Soó Péter bánata. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969. Kriterion, Bukarest—Kolozsvár, 1998. V. A KÁLYHA


V

A KÁLYHA

17

Ne csodálkozz, barátom, hogy most, amikor elbeszélésem magvához és lényegéhez érkeztem, elhallgattat egy pillanatra és távolba nézni késztet a szívszorító visszaemlékezés. Minek is kezdtem belé, istenem, mi is sarkall újra meg újra átélnem azokat az iszonyatos időket? A fájdalom szükséglete-e, amely kimondhatatlan mélyen gyökerezik az emberi természetben, vagy talán a lélek öntudatlan bölcsessége, amely mindvégig frissen tartani igyekszik azt, ami igaz és értékes mibennünk? Nem tudom, nem tudhatom; bizonyos azonban, hogy úgy árad az én múltamra, úgy ömlik és zuhog az én bánatomra olykor az emlékezés, mint friss víz az akvárium halaira, hogy el ne vesszenek, hanem éljenek és vénségükig fickándozzanak. Nézd el, ha most kis ideig erőt kell gyűjtenem. Nem magára az emlékezésre (hiszen az megerőltetés nélkül löki és bugyborogja szemem elé a múlt képeit), hanem az emlékezés elviselésére, amely keserű, s már szinte mindennapos feladatom. Pihenjünk hát, és gondoljunk másra, igyunk esetleg egy pohárkával valami erőset. Nem szoktál? Én is ritkán éltem azelőtt vele, mostanában azonban megnyugtat, és úgy érzem, jót tesz.

Fáztunk egyszóval a padláson, vacogtunk és dideregtünk; ma is összedörzsölöm a kezem, ha csak rágondolok. Fáztál-e valaha életedben úgy, ahogy mi fázhattunk? Gondold el: noha még mindig nem havazott, mégis január eleje volt, és a cserepek között befújt a szél. Gondold el: pokróccal és köpennyel takaróztunk csupán, kosztunkat pedig a kutya is otthagyta volna. Valósággal kivetkőztetett formánkból, átgyúrt és átformált bennünket az embertelen hideg. Nemcsak arra gondolok, hogy eldurvított és kedélyünket is megmásította, hanem elsősorban arra, hogy felszabadította bennünk a mindaddig szunnyadó ködöset-démonikusat, az ősembert, aki mert nem tud tenni a természet erői ellen, varázslatokhoz folyamodik.

Azzal kezdtük, hogy Pál Imrus kezdeményezésére (ő volt a szakaszban az okkult pszichológiai hatások nagymestere), Imrus kezdeményezésére tehát lefekvéskor, de különösen felkeléskor, kórusban, ritmikusan elkezdtünk kiabálni:

Nincs hi-deg. Me-leg van.

S valóban, ez mintha használt volna. A kiabálás fizikai ténye-e, avagy valamiféle önszuggesztiós jelenség, vagy pedig mindkettő együttvéve tette meg a hatását, nem tudom, tény azonban, hogy didergésünk mintha alábbhagyott volna. Vérszemet kapva a sikertől, félig tréfásan, de félig-meddig komolyan is, másnap már azt kiabáltuk, hogy

Süss fel, nap! Süss fel, nap!

harmadnap pedig:

Hüss, te tél,

Birka, bégess,

Jó napocska, égess.

És egész táltosi szertartásaink kezdtek kialakulni. Nem közeledtünk például a tűzhöz anélkül, hogy előbb meg ne pökdöstük volna, ahogy a kisgyerekeket szokás szemverés ellen. Nem ittunk a kulacsból anélkül, hogy ősi-áldozó mozdulattal előbb a földre ne loccsintottunk volna egy kortyot. Mindezt persze korántsem teljes komolysággal tettük, ahhoz túlságosan felnőtt-értelmesek voltunk már, tagadhatatlan azonban, hogy volt lelkünknek egy zuga, ahol hittünk és reménykedtünk a dolog sikerében.

