Soó Péter bánata. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969. Kriterion, Bukarest—Kolozsvár, 1998. VI. ÖRDÖGI VARÁZSLAT


VI

ÖRDÖGI VARÁZSLAT

21

Jócskán alkonyodott már, mire a padlásra érkeztünk. A fiúk időközben ünnepélyes rendet teremtettek, nagy halom tűzifát hordtak össze a placcra. és ujjongva fogadták bevonulásunkat. Kiütöttük a kályha fölött a tetőn a cserepet, kidugtuk rajta a csatorna egyik végét, a másikat a farkasfogazatra húztuk (éppen ráillett), és karácsonyi megilletődöttséggel láttunk hozzá a tűzcsináláshoz.

A szertartást ezúttal is Kicsi végezte. Kiválasztott két vastagabb bükkhasábot, és egymástól négy-öt ujjnyira kétoldalt a rostélyra helyezte őket. Lazán összesodrott papírdarabokat dugott közéjük, majd az egészet, keresztben, vékonyra aprított fenyőlécekkel fedte le. Ezekre ismét csak gyújtóst rakott, a most használt lécek azonban valamivel vaskosabbak voltak, és hosszába rakta őket. Az eredményül kapott rácsozat tetejére száraz ágat, majd derekas bükkfahasábokat helyezett, és gyufát kért.

Fellobbant végre, fellobbant valahára padlásunkon is az első életadó lángocska. Sárga volt, élhetetlen. és kedvesen libegett-lobogott a gyufaszál végén. Kicsi óvatosan a papírhoz vitte, hozzáértette, s mikor látta, hogy az újság nagy nehezen lángra lobban szemérmesen csukta be a kályhácska ajtaját, részint hogy alkalmas huzatot támasszon odabent, részint, hogy be ne pillantsunk valahogy a tűz keletkezésének misztériumába, amely (borzongva láttuk be) velőnkig megrendített, esetleg meg is vakított volna.

Pisszenés, szusszanás nélkül lestük a kályhát. Néztük a tűz rostályzaton átszűrődő visszfényét, hallgattuk a lángra kapó fenyőlécek pattogását, leoltottuk a villanyt, hogy még jobban lássunk és halljunk, és földöntúli áhítat töltötte be a szívünket.

Jó tizenhárom esztendő telt el azóta, itthon gázzal fűtök, és naponta tanúja lehetek a tűz fellobbanásának. De ma sem tudok megszabadulni attól az áhítattól, attól a boldog elrévedezéstől, amely akkor, az első tűzfény megpillantásakor költözött hidegtől könnyező szemembe.

Odabent a kályhában pedig lassanként általános lett a sistergés, időnként már a bükkfa mélyebb durrogása is belevegyült; a rostélyzaton lengő-lobogó fényjáték vetült a padlóra. Égett a tűz, pompásan duruzsolt a kályha, s hogyha megtapogattuk a kürtőt, azt tapasztaltuk, hogy nem olyan hideg már, melegszik-langyosodik apránként az is.

Ekkor azonban különös dolog történt.

Szinte egyszerre valami fertelmesen undorító bűzre figyeltünk fel, amolyan égett kátrányszagra, amely ideges szimatolásra és hangos köhécselésre késztetett valamennyiünket. Én akkoriban megtanultam már élvezni a büdösségeket is, amennyiben jellemzőek és homogének, mint amilyen az égett kőszén, a benzin, a kopasztott csirke szaga, ezt azonban nem tudtam elviselni; ez elszorította torkomat, gyomromat felfordította, szemembe pedig keserű könnyeket facsart. Nem tudtuk, honnét is tudhattuk volna, hogy maga az ős-gonosz bújt elő gyanúsan vajákolt kályhácskánkból, felkattintottuk tehát a villanyt, és elkezdtük kutatni a bűz anyagi okát.

