II

LEVENTÉSKEDÜNK

5

Ezzel a batyuval látott el tehát minket a természet. Egyenlő batyuk voltak, legalábbis nagyságra hasonlók és egyenlők (az enyém még tán nagyobb is valamivel), csakhogy az övé arannyal, az enyém pedig fűrészporral volt tele. Én könnyen és nevetve hordtam a magamét, ő ellenben — mint utóbb kiderült — bajosan és sírva cipelte.

Különböző batyuk voltak egyszóval, s most már az volt a kérdés, mivé alakít, hogyan gyúr teljesen egyformává, és kerít egy szintre bennünket az idő. Mert az ember személyisége voltaképp múltjával azonos. Megszületik a gyermek és növekszik, és az az élménytartalom, amely kitölti idejét, az rétegződik fel lassanként fogékony szellemében, hogy sajátossá és mindenki mástól különbözővé gyúrja őt. Az ember személyisége saját múltjának pontos térképe, nem több és nem egyéb, hiszen esze és szelleme sohasem tartalmazhat mást, mint amit az idők folyamán tanult és tapasztalt; ez halmozódik fel és összegeződik benne folytonos változásban, és elmondhatjuk: úgy gyűjtjük össze magunkká a megélt dolgokat, úgy halmozzuk fel és olvasztjuk egybe, mint a tenger a maga tápláló folyóit és patakjait.

A mi múltunk és élményanyagunk pedig teljességgel azonos volt. Anyának nem volt módja, hogy személyiségünk egyedülivé és sajátossá tétele érdekében különválasszon és eltérő utakra tereljen bennünket, mi pedig dehogyis szakadtunk volna el egymástól! Éjjel egy ágyban aludtunk, nappal egy padot koptattunk az iskolában, együtt lustálkodtunk vagy kóboroltunk, ugyanannak a gyermekbandának voltunk tagjai; egyforma ruhát viseltünk, és mindenben csodálatosan egyetértettünk. Aki megfigyelt bennünket, annak valóban az a benyomása támadhatott, hogy csupán részegségében lát kettőt egy helyett, s hogy fizikai megjelenésünktől eltekintve sohasem formálódhatunk különböző emberekké.

Valójában pedig épp az ellenkezője történt. A múlt, az együtt, aggasztó egyformaságban töltött idő nemhogy közelebb hozta volna egymáshoz alkatunkat és szellemiségünket, hanem egyre inkább eltávolította, anélkül, hogy a köztünk kialakult ragaszkodást a legcsekélyebb mértékben befolyásolhatta volna. Egyre inkább azon kellett kapnunk magunkat, hogy különböző emberek vagyunk. Mert a természetes-eredendő batyu különbözősége oda vezetett, hogy a közös múlt és kétségbeejtően azonos élményanyag más és más ötvözetekké állott össze mibennünk. Hogy is foglaljam szavakba, hogyan próbáljam kifejezni, hogy megértsd? Ugyanabból a felhőből ő a görögdinnyét áruló néni, én pedig a labdakupac emlékét vittem magammal; ő tragikusba hajló alaptermészetével a kínosat és szomorút, én ellenben a vidámat és nevetségeset őriztem meg személyiségemben. Másként jelentkeztek és mást jelentettek számunkra a dolgok. Ha lélektani műszóval akarnék élni, azt mondanám: alkati és szemléleti eltérésünk következtében Umweltünk¹ gyökeresen más volt, márpedig, úgy látszik, a személyiség felrétegződésében nem a valóságos történés játszik szerepet, hanem csak az, ami belőle Umweltünkhöz tartozik.

Már az iskolában is jelentkeztek a divergencia következményei, s noha senkinek sem jutott eszébe elvitatni szellemi fölényét, és az iskolán kívüli gyermektársadalomban is kétségtelenül ő számított jelentősebb vezéregyéniségnek, tanáraink lassan-lassan mégis énreám kezdtek támaszkodni. Szó sincs róla, hogy ne szerették volna Kicsit. Szerették és magasztalták, de valahogy azzal a mellékízzel, ahogy a csodabogarakat szokták szeretni és magasztalni. Mintha-mintha egy árnyalat bolondériát fedeztek volna fel benne, fellegjárást és ködevést, amely rokonszenves, értékes vonás ugyan, és kellemesen emlékeztet saját gyermekkorukra, de amely — legyünk őszinték — nem szilárd és nem evilági dolog.