Márpedig a reményre annál nagyobb szükségünk volt, minél inkább be kellett látnunk eszünkkel mesterkedéseink hiábavalóságát. A nap ugyanis nem sütött fel, a télnek eszébe sem jutott továbbhüssenni. Ellenkezőleg: a cseréptetőre idővel vastag jégréteget vont felszálló leheletünkből, míg olyanná lett, mint valami cseppkőboltozat, a pókhálókra pedig borsónyi jéggyöngyöket fagyalt, amelyek elszakítva vékony szálukat, csengve pottyantak időnként a földre. A padlás, a közönséges raktári padlás így hovatovább maga is mesebelivé vált. Hasonult a városhoz, tágabb környezetéhez; hasonult valószínűtlen helyzetünkhöz, és mi — fagyoskodásunk ellenére — jólesően vettük ezt tudomásul. Mert ha az embernek alkalmazkodnia kell környezetéhez, helyénvaló és természetes, hogy a környezetnek is hasonulnia kell őhozzá; nevezetesen a köznapi padlásnak a mi irrealitásba forduló helyzetünkhöz — anélkül, hogy ehhez tevékenyen hozzá kellett volna járulnunk.

Már-már tetszeni kezdett nekünk a dolog. Virtust csináltunk a fázásból; azt dédelgettük legjobban, az lépett elő megbecsülésünk ranglistáján, akinek valamilyen különös körülmény folytán a legtöbbet kellett vacognia. Rájöttünk lassanként az aszkézis ízére, szükségtelenül is ki-kimászkáltunk a hidegbe, és kéjesen élveztük csontig ható gyönyöreit. Naivság ugyanis azt képzelni, hogy az embert csak az örvendezteti meg, ami összevág testének vagy szellemének szükségleteivel. Örömet és gyönyört lehet szűrni magából a gyötrelemből is, amennyiben elviselése feladatot jelent. Mert a feladatok végbevitele, a próbák derekas kiállása mindennél édesebb élvezetet szerez minekünk, megpróbáltaknak.

Dőzsöltünk egyszóval a szenvedés gyönyörében, kéjelegve fetrengtünk a benső didergés elfajzott aszkézisében, és már-már eszünkbe sem jutott méltatlankodni. Ma is hökkenten bámulok vissza azokra az időkre, s csak néha-néha kapiskálom, mennyire emberi volt ez a mi különös kicsapongásunk. A híresneves manchai lovag egyik beszélgetése jut eszembe, valahonnan életrajzának második kötetéből, amikor olyasmit mond, hogy hiszen teljességgel tudatában van ő kalandjai esztelenségének, s amiért mégis tovább űzi őket, amiért mosolyogva viseli élete hazugságát és embertársai röhejét, az csupán az akadályok legyőzéséből származó, isteni öröm. Mit számít aztán, hogy valódiak-e azok az akadályok vagy pedig koholtak? A célok és eszmények amúgy is jönnek és mennek, a valódiaknak látszó akadályok legyőzése utóbb visszatekintve többnyire amúgy is szélmalomharccá zsugorodik; de maga az erőpróba, az emberi teljesítmény megmarad; ez ad értelmet és tartalmat az élet bolondériájának, ez, csakis ez emel föl és ragyog tovább az időben.

Szemmel látható, hogy a derék lovag a maga szempontjából okosan gondolkodott. Szemmel látható az is, hogy különös vonzódásunk a fázás teljesítményeihez ugyanebből az ösztönös tudásból fakadt, és kétségbe sem vonható emberi jogosultsága volt. Vacogtunk hát és dideregtünk, és naponta növekedett büszkeségünk a szenvedés túlságában. Már bízvást le is mondtunk volna a kályhateremtés ötletéről, ha a tüdőgyulladás újra meg újra meg nem tizedel bennünket. Az történt azonban, hogy néhány nap leforgása alatt újabb két legénykét ragadott el (Nagy Bénit és Ördög Imrust), így juttatva kifejezésre amaz örök ellentmondást egyrészt becsvágyaink és képességeink, másrészt fizikai és szellemi erőink között. Mert valóban nem mindegyikünknek adatott meg a hideg elviselésének testi adottsága. Némelyikünknek keserves lelki erőfeszítésébe került ellensúlyozni a test gyöngeségét és huzamosan állani a sarat. Én például, kövér lévén és vidám kedélyű, eléggé jól bírtam, megfigyeltem azonban, hogy Kicsinek fogcsikorgató gyötrelmeibe került erőt vennie a hús gyarlóságán. Mindamellett hősiesen dacolt, a fázásban is mindig első volt, és soha egyetlen szóval sem árulta el helytállásának pokolkínjait.

