek végig a régi belvárosi utcán a Lábasházig. Akkor Rápóti
úr megállt, még inkább elvörösödött, és így szólt:
— Már rég el akarom mondani valakinek, hogy egy dologra büszke vagyok.
Igenis büszke!
Romvári értetlen-szolgálatkészen pillantott rá; kis ideig várta a kinyilatkoztatás
megismétlését, aztán megkérdezte:
— Mi, mi vagy te, kérlek?...
— Büszke! — vágta rá a régi bajtárs, és még ki is húzta magát. —
Azt mondtam, hogy büszke!
Romi ismét ránézett, de mert most sem értett semmit, tekintete riadtan rebbent
a villanyoszlopra függesztett hulladékkosárra, onnan meg vissza Rápótira.
— Én is voltam így! — legyintett. — Ne törődj vele. Négy-öt
nap alatt elmúlik!
— Hát azt nemigen hiszem! — kiáltotta vidáman a föllelkesült barát.
— És nem is akarom, hogy elmúljék!
De Romvári úr makacsul legyintett:
— Az időváltozás okozza, egyedül az időváltozás! Az éjszaka rajtam is
facsaró víz lett a hálóköntös!
Átvágtak a zebrán a Mátyás-szobor felé. Rápóti arcán még mindig a türelem mosolya
derengett. Zsebkendőjével megtörölte az arcát, köhintett, és kezdte elölről:
— Azért vagyok büszke, mert még soha senkinek nem okoztam fájdalmat. És
ez nagyon jó érzés, érted?
Válaszként Romvárinak nevetve elnyílt a szája:
— Hiszen tudom én, milyen a gőzben. Nem kell engem csábítani. De a múltkor
is megcsúsztam, és a fenekemre csüccsentem!
Ez a süketség már sok volt, ingerlőén sok, és Rápóti úr jó ideig nem is kísérletezett
tovább. Leültek az egyik padra, a szobor mellé, nézték a hancurozó gyerekeket,
akik a fehér kőoszlopok között bujkáltak, s hol az egyik, hol a másik álló ércalak
lábai mögül bukkantak elő. Romvári végül levette a kalapját, és sokáig figyelmesen
nézett bele, de félig megbántott társa továbbra is csak a gyerekeket figyelte.
Különösen az egyik kisfiút, aki apró kavicsokat hajigált Bocskai diadalkiáltásra
nyitott szájába, aztán egy másikat, aki Kinizsi karján egyensúlyozott. Hát nem
felháborító? — gondolta. — Egyszer akarja megvallani élete nagy
büszkeségét, s akkor sincs kinek!
— Én még soha nem bántottam senkit! — kiáltott fél hirtelen.
De Romi még mindig a kalapjába meredt.
— Ötven év alatt egyszer sem pörlekedtem, nem voltam törvényszéken...
Romvári fölpillantott, de mintha csak sejtelem lett volna számára a másik hangja,
ismét visszasüppedt magányos szomorúságába. Rápóti úr viszont ekkor már fölugrott,
és üvöltve, fenyegetőn elindult a szoborcsoport felé.
— Én még egy ujjal sem nyúltam senkihez, a kutyaistenét!
És már ott csapkodott sétabotjával az ércalakok között, és a gyerekek sikoltva
menekültek előle. Egyiknek a derekára zuhant az ütés, a másiknak tojásnyi dudor
nőtt a fejére a bot nyomán.
Néhány perc múlva, amikor a sétapálca megmaradt csonkját lóbálva Rápóti úr kifulladtan
lépkedett Romvári mellett, az öreg bajtárs, mint aki hirtelen visszaidézett
valamit, így szólt:
— Még most sem értem, mit akartál nekem az imént mondani: szóval mire
is vagy te büszke?...
EGYSZER ÉN IS HARANGOZTAM
Ha lehunyom a szemem, és a szülőföldemre gondolok, a külvárosokra és a belvárosi
utcákra, a Házsongárdra meg a hóstáti negyedre, az Irisz-telepre és a Csillaghegyre,
a Kálvária-templomra és a Rabok kertjére, gyöngéd képek vonulnak tova előttem,
mint tavaszi félálomban, s ilyenkor látom igazán, hogy mi mindenre is emlékszem.
Érzem, hogy a leheletem tejszagú, hogy zsenge bordáim szinte ropognak a friss
levegőn, és járáshoz alig szoktatott talpam külön-külön csiklandozza valamennyi
homokszem, miközben leereszkedem valami homályos patakmederbe, a hatalmas és
méregzöld keserűlapik közé, ahonnan hűvös iszapszag csap fel, és egy lila fazék
sejlik elő a borzongatóan titokzatos parti bokor alól.
A szülőföld lebegő teknő a bodzabokrok árnyékolta malomárok vizén és boldog
sejtés, hogy az ismeretlen kanyarok, sötét hidaljak, bolgárkertek paradicsom-
és mentaillatú partjai után egyszer kijutok a végtelen kék tengerre.
A szülőföld három szem sárga szilva egy fekete sírkőlapon, és az a gyerekes
meggyőződés, hogy miközben a kövön átmelegedett gyümölcsöt majszolom a Házsongárdi
temetőben, dédnagyapáim húsából táplálkozom, akikhez lenyúlik a szilvafa gyökere.
A szülőföld hársillatú szorongás, egy kép, amely fölidézi, hogy ott kuporgok
a Farkas utcai vén fa lombjai között, s miközben óvatosan szedegetem a virágot,
nehogy a járdán tovakocogó emberek észrevegyenek, és fölhívják rám a rendőr
figyelmét, egy szépen berendezett szoba homályát kémlelem, amelyben fiatal pár
ölelkezik.
A szülőföld egy apró hal, amelyet a lezárt malomárok pangó vizéből halásztam
ki édesanyám szakadt selyemharisnyájával, hogy aztán kannába téve átnyargaljak
vele a városon, mintha meg volnék győződve, hogy a halacska hasában gyémántdarab
rejlik.
A szülőföld gyertyafényes viskóból kiszüremlő fohász, egy asszony suttogó hangja,
aki kilenc keddi böjtöt fogadott, csak hogy előkerüljön a sárga foltos macskája.
A szülőföld édes és érces harangszó, amely az aranyló galuskákat ringatja a
vasárnapi húslevesben.
A szülőföld a katonazenekar felfújt képű trombitása, akinek ringatózó lépkedése
közben a hátába lehel a nagydobot vonszoló póniló.
A szülőföld az a hely, ahol legtitkosabb és leggyotrőbb vágyam volt, hogy napokig
magamban lehessek egy Chifor nevű tulajdonos szódavíztöltő-telepén, s kedvemre
leihassam magam a sasszájú üvegekből felszökő életelixírrel...
A szülőföld óriási hiribigomba, amelynek tetejéről látni lehet a kék párában
derengő kedves várost.
A szülőföld a szőke Szamos, amely egy tébolyodott pillanatában úgy rohant alá
a Gyalui-havasok felől a városba, hogy a kunyhóban, amelyet elragadott, még
félénken pislogott a petróleumlámpa...
A szülőföld az ősi református kollégium, amelynek ablakában sápadtan izzó arccal
könyököl Apáczai Csere János.
A szülőföld Mátyás király csizmája, amelybe oly félénk kíváncsisággal pillantottam,
akár egy vulkán kráterébe.
A szülőföld nedves tornyok csillogása, eső utáni napsütés, kaporillat és Brassai
Sámuel papírbillentyűzetű zongorájának halk akkordjai.
A szülőföld az a város, ahol egyszer én is harangoztam a Szent Mihály-templom
tornyában, csimpaszkodva a súlyos kötélbe, miközben a diadaltól kiáltozni, a
félelemtől pedig jajgatni szerettem volna, hiszen néha úgy éreztem, hogy a harang
fölkap, és kiröppenek a fenti keskeny ablakon, ahol a galambok közlekednek;
a harangozó azonban némán és szigorúan állt mellettem, mintha biztatna: húzzad
csak, fiam, húzzad, a te városodnak harangozol estére, és úgy is illenék, hogy
minden itt lakó egyszer harangozzon ebben a toronyban!
És azóta a szülőföld számomra halk, de folyamatos harangzúgás, amely a napfényt
ringatja és az aranyló galuskákat a vasárnapi húslevesben, és a galambokat lebegteti
a magasban, és a port Mátyás csizmái körül, és elmélyíti a ráncokat Apáczai
arcán, de egy kis mosolyt is megrezzent rajta, és hintáztatja a Szamos szőke
habjait és a hársfák lombját és az emlékeket és az eperszínű fényképeket a falon,
nagyapám és nagyanyám arcát. És a szívemet, hogy erősödjék benne a bizalom:
jó volt itt élni, ebben a városban, ha olykor a szorongató idő körbefogta is,
hogy vádaskodón meggyűlöltesse vélünk őt: vajon a köveidet megehetik-e a bennrekedt
éhezettek? — nevetett az arcába.
Én azonban leszegtem a fejem, és a földre néztem, hogy ne lássam a Város zavarát.
De nem vágytam el se Párizsba, se Londonba vagy Rómába. Hiszen szülőt nem választhat
magának az ember. Ami pedig a többit illeti: tudtam, hogy még a sírköveken is
találok két-három szem szilvát vagy pirosbelű körtét, mert Kolozsvár szeszélyes
lakói még a Házsongárdot is teleültették gyümölcsfákkal...
BETŰEVŐK HŰTLENSÉGE
Operaelőadásról indultam vissza a szállodába, abban a városkában, ahol gyárunk
küldötteként mintaárut mutattam be — mesélte vegyészmérnök barátom. —
Vagy háromszáz lépés után, mikor át kellett volna gyalogolni egy keskeny hídon,
elakadtam. Tucatnyi ember torpant meg előttem. Gyámoltalanul összeszorultak,
mint a juhok veszély idején. Jobb kézről, a mederben, bizonytalan fényeket himbált
a szél; olykor hordalék- meg iszapszag csapott meg, és rossz sejtés borzongott
át bennem. De hát mi történt? Előbb lábujjhegyre ágaskodtam, aztán fölkínlódtam
magam a meszelt kőkorlátra, s onnan ezt láttam: a híd innenső és túlsó végében
egy-egy böhöm alak négykézláb körbe-körbe forgott, egyfolytában csaholt, és
senkit sem engedett a hídra lépni. Sőt, olykor hörögve vetette magát a rémült
és tehetetlen emberek felé, akár a fölhergelt kutya. Senki sem szólt, senki
sem mozdult. Én magam is éreztem, ha kihívón elindulnék a részeg és őrjöngő
huligánok felé, szétszaggatnának. Dermedten álltunk hát perceken át, hátha erre
téved egy rendőr. E várakozás közben fekete köpenyes férfi tűnt fel a gyalogjárón,
és kezében úgy világított a nyitott könyv, mintha foszforos betűkkel volna nyomtatva.