Az én szolgálataim kevésbé bravúrosak, de sokkal megbízhatóbbak voltak. Ezért, ha dolgozatfüzeteket kellett hazavinni vagy elhozni otthonról, ha újságért kellett szaladni vagy a táblát tisztára törölni, mind gyakrabban hangzott el az osztályban nagy Csula neve — az én nevem.

Nem-evilágiság, illetve megbízhatóság: ez volt alkati különbözőségünk társadalmi jelentése. Kezdetben mit sem törődtünk vele, a különbségtevés azonban hovatovább egyre mélyebbé és jelentősebbé duzzadt, s voltak pillanatok, amikor már-már megrontotta hibátlan ikerszeretetünket.

6

Amikor ugyanis megszervezték az iskolában a leventeséget, mindenki csodálkozására és méltatlankodására az oktató tanár nem őt, hanem engem tett meg az osztály leventeparancsnokává.

Képtelen vagyok letagadni, hogy nekem hízelgett ez a választás. Nem mintha bármikor is féltékenykedtem volna Kicsire, fájt volna fölénye vagy bármiképp is versengeni akartam volna vele (ez amúgy is reménytelen lett volna), hanem csak azért, mert éreztem, hogy a tisztség valóban nekem való. Nem neki, hanem nekem. Utólag visszagondolva tán a féltésnek és gondoskodásnak is szerepe volt abban az elégedett megnyugvásban, amellyel polcomat elfoglaltam. Hiszen Kicsi — ez világos volt előttem — előbb-utóbb úgyis lebukott volna arról a polcról, minthogy merőben képtelen volt meghajolni, engedelmeskedni és alárendelni magát.

A gyermekbanda vezére senkinek sem tartozott engedelmességgel vagy számadással, szuverén úr volt, és mindent a saját kedve szerint intézhetett. A leventeparancsnok ellenben a végrehajtó és szolga szerepét vállalta; voltaképpen az egyetlen szolgáét a szakaszban, minthogy a többiek tiltakozók és kényszerítettek voltak. Hogyan állhatott és maradhatott volna meg a külön utakon járó, külön, átfogó elképzelések szerint cselekvő Kicsi a szakasz egyetlen szolgájának szerepében? Nem, kétségkívül két napig sem maradhatott volna meg. Ezentúl tehát engedelmeskednie kell — gondoltam — tulajdonképp az államrendnek, de voltaképp szerencsére csak nekem, aki az ő elképzelései és érdekei szerint parancsolok majd, és így titkosan maga parancsol majd önmagának.

És így is volt egy ideig. Kezdetben ugyanis teljességgel formális volt a tisztem, s ha mégis nekem kellett kijelölnöm valakit erre vagy arra a feladatra, félve kerültem minden alkalmat, hogy kedve ellenére való megbízást adjak neki. Később azonban az történt, hogy kitűnően beválván tisztségemben, az oktató egyre több bizalmat helyezett belém. Csendben, zökkenők és kalandosság nélkül intéztem a dolgokat; a leventéskedést — természetem szerint — megszokott, kedélyes mindennapisággá változtattam, s ez az ábrándos lelkű Filep tanár úrnak (aki tán nálunk is jobban rühellte a folytonos foglalkoztatást) nagyon kapóra jött. Végül teljesen rám bízta hatáskörét, én lótottam-futottam, vezényeltem és olvastam fel helyette, nem ugyan buzgalommal, de megbízható kötelességtudással, s így lassanként az a látszat alakult ki az osztályban, mintha valóban úr volnék, nem pedig szolga. Mintha én volnék a fenntartója és értelmi szerzője az. egész leventéskedésnek. Mintha miattam volna, hogy vasárnaponként nem alhatnak nyugodtan vagy nem mehetnek futballozni, hanem órák hosszat menetelni kénytelenek és körben ácsorogni a zászló körül. Mintha-mintha valóban szuverén volnék, bandavezér, aki hatalmában és elrugaszkodott becsvágyában nem hagyja békén nyugodni és megszusszanni embereit, hanem örökösen űzi és piszkálja őket. Olyan valaki egyszóval, aki ellen lázadni lehet és kell.

Kicsi volt az, aki a leventeség kényszerűségét leginkább érzékelte és aki elsőnek lázadt.

