Réz Pál: Atomfej zokog. Élet és Irodalom, 1966/47. 4.

Atomfej zokog
Bálint Tibor: Angyaljárás a lépcsőházban. (Irodalmi Könyvkiadó Bukarest)

Egyik írásának címe: Szabálytalan karcolat. Dehát minden novellája, tárcája, karcolata szabálytalan. A fiatal kolozsvári író csupa szabálytalan történetet ír meg, s mindig szabálytalanul. Nem az élet fő-sodra érdekli, ahogy mondani szokás, hanem apróságok, alig észlelhető rezdülések, ellesett párbeszédek, furcsa helyzetek, képzeletvilágba szálló gyerekek, bűvészek, groteszk figurák. Hogy ötvösmunkákat készítene, mint a fülszöveg hirdeti? Dehogy is! Hiszen az ötvösmunka tömör, nehéz, cizellált, Bálint Tibor pedig éppen a lebegést próbálgatja, az élet síkjainak látszólag tetszőleges, valójában nagyon is törvényszerű egymásra helyezését, a véletlenek játékos egységét, "Tündéri realista" - írta Kosztolányi Gelléri Andor Endréről; a jelző annyira illik Bálint Tiborra, hogy óhatatlanul Gellérit érezzük egy kicsit mesterének, s talán még Mándy Ivánt.
De ezek az első pillanatban periférikusnak tetsző, különös históriák, ha nem sajnáljuk tőlük a gondolkodást és elmélyedést, amelytől prózaíróink (a románok is!) gyakran oly udvariasan megkímélik az olvasót többet sejtenek magukban, mint a puszta játékos történetet, a szomorú-víg fintort. Bálint Tibor angyalai külvárosi lépcsőházakban járnak, gyerekei grundokon vagy az új blokkházak parkjában játszanak, s az ő gyerekhősét, aki az ezüstös könnyekből szép hóvirágot akar faragni emlékül, Atomfejnek hívják. Ezek a groteszk históriák nagyon is mai történetek, csak szem kell hozzá, hogy az olvasó ezt is meglássa. Bálint Tibornak nincs érzéke a látványos drámai összeütközésekhez, még kevesebb a hagyományos novellaformához. Apróságokat figyel meg, mindennapi dialógusokat kottáz le, kis tragédiákat és komédiákat, kacéran úgy tesz, mintha a felszínről beszélne. De ez csak a látszat. Mert Bálint Tibornak éppen ahhoz van készsége, hogy pillanatfelvételekből utaljon az egészre, hogy a cserepekben egy város életét, nagy változások mindennapos lecsapódását villantsa fel. Szabálytalanul, persze, úgy rakosgatva a mozaikkockákat, hogy aki beleragadt a hagyományos ízlésbe, kapkodhatja a fejét, s csak a részletek ízeit, olykor krúdys realizmusát élvezi.
Ha valamit a szemére vethetünk, hát azt, hogy olykor túlzottan is szabálytalan. Csakugyan angyalok járnak novelláiban, gyerek-angyalok és felnőtt-angyalok, de nem is járnak, hanem szökdelnek, négyesével veszik a lépcsőket, olykor alig bírjuk követni őket szemünkkel. Nagyobb kompozícióra bíztassuk, mint otthoni kritikusai? Inkább arra, hogy merész játékosságát el nem hagyva gondoljon többet az olvasóra, s a valóságtól felröppenő, csapongó fantáziáját állítsa biztosabb építkezés szolgálatába.
Ez a második könyve. (Csöndes utca volt az első kötet címe.). Érdemes felfigyelni rá. Az elesettekkel szolidáris, a gyengékkel együtt érző. Érzelmeit, sőt érzelmességét szemérmesen leplező, természetes hangú, kísérletező művészt ismerünk meg ebben a kötetben, aki egy gyerek zokogásában is korunkat, az atomkort akarja elénk vetíteni.

Réz Pál

Ugrás az oldal tetejére