Méltóságos léptei és erős szemöldökcsontjai láttán, amelyeket kemény vonalakkal
rajzolt ki a világító írás, mindenikünk megérezte: ez át fog menni! Ennek hatalom
van a kezében... Talán a könyv a hatalma; talán csak egy titkos szó; de ez átmegy!...
S mindjárt a megkönnyebbülés alélt izgalmával nyitottunk neki utat. A fekete
köpenyes most megállt, végignézett a hídon, aztán olyasmi történt, amire még
csak nem is gondoltunk, s amit sohasem felejtek el. Mert ahelyett, hogy egy
szót is szólt volna, a könyvet a fogai közé vette, ő is négykézlábra ereszkedett,
és szűkölve és vonítva átugrált a hídon. A két kutyaember éber, de beleegyező
tekintettel kísérte őt, és csak akkor kezdett el veszettül ugatni, amikor látta,
hogy a falkabéli, mihelyt a túloldalra ér, ismét két lábra áll, és az öklét
rázva kiáltozni kezd: TILTAKOZOM!... A HUSZADIK SZÁZAD... AZ EGÉSZ EMBERISÉG
NEVÉBEN TILTAKOZOM!... ÉS HARCOLNI FOGOK AZ ERŐSZAK ELLEN!... HARCOLNI AZ UTOLSÓ
CSEPP VÉREMIG!...
A ZÖLD SZÍN REMÉNYT JELENT
Gajzágót dülmiriggyel műtötték, hónapok óta lábadozik, és rövid sétáira is csak
felesége kíséretében indul el; mindig az utca közepén mennek, és az öreg buzgón
emelgeti a lábait, térdből kissé meghajlítva, ahogy a katonásdit játszó gyermekek
lépkednek; sétabotját jobb karjára akasztja, bal karja pedig ütemesen leng az
asszony kezének vezénylő mozdulatára.
A fejét azonban fölszegi, arcán, mint az olvadt gyertyák, puhán csüngnek az
erek, de az ajka körül makacs elhatározás szigorodik, mintha ezt gondolná; igen,
még élni kell és élni is fogok, bor nélkül és cigaretta nélkül is, finom falatok
és ízes savak nélkül is, víz és levegő nélkül is, hohó, megálljatok csak: élni
fogok én élet nélkül is!
És eszébe jut, hogy mennyire féltették őt az utcában; hiszen nagy bátorság kell
ahhoz, hogy valaki hetvenéves korában kés alá feküdjék — mondták, és igazuk
is volt; csupán azt felejtették el, hogy ő nem akárki, hanem Gajzágó József!
S ezen most ismét elmosolyodik; de mindjárt utána meg is torpan, és két kézre
fogott sétabotjával köldökből hirtelen megtámasztja magát, mintha félne, hogy
nem tud megállni. Pistit nézi, tízéves unokáját, aki a kapura fölkapaszkodva
babrál a retesszel.
„Fene a dolgodat! — gondolja Gajzágó kissé meghatódott szemrehányással.
— Még mindig nem tudod kinyitni, ugye?! Mert csak olyankor jössz hozzám,
ha pénzre van szükséged!” S mint aki a sétákban visszanyerte erejét és
pátriárka-tekintélyét, mély, zengő hangon szólal meg:
— Hallod-e, Pisti?! Mindjárt a fenekedre húzok, csak rángasd azt a kaput!
A fiú leugrik a járdára, és elvörösödve mosolyog, de már az öreg sem haragszik;
sőt szinte megindultan folytatja:
— Látod, látod: ha gyakrabban látogatnál erre, a te pénzügyminiszteredhez,
lefesthetnők szép zöldre a kerítést. Mert a zöld szín reményt jelent, azt tudod-e?...
A fiú hátrapillant, nézi a kerítés fakó, szikkadt és fölszálkásodott: léceit,
aztán a nagyapjára néz, és idegenkedve feleli:
— Ezt már nincs miért lefesteni... Édesanyám azt mondta, hogy nagytata
úgysem él sokáig... És ha meghal, eladjuk a házat, nagymama pedig nálunk fog
lakni a mosókonyhában...
VESEÁTÜLTETÉS
Hé, főúr!... Jöjjön ide, hallgasson meg — legalább maga ne forduljon el
tőlem, hisz nem ittam sokat, és tudom, mit beszélek... A könnyeim sem részeg
könnyek, csupán a megbánás facsarja belőlem szüntelen a vizet, mintha ezzel
is pihentetni akarnám a vesémet, vagyis a drága jó édesanyám veséjét... Miért
néz rám oly kétkedőn?... Igenis, az ő veséjéről van szó, e csodás asszony veséjéről,
aki három évvel ezelőtt úgy nyújtotta felém testének e tiszta kis kútját, mint
életvízzel teli kelyhet... Akkor is az ital rombolt le engem; karom-lábam hatalmasra
duzzadt, mint egy elefántkórosé, óriásira dagadt fejem eltakarta a párnát, s
ha valaki szólított, a két kezemmel kellett fölnyitnom szemem betemetett gödreit,
hogy valamennyire lássak... Már lemondtak rólam, külön szobába tettek, és csak
ritkán tértem magamhoz a mérgező anyagok párájából, amely a vesék elárasztott
gátja fölött egyenesen agyamra tódult... Uramisten, milyen gyötrelmeket éltem
át!... De egyszer, amint föleszméltem, valami könnyebbséget éreztem: a szaggató
görcs is megszűnt a fejemben, arcom valamelyest lelohadt, és ide-oda mozgó fehér
foltok tűntek fel előttem: bizonyára az orvosok fehér köpenyes alakjai voltak...
Később hangokat hallottam, sőt, valaki fölém hajolt, és megértettem, amint így
szólt: „Szegény édesanyja a saját veséjét áldozta fel magáért! Ha
lábra áll, térjen észre, és hagyjon fel az iszákossággal, megértette?”
De én nem tértem észre, főúr, és nem becsültem meg magam, és már édesanyám
veséjét is elnyűttem, az ő szent ajándékát, amellyel megtoldotta örökségemet,
hiszen egészséges kis vesécskékkel szült engem... Ó, mennyire sajnálom őt, és
hogy restellem magam!... Néha ordítani tudnék a fájdalomtól... Be latja, mégis
kacagok, igenis kacagok!... Mert amit az imént mondtam, hazugság volt, a legocsmányabb
hazugság!... Pfuj!... Szembe kellene köpnöm magam, ha volna bennem egy parányi
becsület... De nincs, drága jó uram, nincs egy deka sem, verjen meg engem az
Isten... Mert az a baj, tudja, hogy apámtól farkasszívet örököltem; nem is egyet,
hanem kettőt!... Az egyik baloldalt dobog, a másik jobb kézről, és akkor hiába
a vese és a máj, hiába akár az agy is, mert a szív mindent elront!... Adjon
hát még egy túr kevertet, főúr, mert úgy sajognak a szíveim... Hátha legalább
az egyiket el tudom zsibbasztani pálinkával, főúr!...
A FELÜGYELŐ BOSSZÚJA
Tanügyi ellenőrzésre mentem ki a megyétől hetven kilométerre fekvő Cicihegyre.
Nem tudom, a község honnan kaphatta a nevét, mert a környéken egyetlen hegyet
se látni. Bizonyara valamelyik meredekebb szőlődomb idézte fel az ismeretlen
névadóban, a csecs képzetét... Galbács, a fizikatanár, rimánkodó levelet írt:
menjek ki, és vizsgáljam meg az életkörülményeit, mert ha tovább is ott kell
tanítania, bedilizik, nem is beszélvén a feleségéről, aki búskomor lett, és
már csak árnyéka egykori önmagának... Mindezt kissé furcsállottam, mert Cicihegy
az országút két oldalán fekszik, rendszeres autóbuszjárat köti össze a várossal,
és vasútállomása is van. Hogy is lehetne egy napon emlegetni azokkal a valóban
eldugott, sáros falvakkal, ahol a tanárnak gumicsizmában kell járnia, és még
petróleummal világítanak!
Késő délután érkeztem meg motorkerékpáromon, és miután az igazgatóval megbeszéltem
néhány dolgot, mindjárt átmentem Galbácsékhoz. A kúriára emlékeztető, hatalmas
udvaron két szőke és pufók kisfiú szaladgált, arcuk, kezük maszatos volt. Mikor
beléptem a lakásba, és megláttam az asszonykát, szinte felnevettem: nem volt
sem sovány, sem búskomor, sőt a kerek arca és a fénylő tekintete valahogy ellentétben
állt pergő, panaszos beszédével: „Higgye el, nekem az opera az életem,
a Csárdáskirálynőt például tizenötször is megnéztem... Most épp: a Kaméliás
hölgy van műsoron, de képtelen vagyok időt szakítani, hogy egy estét a városban
töltsek... De nemcsak az operáról van szó... Ezer más művelődési-szórakozási
lehetőségtől esik el az ember...” Galbács, mintha nem hitte volna, hogy
meglátogatom, s mintha csupán az asszony biztatására írt volna nekem, most zavartan
szuszogott, cigarettázott, járt fel-alá az ebédlőben, és végül csak annyit mondott:
„Az biztos, hogy városon más, egészen más... Noha ott nehezen kapnánk
ilyen szép, nagy lakást meg kertet.” Az asszony azonban rögtön letorkolta,
ezt a pár szót is könnyelmű alkudozásnak érezte: „Miért nehezen?!... Ahogy
más kap, mi is kapnánk, csak ne légy olyan pápáláptyé, mint eddig!...”
S hogy a hirtelen támadt zavart eloszlassa, szilvapálinkával kínált, és a pálinkásüveg
mellé gyümölcstálat tett, amelyen, nagy meglepetésemre, frissen szedett és üdén
csillogó földiepret pillantottam meg — március közepén!! Régi szokásom,
hogy a tömény italhoz, ha van rá mód, szeretem valamilyen gyümölccsel
megízesíteni a számat, s mindjárt föl is kaptam a tálról egy szem földiepret;
e mozdulat közben jóságosan suhant át bennem: „Talán mégis tenni kéne
valamit Galbácsékért, ha már annyira visszavágynak a városba...„ De mindjárt
utána szinte felordítottam, mert reccsenve kitört az egyik fogam, és a szám
megtelt dohos-festékes gipsz ízével. „Ugye milyen élethű földieper? —
kérdezte az asszonyka, aki nem látott semmit. — Ez az én asztalom dísze!
Ausztriából hozattam még a télen!”
Kitört fogamat óvatosan a zsebkendőmbe hullattam, majd zsebre vágtam. Ezek után
hiába marasztottak vacsorára; azt hazudtam, hogy a feleségem beteg, estére mindenképpen
vissza kell térnem hozzá, s pár perc múlva már az országúton robogtam.
„Őrültség volna nektek innen elmozdulni! — gondoltam felbőszülve.
— Jól vagytok ti itt, nagyon is jól!... Ez a környezet lassan talán átformál
benneteket... Egyébként semmiben sem szenvedtek szükséget!... Sőt ízlésetek
szerint még a földiepret is egyenesen Bécsből hozatjátok!”