Azon kezdte, hogy vasárnaponként, reggel, amikor kötelességszerűen templomba kellett vonulnunk (szabályos menetoszlopban, külön a reformátusok és külön mi, katolikusok), amikor tehát reggel ébresztgetni kezdtem, hogy magammal vigyem, befordult és úgy tett, mintha aludnék. Én azonban tudtam, hogy ébren van és fortyog magában. Mit tehettem volna? Egyrészt a megszokott rendbe beilleszkedni tudók kötelességtudása, másrészt az aggodalom miatta (nehogy baja származzék), nem utolsósorban pedig a magam miatt való aggodalom (nehogy elővegyenek és fölöslegesen szekírozzanak) arra ösztökélt, hogy újra felrázzam és jobb belátásra próbáljam bírni.

Vasárnapról vasárnapra mind hevesebb szóváltások támadtak így, egész kis hadjárat fejlődött ki közöttünk, és mindketten tudtuk, hogy kifejlődött. Végül — úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna — egy aranyosan vibráló őszi reggelen Kicsi kitört. Úgy történt, hogy szüretre voltunk hivatalosak Pista bácsiékhoz, és megpróbáltunk elkérezkedni Bodó századparancsnoktól, ez azonban — talán mert bal lábbal kelt — nem egyezett belé. Kicsi egész szombaton szótlan volt, mogorva, és nagy elhatározásokat látszott érlelni. Nem tagadhatom, engem is lesújtott a dolog, arra azonban, hogy megszegjem a parancsot, gondolni sem mertem. Na, költöm én reggel Kicsit, hogy gyerünk a templomba, de mintha csak a falaknak beszélnék. Ráztam, püföltem, aztán, amikor már annyira nyomorgattam, hogy képtelenség volt tovább tűrnie, egyszerre talpra ugrott az ágyban, rám meresztette a szemét, és ordítani kezdett. Basának és janicsárnak szidott, agyonveretéssel és megpokrócoztatással fenyegetett, csodálkozott, hogy testvére vagyok, végül pedig kijelentette, hogy akkor megy templomba, amikor neki jólesik, arra őt senki sem kényszerítheti; különben is vegyem tudomásul, mától fogva átkeresztelkedik zsidónak és muzulmánnak.

Szemében és egész mivoltában annyi igazi gyűlölet, oly hamisítatlan csalódás lobogott, hogy valóban gondolkodóba ejtett. Csakugyan, mi bírhat rá engem, hogy vállaljam a csahos és juhászeb szerepét, mi ütött belém, hogy zargatni álltam isten szabadjait? Csakugyan, hogyan jövök én a szolgasághoz és parancsnokláshoz, ehhez az egész kétértelmű akrobatikához, amikor alapjában véve inkább aludni és tekeregni szeretnék? Mivégre stréberkedem én és hasonlok meg jobbik felemmel, ha egy rongyos vasárnapi kimenőt sem kapok érte?

—   Akkor mit akarsz? — kérdeztem csendesen. — Lógjunk el?

—   Lógjunk.

És így történt, hogy mi, ketten Kicsivel, fellázadtunk a századfegyelem ellen.

7

A dolognak mélyreható következményei lettek. Nem ugyan az, hogy elővettek és lemocskoltak, mert hiányunkat úgyszólván észre sem vették (ami nekem külön is rosszul esett), hanem az, hogy kiegyensúlyozott gondolkozásomban, ahol mindennek megvolt a maga pontos helye és jelentése, meglazult valami. Íme, hát nem állanak olyan szilárdan a dolgok, mint ahogy hittem; íme, kétségbe vonhatók és megszeghetők; íme, a társadalmi lét tekintélyei korántsem hatnak a természeti törvények erejével. Törvény, hogy az elejtett tárgy földre hull, törvény az is, hogy vasárnap reggel szakaszonként templomba kell vonulni. Megtehetem azt, hogy vasárnap nem megyek templomba, nincs mód és nincs kádencia, erőim teljes latbavetésével sem érhetem el viszont, hogy ha magasról elejtenek, ne essem a földre. A látszólag spekulatív, valójában azonban nagyon is lényeges különbségtevés egész addigi életemet, egész kiegyensúlyozottá rendezett, lojális lényemet velejéig megrendítette. Odalett a dolgok áthághatatlanságába vetett hitem, és odalett szakaszparancsnoki fontosságom tudata is. Tisztemet egyre terhesebbnek éreztem, egyre lélektelenebbül láttam el, s hovatovább azon kaptam magam, hogy én, aki mindeddig megértően feletteseim pártján álltam (mert hisz ők sem jókedvükből csinálták), most egyszerre alárendeltjeim pártjára kerülök, minden kellemetlen rendelkezést elfelejtek és elszabotálok, s hogy addigi lanyha népszerűségem a fiúk részéről már-már hódolattá és bálványozássá növekszik. Ettől kezdve nem jelentettem a fegyelemsértéseket, és elfelejtettem beadni a vasárnapi hiányzók névsorát. Nem vállaltam vadgesztenye-gyűjtést a szakasz nevében, és eszembe sem jutott többé ambicionálni, hogy mi álljunk őrséget az országzászló mellett. Megbízhatóságom félig-meddig odalett (félig-meddig, mondom, mert szembeötlő engedetlenségre azért mégsem vetemedtem), naponta kaptam a csodálkozó és múltra hivatkozó dorgatóriumokat, és parancsnokaim már szívesen megszabadultak volna tőlem, ha tökéletes népszerűségem akaratuk ellenére nem tart meg tisztemben.