18

Említettem az előbb, hogy az én társadalmi szolgálataim kevésbé bravúrosak, de sokkal megbízhatóbbak voltak, mint a Kicsiéi. Amihez ötlet és zsenialitás kellett, azt ő végezte el, amihez munka és köznapi állhatatosság, azt én. Így történt ez a kályhacsinálás dolgában is. Miután Kicsi közölte velünk szillogizmusainak végső konklúzióját, hogy tudniillik nincs más hátra, nyersanyagot kell gyűjtenünk, s abból magunknak összerónunk az életadó kályhácskát; mondom, miután ezt megérttette velünk, én azonnal nekiláttam, és szívós mindennapi erőfeszítéssel az előfeltételek megteremtésén kezdtem munkálkodni. Mindenekelőtt alkalmas anyagra volt szükségünk, amit azonban üggyel-bajjal összehordtunk, abból szerszám nélkül senki sem fabrikálhatott kályhát. A következő lépés tehát a szerszámlopás lett volna (mert arra igazán nem vállalkozhattunk, hogy a szerszámokat is magunk állítsuk elő), ez azonban ugyanolyan reménytelen ötlet volt, mint a kész kályha megszerzése. Valóban, ha tudjuk, honnét lehet szerszámokat lopni, akkor már azt is egykönynyen kinyomozhattuk volna, hogyan lehet hozzáférkőzni egy őrizetlen kész kályhához. Mindezt azonban nem tudtuk, és tanácstalanul topogtunk tudatlanságunkban.

Én ekkor a természetemnek leginkább megfelelő, sajátos módszerhez folyamodtam. Konok következetességgel elkezdtem járni a várost és meglesni az embereket foglalatosságuk közben. Addig sündörgök és kémkedek — gondoltam —, míg valakinek a kezében kalapácsot vagy harapófogót pillantok meg, azt aztán életem kockáztatásával is elcsórom tőle. A mesevárosban azonban meglepően titokzatosak voltak az emberek, úgy látszik, mindent suba alatt végeztek, s próbálkozásaim jó ideig kudarcba fúltak. A Moltke utcai púpos bádogos és az öreg lakatos műhelyében különbnél különb szerszámokat láttam ugyan, fogókat, hidegvágókat, ollókat, lyukasztókat, miegymást, de szó sem lehetett arról, hogy közelükbe tudjak férkőzni. Néhány napi talpalás után aztán rájöttem, hogy kint, a külső perifériákon kell kereskednem, mert a meseövezetben — amint ez mesehősöktől el is várható — egyáltalán nem alacsonyodtak le a szerszámkezelés együgyű munkáihoz. És így kerültem ki végül az állomásra.

Máig is csodálkozom, milyen későn jutott eszembe ez a lehetőség. Mert az állomás és a gépház olajossalakos világában csak úgy hemzsegtek a szerszámok; ládaszám hevertek a befűtetlen mozdonyokon, a sínek között, a váltóőr fülkéje mellett és mindenfelé, amerre csak a szem ellátott. Mint a gyermek, akit beszabadítanak a cukrászdába és azt mondják, hogy na, most szabad a vásár, úgy álltam én, és úgy meresztettem a szemem a kulcsok és kalapácsok e paradicsomára. Volt ott hosszú nyelű kerékkongató kalapács, nagy pöröly, csavarhúzó tucatjával, csodálatos alakú franciakulcsok, vágók, ollók, olajozók és ki győzné felsorolni, mi minden még. Néztem, szájtátva bámultam őket, amikor aztán eléggé kigyönyörködtem magam, valami elhagyott mozdonyról ügyesen köpenyem alá loptam egy kalapácsot, egy fogót és két hidegvágót, és feltűnés nélkül, gyorsan odébbálltam.

Voltak tehát szerszámok, voltak valahára. A fiúk, noha korántsem ujjongtak annyira, mint ahogy aszkéta-játékunk kialakulása előtt tették volna, mégis látható megkönnyebbüléssel fogadtak, s kapkodó sietséggel láttak neki a szabásnak és a kopácsolásnak.