SZOBAFOGSÁG
Tudom, hogy nehéz velem kijönni, de viseljetek el valahogy! — kiáltozott
Testőr, és úgy ment végig a konyhán, mintha ez volna az intrádája. — Hiszen
én érettetek veszekszem, verekszem, bohóckodom; érettetek feszíttetem keresztre
magam naponta, és ti mégse szerettek engem?!... Hát akkor kiket szerrettek,
mondjátok meg, hogy én is igyekezzem olyan lenni: a mélákat, csöndeseket, nyálasokat,
akikkel nincs soha semmi baj?... No látod, én ezeket patkányméreggel irtanám
ki, édes apikám!...
A közíró abroncsként szorította ujjait a homlokára, és már-már felnyögött a
színész ismétlődő rohamaitól; azért is jött ki a dolgozószobából a konyhába,
mert remélte, hogy itt közömbösebb dolgokra terelődik a beszélgetés; Testőr
azonban úgy érezte, hogy csupán a díszlet változott, s még magasabb hangon folytatta.
Fülledt augusztusi este volt, a szomszédra nyíló ablak mögött diófa koronájának
sötét tömbje komorlott, s olykor, a színész mozgó árnyékát látván, el-elmordult
a kuvasz.
— Ne üvölts úgy, könyörgöm! — mondta a közíró, és sírósan pillantott
föl. — Mindjárt talpon lesz az egész utca!
— Hát aztán?! — A színész derűs megütközéssel nevetett. —
Legalább bohócot lássanak, ha már színházba nem járnak... Egyébként a te utcád
azt az Isten háta mögötti kisvárost idézi föl bennem, ahol Thália szekéréből
kiborultam!
És miközben a házigazda csüggedten és megadón visszahajtotta az asztalra a fejét,
elmondta neki e történetet.
Este érkezett meg vidékre; a kisváros hamar elnéptelenedett, csak egy emeletes
épület ablakai szórtak erős fényt a piactér közelében, s ő már messziről tudta,
hogy báloznak. A zenekarból, amely a Katyusát játszotta, kirikított a harmonika
szólója, néhányan borízűen kornyikáltak, mások az ütemet verték csattogó tenyérrel,
és a kerekre nyírt fejek, mint valami nagy szőrlabdák, egyenesen szálldostak
fölfelé. Testőr kigombolt felöltőben állt a járdaszélen, s mihelyt elhallgatott
a zenekar, a zsebéből összekapart ötbanisokkal többször is megcélozta az ablakot,
míg végül mellényre vetkőzött zömök férfi hajolt ki a sötétbe: „Ki marháskodik
ott?” — nézett le a mélybe, ahol egy áhítatos arc lebegett. „Én
vagyok, Testőr Gyula, a színészetek: hát nem is örültök, hogy megjöttem?”
A köpcös mogorván tűnődött, mint akit épp a borospohara mellől rángattak félre
e pillanatnyi táncszünetben, aztán visszahúzódott: „Menjen dolgára, ez
zárt körű összejövetel!” A komédiás megrázta a fejét, mint aki azon bosszankodik,
hogy nem ismerték fel, és dühében a legnagyobb színészek nevét kiáltotta a magasba,
de a mellényes, mielőtt berántotta volna az ablakot, még beletalpalt a szavaival:
„Ide figyeljen, atyafi; tőlem lehet Lőrinc Olivér vagy bárki, akkor is
azt mondom, menjen az anyjába!” Testőr arca most csalódottan a föld felé
billent, és a fénnyel együtt a mosoly is leszaladt róla. „Az anyámat szidta,
a meghalt édesanyámat.” — matatott kábultan az útszélen, és a következő
pillanatban zengve beszakadt a felső ablak, ahol az imént még a zömök dugdosta,
ki kakukkfejét. Előbb a kapus szaladt elő az épületből, kezében husánggal, de
már dübörgött, ordítozástól visszhangzott az egész lépcsőház s a kapualj is.
Tucatnyi sötét ruhás, borbélykölni- és verítékszagú alak rontott a színészre,
leteperte, és rugdalni, ütlegelni kezdte. „Jaj, jaj! — kiáltozott
a komédiás fetrengve, és tenyerét arcára szorította. — Ne öljetek
meg, testvérek!... Egy Somlayt, egy Cserkaszovot öltök meg!...”
— Rendben van, sajnálom, hogy így fogadtak — mondta végül a házigazda
—, de beszélj halkabban...
— Hogyhogy halkabban? — állt meg a színész a konyha közepén sértett
csodálkozással. — Miért halkabban?... Tudod-e, mi következett ezután?...
Már kora reggel leadták a dirinek a drótot, hogy egy veszélyes alak vagyok,
így hát csak próbaidőre szerződtetett az a szemét... Én játszottam a legtöbb
címszerepet, és mégis úgy pillantott rám, mint akit kegyelemkenyéren tart...
És beleröhögött a legnagyobb pillanataimba... Egyszer például a Hamlet-monológba...
Mondom a szöveget, és a tetűláda felüvölt a kulisszák mögött, ahol, előadás
alatt valami hentesmesterekkel verte a blattot: „Hatvanszáz ulti!”...
Előadás után aztán bementem az úrhoz, úgy kosztümben, tőrrel; egyedül volt,
én meg szépen bezártam az ajtót, és a kulcsot zsebre vágtam: „Szóval az
én életem neked egy szimpla zsuga, mi?... No ne kapkodj, ne rémüldözz, kisapám...
Csak azért jöttem, hogy beszélgessünk egy kicsit... Miért hányódom én egy éve
lakás nélkül az utcán?... Miért kapom a legkisebb fizetést?...” És képzeld
úgy begatyázott a pali, hogy kilépett az ablakon, s mindjárt hallottam is, amit
begyújtja az Opel motorját... Már a kapun fordult ki, amikor utánavetődtem:
„Állj meg, te szemét!... Vérem a kocsidon, nem látod?!” —
üvöltöttem.
— Rendben van, de most ne üvölts! — szólt a közíró.
Testőr végül megállt, s elfáradva, szomorúan himbálta magát; aztán legyintett,
és elmosolyodott:
— Itt csücsülsz egyedül a nagy lakásban, és azt mondod, nem tudsz befogadni
erre az éjszakára... Induljak neki a sötét éjszakának, mi?... Kóricáljak étlen-szomjan...
Uram, Istenem, mintha talán nem tudnám, mire megy ki a játék... Mintha nem sejteném,
hogy te, az én lelkes barátom is szabadulni igyekszel tőlem... Mert átkozott
kellemetlen természetem van, és kizökkentelek a megszokott közírói hangulatodból...
De hát mit várjak másoktól, ha már ti sem értetek meg engem?... Hiszen én érettetek
veszekszem, verekszem, bohóckodom. Nem látjátok?!... Nem halljátok?!... Miért
nem szerettek engem, miért szolgáltattok ki saját magamnak?... És még ezt a
tiszta és szent szót meritek kiejteni a szátokon, hogy BARÁTOM?... Elég volt
ebből a komédiából: ezt halálos komolyan meg kell tárgyalnunk!
Hirtelen kulcsköteget vett ki a zsebéből, bezárta a konyhaajtót, és leült szembe
a barátjával:
— Kezdjük hát, de minden köntörfalazás nélkül!... Mert addig ki nem mozdulsz
innen, amíg meg nem vallod a színtiszta igazat!...
PAROLES, PAROLES, PAROLES
Jaj, meg fogok halni! — mondta a szívéhez kapva, és elfehéredett ujjai
szétágaztak a mellén, amint ott ült a tóparti asztalnál, előtte egy korsó sör.
Két barátja, az író meg a rádióriporter vele hallgatózott ugyanazzal az aggodalommal,
s csak akkor mozdult meg, amikor látta, hogy ő mosolyogva, sietősen int: ne
akadjanak fenn ezen, hiszen ővele gyakran megtörténik... Odabentről a csónakházból
kihallatszott a, gépi zene — Dalida énekelt kellemes, de kissé már napszítta
hangon, mintha egész délután bárkában ringatózott volna hanyatt fekve, s most
tikkadt volna:
— Paroles, paroles, paroles...
A dallam fölött látta a megnyúlt arcot és a kiégett tekintetet, amelyet a tévé
képernyőjén is felismert, amikor utoljára hallotta énekelni őt a brassói könnyűzene-fesztiválon.
Ez már akkor sem lepte meg, hiszen tudta, hogy kábítószerekkel pusztítja magát,
s egy napon belesimul majd a marihuana halványkék ködébe... Mielőtt visszahajolt
volna az asztal fölé, egy pillanatra még eléje tűntek annak a képeslapnak a
fotói, amely Dalida milliomos férjének temetését részletezte; vajon miért lőtte
agyon magát?...
— Paroles, paroles, paroles...
Szavak, szavak, szavak... Hiába mosolygott, hiába erőlködött udvariasan, mert
immár csak önmagára tudott figyelni, s mihelyt módját lelte, föl is állt, és
elköszönt a társaitól. Különös sejtés és szorongás fogta el; miközben föltűrt
gallérú ballonkabátban, zsebre dugott kézzel ment a sétányon, úgy érezte, nem
szabad kilépnie a rozsdás lombú fák alól a zajba, füstbe, tolongásba, mert akkor
a saját kezével vágja el annak az óriási mesterséges szívnek a tápláló ereit,
amelyet most a sétatér jelent számára, fáival, bokraival, fanyar, hűvös illatával...
Leült egy padra, fejét becsüngette a térdei közé, és mosolygott, hiszen a szorongására
időnként másfajta érzés következett: valami zengő fényesség terjedt szét benne,
hogy egyszerre érintkezzék éggel és földdel, átélve a lét kötöttségét és teljes
elöldottságát, mégpedig oly gyors váltakozásban, mintha a sors mindkét lehetőséget
sürgetően fölkínálná, hogy válasszon; azonban tudta, hogy csak játék ez, a lélek
utolsó önvigasztalása, káprázat, amelynek fala mögött súlyos göröngyök hullanak...
Paroles, paroles, paroles...
Valaki ismét belökhetett egy pénzdarabot a wurlitzerbe, mert Dalida föltápászkodva
ismét énekelni kezdett; de többé nem tudott figyelni rá, mert miközben a szíve
tájékát tapogatta, arra gondolt, hogy talán jobban kellett volna kímélnie magát:
kevesebbet dolgozni, sosem éjszakázni, hat-nyolc cigarettánál többet nem szívni,
fűszert, izgatószereket nem használni, kerülni a veszekedést, mérsékelten élni
s inkább befelé figyelni... Így mondta a drága jó Rafael Fülöp, és az ujjait
fölemelte, mint a nádpálcát: ha nem ügyel magára, legföljebb öt éve van még
hátra!...