No, az okot nem volt nehéz megtalálni. A villanyfényben kitűnt, hogy az egész padlásfülke tele van már sűrű fekete füsttel, amely a kekszesdobozok felületén fövő és fortyogó festékanyagból tört elő. A bádogok ugyanis (nem tudom, említettem-e?) körös-körül halványzöld olajfestékkel voltak bevonva, oldallapjaikon pedig művészies fekete gótbetűkkel az állt, hogy

BERMANN’S FEINBÄCKEREI A.G.

LÜBECK

Ez a festék sült, pattogzott le most az első tűz hatására, ez lövellte és gomolyogtatta szerte az orrfacsaró bűzcsóvákat, vagy legalábbis az volt a látszat, mintha ez tenné. Mert valójában természetesen más volt a helyzet, és a füst — mint utóbb kitűnt — az ördög mindenüvé magával hordozott, természetes légköre volt; az ördögé, aki felbátorodva szertartásainkon, íme közénk vegyült, hogy palira vegyen és romlásba döntsön arcátlan varázslataival.

Talán különösnek tetszhetik, barátom, az a komolyság, amellyel az ördög létét és közöttünk való megjelenését bizonygatom. Holott maga az ördög köztudomásúan nem egyéb kétértelműen ellenséges erők mitikus megszemélyesítésénél, és manapság már senki sem tart attól, hogy egyszer csak szembetalálkozik vele. Mindamellett erkölcsi felelősségem tudatában is fenntartom állításomat, nevezetesen a költészet jogán, amelynek egyik legrégibb fogása épp a természeti erők megszemélyesítése. Ő volt, a sátán volt közöttünk; ha elmondom, mi történt a következő félórában, magad is belátod, hogy egyébre nem gondolhattunk.

Mert amikor krákogva és tülekedve lezúdultunk a padlásfeljárón a sziporkázó, havas éjszakába, hogy friss levegőt szívjunk; mikor otthagytuk a kályhát, hadd dühöngje ki magát, tobzódjék és dúskáljon saját bűzében, míg le nem csillapszik; amikor tehát lent ácsorogtunk az udvaron és dideregve bámultuk a különösen távoli csillagokat, egyszerre rémült ordításra figyeltünk fel. Kíváncsian füleltünk, merről jön, mert egyelőre eszünkbe sem jutott, hogy a baj épp bennünket fenyegethet. A kiáltás csakugyan felhangzott másodszor is, valahonnan a magasból, aztán hatalmas dübörgés-döngés támadt, a padlásföljáró ajtaja kicsapódott, és Viski Pista, az a boldogtalan Iski-Pisti szottyant ki rajta fergeteges visítással. Nyilván a lépcső teljes hosszát végiggurulta; borzalmas állapotban volt. Ijedten rohantunk hozzá, és faggattuk, mi történt, ő azonban lehunyta a szemét, s csak annyit sóhajtott:

— Tűz van.

Pisti a padlásról érkezett, tehát csak a padláson lehetett tűz, ezt azonnal beláttuk. Egymást tiporva rohantunk fel a lépcsőkön, s amikor felérkeztünk a placcra, mindennél különösebb látvány tárult szemünk elé.

A kürtő, illetve hát a csatorna, lángokban állott. A füst és büdösség oszladozott már, a kályha sértetlen volt, a csatorna azonban érthetetlen módon odalett, ördögi varázslattal felgyúlt, és szemünk előtt omlott hamuvá. Elképedve, megbabonázottan, nagy sejtelmektől részegen bámultuk a csodát, s alig mertük leverni és összetiporni az átkozott kürtőt, nehogy végül magát a padlást is felgyújtsa.

22

Világos volt, hogy fűtőzésünk magasabb démoni hatalmak szándékaival ellenkezik, s csak az volt a kérdés, mi kifogásuk van ellenünk. Maga a tűzgyújtás semmiképpen sem bosszanthatta őket, hiszen a nyolcadikosok valami ócska sparherttel harmadik napja fűtöttek már. A kályha- és a kürtőcsinálás sem lehetett sértő rájuk nézve, hisz mindvégig aggályosan betartottuk az illőnek vélt szertartásokat, úgyhogy mesterkedésünknek inkább legyeznie kellett gőgjüket, mintsem felborzolnia. Tény azonban, hogy minduntalan beleütötték ocsmány orrukat ártatlan dolgainkba, nekünk pedig újra meg újra hidegben, méghozzá borzalmas hidegben kellett lefeküdnünk.