Mindenekelőtt a nagy olajoshordót metélték fel és tették tönkre. Aztán a tartalék benzintartályt, és végül a vasfazekat is. Mire Kicsi délfelé hazavetődött (ismét felfedezőúton volt valamerre), egész fáradságosan összegyűjtött ócskavaskészletünk romokban hevert, és csúfosan odalett. Az volt a hiba, az vezetett a bajra és pusztulásra, hogy sem én, sem a többiek nem voltunk képesek megszabadulni a dobkályha konvencionális formájától. Állandóan a vonatba felszerelt kályhácskák képe lebegett szemünk előtt mint egyetlen lehetséges forma, és merőben alkalmatlan anyagunkat mindenáron aszerint akartuk alakítani. Az anyag azonban nem tűrte, hogy erőszakot tegyünk rajta. Hősiesen ellenállt, kongott, tört, tiltakozott, s inkább megsemmisült, semhogy meghajoljon önkényünk előtt. Ott volt például az olajoshordó. Hidegvágóval levágtuk a fenekét, hogy rostélyt szereljünk belé (máig sem tudom, honnét képzeltünk rostélyt szerezni), két ormótlan lyukat vágtunk az oldalába, egyet az ajtó, egyet pedig a kürtő számára, s ezzel a kályhához különben igazán hasonlatos hordót merőben használhatatlan bádogdarabbá tettük. Hasonlóképpen a többi vasat is. Kicsi, amikor hazatért és meglátta, mit műveltünk, sírt és őrjöngött mérgében, kijelentette, hogy soha életében nem látott még együtt ennyi vadállatot, és ne is számítsunk többé a segítségére.

Fájdalmas bűntudattal hallgattunk, bár — mit tagadnám — volt megszeppentségünkben egy árnyalat bosszúság is. Hiszen az egész sietség félig-meddig arra való volt, hogy hazatértekor kész kályhával lepjük meg őt. És egyáltalán, hogy jön ő ahhoz, hogy dorgatóriumot rendezzen, amikor minden igyekezete ellenére sem tudott szerszámokat keríteni, s ha én szerét nem ejtem, most is ott hevernek azok a vasak, egészben ugyan, de szakasztott olyan hasznavehetetlenül, mint így, romjaikban?! Önérzetünk legmélyén pedig a többség büszkesége lázongott Kicsi ellen, a többségé, amely képtelen elismerni, hogy vele szemben akár egyetlen embernek is igaza lehet.

Duzzogtunk tehát Kicsire, én azonban okulva a sajtszerzés históriáján, nem mertem tudomására hozni sértettségünket. Így aztán lassan-lassan megnyugodott, s másnap reggel már ő maga hívott, hogy tartsak vele, mert van valami ötlete.

19

Amikor az én testvérem azt mondta: van egy ötletem, ez olyasvalamit jelentett, hogy az ötleten fölül pontos elképzelése, sőt haditerve is van már, és akármennyi pénzben lehet fogadni a vállalkozás sikerére. Vele tartottam tehát, hogyne tartottam volna. Útközben megpróbáltam kivájni belőle, mire gondol tulajdonképpen, de ő mindannyiszor kitért faggatózásom elől, és titokzatosan hallgatott.

A fertőtlenítőállomáshoz vezetett, átkalauzolt a fabarakkok labirintusán, hátra, a szemétdombhoz, amelyet félig-meddig belepett már a ritkásan szállongó első hó, és diadalmasan megállt. Kíváncsian követtem tekintetét, a hótakaró alatt azonban, amelyre oly magahívő mosollyal nézett, használhatatlan lomokon kívül semmit sem tudtam felfedezni. Voltak ott nyelükig vásott öreg seprűk, konyhai hulladékok (nem tudom, említettem-e már, hogy magunk is a barakktábor konyhájáról étkeztünk); voltak a felismerhetetlenségig összetöredezett emeletes ágyak, seprűnyél-lábú szabvány-székek, amelyeknek legalább két lába hiányzott; voltak száruk-metszett öreg csizmák, kiégett villanykörték, rongyok és konzervdobozok, sőt itt-ott néhány nagyobbacska kekszesbádog sarka is kimeredezett a hó alól. De sehol semmi, ami a dobkályha alakjára a legtávolabbról is emlékeztetett volna. Tanácstalanul bámultam Kicsire, s amikor firtatni kezdte, na, mit szólok hozzá, kénytelen voltam bevallani, hogy itt bizony semmi használhatót sem látok, és azt hiszem, ezúttal melléfogott.