És ő nem ügyelt, mert mások voltak a körülmények, semhogy ezt a betegnyugdíjasra
kiszabott életet élhette volna, és néha úgy rohant végig tíz emelet magasságában
egy árva és magányos deszkán, hogy csak akkor pillantott alá a kék semmibe,
amikor a kőművesek kiáltozni kezdtek, hogy az állás még nincs kész. És elszívott
két doboz cigarettát reggeltől estig, de még hármat is, őrjöngött, ha nem hozták
idejében a cementet, épületvasat, téglát, ha tunyaságba fulladt a munka; és
izgatószernek ott volt az ő szarrá ment házassága, azóta, hogy Irma többé nem
akart hányódni mellette, elhagyta őt, és az anyjához költözött a kislánnyal,
akit ma is azzal ámít, hogy ő mesepalotát épít a szerecseneknek Zambia-Bambiában...
Mi marad még, mivel enyhíthetne még az önvádon? „Számolnod többé semmivel
sem lehet, itt már minden szám imaginárius!” Ismét elmosolyodott, és
közben az estére gondolt, amikor újra Vele lesz a társaságban, azzal a
szegénykével, aki éppúgy ég és föld között lebeg, mint ő most, s valami hasonló
mese szerint a kisfia képzeletében bizonyára négereket gyógyít, ugyancsak Zambia-Bambiában,
vagy álmokat épít fekete kövekből... És újra összeölelkeznek a táncban, de úgy,
hogy ne legyen feltűnő, és az ő tekintete ezen az estén sem fogja kérdezni attól
a másik tekintettől, hogy meddig kell még bujkálnia, hogy miért nem vállalja
Éva is Ugyanazt a világ előtt...
— Paroles, paroles, paroles...
Átöltözött, két fehér zsebkendőt is tett a zsebébe, s mielőtt elindult volna,
megnézte, hogy könnyen hozzá lehet-e férni az igazolványához, ha útközben baj
éri... Nem érzett sem görcsöt, sem nyilallást, csupán a korábbi szorongás oldódott
valami csöndes megindultsággá benne. Az utcai lámpák sápadt égőit szinte szikrázni
látta, mindennek éles, határozott vonala volt előtte, úgy szívta be a levegőt,
mint aki tubákol, és az erjedt körte illatát valósággal kiszűrte az őszi nyirkosság
és az ázott föld szagából...
A társaság már előmelegítette magát szilvapálinkával, konyakkal, lengyel vodkával;
örvendezve, zajosan fogadták, csak Éva került elő kissé később és kissé szégyenkezve,
de csak még szebb volt pirosan izzó arca a könnyű szilvakék ruha fölött; s mikor
táncolni kezdtek, néma és szemérmes bocsánatkéréssel mindjárt az ő vállára fektette
a fejét, végigcirógatta az arcát, aztán fölpillantott rá kérdő-mosolyogva; de
amikor látta, hogy ő is mosolyog, beszélni kezdett, s megint ugyanazokat a szavakat
mondta:
— Most már igazán csak hetek vannak hátra... Ha eddig kibírtuk, ezután
is kibírjuk... Utána minden szép lesz, jó lesz... Úgy lesz, ahogy te akarod...
Csak legyünk erősek, ne adjuk magunkat a világ szájára... Ne legyünk senkinek
témája... Én felszabadult nő vagyok, de védenem kell az Etédy család presztízsét;
apám mégiscsak ismert név a tudományos világban...
— Paroles, paroles, paroles...
Íme, Dalida ide is követte őt, karjai ernyedten kígyóztak a leomló szőke haj
között, valahol a magnó mögötti homályban. A társaság már az elején magukra
hagyta őket, odaát röhincsélt, csörgette poharait a másik szobában, még az ajtó
is beljebb volt, hajtva: mindezt bizonyára tapintatból tették, szánalomból,
megértésből, biztatásból, s mikor Éva fölnézett ugyanazzal a mosolygó s kissé
meghatódott pillantással, arca szinte reázuhant az asszonyka forró arcára, s
átkarolva egészen magához húzta őt, és csókolta, és még a könnye is eleredt
izgatott kimerültségében.
Már nem is a zenére, hanem valami belső mámortól forgott; talán nem is volt
abban semmi ritmus, de ki tudta később, hogy mi és hogyan is történt oly rövid
idő alatt... Mert a férfi tánc közben és csók közben egyszerre zengést
hallott, éles fény sistergett át a szobán, de ebben a káprázatban ő már a levegőt
ölelte, és a szája megtelt égett cukor ízével; egy percig még úgy érezte, hogy
emelkedik, testetlenül száll fölfelé, aztán hirtelen zuhanni kezdett, és sötétség
vette körül... Éva sikoltozására összeszaladt a társaság, a mérnököt átnyalábolták
és végigfektették a heverőn: valaki vízért szaladt a konyhába, valaki a nulla-hatot
tárcsázta; valaki háromszor is elkiáltotta:
— Mesterséges légzést a szájon keresztül!
Éva tudta, hogy ez neki szól, hiszen ő az orvos, s mindjárt félre is húzódtak
előle, de ő csak állt dermedten, szájában az iménti csókok ízével; talán épp
emiatt fogta el oly bénító zavar, hogy nem mert a kedves férfi szájára hajolni;
rettegett, hogy minden mozdulatával, minden izgalmával, ahogy levegőt, életet
igyekszik lehelni belé, kiszolgáltatja magát a jelenlévőknek... És nézte elködösödő
szemmel, tehetetlenül, ahogy a férfi arca egyre feketedve lemerül előtte, mint
egy kalapált szigorú maszk a víz alá.
Paroles, paroles, paroles...
— Zárjátok, már le azt az őrült magnót! — ordította egy férfi, zokogásba
fulladt hangon.
MALOMÁROK
Négy hét múlva visznek katonának; ha addig elkerülnők egymást, postalapot küldök.
Na, szevasz, javulj meg, de nehogy eszedbe jusson csomagot küldeni, mert kiröhöglek
a fiúkkal... Zengeni fog a kaszárnya a röhögésünktől, hallod?... A te korodban
és a te helyzetedben többé semmit sem lehet büntetlenül elkövetni, még jócselekedetet
sem...
Úgy tűnt neki, hogy a vonal túlsó végén lehullott és reccsenve összetört a kagyló,
aztán az egyenletes vonalhang, mint a fülzúgás, még sokáig kísérte az utcán.
Bizonyára ezúttal sem volt hidegebb a fiú őhozzá a megszokottnál, de most mégis
idegenkedést érzett a hangjában. Vagy talán nem is csak tartózkodást, hanem
bujkáló haragot, sőt szemrehányást is?... „A te korodban és a te helyzetedben...”
Mit kell értenie ezen?... Milyen az ő helyzete?
Ötvenhat éves és a közgazdaság tanára. Tizenhat éve vált el Ernától, aki már
halott. Tódornak azonban aligha lehetnek emlékei róla, hiszen még óvodás sem
volt, amikor ő eljött, és ha az évek így külön-külön áteresztenek is magukon
némi fényt, egymás elé hullva szürke réteggé válnak, mint a nylonlapok, s mögöttük
lassan elmosódik minden emlékezetre méltó...
E felismeréstől egyszeribe fáradt lett, undorodón pillantott a Malomárok medrébe,
s amint a korlát mentén lépdelt, viszolygását igyekezett valami szigorú, gyakorlatias
gondolattal elfojtani. Mindjárt azon háborgott, hogy a pokolnak ezt az eleven
kanálisát se be nem tömik, se le nem zárják, jóllehet nyáron bűzlik, mint a
dögtelep; de a szándékolt zsémbelésből végül csöndes tudomásulvétele lett annak,
hogy éppen a szép emlékek fakulnak meg és; tűnnek el néha örökre, míg a rút,
a megszégyenítő kirikít az időből...
Bárhogy tekinti is azonban a múltat, Erna nem az a nő volt, akivel vitatkozni
lehetett, akinek legalább az ellentmondásában megmérhette volna logikájának
erejét, elvonatkoztató képességét, ítéleteinek pontosságát; lehet, hogy ez nem
is feltétele a jó házasságnak, de akkoriban még ő is annak tartotta, a kor divatja
és követelménye szerint, s már az is felingerelte, ha a kinyilatkoztatásaira
Erna mosolyogva rábólintott.
Pedig ha most visszatekint rá, okos asszonynak látja... Szerette a tréfát, a
játékot, odahaza is türelmes tanítónő maradt, s a férje komorkodását a maga
kedélyes módján igyekezett ellensúlyozni. Egy ízben például, amikor ő ideggyulladással
feküdt, apró bojtos sapkát horgolt a nagylábujjára, amelyet aztán elkeresztelt
Mogorvának, s kipirulva, őszintén kacagott az ötleten.
Íme, mi minden jut hirtelen eszébe...
És különös, hogy a gyerek mindig az anyja arca, hangja, mosolya mögül bukkan
elő, amit eddig nem tapasztalt, pedig Erna már öt éve halott... Most már arra
is emlékszik, hogy egy éjszaka a kicsi legurult a heverő széléről, de föl sem
ébredt, és ők már azt hitték, hogy meghalt, s hol egymást nézték döbbenten,
hol a lehunyt szemű mozdulatlan csecsemőt...
Egy alkalommal Tódorka megébredt az ölelkezés ritmusára, amely az ő zsenge idegeiben
és friss tapasztalataiban másfajta képzeteket hozott mozgásba, és selypegve,
de makacsul ismételte, hogy ő is akar hintázni... Mindez a kedves dolog talán
nem történt volna meg, ha nem laknak társbérletben, ahol már a csecsemő tisztán
tartása is gond volt. Olyanynyira, hogy ő, valahányszor a városban érte a nyolc
órai harangozás, amikor füröszteni szoktak, loholni kezdett haza; tátogva és
szuszogva törtetett fölfelé a lépcsőházban, mert az volt a kényszerképzete,
hogy a távollétében leejtik a kicsit a cementre; miután belökte a konyhaajtót,
előrenyújtotta szétfeszített ujjait, akár a biztonsági hálót, hogy mihelyt a
csöppséget kiemelik a vízből, azonnal odaugorhassék...
Megállt, tanácstalan volt, úgy érezte, hogy elvétette az irányt, mert szándéka
szerint másfelé akart indulni: de vajon hova?... Ezekben a percekben oly közel
volt hozzá első házasságának a kezdete minden gyötrelmével és szépségével, hogy
bűnbánóan nézte a park vörhenyes fáit, amelyek elzárták tekintete előtt a múltat
ezen az őszi délelőttön. Lehetséges, hogy azóta már eltelt tizenöt év?... És
hányszor ült ő le ezalatt legalább beszélgetni Tódorkával, úgy, ahogy apa s
fiú szokott tárgyalni?... Mit tudott ő róla eddig?...
Neki nem volt fia: neki egy lánya volt, Ágnes, akit kiskorától igyekezett magához
édesgetni, hiszen tudta, hogy minden új házasság a gyerek pillantásán múlik;
ő oldozza fel vagy kötözi meg a behurcolkodó idegent; egy-egy apró játék, sütemény
nélkül soha haza nem ment, a térdén táncoltatta, meséket mondott neki, csupa
kényszerűségből, hiszen utálta a meséket; ha elaludt a kislány, végigcirógatott
rajta, és a félhomályban mosolyogva tapogatózott egy másik öröm felé, amelyre
ilyenkor nagyon is méltónak érezte magát...