Kicsi visszamelegedett hozzám, és elégedetten szemlélte lázadásának eredményét. Azt hiszem, ettől az időtől kezdve tekintett tanítványának. Titokban és bizalmasan adta meg utasításait a parancsok hajszálnyi átformálását és kényelmesebbé tételét illetően, s amikor Filep tanár úr a sorozatos félreértések miatt butának szidott, és őt állította példának elém, kuncogva dicsért meg okosságomért. Így tehát a szakaszparancsnok a bandavezér befolyása alá került, és működésének értelme ellenkezőre fordult. Mert a bandavezért általában az teszi és tartja meg hatalmában, hogy bandája javára munkálkodik; alárendeltjeinek önkéntes hódolata és szeretete tehát, míg a parancsnokot kizárólag a félelem és társadalmi kényszer. Látszólag bandavezérré váltam, mondom, boldogan sütkéreztem alantasaim szeretetében (hiszen említettem már, mennyire igényeltem a szeretetet), s az sem hozott zavarba, hogy — tisztán láttam — ez a szeretet voltaképpen csak azoknak a gesztusaimnak szólt, amelyeket Kicsi sugalmazott, és hogy. így tulajdonképpen bennem is őt szerették. Nem bántott ez, mondom, mert Kicsi mellett nálam különbeknek is meg kellett volna szokniuk az igénytelenséget.

Nemsokára azonban komolyra fordult a dolog. Különös hírek érkeztek, hátravonuló katonákkal telt meg a város, Filep tanár urat és Bodó századparancsnokot egyenruhába bújtatták (meg kellett pukkadni, ahogyan lötyögött rajtuk), egy szép reggel pedig Összekürtöltek bennünket is, ásót meg csákányt nyomtak a markunkba, és kivezényeltek lövészárkot ásni.

Lelkesedve, kíváncsi érdeklődéssel indultunk neki, azonban már az út is borzalmas volt. Előző éjszaka esett, s a fátyolos őszi napnak nem volt elegendő ereje felszárítani a feneketlen sarat. Mélyen felázott dűlőutakon, muharos tarlók és sárguló kukoricások között hurcoltak minket fel s alá a mezőn, csatangoltattak a lápon, míg rátaláltunk a helyre, amelyet fel kellett volna túrnunk. Az út olyan volt, mintha a föld közepéig beázott volna, a dombhát ellenben szivály és köves. Valósággal beléje ragadt a csákány. Fanyalogva kezdtünk kapirgálni, versengtünk a lógásban, s estére úgy indultunk haza, hogy a gondosan kijelölt cikcakkos árok alig tíz-tizenöt ujjnyira mélyedt a legelőbe.

Másnap reggel tehát újból megpróbáltam összeszedni a fiúkat. Házról házra kellett járnom, mert maguktól nem jöttek. Kicsi berzenkedett és sírt dühében, hogy ismét rákényszerítik valamire (amit jókedvéből talán játszva végbevitt volna), de nyíltan tiltakozni most már ő sem mert. Taktikát változtatott tehát, ágyba feküdt, főfájásról és hidegrázásról panaszkodott, és egészen kétségbeejtett makacskodásával. Így a többiek is. Egyik elbújt előlem, a másik szüleire hivatkozott, ágyba feküdt a harmadik, és mind hímeztek-hámoztak, hogy majd megháborodtam idegességemben. Mert Bodó századparancsnok viszont kategorikus volt. Nem alkudott többé, megparancsolta, hogy félórán belül mind előkerítsem őket, az én dolgom, és őt nem érdekli, hogyan.