Lefeküdtünk, és szorongva töprengtünk az ellenséges erők összefogásának feltehető okain. Én például sorra végiggondoltam a nap eseményeit, a pitliszerzést, kályhacsinálást és csatornalopást, el egészen a tűzgyújtásig és füstszimatolásig, s apránként halványan derengő sejtelem kezdett megfoganni bennem. Hogy talán az volt a baj, az a pillanat nem tetszett a hiú pokolbelieknek, az sértette és bosszantotta őket, amikor elismertük és törvénybe iktattuk Kicsi szent finnyásságát. Hogy talán-talán az ő lelkére féltékenyek. Minél többet gondolkoztam a dolgon, annál világosabban állott előttem, milyen határtalan szarvashiba volt kihagyni Kicsit a csatornalopásból (épp a lopásból), tisztán őrizni meg őt, és precedenst teremteni eljövendő kibúvói számára — s elhatároztam, hogy másnap magam beszélem rá a bűnre. Hiszen az útmutatás félreérthetetlen. Neki, mindenáron csakis neki kell csatornát lopnia, mert különben természetfölötti hatalmak bojkottjának vagyunk kitéve, s több mint valószínű, hogy ebbe végül mindannyiunknak bele kell pusztulnunk. Mindezt komolyan hittem, és ezzel a gondolattal aludtam el.

Nem véletlenül tartja a néphit, hogy napvilágnál megszűnik az alvilágiak hatalma a lélek felett. Mire másnap reggel felébredtünk, nyoma sem volt többé lelkünk ködös-babonás eltévelyedésének, ellenkezőleg, némi kínos mellékízzel ugyan, de még mosolyogtunk is rajta, s józan megfontoltsággal nyomozni kezdtünk az ördögi varázslat köznapi-valóságos mivolta után. Érdeklődve matattunk a hamvába holt csatorna romjai között, néztük a kályhát és körülötte a tűzifarakásokat, kíváncsian kóstoltuk-kapirgáltuk a kürtő épen maradt darabjait, és akkor, akkor végre rájöttünk a dolog nyitjára. A szenesbarakk csatornáját nem igazi bádogból készítették. Csalás és ámítás volt, a német világ szemfényvesztése, műcsatorna közönséges papírmaséből.

Kicsi azonnal átlátta a baklövést, sőt annak mélyértelmű vonatkozásait is, hogy tudniillik laposan új és köznapi holmit hoztunk teljességgel irreális világunkba, illesztettünk messzemenően mesebeli kályhácskánkra, s ezzel oly megbotránkoztató stílushibát követtünk el, amelyet magának a halott természetnek sem lehetett eltűrnie. Kézenfekvő volt, hogy másként kell eljárnunk, nevezetesen valódi, békebeli mesecsatornát kell lopnunk, amely jól illik mesekályhánkra; mesecsatornát a meseövezetből, valamelyik régi meseházikó eresze alól.

Elhatároztuk, hogy még az éjjel utánanézünk. Halasztásra aszkéta hajlamaink ellenére sem voltunk kaphatók, nemcsak mert nagyon is beleéltük már magunkat a tűzpattogás és fűtőzés várható gyönyöreibe, hanem elsősorban azért, mert a nyolcadikosok negyedik napja fűtöttek már, és osztályunk ez idáig vitathatatlan presztízse nyilvánvaló veszélyben forgott. Éjjel megyünk — terveztük —, mert valószínűtlen, hogy napvilágnál a jövő-menő manók és csipkerózsikák valamelyike rajta ne kapjon; a kimenési tilalomra pedig fütyültünk. Második hete lakjuk már a várost, de a fertőtlenítőállomás legénységén kívül soha egyetlen katonával sem találkoztunk, mit gördítsünk hát saját utunkba fölösleges akadályokat. Éjjel megyünk, tizenkét órakor, vezetőnk pedig Kicsi lesz. Kezdetben a vállalkozás kivételes voltával próbáltam indokolni kívánságomat, később azonban, látva Kicsi fanyalgását és benső tiltakozását, előhozakodtam valódi érvemmel is. Mert jó, hogy tegnap esti sejtelmem bolondság és babona volt, jó, hogy reggelre mindannyian kijózanodtunk, de ami biztos, az biztos, és semmi esetre sem árthat, ha velünk tart.