Ekkor ő felkaptatott a szeméthalomra, kiráncigált a hulladékok közül két sértetlen kekszesbádogot, egy egészen nagyot és egy kisebbet, s nagy kongássaldübörgéssel a lábam elé lódította őket.

—   Itt a kályha — mondotta —, és tenyerét pallva, elégedetten kászálódott le a magasból.

Mondottam már, és most hangsúlyozottan ismétlem, hogy a szemétdomb hulladékainak, így maguknak a kekszespitliknek sem volt dobkályha alakjuk, ellenkezőleg, szabályos, nagy pléhkockák voltak, tetejükön kerek nyílással; s én elképzelni sem tudtam, hogy gondolja Kicsi felszabni és kigömbölyíteni őket. Hiszen akkor már ott van az elrontott olajoshordó, bádoganyagnak az is éppúgy megteszi. Mit akar, mit akarhat — töprengtem —, csak nem szándékszik egyenesen főzőkályhát fabrikálni?

—   Hogy gondolod — kérdeztem végül mosolygó szép arcára sandítva —, hogy gondolod ezekből?

—   Egymásba dugjuk őket és kész. Érted?

—   Nem — vallottam be további magyarázatra éhesen, ő azonban felkapta a kisebbik bádogot (természetes volt, hogy a nagyobbikat én viszem), és megindult a barakkok között hazafelé.

A fiúk — amint előrelátható volt — az enyémhez hasonló bizalmatlansággal fogadták Kicsi szerzeményét. Különös, de annyira belénk csontosodott a fűtőtest kötelező hengeralakúságának előítélete, hogy már-már gyanakodni kezdtünk Kicsire, hátha csak bolondozik és csukára vesz bennünket, bosszúból tegnapi tökkelütöttségünkért. Őt azonban mindez egyáltalán nem zavarta. Elővette a szerszámokat, lement az udvarra, és kéjesen szenvedve hótól-hidegtől, azonnal munkához látott.

Mindenekelőtt a nagyobbik pitli tetejét vágta le, azt az oldalát, amelyen a nyílás volt, és kipróbálta, belefér-e a kisebbik. Pompásan belefért. Akkor a kisebbiknek egyik oldalfalát kezdte metélni; ügyesen kis négyszögletű lyukakat vágott rajta hidegvágóval, sűrűn, egyenletesen elszórva a négyzet egész területén, és így lassan-lassan pompás rostélyzatot alakított ki. Amikor itt tartott, már az egész osztály körülötte ácsorgott, és nézte, mit csinál. Mit? Ismét belepróbálta a kisebbiket a nagyobbikba, úgy, hogy a kisebbik kilyuggatott oldala lefelé nézzen — és úgy találta, hogy ismét nagyszerűen összeillenek, sőt megfelelő nagyságú űr is marad közöttük a rostélyzaton alápergő hamu számára. Most már mi is megértettük, és drukkolva bámultuk szorgoskodását. Volt mit bámulnunk, mert Kicsi munkája percenként újabb meglepetéssel szolgált. Miután ugyanis elkészült a rostéllyal és ismét összepróbálta a bádogokat: két szeggel és egy darab dróttal ügyes kört karcolt a kicsi pitli rostélyzattal átellenes oldalára, nem épp középre, hanem kissé odébb, a fenék irányában, nyilván a kürtő számára. Vártuk, hogy most már a kör mentén körülvágja a bádogot, és így készíti el a kürtőnyílást. Ehelyett Kicsi átlókat karcolt a körbe, egyenletesen elosztott nyolc átlót, és ráhúzva a dobozt egy hasábfa végére, ezek mentén kezdte vágni-metélni. Ügyes nyolc ágú csillagot hasított így a bádogba, amikor aztán készen volt, s mi nem tudtunk hová lenni a csodálkozástól (mert egyetlen szót sem szólott közben), kapta magát, és meggémberedett ujjaival kihajtogatta az átlók által kirajzolt bádogháromszögeket, nemcsak a kívánt kör alakú nyílást teremtve meg így, hanem egy magasan kinyúló farkasfogazatot is, amely — álmélkodva ismertük fel — kitűnően alkalmas volt a kürtő rögzítésére. Ezután a nagyobbik dobozt vette elő, megfelelő helyen erre is felkarcolta a kört, s amikor már vártuk, hogy na, most átlókat szerkeszt és azokat metszi belé, ő egyszerűen kapta a hidegvágót, s ezúttal a kör mentén vágta körül a bádogot.