Kutyaszorítóban voltam, és választanom kellett. Vagy visszavedlek csahossá, kényszergetni kezdem őket, és vállalom a jogos gyűlöletet, vagy megmaradok társaim szeretetében, és csekély meghurcoltatás árán mártírrá magasztosulok. A választás szembeötlően könnyű volt, hisz mindig volt érzékem a valódi értékek iránt. Ezért ott, a századparancsnok Bodó tanár úr előtt, egyszerre vigyázzba vágtam magam, és szalutálva, messze csengő hangon (úgy, hogy az udvaron mindenkinek meg kellett hallania) rákiáltottam:

— Hadnagy úr, alázatosan jelentem, egye meg a fene.

A hatás, a mondat többértelmű megszerkesztettsége ellenére is, borzalmas volt. Bodó tanár úr előbb hátranézett, hogy vajon ki állhat mögötte, akinek ilyet merek mondani, aztán magába roskadt, és szemmel láthatólag értelmezgetni, formálgatni kezdte magában a mondatot ilyenformán: „a fene egye meg az egész világot” vagy: „nem akarnak jönni, a fene egye meg” vagy éppenséggel: „fene egye meg, tehetetlen vagyok”. Megható volt, ahogyan mentséget és kibúvót keresett számomra iszonyú sértettségében. Állt tehát, tanácstalanul hápogott, és lassanként egész csoportosulás vett körül minket. Akkor feltekintett, és sápadtan, de halkan, figyelemre méltó önuralommal, csak ennyit mondott:

— Leváltani, fogdába vele.

Leváltani azonnal leváltottak (s épp ez volt, amit akartam), de fogdába mégsem dugtak. Tanárember özvegyének gyermekei voltunk, az iskola büszkeségei és gyámolítottjai, ingyenesek és ösztöndíjasok, és maga az igazgató lépett közbe érdekemben. A kihallgatáson és fekete földig való lemocskoltatáson kívül annyi következménye lett a históriának, hogy a tanárok azontúl gyanakvó kétértelműséggel néztek rám, mint az olyan emberekre szokás, akikről nem tudni, melyik percben háborodnak ismét meg (ahogy Kicsire is néztek), az osztály viszont felmagasztalt és népszerűségem ettől fogva a Kicsiével vetekedett.

8

Volt nekünk egy osztálytársunk, Horváth Laci, formás kicsi gyermek, aki rendkívüli módon, szinte már túlzottan ragaszkodott hozzám. Jólesett ragaszkodása, de mennyire jól, felkaroltam őt, pártfogoltam a gyermekbanda belső villongásaiban, és idővel alvezéremmé nőtte ki magát. Minthogy én viszont Kicsi alvezére voltam, tehát Lacit az alvezér alvezéreként tisztelték és boldogolták. Látszólag jól érezte magát szerepében, semmi panaszom nem lehetett rá, utánam hordta kabátomat és könyveimet, kinyitotta előttem az ajtót, sőt olykor, nagyobb bandaharcok alkalmával, amikor minden kötelességtudásom ellenére sem tudtam időt szakítani, vele írattam le házi feladataimat is. Kicsi ilyenkor egyáltalán nem végezte el feladatát, mert a tanárok — talán attól való féltükben, hogy csakugyan nem végezte el és kellemetlen helyzetbe hoznák magukat — sohasem ellenőrizték füzeteit.

Nagyon jó kis pajtásom volt egyszóval ez a Horváth Laci, s amikor leventeparancsnokká lettem, és Kicsi teljesen visszavonult az iskolán belüli közügyektől (mert gondolni sem lehetett arra, hogy bármilyen összefüggésben elismerje valaki fölöttességét, hacsak az enyémet is, és vállalja a második szerepét), mondom, amikor Kicsi hivatalosan ellenzékbe vonult, és én maradtam az úr a porondon, Horváth Laci az alvezér alvezéréből abszolút alvezérré avanzsált. Továbbra is utánam hordozta a könyveimet, ajtót nyitogatott, leckéket másolt, de feladatköre kibővült, mert ezentúl ő vezette a jelenléti naplót (amit én utóbb mindig elfelejtettem beadni), és távollétemben magától értetődően ő helyettesített szakaszparancsnoki tisztemben. A szüreti lázadás után nem is tudtam volna oly sokáig felszínen tartani magam, ha Laci nincs mögöttem. Amint említettem, akkoriban teljesen elhanyagoltam már feladataimat, s a merőben adminisztrációs jellegű munka is elvégezetlenül maradt volna, ha Laci példás buzgalommal mindent rendben nem tart.