Valóban, pontosan éjfélkor elindultunk kalandos utunkra, négyen: Szabó Zolti, a kém, Pupák, a raktáros, Kicsi és én.

23

Havazás utáni derű volt; fehér, sok csillagú, csikorgóan hideg éjszaka. A város néptelen, rejtelmes és mesebeli, százszor mesebelibb, mint rendesen. Hókucsmás tetőivel, kék árnyékaival, némaságával szinte olyannak látszott, mintha réges-rég a tenger mélyére süllyedt volna, réges-rég, még talán a Karolingok idején, s azóta heringeken és villamos rájákon kívül senki sem fordult volna meg falai között. Aludt a város; manói, csipkerózsikái békésen szunnyadtak; csak a puhakalapos férfi árnyéka virrasztott a falakon mindent meglesve és kiszimatolva, a settengő, elszánt árnyék és alatta a felirat:

PST! FEIND HÖRT MIT!

Az utcai villanyok természetesen sehol sem égtek. Sehol egy ablakon fény ki nem szűrődött. Feneketlen, néma, légoltalmi éjszaka volt, csak ő, a kristályosan tiszta holdlámpás ragyogott odafönt és siklott csendesen nyugatra, mintha valami láthatatlan gondola orrára szögezték volna.

Fázva talpaltunk körbe a mellékutcákon, messze, minél messzebb, át a körmöző jegű patak túlsó oldalára, a posta és az iskolaépület mögé, ahol valóban egyikünk sem járt addig. Bakancsunk alatt hangosan csikorgott a hó, a levegőben parányi jégkristályok lebegtek és szúrtak bőrünkbe minden lépésnél.

Jó félórányi gyaloglás után Kicsi végre megállást vezényelt. Ismeretlen utcácskában állottunk, sohasem látott meseházikók között. Csend volt, határtalan csend, kutya sem csaholt, mozdony sem füttyentett semerre. S ahogy megálltunk és megszűnt lépteink nyikorgása, egyszerre még félelmesebbé nőtt körös-körül a hallgatás. Szorongó szívvel egy régi ház mellé settenkedtünk, amely semmiben sem különbözött a többitől, épp csak csatornáját kínálta hivalkodóbban (csatornáját, amelynek egyik tartógyűrűje kilazult, s úgyszólván gyerekjátéknak látszott leszerelni); Szabó Zoltit előre-, Pupákot hátraküldtük a sarokra őrködni, mi pedig nekiláttunk a szerelésnek.

Először az ép tartókarika pillangócsavarjával próbálkoztunk, de annyira berozsdásodott már, hogy semmiképpen sem sikerült meglódítani. Akkor magát a tartókarikát próbáltuk kirángatni a falból, de oly magasan volt és annyira óvatosan kellett dolgoznunk, hogy ez a kísérletünk is kudarcba fulladt. Végül (ismét csak Kicsinek) nagyszerű mentőötlete támadt. Húzzuk le a csatorna aljáról a könyököt — suttogta —, az eredményül kapott sima hengert óvatosan rángassuk ki az ereszcsatlakozásból, s végül bújtassuk át a tartókarikán. Így is tettünk, és módszerünk csodálatosan bevált. Öt perc múlva a csatorna Kicsi markában volt, anélkül, hogy a legcsekélyebb zajt ütöttük volna. Legott magunkhoz fütytyentettük Szabó Zoltit, s boldogan indultunk Pupák őrhelye felé, hogy nagy kerülővel hazacipeljük és használatba vegyük szerzeményünket.

