IX

A CIRKUSZ

33

Meleg, májusi délelőtt rakták ki szűrömet; a fák javában zöldelltek, a madarak szinte már komikusan csicseregtek mindenfelé. Megújult, kivirágzott az egész meseváros, épp csak az emberek járkáltak mesébe egyáltalán nem illő mélabúval testtartásukban, a boltok zártak be, és a puhakalapos férfi árnyéka tűnt el városszerte a tűzfalakról. Sziluettje persze itt-ott még mindig átrémlett a friss meszelésen, ő maga azonban nem leskelődött már, és nem fenyegetett többé senkit.

Ittasan bámultam a fényzuhatagba, ittasan és megújultan, de némi szorongással is, mert a jövő bizonytalanul ásított felém, és egyáltalán nem tudhattam, mi történik majd a következő órában. Mindamellett bátran nekivágtam a világnak, s épp csak a fel-alá csellengő skót hadastyánokat kerültem ki széles ívben.

Első utam természetesen a porcelángyár padlására vezetett. A fiúk azzal a suta viselkedni-nem-tudással sereglettek körül, amely mindig elfogja a kamaszokat, valahányszor az élet nagy dolgaival kerülnek szembe; hümmögtek és szánakoztak, és egyáltalán nem engedték szabadjára visszatértem fölötti örömüket. Ügy látszik, attól tartottak, hogy gyászomat sértenék vele. Holott ha ebben a percben valami megvigasztal, ez épp csak szeretetük és örömük megnyilvánítása lett volna; így azonban begubóztam és elkedvetlenedtem, mert az az érzésem támadt, hogy időközben fölöslegessé váltam közöttük. Csakugyan, minden változás, amelyet a padláson észrevettem, arra vallott, hogy teljességgel kiestünk a banda emlékezetéből. Az ágyat, amelyben aludtunk, az udvarra hajították. A kályha, amelyet annyi szenvedéssel és borzongó ünnepélyességgel teremtettünk a semmiből, rozsdás-gondozatlanul gubbasztott a placcon, és ami a legjobban bántott: pompás kürtő-farkat meresztett a cseréptető fölé, amelyet már nem mi szereltünk rá. De a külsőségeken fölül is aggasztó jeleket figyeltem meg a fiúk életében. Elszigetelt, mereven szemben álló baráti csoportok alakultak ki, amelyek között állandó volt a veszekedés, és roppant kérdésesnek látszott, eggyé kovácsolhatók-e még valaha. Különös dolgok voltak ezek a klikkek, én sohasem láttam addig olyanokat. Teljes és föltétlen egyenlőség és vagyonközösség uralkodott bennük; egymás hiúságának föltétlen legyezgetése és isteni önkényű részrehajlás egymás iránt, mindenki más rovására, ám — különös módon — mégsem voltak merevek és véglegesek. Át lehetett pártolni egyikből a másikba. Ha egy klikkbelinek például sikerült kenyeret vagy konzervet szereznie, vagy bármi mást, ami elismert értéket jelentett, s azt nem saját csoportjával, hanem egy másik klikkel osztotta meg: ezzel hivatalosan és visszavonhatatlanul tudtul adta a padlásnak, hogy egyiket cserbenhagyta, és átlépett a másikba. Befogadása természetesen nem volt kötelező, a felajánlott szajré vonzereje azonban többnyire minden ellenállást legyőzött. Közös raktárt egyáltalán nem tartottak; a napos-szolgálat intézménye az utolsókat rúgta; kosz volt a padláson és örökös felfordulás; undorító cigánykodás és elvtelenség, hogy gyomrom émelygett és fejem elkábult belé. Minden a végleges bomlás közelségére vallott, s csakugyan hamarosan fel is ütötte fejét a vándorhajlam. A fiúk egymásután pakoltak fel és tűntek el a padlásról, azzal, hogy megpróbálnak hazajutni, holott voltaképp csak kalandozni mentek. Filep tanár úr (aki megjöttömkor nagy melegséggel fogadott, s még hajamat is megsimogatta ellágyulásában) hiába próbálta tartóztatni őket: a bomlás megállíthatatlanul folyt tovább.