Tódor megjelent néha náluk, elüldögélt pár percig az előszobában, közben köhécselt,
szipogott, mintha örökké meg volna hűlve, s még azt a keveset is Lindától tudta
meg, amit megtudott róla; az új aszszony jobban átérezte a fiú magárahagyottságát,
kifaggatta a tanulásról, a szükségleteiről, s gyakran az utolsó pillanatban
szaladt be az ő dolgozószobájába, amikor a gyerek már odakünn volt a lépcsőházban,
s izgatottan súgott neki valamit. Például
ezt:
„Cipő kéne a fiúnak, Tódor!... Tudod-e, hogy tizenhat éves létére már
negyvenes lába van?...”
Ő pedig benyúlt a pénztárcájába, kivett két százast, és átadta Lindának; aztán
csak ült elgondolkozva az asztali lámpa izzó fénykörében, és semmi egyébre nem
tudott gondolni egy ideig, mint azokra a hatalmas ;cipőkre, amelyeket szinte
maga előtt látott az íróasztalon, mint két csónakot...
Most ez is fájt, ez a tetten ért közöny. A különös és váltakozó érzésektől félszegnek,
tehetetlennek érezte magát, s végül, amikor eldöntötte, hogy mit kell tennie,
dühösen nyomta fejébe a kalapját, s fél óra múlva már a fiúnál volt. Tódor pizsamában,
papucsban fogadta őt, hiszen vasárnap lévén, lebzselhetett. Egészen meglepte
az apja látogatása, s bujkáló cinikus mosollyal fordította felé szép szakállas
arcát.
— Édes fiam!.;— mondta a tanár kissé mesterkélt megütközéssel. —
Te zokni nélkül járkálsz ebben a hidegben?!...
Tódor előreengedte, aztán leült vele szemben a fotelbe; ernyedten és otthonosan
ült, állát hátrabillentve.
— Ne izgasd fel magad! — szólt pajtáskodón, de gúnyosan. —
Hiszen tudod, hogy csalánba nem üt a ménkű...
A tanár nevetett, hogy ne rontson a helyzetén; nevetett bűntudatból, szeretetből,
félénkségből.
— El sem hiszem, hogy katonának visznek! — kiáltott fel később,
amikor már mondani illett valami életbevágóbbat is. — Így eltelt volna
az idő, kedves Tódorkám?...
A fiú előbb érdeklődve nézett rá, leste, vajon hova akar kilyukadni, hogy akkor
nevesse szembe, amikor a szavak első hurokját veti majd elé; de közben hirtelen
unott lett:
— Ti, közgazdászok, mind az idővel vacakoltok! — legyintett ásítva.
— És még nem is bölcseleti alapon; nektek az idő csak mint értékegység
fontos: egy másodperc egy bani... Fogadni mernék, már azt is tudod, hány perce
ülsz itt ingyen...
A tanár hangosan, de ijedten nevetett most fel, annyira célzásnak érzett minden
szót. Tódor folytatta:
— Van egy osztálytársam. Azt mondja, ő kiskorától minden hajnalban megébred,
és azon tűnődik, hogy egyszer a föld alatt lesz majd. Hát nem marhaság még gondolni
is erre?...
A szeme az ásítástól könnyesen rezgett a szakáll fölött, és az apa e puhán mozgó
bozótban is felismerte saját vonásait, s tekintetében a maga átható és kissé
kételkedő tekintetét; ettől még zavartabb lett, még inkább elgyöngült. Remegő
kézzel csatolta ki aktatáskáját, műanyag pohárban gesztenyepürét vett ki belőle,
aztán a konyhába sietett, és kiskanalat hozott:
— Most pedig papálsz valami finomat! — mondta buzgón és elfogódottan.
— Én magam etetlek meg!... Én, az édesapád... Éppúgy, mint pici korodban!...
Odatérdelt a fiú mellé a szőnyegre, és biztatón nagyra tátotta a száját; Tódor
szinte döbbenten figyelte a jelenetet, még el is mordult, hogy mire való ez
a cirkusz, de utána fölébredt benne édesanyjától örökölt jósága, és kissé megszánta
a térdeplő embert, aki rajongásában se látott, se hallott, akinek csak az volt
fontos, hogy fölnyíljék az ő szakállba bujtatott gyermekszája, és elfogadja
tőle legalább az egyetlen kanál ételt.
Másnap az apa ismét eljött; a szeme, a kalapja, sőt még a táskája is ragyogott,
miközben odaállította a tejesüveget a kapurács mögé, s közölte, hogy egész hónapra
előfizetett a kihordónák; Tódorka pedig igyék minél több .tejcsit, mert
az a tüdőnek, az izmoknak, a fogazatnak egyaránt jót tesz, és sose feledkezzék
meg esténként kitenni az üveget a helyére...
Harmadnap már kora reggel friss kiflit hozott, kettészelve megkente vajjal,
lágy tojást főzött, és órájának másodpercmutatóján mérte aggódó arccal az időt;
aztán az ágyhoz vitte Tódornak a reggelit, s ragaszkodott hozzá, hogy falatonként
ő dugdossa a szájába... Ettől kezdve naponta módját találta, hogy beállítson
valamivel, hogy ott töltsön a régi lakásban egy-két órát.
Egy reggel azonban, amikor el akart surranni mellette az előszobában, Ágnes
lobbanó tekintettel fordult utána:
— Mi történt veled?!... Mit sompolyogsz, mismásolsz egy ideje?!... Mit
szőtök körülöttem?... Linda terrorizál, mert azt mondja, hogy elvettél tőle,
te pedig, kegyelmes tanár úr, épp akkor hagysz magamra, amikor vergődöm... amikor
nincs kivel megtárgyalnom semmit... amikor pályára készülök... Az Isten verné
meg az ilyen házasságokat és az ilyen szülőket!...
Odavágta a kefefésűt, és sírva fakadt; de ő nem ért rá törődni vele; a kifakadásra
egy percig sunyin összehúzózkodott, mint aki rejteget valamit a kabátja alatt,
aztán szó nélkül kiment, s mikor az utcára ért, valósággal fölujjongott. Már
azelőtt eszébe idézte, hogy a fiú kiskorában egyszer megevett egy nagy tányér
lucskoskáposztát, s elhatározta, hogy ma azt főz neki. Vett egy fél, rózsaszínre
forrázott disznópofát, a piacon hatalmas fej káposztára alkudott meg, és már
korán bezörgetett Tódorkához.
— Képzeld, milyen cirkuszom volt! — dicsekedett cinkos kacsintással,
miután letette a terhét. — Féltékeny lett Ágnes reád; azt mondja, hogy
őt megtagadtam...
A fiú gyanús szótlansággal hallgatott, még félre is fordult tőle, s amikor ismét
ránézett, szinte feldúlt volt:
— Igaza van annak a lánynak: mit akar maga tőlem?... Csak nem ébredt fel
magában az apai szeretet?... És ha fölébredt, talán nem akar alamizsnával megvigasztalni?...
— De, fiam... édes Tódorkám... — A tanár kinyújtotta a kezét, sápadt
volt, arcán szétmázolódott a megalázottság mosolya. Már a magázás is sértette.
— Ne beszélj így velem... Az Istenre kérlek...
A fiút azonban valóságos dühroham kapta most el; végre tárta az ablakot, aztán
megragadta a káposztafőt és a becsomagolt disznópofát, és kilökte a kertbe a
bokrok közé.
— Hagyjon már békén! — üvöltötte. — Elegem volt ebből az elkésett
játékból; hagyjon magamra, érti?!...
Egy negyedóra múlva a tanár megöregedve gyűrötten, összerugdalt lélekkel baktatott
végig az utcán.
„Bizonyára igaza van annak a kölyöknek — gondolta, mintha valami
belső hang sírdogálna elő az emlékei mélyéről. — Mert egy asszonyt el
lehet hagyni büntetlenül, de egy gyereket soha... Egy gyerektől csak a halál
választhat el bennünket...”
HASADOZOTT TÜKRÖK
1
A 8-as számú kórterem egyik lakója Mongol Béla nyugalmazott balettmester. Ínygyulladás
miatt a fogait nemrég kiszedegették, és műfogsort rendeltek helyette. Azóta
búskomor hallgatással üldögél az ágya szélén, néha megtapogatja az arcát, vagy
halkan kocogtatja a fogát. Máskor hirtelen megmozdul, de mintha rettegne az
elsietett döntéstől, hogy a fehér peremű kis műanyag patkókat kiemelje a szájából,
és leffedt arccal, megcsúnyulva üljön ott, nyomban ismét mozdulatlanná dermed.
Vele átellenben az író fekszik az ágyon; idegkimerültséggel utalták be, és fekve
olvas naphosszat; de azért figyeli őt, és elmosolyodva le-leteszi a könyvet,
hogy megvigasztalja: ha neki annyi sikere lett volna a nőknél, azt se bánná,
ha később, nyugdíjas korábban tejbegrízzel etetnék, mondja, aztán a sztoikusokat
idézi: Epiktétoszt, Marcus Aureliust, Senecát: Minden, ami külső, nem reánk
tartozik; csak ami tőlünk függ, az tartozik reánk. Lehet, hogy érdekes,
amit fejteget, de ő nem tud figyelni reá; érzi, hogy ez sértő, és mégis képtelen
figyelni...
Hiszen sosem gondolta volna, hogy öregségére az emlékek nem a tudatában torlódnak
majd össze, hanem a fogai közé szorulnak, és fölpeckelik a szájpadlását, hogy
meg se tudja rágni immár azt, ami történt, ami szép volt, s ami most végképp
elmúlt... Késő este hozták volt be, heves dühroham után, összekarcolva, véresen.
Odahaza nem akart a tükör elé állni, inkább az ebédlő üveges szekrényének az
ablakában nézegette magát; de sajnos, így is jól látta, hogy a felső ajka csücskösen
előremered, mint egy hóeke.
És ekkor öklével belevágott az üveglapba, de még előre is dőlt, szinte rázuhant
a szekrényre; aztán hörögve tiltakozott, miközben Imola vizes ronggyal törölgette
az arcát:
— Nem vagyok vénember, hiába akarsz elevenen eltemetni!... Én még fiatal
szeretőt is kaphatnék!...
Most már tudja, hogy igazságtalan volt, s hogy az asszony nem érdemelte ki a
sértegetést. Hiszen ha társaságban szóba jött a múlt, mindig megbocsátóan, már-már
kérkedőn említette, hogy Bélának gazdag élete volt: sok szép művészi sikere,
szerelmi kalandja, hódítása, és ő maga kegyelettel őrzi a nőktől kapott leveleket,
noha akad közöttük egy pár. frissebb keltezésű is...
Igen, tudja, hogy így van; de mit számít a belátás, ha a nyelve vele együtt
körbe-körbe jár reggeltől estig egy idegen és síkos hegygerincen, élet és halál
szakadéka között, hogy csak éjszaka maradjon veszteg, amikor az arca besüpped,
és gödreiben reggelre már alattomosan zizeg az őszes szakáll, mint a gaz...