Ami azután történt, arra csak mint egyetlen pokoli zűrzavarra és félelemre emlékszem vissza. Zűrzavarra, amely majdnem megfosztott eszemtől, félelemre, amely ma is kísért éjszakánként; mintha egyszerre felszabadultak volna az alvilág összes hatalmai, mintha valóban az egészet csak lázálmomban láttam volna. Gyakran eltöprengek és megkérdem magamtól: vajon megtörtént-e valóban? Nemcsak későbbi, lázas fantáziám vetítette emlékezetembe? Ügy volt, ahogy emlékszem? Valóban úgy? Mert az ész belátja, de a lélek ma sem tud még rábólintani; a lélek ma is sikolt és tiltakozik, hogy nem, nem úgy történt, képtelenség volt úgy történnie; az egész merő tévedés és ostobaság, és tréfából sem szabad bedűlni neki.

Mert amint öt-tíz lépésnyire megközelítettük Pupák sarkát, s már-már aggódni kezdtünk, hová lett el őrhelyéről, egyszerre előrobbant a sarok mögül, és vészesen bukdácsolva, jeges sikoltással rohant nekünk:

— Jönnek. Fussatok, mert jönnek.

Megfordultunk, és inunk szakadtából elkezdtünk rohanni ellenkező irányba. Pupák járt az élen (a kezdeti lendület lódította oda), utána Szabó Zolti nyargalt, s végül mi ketten, Kicsivel. Utolérhettük, vígan megelőzhettük volna őket, gyerekjáték lett volna az minekünk, Kicsi azonban, az én gyönyörűségesem, két karral ölelte a csatornát, és semmiképpen sem akarta elhajítani.

—   Dobd el! Dobd el! — könyörögtem fújva és zihálva. Neki azonban esze ágában sem volt szót fogadni, s még intett is a fejével, hogy fussak csak és előzzem meg, a többit pedig bízzam rá.

Mégsem előztem meg, egymás mellett száguldottunk a holdfényben, a levegőég szembecsapódó jégkristályai között; futó lépteink egy ütemre zengtek tova a meseházak során, s már-már a csatornás ház előtt voltunk, már-már befordultunk a sarkon, mindörökre megszabadulva a veszedelemtől, amikor hátulról felcsattant a figyelmeztető kiáltás:

—   Halt!

És még egyszer:

—   Halt!

Idős ember hangja volt, s én egy árnyalat rábeszélést is kihallottam belőle. Annál jobban nekirugaszkodtunk tehát, mert aki rábeszél, az a következő pillanatban nyilván nem lő még, márpedig egy pillanat bőven elegendőnek látszott a szabaduláshoz. Fülemben zúgni kezdett a futás szele, és Kicsi ott loholt az oldalamon. A csatornás ház kerítése előtt jártunk, szemünk előtt varázslatosan pörögtek hátrafelé a lécek, s rendben volt minden, csak a köpeny ne lett volna, mert az folyvást a lábaim köré csavarodott.

Tíz lépés volt hátra a sarokig, mindössze tíz, amikor eldördült a lövés. Bizonytalan, távoli lövés volt, nyilván a gazdája sem gondolta komolyan, csak úgy dobta utánunk, ahogy veszett fejsze után szokás a nyelét, Kicsi azonban, Kicsi felhördült mellettem, és iszony és borzalom, elbukott, el a hóba, és nem ugrott fel, nem rohant a nyomomban, hanem ott maradt, fekve, a járdán, a csatornás ház árnyékában, karjai közt a csatornával.

Mire mindez tudatomig jutott, már a saroknál voltam, és be is fordultam rajta. Embertelen félelmet éreztem, és roppant vágyat, hogy tovább rohanjak (hiszen Pupákék a következő sarokhoz közeledtek már), de hogy futhattam volna, mikor Kicsi a sarok mögött feküdt, az én testvérem-társam meglőve a sarok mögött, és nem tudott felkelni, hogy együtt szaladjunk tovább.