Mindig pontosan az ellenkezőjét tette, mint amire elkészültünk. Ördögi és bámulatra méltó volt.

Néztük, ezután mit csinál. Újból egymásba illesztette a pitliket, úgy, hogy a kicsi farkasfogazatát kibújtatta a nagyobbikra vágott kör alakú nyíláson, és legott hozzálátott, hogy a kalapács éles felével hosszában megfelezzen egy téglát. Ez a művelet nem sikerült ugyan hibátlanul, mert a tégla egyik fele széttöredezett, a másik azonban ép maradt, s Kicsinek vajmi kevés fáradságába került, hogy újabb téglát ragadjon fel és annak is lepotyolja a felét. Kíváncsian lestük, és halkan tanakodtunk, vajon mit akar velük. Ő pedig kapta a két féltéglát, és ügyesen beütögette őket kétoldalt a rostélyzat alá, a dobozok közé, úgy szorítva fel a kisebbiket a nagyobbik felső falához, hogy szilárdan álljon benne, a farkasfogazat is magasan kinyúljon s alul is megfelelő tér maradjon a hamu számára.

Ezután a benzintartály roncsaiból kör alakú lapot vágott ki, valami drótokkal szépen rászerelte a belső pitli kerek szájnyílására, nyitogatható ajtó gyanánt, végül a pitlik között oldalvást maradt rést kitöltötte téglatörmelékkel, és hóna alá szorítva elgémberedett kezét, azt mondotta:

— Nna.

A kályha, a régóta áhított kályhácska készen volt. Nem, formáját tekintve egyáltalán nem hasonlított a vonatbeli dobkályhákhoz, még csak nem is emlékeztetett azokra. Nekem magamnak soha eszembe sem jutott volna, hogy ilyen alakú és szerkezetű kályha is lehetséges. Mindamellett éppúgy megfelelt a célnak, mint amazok, sőt a hőhatást illetően — mint utóbb kiderült — még túl is tett rajtuk. Meghökkentő, remek és együgyűen kedves kályhácska volt.

20

Nem tudom, felfigyeltél-e arra a körülményre, hogy Kicsi mindezt segítség nélkül, egymaga vitte végbe, mi több: makacsul tartózkodott még a megszólalástól is. Nem akarnám eltúlozni a dolog jelentőségét, a legmegfontoltabb óvatoskodás mellett sem hallgathatom el azonban, hogy mindez szándékoltan történt, és határozott értelme volt. Ebből derült ki ugyanis, hogy Kicsi nagyon jól érzékelte előző napi sértettségünket, és így tromfolt nekünk vissza, megcáfolhatatlanul igazolva határtalan fölényét. Ha még tovább akarnék menni, ha szembe akarnék nézni most már a teljes igazsággal, azt kellene mondanom, hogy hallgatásában volt egy árnyalat ördöngösség is, amolyan táltosi szertartásteremtés, amely nyilvánvalóan sugallta s már-már elhitette velünk a hallgatás üdvös voltát efféle műveletek végzésekor. Mintha-mintha nem sikerülhetne különben a dolog. Mintha mind e gyanús mesterkedés (amely a maga teremtésvoltában félig-meddig amúgy is belekontárkodás isten dolgába), egyenesen megkövetelné a hallgatagságot, amely rejtelmesen szent állapot és isten közismert tulajdonsága. Ez, s talán még ennél is több rejlett Kicsi némaságában. Mi pedig — mi mást tehettünk volna? — tiszteltük mélyértelmű bolondériáját, belementünk a játékba, s amikor ezt vagy azt találgatva mégis megszólaltunk, önkéntelenül is halkabbra fogtuk hangunkat.

És munkálkodott Kicsi hangtalanul, csak időnként lehelve kékre dermedt ujjaira, munkálkodott serényen, elmerülve, s amikor végre elkészült és kijelentette, hogy „nna”, mi is fellélegeztünk, és megkönynyebbülten táncoltuk körül.