Nem, ő ezt nem fogja kibírni... Hogyan is nyithatná beszédre a száját egy hölgyecske
előtt, amikor a szavai fapapucsban csoszognak, s ha arra gondol, hogy ott ül
Vele, mint régebb az Óvár kosárnyi erkélye mögött, a nyitott szobában, ahol
a tér puha, krétás derengése veszi körül, még a veríték is kiüt rajta attól
a rádöbbenéstől, hogy többé nem merné megcsókolni Őt...
Egy heti gyötrődés után Mongol Béla kimenőt kap. Ilyenkor gyalog indul haza
az ideggyógyászatról, mert a belvárosban lakik. Kinyitja a biztosító zárat,
belép, de csak az üres szobák várják. Leül a szalon közepén a karosszékbe, kigombolja
a kabátját, megoldja a nyakkendőjét, és ül, ül órákon át. Iszonyú csönd van
körülötte, s hogy ne gyötörje enynyire, csikorgatni kezdi a fogát, hátha mégis
előjön és megszólítja Imola...
De nem jön; ilyenkor magára hagyja, hadd rágódjék, hadd eméssze meg a hamisfogsorával
az egész múltat, amelyet a dühöngés pillanataiban oly aljasul, annyira önleleplezőn
védett meg előtte. És noha hétfő reggelig maradhatna, a balettmester már aznap
visszaballag az idegklinikára. Fáradtan, meghajszoltan leül az ágy szélére,
az arcát tapogatja és gondolkozik:
„Most sem várt, most is elrejtette magát előlem... Szemet hunyt az egész
múltam fölött, de azt már nem tudta megbocsátani, hogy a jelenem ellen lázadozom...”
2
A férfi gyönyörűen beszélt a jövőről, az üveg és a beton korszakáról, amikor
nagy fordulat következik be; az utcák és a terek télen is megtelnek zengő fénnyel
és meleggel, s még a levegőnek sem lesz ellenállása, miközben az emberek boldog
önkívületben úsznak tova egymás mellett a gyalogjárón, s megszűnik a zaj, a
benzingőz.
Mert a közlekedésben is forradalom várható, mint a táplálkozásban, az öltözködésben,
és csak a kishitűek jósolgatják, hogy a kocsi leszorítja az embert a gyalogjáróról.
Nem látnak kiutat, miközben reménytelenül, kábán sodródnak kicsinyes céljaik
felé, pedig eszükbe idézhetnék, hogy Amerikában a lovas közlekedés idején rémülten
írtak az újságok a trágyamennyiség növekedéséről, amelynek pár évtizeden belül
el kellett volna érnie a napi egy métert is New York utcáin. No és mi történt?
Berobbant a robbanómotor!
De a jövő nem aspirál a véletlenre: a jövő alapja a pontos tudományos terv,
hiszen már az is igazságtalanság, hogy két lélek legtöbbször a külső körülmények
vagy a véletlen hatására sodródik össze egymással, s néha a legellentétesebb
természetűek kötnek házasságot. Nos, ennek is rövidesen vége, mert a kibernetikával
szövetkező lélektan pontos kartotékrendszert vezet majd a különböző alkatokról,
és ki-ki megtalálhatja a hozzá illő társat...
A férfi ernyedt volt, s valami elégedett hála lebegett a hangjában, az asszonynak
azonban most sem adott semmi örömöt az ölelés: lehunyt szemmel, mereven, visszafogott
lélegzettel viselte el, s talán éppen emiatt ült fel oly hirtelen és riadtan
az ágyban, és szavaiból lázadás mellett a kielégületlenség is előrikított:
— Ne folytasd a jövőépítést, mert még eszembe talál jutni, hogy egymásután
tizennégyszer szakítottam meg a terhességet a te boldog holnapodért... Úgy látszik,
nekem csak múltam meg jelenem van, és ami lesz, az mind éretted lesz, pusztán
azért, hogy igazolja az elméleteidet... De ha eddig elhallgattam, most megmondom:
a harmadik hónapban vagyok, és sajnos újra tőled... Ezt az apró életet azonban
megőrzöm, ha a nyakadat kell is elvágnom miatta!...
Az elhatározástól visszahullott a párnára, és zokogásba kezdett. A férfi arcán
a fölény, a csalódás és az idegenkedés mosolya forgott körbe piszkosszürkén
a gyönge világításban. Árulásnak, hátbatámadásnak érezte az asszony kifakadását,
és egy ideig hallgatott, hogy már a szótlanságával is megalázza őt, vagy legalábbis
kételyt ébresszen benne; de utána ismét beszélni kezdett hidegen, tagoltan,
összeszorított fogakkal:
— Tehát becsaptál, nem szedted az antibébit!
— Igenis becsaptalak, és semmit sem szedtem!
— Ezt nem hiszem... ezt nem tehetted meg; de ha mégis megtetted, nézz
utána valaminek... A gyerek felelősséggel jár, és a legnagyobb könynyelműség
volna belökni őt ebbe a zűrzavaros világba; ki tudja, mit hoz a holnap!... Erre
nem gondolsz?... Vírusos nátha támadhatja meg, paralizálódhat... Vagy elütheti
egy autó ebben a marha száguldásban... Ha pedig semmi ilyesmi nem következik
be, hippi válhat belőle, büdös-koszos huligán... Vagy utcalány, aki csak zsarol,
és szégyent hoz a fejedre... Ne is beszéljünk többet erről, inkább aludjunk,
hiszen késő van... éjfél is elmúlt!...
Azzal kinyúlt a takaró alól, és elkattintotta az olvasólámpát; de utána még
nagyon sokáig nem tudtak elaludni, és végül úgy virradtak meg, mint akik nyitott
szemmel alámerültek a halálba...
3
Az asszony napok óta haldokolt, fájdalmát immár a morfium sem csillapította.
Éjjelenként úgy jajgatott, hogy az utcában sorra izzani, kezdtek az ablakok;
nappal órákon át pihegett, mintha egy nagy fújtatóba gyűjtené a levegőt a nehéz
órákra, és ide-oda billentette a fejét; keresett egy tekintetet, bárkié legyen
is, csak vádlón belekapaszkodhassék.
Mert mindenki tétlenül nézi a szenvedését, miközben a melléből szétterjedő betegség
naponta fölfal egy arasznyit a húsából, és meggyalázón visszahányja a csontjai
közé, hogy elriasszon tőle mindenkit: hogy az emberek többé át se merjenek lépni
az ágya körül lebegő súlyos párán, hanem ott álljanak a küszöbön szinte kárörvendő
hallgatással.
Csak Piroska van mellette reggeltől estig; ő cseréli a lepedőt, ő forgatja,
dörzsöli be, vagy mossa le langyos vízzel, sósborszesszel, kölnivel, s időnként,
amikor azt hiszi, hogy elszunyókált, fenyőillatú sprayt permetez szét a szobában;
de ezt nem érette teszi, hanem azért, mert már ő sem bírja, már ő is ráunt erre
a hosszas döglődésre... Biztosan ráunt...
No, rendben van, de akkor miért nem kiáltozik, miért nem veti térdre magát könyörgőn
vagy átkozódón; miért nem fojtja meg őt, hogy mindkettőjükön segítsen?... Most
már a lányát is vádlón
167
nézte, mert arra gondolt, hogy bosszút fog állni az emlékén, és még a sírját
is elkerüli majd, amiért kézben tartotta, és megkövetelte, hogy este fél kilenckor
otthon legyen és őmellette üljön illedelmesen, ahogy egy apátlan árvához illik...
Íme, ez a buzgalom sem érette van már, hanem a szomszédoknak, a világnak szól;
és még meg sem szárad majd fölötte a hant, és már húsleves családias illata
fog lebegni a ház körül, s annak az állatnak a kacagása visszhangzik mindenütt,
miközben döngve járkál, vagy Piroskát lapogatja; és mindenbe belesulykolja a
maga szagát, még azokba a tárgyakba is, amelyekre csak ránéz... Mily pimaszul
rajta felejtette olykor a tekintetét az ő mellén, amióta megtudta, hogy mit
mondott az orvos... Vagy talán csak részvétből mustrálgatta?...
Később eszébe jutott, hogy a fiú mégsem fészkelheti be magát ide, hiszen katonaság
után rögtön el kell foglalnia tanítói állását Szászvároson, de ez a felismerés
még sötétebb utakra terelte aggodalmait: ha összeházasodnak, Piroska vele megy,
és itthagyja az ő sírját, hadd nője be a gaz, süppedjen be szépen...
Rettegése, halálfélelme az utóbbi napokban önző gonosz elhatározásokat lobbantott
fel benne; mert lehetetlen, hogy ő elmenjen, és mégis minden vidám maradjon;
hogy továbbra is odatűzzön a reggeli nap a ház szögletébe, a csipkebokorhoz,
amely látomásosan égni kezd, s vasárnap délelőtt húsleves illata lebegjen a
lakásban; nem, ez lehetetlen — de ha mégis lehetséges, akkor igazságtalanság,
s tenni kell ellene valamit.
— Piroska! — nyögte mindjárt az első napon, hogy annyira rosszul
lett. — Van neked az a rikító piros ruhád, amelyet úgy utáltam... Amelyet
nem engedtem viselni... Hozd ide. kislányom, és vágd szét... Biztos akarok lenni
benne, hogy ezután sem veszed fel...
És a lány behozta, és nagyollóval laskavékony darabokra szeletelte; de utána
az asszony ismét nyugtalan lett:
— Piroska! — integetett sietősen. — Hozd ide apád állóképét
az éjjeliszekrényről... A nyomorult még meghalni sem tudott tisztességesen...
Beleesett a százfokos szeszgyári cefrébe... Mert biztosan akkor is tütült; én
meg örökké beleizzadtam, ha azt kérdezték, miben halt meg; hisz mégse mondhattam,
hogy a szeszgyárban...
A takaróra állítva sokáig nézte a képet, s amikor a lány egy pohár citromszörppel
visszatért, elrémülten látta, hogy az anyja a kezébe akadt hajtűvel kiszúrja
az apja szemét; de hát szólhatott egy szót is, odaugorhatott-e, hogy bármiben
is megakadályozzon egy haldoklót, hogy tiltakozásával fölingerelje s idő előtt
megölje?...
Most az asszony ismét szólította, s miután kék indás, száraz karját kidugta
a lepedő fölé, várakozószomorúan nézett:
— Hallgass meg, Piroska... Most válik el, hogy hiába kínlódtam-e veled,
vagy sem: hogy az utolsó pillanatban az apád vére üt ki belőled, vagy engedelmesen
teljesíteni tudod haldokló édesanyád utolsó kívánságát is... Hajolj tehát közel,
mert már nincs erőm beszélni sem; nem akarom, hogy kövesd őt vidékre. Megértetted?...
A lány ijedt-zavartan félrekapta a tekintetét.