A világmindenség magánya szakadt egyszerre rám. Zihálva állottam egy pillanatig, kettőig, remélve, hogy mégiscsak előkerül, csodálatosan felpattan és nevetve kacsint reám; hogy megússza ezt a veszedelmet is, mint ahogy eddig is diadalmasan mindent megúszott; de nem jött, nem jött. Feladtam ezt a reményt, és egy másikba kapaszkodtam. Hátha él és jól van, és csak teszi magát, hogy megtévessze üldözőit, mint a rókák és bogarak?! Úgy gondolta talán, hogy amazok odamennek hozzá, s látva, mit műveltek, sietősen állnak odébb, ő pedig távozásuk után feláll, és fütyörészve sétál haza a csatornával.

Ezt és még ennél is képtelenebb lehetőségeket koholt képzeletem, csakhogy tovább reménykedhessék. Legbensőmben azonban tudtam, hogy baj van, igen nagy baj, és csaknem elájultam ebben a tudásban.

24

Ott állottam, mondom, a sarkon, a holdfényben, magamon kívül a rettegéstől, és moccanni sem bírtam. Egyszerre aztán határtalan düh fogott el, annak az embernek végső elszántsága, aki semmit sem veszíthet már (mert az egyetlent, a legtöbbet épp most veszítette el), megindultam tehát, befordultam a sarkon, és félelem nélkül, teljes célpontot nyújtva odamentem Kicsihez.

Te, aki körülbelül tudod, ki volt ő és mit jelentett számomra, nem fogod szólamnak tartani, ha azt mondom: boldogan haltam volna meg mellette, és előbúvásom titkos célja végső elemzésben épp az volt, hogy csakugyan meglőjenek és meghaljak.

Vártam a lövés dörejét; testem felkészült az összeomlásra. Lövésről azonban szó sem volt; az utca néptelenül nyújtózott tova; a sarki terecskén (ahol azelőtt Pupák őrködött) makulátlanul derengett a hó; sehol egy lélek, egy moccanás, egy zajocska; mint a mély víz, amely a beledobott kő nyomán gyűrűzni kezd, majd ismét elsimul, úgy tért vissza időközben az utca tenger alatti békessége.

Különös, de abban az iszonyú percben a katonákon kívül semmi egyéb nem tudott foglalkoztatni. Hogy vajon hova tűnhettek. A pillanat egzisztenciális feszültsége volt-e az ok (hiszen a halált vártam tőlük), vagy pedig a lélek öntudatlan védekezése a fájdalom ellen, nem tudom, tény azonban, hogy gondolataim kizárólag körülöttük pörögtek-zakatoltak, míg végül (eltűnésük messzemenő valószínűtlenségéből kiindulva) az egész történetet álomnak és káprázatnak minősítettem. Kicsi megbotlott és elesett — áltattam magam —, s csak rémületem vetítette bukásába a lövés képzetét. A katonák pedig erre sem jártak, észre sem vettek bennünket, hanem gyanútlanul sétáltak tova. Így volt, így kellett lennie. És csodálatos: miközben mindezt elgondoltam, jó félperce ott álltam már Kicsi mellett, aki némán, arcára borulva feküdt a hóban, és néztem, amint szája szélén vékony csíkban folyt-csordogált lefelé a vér.

Végül, amikor már nem volt mód elterelni figyelmemet arról, amit szemeim oly régóta láttak, amikor semmiképp sem halogathattam már a felismerést, állati reszketés fogott el.

Meglőtték Kicsit, az én kedvesemet, meglőtték, és íme, meghalt. Őrültként roskadtam melléje, hátára fordítottam, letéptem a gombokat köpenyéről és zubbonyáról, és mellére tapasztottam fülemet, hogy dobog-e a szíve.

Istenem, a szíve vert és dobogott!