Kicsi kiengeszteltsége a jól végzett munka után teljes volt. Megkért bennünket, cipeljük fel a kályhát a padlásra, s hordjunk fel mellé hat vagy nyolc téglát is, amelyeket majd alája rakunk, nehogy megpörkölje és felgyújtsa a padlót. Boldogan tettünk eleget kívánságának; felállítottuk a kályhát a placcra, a deszkafal mellé, s a fiúk, legalábbis a szeleverdibbek, máris szétrajzottak a környékre tüzelő után nézni.

Pedig hol voltunk mi még akkor a begyújtástól! Kályhácskánk kürtőtartó farkasfogazata üresen meredt a magasba, s mi, ketten Kicsivel, azon tanakodtunk, miképpen tehetnénk szert, hogyan lophatnánk vagy teremthetnénk — ezúttal kályhacsövet.

Merev szellemiségem, amelyet Kicsi formaalakító merészsége csakúgy felzaklatott, mint annak idején a szüreti lázadás, most mindenáron eredetieskedni és különutakra lépni kívánt, és egymás után röppentette fel a képtelennél képtelenebb ötleteket. A legelfogadhatóbb még az volt, hogy szedjünk össze a szemétdombról egy sereg konzervdobozt, vágjuk le az aljukat, dugjuk egymásba őket, és így alakítsuk ki a drágalátos kürtőcskét. Kicsi ellenben úgy vélte, hogy ez a kürtő minden percben összeomlással fenyegetne, és szükségképpen kiszivárogna rajta a füst, ami majdnem olyan rossz, mintha továbbra is fagyoskodnánk. Olyan kitartó makacssággal utasítgatta vissza javaslataimat, hogy már-már hiúsággal és féltékenységgel vádolom meg, ha kettőnk között ilyesmi egyáltalán szóba jöhetett volna.

— Várj csak, várj — motyogta, miközben újabb ötletek özönével árasztottam el. — Várj egy kicsit, hogy jusson eszembe. Tudtam, mintha meg is álmodtam volna egyszer, épp csak ki kellett nyújtani a kezünket érte, de elfelejtettem valahogy. Rögtön eszembe jut, várj csak egy kicsit.

Pár perc múlva csakugyan a homlokára csapott, és boldogan sóhajtott fel:

—   Megvan.

—   Na?

— Csatorna. Lopunk egy csatornát és kész.

Az ötlet oly hallatlanul ésszerű és remek volt, hogy mit sem vethettem ellene. Legott kiválasztottam négy fiút, Szabó Zoltit előreküldtem kémkedni, és nemsokára mi is utánaindultunk, hogy még besötétedés előtt nyélbe üssük a dolgot. Kicsit tapintatosan lebeszéltem arról, hogy velünk tartson, így adva tudtára elismerésünket a kályhacsinálás bravúrjáért, és behódolásunkat szent finnyássága előtt. Csakugyan, minek kényszerítsük mi rablásra és tolvajlásra, amikor szemmel láthatólag többre hivatott, s ha mit sem tesz, még akkor is megajándékozottaknak tekinthetjük magunkat puszta jelenléte által?! Hadd üljön csak itthon, hadd forralja csak csodálatos terveit, mint egykor, a dunántúli szénapadláson; hadd őrizze meg tisztán kezét a végrehajtás mocskaitól, mi majd mindent elvégzünk és magunkra vállalunk helyette. Hiszen nekünk megéri, fölösen, fölényesen és tetézve, már csak anyagi szempontból is. Kicsi mosolyogva vette tudomásul meghajlásunkat, s fáradt-boldogan hengeredett a lópokróc alá.

Úgy terveztük, hogy a fertőtlenítőállomás egyik barakkjáról lopjuk le a csatornát, nemcsak mert ez látszott a legkönnyebbnek (minthogy a hátsó barakkot, amelyben a szenet tárolták, kutya sem őrizte), hanem mert ennek a csatornája volt a legújabb és leghibátlanabb. Annyira ragyogó és makulátlan volt, hogy még az első borghorsti nap zűrzavarából is visszaemlékeztünk rá. Megindultunk, mondom, nagy vargabetűvel, hátulról a kijelölt barakk mögé kerültünk (nehogy kinyomozhassanak majd a friss havon), és nehézség nélkül leszereltünk róla egy derekas csatornadarabot, amely — úgy gondoltuk — céljainknak mind hosszúságát, mind pedig átmérőjét tekintve éppen megfelel. És hazavittük a csatornát, anélkül, hogy valaki megzavart vagy akár csak meg is látott volna.