— És már azt sem akarom, hogy egybekeljetek... Te még fiatal vagy... Még
olyat is kaphatsz, akinek itt van állása, gázfűtéses lakása: akivel színházba,
operába járhatsz; aki mellett nem kell hányódnod, mint egy sátorosnak... Húzd
tehát le a gyűrűt, hadd vigyem magammal... Utána levelet diktálok a vőlegényednek...
A lány tollért, papírért indult, de az ajtóból viszszafordult; még kora reggel
táviratot adott fel a fiúnak, hazahívta e válságos percekben, nehogy egyedül
maradjon a halottal. — Mama eddig szerette Jóskát — mondta a könynyeit
nyelve. — Mi történt mamával?...
Az asszonynak hirtelen besüppedt a szeme, és a két kis gödör megtelt tintakék
árnyékkal:
— Nem tudom... Azt se tudom, hogy a testemmel mi történik, nemhogy a lelkemmel...
Te azonban engedelmeskedj...
Mikor a fiú lábujjhegyen belépett, s egy keveset álldogálva átlátta a helyzetet,
úgy elborzadt, hogy nem tudott uralkodni magán; végre tárta az ablakokat, kivörösödve
hangosan szuszogott, majd elkapta a levelet a leány kezéből, darabokra tépte,
és az ágy felé hajította, a haldoklóra; a lány ekkor az arcához kapott, és zokogva
kibukkant belőle a visszafogott kétségbeesés:
— Én egy életen át szót fogadtam neki, és téged ez a rövid játék is türelmetlenné
tesz... Pedig számára minden perc nyereség, erre is gondolhatnál...
— Ami neki nyereség, az nekem veszteség! — mondta a fiú lefojtott
hangon, már-már a fogát csikorgatva. — És egy percig se tűröm, hogy a
halál diktáljon nekem!
Aztán az asszonyra nézett, akinek szürke, merev arcán csecsemőtenyérnyi papírdarab
fehérlett, mint óriási hópehely a fagyott földön...
LEGKÖZELEBBI POKOL
No, itt legalább a sajtó sem zavar, nem kérdi meg, hogyan telik a szabadság,
professzor úr: tud-e pihenni a tudós úgy, mint más ember, stb., stb. Itt, Komandónak
e rejtett csücskében csend van és nyugalom. Csupán a patakcsörgedezés hallatszik
olykor, mintha egy kisgyerek üveggolyókat görgetne át egyik tenyeréből a másikba.
Ilyesmiket gondolt Facsádi Elek atomfizikus, miközben agyagszínű cserkésznadrágban
guggolt a kis tisztáson, a meggyújtott rőzsehalom előtt, és a tüzet élesztgette
szalonnasütéshez. Csupasz vállán s hátán vöröses pettyek virítottak, mintha
valaki egy csokor szamócával paskolt volna végig rajta. Tőle huszonöt-harminc
lépésnyire, citromsárga pléden ült kissé terebélyes felesége, arcára hatalmas
szalmakalap vetett árnyékot.
„Már nem is emlékszem, mikor volt utoljára néhány szabad napom —
merengett ismét a tudós. — Előadás, vizsgáztatás, akadémiai ülésszak,
nemzetközi konferenciák, tudományos dolgozatok... E sok feladat közben az ember
szinte elfelejt élni!...”
Lehajolt, hogy közelről fújja a tüzet, s miközben erőlködött, mert ügyetlenül
rakta egymásra a venyigéket, ajkát fűszálak csiklandozták. Aztán fölegyenesedett,
és rőzseszedés közben összekarcolt kezével megtörölte könnyező szemét. Most
ez is természetes volt, a fölkarcolt kormos kéz, a csípős füst meg az, hogy
a reggel ebben az új környezetben elfelejtett fogat mosni, sőt borotválkozni
is...
„Ha az ember föladná civilizációs igényeit, száz év alatt visszahullana
állatlakóvá” — gondolta egy parányi önváddal.
Alig érzékelte az idő múlását, már-már az aszszonyról is megfeledkezett. Valami
jóságos közérzet terjedt szét benne, de bárhogy bújócskázott is önmagával, nagyon
jól tudta, hogy ennek az örömnek most sem a rég várt szabadság az oka, hanem
az, hogy mielőtt feljött volna ide, Genfből levelet kapott, amelyben fölkérték,
hogy vegyen részt annak a bizottságnak a munkájában, amely az atomleszerelés
jótét hatásaival foglalkozik, s hogy terjesszen elő szakdolgozatot erről a fontos
kérdésről.
— Lexi! — kiáltotta most az asszony hisztérikusan, mintha már egy
órája szólongatná. — Mit tökéletlenkedik ott?... Tíz évben egyszer nyaral
velem, akkor is félrehúzódik, mint a borz... mint egy erdei remete... Igazán
sértő!...
Az asszony fölhúzta hatalmas térdeit a pléden, szeme kimeredt, hangja úgy suhogott,
mint a vízben áztatott fűzfavessző; a tudóst félénkké tette a tapasztalat, s
karikalábúan, karjait kiszolgáltatottan lóbálva indult a hitvese felé.
— Gondoltam, sütök szalonnát — mondta kitérőn. — Hiszen maga
is szereti, Vilma...
Odatérdelt az asszony mellé, és a tekintetét kereste. Az viszont félrefordulva
idegesen szuszogott.
— Nobel-díjat kaphatna a szavak kiforgatásából, hazudozásból... Én rablópecsenyét
mondtam, nem szalonnát!
— Akkor süssünk rablópecsenyét!! — Facsádi megkönnyebbülve szinte
földerült. — Hoztunk elég húst...
— Nekem most már ne süssön semmit! — csattant föl az asszony, s
elnézett a havas csúcsok felé. — Én már jóllaktam!
A tudós veszélyt sejtett. Rágyújtott, s közben a tűz felé pislogott, amely épp
akkor kapott lángra; a tűzről Newton jutott eszébe, akit fölfedezése nagy napján
fáklyásmenettel köszöntött a nép; mikor azonban kijött az erkélyre, szomorú
tűnődéssel kérdezte magában: vajon hány olyan ember van e lelkesült és zajongó
tömegben, aki megérti az ő fölfedezését...
— Őszintén szólva, nem tudom fölfogni, mi történt magával — mondta
még mindig önuralommal. — Végül is nem vagyunk húszévesek, hogy duzzogjunk
egymásra... Végül is pihenni jöttünk ide... Egyszóval...
— Egyszóval vert volna meg az Isten, amikor elindultam magával... Ennél
már a befőzés is romantikusabb! ...
— De hát árulja már el, mivel sértettem vérig?
— kezdte elveszteni a türelmét Facsádi.
— Azzal sértett meg, hogy egy fatuskó. Hogy nincs magában egy csöpp megértés
sem...
A professzor szétnézett, mintha a fatörzsek mögött egy-egy tagja rejtőzne annak
a bizottságnak, amelyben részt kell majd vennie, s valamiért riadalom fogta
el. Remegő kézzel fűzte ki a hátizsákot, elővette a konyakos üveget, és kortyolt
belőle; aztán kábultan s még mindig értetlenül törölte meg a száját:
— Nagyon kérem, legalább itt hagyjon föl a hisztériájával... Eltűrtem,
hogy én legyek odahaza a konyhacseléd és a kifutófiú egy személyben, a robotember
meg az igásló, hogy elismerésképpen önzőnek és közönyösnek nevezzen, aki mindig
egyedül utazik külföldre... De most már elég volt, megértette?!...
Facsádi visszatette az üveget a hátizsákba, de már az orra s a szája is remegett.
Érezte, hogy még mondania kell valamit.
— Ha pedig itt is elégedetlen, költözzék át a hegy túlsó felébe, és punktum!
— mondta földúltan.
De az asszony mintha csak ezeket a szavakat várta volna, majdnem diadalmasan
fordult feléje.
— No, végre kimondta!... Kiadta, ami a begyében volt!... Már az első percben
szabadulni akart tőlem, szégyentelen disznó!...
Facsádi felállt, sápadt volt, azt hitte, mindjárt megüti ezt a gyűlöletes, fetrengő
nőszemélyt; de csak odavakkantott:
— Tudja, micsoda maga? Egy halaskofa! Egy vidéki kéményseprőné!...
És azzal sietett vissza a tűzhöz, ahol a szalonnát hagyta tenyérnyi műanyaglapon.
Zsebkendővel hegyezni kezdte a nyársat, s közben se látott, se hallott. Úgy
érezte, mintha a tűz közelében perzselődni kezdene amúgy is forró arca. Kínlódva
mégis behasogatta a szalonnát, és nyársra húzta, de amikor épp a parázs fölé
akarta tartani, az asszony ismét fölkiáltott:
— Siessen ide, Lexi, mert elvérzek!...
Dühös rémülten rohant hozzá, el sem tudta képzelni, mi történt. Vilma úgy szorította
jobb hüvelykujját bal kezének a csuklójára, mintha fölvágta volna az ereit,
és a vér már piros és áttetsző rétegben fagyott az ujjaira. Miután ugyanis a
férfi elszaladt tőle, ő előkapott a hátizsákból egy halkonzervet és dühösen,
tébolyultan vágni, feszíteni kezdte a késsel.
— Szaladjon orvosért, mert érzem, hogy csurog el belőlem az élet! —
szólt ismét komikus-szánalomraméltón pillantva föl, s Facsádi a következő percekben
már a hegyi ösvényen ügetett rövidnadrágban, félmeztelenül.
„Atomleszerelés, béke, igen... De előbb a magunk kis rőzsetüzeit kellene
kioltanunk, hogy méltók lehessünk a tűzoltóparancsnoki tisztségre a világ égő
fájdalmainál!”
Valamit effélét gondolt, míg egy útelágazásnál a sűrűben meg nem torpant. Fölnézett
az irányjelző táblára, s az OCOL helyett megdöbbenve olvasta, hogy a legközelebbi
POKOL egy kilométer...
A VERES KAKAS MESÉJE
Relativitás úr, az atomfizika professzora már évek óta magányosan éldegélt kedvenc
robotemberével egy tisztviselőtelepi villa emeleti lakásában, és étkezdében
ebédelt; egy napon megkívánta a húslevest, azt a tizennyolc karátos aranyfürdőjét
a húsnak, zöldségnek, fűszernek, amely olyan illatokat párologtat fel, mint
egy egzotikus erdő tavaszi futózápor után. Elment hát a piacra, és vett egy
gyönyörű kakast, melynek tollai közül aranyszínű bőr sárgállott elő. Veteményt
is hozott, meg egy darab lábszárhúst velőscsonttal.
— Hallod-e, Szilárd! — mondta. — Itt ez a kakas, mire visszatérek
reggeli sétámról, vágd le!
S ezzel el is indult, a robotember meg leült egy székre, és gondolkozott. Zavar
és ijedtség zsibbasztó árama futott végig a testén; hiszen gátlásos lény volt,
s nem merte bevallani gazdájának, hogy a parancsra semmiféle kapcsolás nem jön
létre központi vezérlőszerkezetében: ült hát, és várt.