Akkor kezeim közé szorítottam gyönyörű arcát és megcsókoltam, és ráztam, hogy ébredjen, ébredjen végre, szaladjunk haza és feküdjünk le, gyorsan, gyorsan, mert megfázik és kórházba kerül. De Kicsi feje ernyedten billegett kezemben, és teste nem mozdult.

Nyüszítve az aggodalomtól és tehetetlenségtől, de némileg meg is könnyebbülve (mert a legrosszabb, amitől tartottam, mégsem következett be) térdeltem ott a hóban, testem-vérem mellett, s már épp elhatároztam, hogy hátamra veszem és úgy próbálom hazavinni, amikor valahonnan fentről, a csatornás ház ablakából különös, reszketeg hang szólott rám.

— Um Gottes willen — kérdezte —, was ist los?

Feltekintettem az ablakra, s egy szakállas, töpörödött manót láttam kitekinteni rajta, rövidlátó szemmel, hálóingben, kékbojtos hálósapkában, igazi manócskát, amilyenek Grimm meséiben százával fordulnak elő. A csatornás ház manója volt. Összemarkolta mellén a hálóinget, hátratapogatott a szobába, hatalmas drótkeretes ókulárt akasztott fülére, majd szemügyre vett, és ismét megkérdezte:

—   Was ist geschehn?

Németül egyáltalán nem tudtam, a történtek is némítottak, meg aztán ő maga is oly mesebelien különös volt, amint hálóingben ácsorgott és aggodalmasan billegett a sötét ablaknyílásban, hogy képtelen voltam megszólalni. Számhoz emeltem a kezem, segélytkérően néztem körül a néptelen utcán, s ekkor, legnagyobb meglepetésemre, észrevettem, hogy véges-végig minden ház ablaka tárva-nyitva van. És mindegyikből az enyémhez hasonló manók, jóságos, kerek arcú nénikék vagy éppenséggel csipkerózsikák bámultak ki, hálóingben, borzas hajjal, álomittas, kék szemmel. Lámpa azonban sehol sem égett, s így mindannyian olyanok voltak, mint valami árnyak, a tenger mélyére süllyedt város egykori lakóinak kísértetei, akik megriadva a betörő’ valóságtól, előbújtak, és íme, itt sütkéreznek a síron túli holdsütésben, kíváncsian lesve a fejleményeket.

Mindez csak egyetlen pillanatra rémített meg. Következő gondolatom már az volt, hogy lám kibújtak, tátják a szájukat és bámulnak, mint valami ingyencirkuszban, de egyiknek sem jut eszébe segítségül jönni, és Kicsi végül itt vérzik el a kezeim között. A magánynak és tehetetlenségnek ez a mindennél elkeserítőbb érzése lökte aztán torkomba az első állatian rémült ordítást:

—   Meghal! Segítsenek, mert meghal!

Ők azonban nem mozdultak. Ráborultam Kicsire, és csukló zokogás rázta meg testemet.

Hosszú ideig maradtam így, de lehet, hogy csak egyetlen pillanatig. Amint felismertem végre és hangosan is megneveztem a fenyegető szörnyűséget, egyszerre megszűnt körülöttem idő és világ, és csak az irgalmatlan sorsszerűség tudata maradt meg bennem, de az aztán olyan intenzitással, hogy elmém elkábult, és szívem a szó szoros értelmében elfacsarodott belé.

Arra tértem magamhoz, hogy türelmetlenül rázzák a vállamat. Az öreg manó volt. Papucs éktelenkedett a lábán, görbe vállain télikabát fityegett, és részvevő, szomorú hangon motyogott valamit, amiből persze egy szót sem értettem. Mégis jó volt, hogy ott volt, hogy vigasztalni próbált, hogy nem voltam már olyan egyes-egyedül képtelen nagy fájdalmammal. Hadonászva próbáltam megértetni vele, mi történt, ő azonban oda sem figyelt, nehézkesen lehajolt, átnyúlt Kicsi hóna alatt, s fejével intett, hogy én viszont a lábait ragadjam meg.

És így cipeltük Kicsit, az én egyetlenemet a kertig és a kapuig.