Nos, mélybe bukásom és felmagasztaltatásom után (mert a leváltás hivatalosan bukást jelentett ugyan, de valójában megdicsőülés volt), felmagasztaltatásom után, mondom, ez a Horváth Laci, ez a Lacika lett a szakaszparancsnok. Őszintén szólva, ha megkérdeznek, én is őt javasolom, nemcsak azért, mert hódoló szeretete által biztosítva láttam volna további befolyásunkat az ügyek intézésében, hanem azért is, mert gyakorlata révén tájékozott volt már a tisztség mivoltát illetően; s mindenekfölött mert egyedül ő rendelkezett kellő buzgalommal, egyes-egyedül csakis ő nem tekintette volna fölösleges szekatúrának a feladat ellátását.

Megnyugodva vettem tudomásul tehát előléptetését, szám íze azonban csakhamar megkeseredett.

Mert Lacika már kinevezésének másnapján alvezérének kezdett tekinteni, és azzá akart formálni engem. Úgy fogott hozzá, hogy elfoglaltságára hivatkozva tisztelettudó hangon megkért, vinném haza a kabátját, úgyis egyfelé lakunk. Elvittem neki, már csak szeretetének és jó szolgálatainak viszonzásaképpen is. Természetes, hogy elvittem, hiszen ő is hányszor vitte haza a miénket. Másnap azonban ismét erre kért, és felajánlotta, hogy vezessem én a jelenléti naplót. Benső szeméremérzetem tiltotta, hogy megtagadjam azt, amit önkéntes szolgálatként ő is mindannyiszor megtett érettem, viszolyogva és undorodva tehát, de mégiscsak elvállaltam a naplóvezetést.

Harmadnap együtt talpaltunk haza az ásásból, s ő a szőlősdomb alatti réten teleszedte a markát őszi kikericcsel. Amikor aztán kapujukhoz érkeztünk, úgy állott meg, és úgy tartotta két kezében a virágokat, hogy látva lássam: képtelen maga kinyitni a kapuajtót, nyissam ki én, hiszen ő is hányszor kinyitotta előttem. Szemtelensége oly nagy és oly szembetűnő volt, hogy már-már illetlenség lett volna észrevenni. Kinyitottam előtte a kaput.

És fortyogva és dühöngve bár, de lassan-lassan mégiscsak alája hajtottam volna gyámoltalan fejemet, ha Kicsi a maga szenzitív szellemiségével-azonnal nem érzékeli a dolgot. Ő azonban érzékelte, és még aznap este szóvá is tette. Gyávának szidott és pipogyának, s amikor arra hivatkoztam, hogy hiszen Laci is megtette értem mindezt, egyetlen mondattal fojtotta belém a szót.

— Ne tette volna — mondotta. — Ki kérte rá?!

Mindamellett még Kicsi figyelmeztetése után sem tudtam hogyan retirálni. Behemót férfiasságommal egykönnyen eltiporhattam volna Lacit, ez azonban bizonytalan és megnevezhetetlen bűnével — beláttam — egyáltalán nem állt volna arányban. Ha megtagadom kéréseinek teljesítését és szemébe vágom a jelenléti naplót, az egyszerűen illetlenség és a megalázottság beismerése lett volna, márpedig Laci, természete szerint, annyival gyarlóbb karakter volt még nálam is, hogy röstelltem kinyilvánítani előtte megbántottságomat. Így aztán, amikor másnap a Kerekdomb alatt ismét nekigyürkőzött kikericset szedni, és kezembe nyomta kabátját, szótlanul vettem karomra és cipeltem hazáig.

Kicsi velünk jött, és figyelte a fejleményeket. Valóban, kapujuk előtt Laci elvette tőlem kabátját, megállott a tegnapi sokatmondó megállással, és amikor haboztam tudomásul venni szándékát, gúnyosanparancsoló pillantást vetett felém.

Ma sem tudom, hogyan, de úgyszólván még el sem jutott hozzám az a pillantás, amikor Lacika arcán máris ott csattant Kicsi irtóztató pofonja. Lányos-kicsi kezéhez képest igazán rengeteg nagy pofont adott neki. Laci felbődült, a kapunak esett, és döngve zuhant be az udvarra, én pedig utánahajítottam jelenléti naplóját, s győztes istenként vonultam el Kicsivel a tett színhelyéről, mindörökre megszabadulva attól a lehetőségtől, hogy valaki maga alá rendeljen.

Hát így kerültünk mi ellenséges viszonyba Horváth Lacival, a szakaszparancsnokkal.

¹ Umwelt = környező világ