Már fél kilenc múlt öt és fél perccel, de még mindig nem tudta, mihez kezdjen.
„A huncut Relativitás ismét meg akar tréfálni — gondolta. —
Bizonyára a fejébe vette, hogy ma ezzel a kedves állattal ebédel, pedig tudja,
hogy a madárfélék jobban szeretik a kölest meg a kendermagot, mint a húslevest.”
Sóhajtva fölállt, megtakarította a zöldséget, utána kioldotta a kakast, körömkefével
tisztára mosta annak a lábát, fésűt, hajolajat vett elő, lesimította az állat
rozsdavörös tollait, s megint visszaült a helyére, s megint csak várt.
Érezte, hogy valamit még tennie kellene, s ha nem jut eszébe a cselekvés, a
professzor napokig sóhajtozik majd, és bánatos pillantással méregeti őt: „Ej,
ej, Szilárd! Bizony el kellene vigyelek a különleges gépklinikára, mert nemigen
tudunk mi már szót érteni, öregszel, barátom, öregszel, ez az igazság!”
A kakas végiglépdelt a konyhán, és meszes fonatokat hullatott a padlóra, aztán
megállt, gombszemét várakozón a robotember felé fordította. Szilárd reája pillantott,
s a kölcsönös várakozás hirtelen fölzaklatta. Most már nem ülhetett tovább tétlenül.
Megnyomta a nikkelmellényére szerelt gombot, s a mikromagnóról visszahallgatta
az utasítást:
MIRE VISSZATÉREK, VÁGD LE A KAKAST!
— Már bocsánat... de hogy érti ezt a tanár úr? — motyogta, és zavarában
csengeni kezdett a füle. — Mijét vágjam le ennek a szegény állatnak? Ha
a farokdíszét stuccolom meg, haragudni fog rám, a sarkantyúira pedig éppoly
büszke lehet, akárcsak én. Lássa hát be, kedves Relativitás, hogy ez... ez lehetetlen
parancs. Úgyszólván egész szervezetem tiltakozik ellene. Mi hát a teendő?...
Odalépett a konyhaberendezések vezérlőtáblájához, a parancsot betű szerint lekopogtatta,
mire az asztalfiókból kinyúlt egy kis fémkar, s borotvaéles, vörös nyelű kést
tett az asztalra, majd ismét visszahúzódott. Szilárd fölemelte a vágószerszámot,
reálehelt, a térdéhez ütögette, utána ismét fölsóhajtott:
— Nem értem!... Egészen megbénult az agyam!
Közben már fél tíz is elmúlt. Relativitás ilyenkor szokott visszafordulni a
Hársfa utcai sétány végéből, miután sétabotjával egy félkört rajzol a levegőbe,
és hegyes cipősarkán megpördült. Szilárd már szinte hallani vélte, ahogy fölfelé
szuszog a falépcsőn, ijedtében hóna alá kapta a kakast, másik kezében a kést
fogta, és lement a nyüzsgő, napfényes utcára; ott fölállt a domonkosrendiek
templomának lépcsőjére, ahova egy hatalmas hársfa vetett árnyékot, és bekapcsolta
a magnóját:
VÁGD LE A KAKAST! VÁGD LE A KAKAST!
Föltartotta az állatot is meg a kést is a feje fölé, előtte azonban úgy fölerősítette
a magnetofonját, hogy az már szinte fenyegetően zengett a téren; a járókelők
némelyike fülére szorította a kezét, és rosszalló hunyorítással pillantott Szilárdra,
a másik hátrafeszítette az állát, tenyerével éles vonalat húzott át a nyakán,
s mutatta a robotembernek, hogy mit kell tennie.
A hangszóró azonban egyre csak bömbölt:
MIRE VISSZATÉREK, VÁGD LE A KAKAST!
Az emberek mosolyogva lépdeltek tova.
— Micsoda vasfejű alak lehet!
— Na nesze, Relativitás, kappansült!
— Ebből se lesz ebéd ma délre!
Végül egy frakkos, glasszékesztyűs alak állt meg előtte, karját hátrafonta,
és kedélyesen hintáztatta magát; majd körülpillantott, mint aki aggódik, hogy
elorozzák előle az élmény borzongató mámorát; levetette a kabátot, a villanyoszlop
kampójára akasztotta, kesztyűjét lerántotta a kezéről, és elvette Szilárdtól
a kakast meg a kést; egyetlen nyisszentéssel levágta az állat fejét.
Utána egykettőre visszaöltözött, és boldog, átszellemült mosollyal folytatta
sétáját; a gépember pedig lezakatolt a lépcsőről, és a kakas feje fölé hajolt,
amely a kanális rostélyán tátogott kékesen dermedő szembőrét mozgatva; a bizonyosság
kedvéért Szilárd a véres, elnehezült testet, amelyből még egy kis meleg áradt
át fémujjaiba, felemelte, de nem értett semmit.
— Hülye állat! — kiáltotta végül fölocsúdva, s a véres kést elhajította,
mégpedig arra, ahol a frakkos ember cilinderét látta imbolyogni. — Most,
hogy állítsak haza ezzel a kétfelé tagolt szerencsétlennel?...
Tíz perc múlva, mikor Relativitás befordult a kapun, vérnyomokat pillantott
meg a rózsabokrok közötti sétányon, és botját előrelendítve, izgatottan indult
a lépcsőfeljáró felé. Az előszoba szőnyege ugyancsak véres volt.
Szent isten! Mi történt itt?!...
Aztán belökte a konyha ajtaját, s verítéktől puhára lazult arccal, sápadtan
megállt a küszöbön: Szilárd ekkor már az asztalnál ült, és tűbe fűzött cérnával
buzgón igyekezett visszavarrni a kakas fejét a törzshöz, amely már kihűlőben
volt...
MENNYEI ROMOK
A kocsik egymásután suhantak át a városon, s mind déli irányba igyekeztek, ahol
háztető, kémény, jegenyék lombja egy kék félkörív párájába merült.
„Igazán örülök, hogy a marslakó épp nálunk szállt le!” — gondolta
a polgármester, aki elöl hajtatott, s ősz öregségében ajándéknak érezte a nagy
eseményt.
Hatvan sötét színű kocsi rohant az országúton, s ide-oda kanyarodva, kioldódott
gyémántfüzérhez hasonlított, amely üveglapon siklik tova; fél óra sem telt el,
mióta a hatóságot értesítették a tényről, s a filmesek, rakétaszakértők, orvosprofesszorok
máris karavánban igyekeztek a helyszínre.
Az utat figyelték, s tekintetük csak a várostól húsz kilométernyire fordult
bal felé, ahol a háború előtt katonai röptér volt; a polgármester maga elé képzelte
a marslakó tekintetét, amelyből a józan, hideg világűr mered rá, s zavart lett
a bombatölcsérekben száradó szemét és ürülék láttán.
Pár perc múlva, egy kanyar mögötti réten, megpillantották az összesereglett
népet: holmi csenevész akácfa hegyében gyerekek függtek, a hallgatóság közepén
pedig hosszú inges férfi hajladozott, mint Keresztelő Szent János.
Az ólomköpenyes, gázálarcos emberek nehezen, de buzgó igyekezettel vonszolták
csizmájukat a mezőn, amelyet kiperzselt a nap, s tele volt juhok fagygyúsan
erjedő gubicsával; valahonnan a gödrök felől kolomp hangja szállt.
— Utat! — szólt egy hang, amelyből az izgalom sem tudta kiszűrni
a hivatalos szigort.
A gyűrű kettévált, s a marslakó kissé megszeppent az előkelőség láttán, de nyomban
utána elmosolyodott; haja kifakult, ajka cserepesre száradt a szakáll vörösen
lángoló bozótjában, amely fölött szelíden kéklett a szeme.
Suttogások hallatszottak:
— Két lába van, mint nekünk!
— Meg két keze!
— És két szeme!
— No lám, ki gondolta volna?
A marslakó pedig csak állt, szinte időn s téren kívül, beleépülve saját mosolyába;
mögötte a gép rozzant nikkelkordéhoz hasonlított, és a páros motor burkolata
csacsifejnek volt kiképezve, áramvonalas fülekkel.
Az ellenőrök körüljárták a repülőt, intettek, hogy nincs sugárzási veszély,
és a sokaság megmozdult; villanólámpák lobbantak, pörgött a felvevőgép tárcsája,
s a pilótaülés kóbere alól egy borzas asszony bukkant elő; ölében csecsemőt
szorongatott, kibontott melléből csöpögött a tej.
Valaki aggódva mondta:
— Nem ide akart leszállni! — Honnan tudja?
— Megmutatta a térképet!
És a marslakó most valóban elővette inge alól az összehajtogatott papirost,
s oly alázatos-félszegen nyújtotta át a riportereknek, mint egy eltévedt paraszt,
aki éjnek idején idegen házcím után tudakozódik; az emberek közül sokan azonnal
felismerték a naprendszert kilenc bolygójával, s bár a papíros elvékonyult,
mint a tetűrágta falevél, jól látták, hogy a nagy körből egyenes vonal nyúlik
át a Vénuszra.
— Miért jöttél el?! — kérdezte a polgármester erőszakolt hunyorgással,
ahogy süketek fülébe szokás bekiabálni, s hátratette a kezét.
A marslakó a magasba tekintett, a kovakőszagú, kék távolságok felé, ahol hazája
rejtőzhetett, mosolyogva ingatta a fejét, s szakállába könnycseppek hulltak;
aztán a kebléből egy fényképet vett elő, amelyen ő maga állt összedőlt viskója
előtt, a pólyást ölelő asszonnyal, oldalt pedig, valami pálmafélék között, lezuhant
bombázógép füstölt.
— Bumm-bumm-bumm! — mutatta a tenyerét lebegtetve, s szeme nagyra
kerekedett, mint a gyermeké, aki fél, hogy nem értik meg a panaszát. —
Ta-ta-ta-ta!
Aztán rémülten, tanácstalanul elhallgatott.
Mielőtt a hatósági kocsik visszaindultak volna a városba, mindhárom égi lakót
átvilágították hordozható röntgenkészülékkel; tüdejük, májuk, bélrendszerük
ugyanolyan volt, mint a földieké, de a mellkasukban jobb és baloldalon is szív
dobogott.
— Hiszen ezek torzszülöttek!
— Mit beszél!
— Abnormisok!
— Ugyan, mi vagyunk nyomorékok!
A polgármester tátogva, sápadtan ült be a kocsijába, s mert félszívűnek érezte
magát, a sofőr mellett foglalt helyet, aki hirtelen a sorstársa lett. Útközben
tenyerét dísz-zsebkendőjére szorította, s nehézkesen szuszogott.
A telefonpalota előtt egy külföldi újságíró lefékezett, fölszaladt a lépcsőn,
s néhány perc múlva ezt mondta be a kagylóba tengerentúli szerkesztőségének:
— Halló?!... Mqkban ugyanaz, mint a Földön!... Lakói ikertestvéreink,
de egy szívvel forban vannak!...