Engem azonban mindemellett Pupák és Szabó Zolti viselkedése gondolkoztatott el leginkább. Örökké együtt jártak — noha szemmel láthatólag nem alkottak klikket —, s valahányszor megpróbáltam velük szóba ereszkedni, hogy kikérdezzem őket annak az irtózatos éjszakának fejleményei felől, mogorván és hebegve oldalogtak el. Visszautasító magatartásuk oly szembetűnő volt, hogy akárcsak észrevennem is illetlenség lett volna. Bűntudatot és szégyenkezést olvastam ki belőle akkori megfutamodásuk miatt, valamiféle szemrehányást önmaguk iránt, amiért elmentették irhájukat, holott Kicsinek meg kellett halnia, s ez, ha jól is esett, mint a szeretet rejtett megnyilvánulása, másrészt mint korlátoltság és rossz lelkiismeret a végletekig felboszszantott. Mert ugyan mit tehettek ők akkor egyebet, mint hogy inuk szakadtából rohantak?

Kilestem tehát egy pillanatot, amikor Zoltit, a kémet, egyedül kaptam (ő volt a gyámoltalanabb kettejük közül), félrevontam, és megpróbáltam a lelkére beszélni. Kimondhatatlan zavarban hallgatott végig, azután, amikor szidni kezdtem, hogy ráadásul most még engem is bojkottálnak és megtagadnak, aki pedig oly szörnyen egyedül maradtam, olyat művelt, amit legkevésbé vártam volna. Átölelt engem, hangtalanul hozzám bújt, és arcán csorogni kezdtek a könnyek.

Apásan öleltem át, és vallatóra fogtam.

Nem tudták, hogyan viselkedjenek, szipogta, mert azt hitték, hogy megutáltam őket gyávaságuk miatt. Előre rettegték a percet, amikor majd visszatérek. Pedig szeretnek engem, higgyem el, és Kicsit is végtelenül szerették, de féltek, irtózatosan féltek, és képtelenek voltak megfordulni, hogy akkor segítségünkre siessenek. Sokáig rohantak keresztül-kasul a sikátorokon, míg rábukkantak a strekkre, a mellett azután az állomásig lopóztak. Egész éjszaka virrasztva vártak bennünket a többiekkel együtt, de nem és nem és nem jöttünk. S már-már eszüket vesztették, s már-már a németekhez akartak fordulni, hogy kerestessenek, amikor — hét óra körül — szakállas, pápaszemes bácsika állított be a gyárudvarra, valami letakart kézistráfot húzva maga után. A stráfon Kicsi holtteste feküdt. Tőle tudták meg, hogy mi történt, s hogy engem mentőautóval a korházba szállítottak.

Kicsit titokban temették el, még aznap este, mert nem akarták, hogy vizsgálat induljon, és esetleg nekik kettőjüknek is lakolniuk kelljen a kijárási tilalom megszegése miatt. Ez azonban (sírva bizonygatta) nem a saját ötletük volt: Filep tanár úr rendelkezett így, a manó tanácsára. Eltemették tehát, fel a temető sarkába, s azóta — ha van szemem, észrevettem már, mi történt azóta.

Szavaiban és egész viselkedésében annyi szomorúság, oly őszinte gyámoltalanság és elkeseredés mutatkozott, hogy végül még nekem kellett vigasztalnom.

Megkértem, vezetne el Kicsi sírjához, mert látni szeretném. Azonnal ráállt, s volt valami bizalmas és megnyugtató abban, hogy immár ketten mehettünk meglátogatni őt.

Az új temető a város északi részén terpeszkedett, a kórházon is túl, egy messzire ágazó dombsor szélső nyúlványán. Az útmenti telkeken s odébb a mezőkön lángolt és harsogott a tavasz. Teljes virágzásba borult orgonaágak hajoltak ki a kerítések fölött, elevenzöld nyírek illegették magukat a nyersillatú szélben, s itt-ott, a gyümölcsöskertek drótkerítései mögött már piruló cseresznyefákat is lehetett látni, amelyeken hangos csókarajok csataráltak.

Mélyen talajba vágott dűlőút vezetett fel a temetőbe. Én addig csak idehaza láttam efféle utakat, s most, ahogy ráléptem, egyszerre fölrajzottak szívemben a gyermekkor emlékei, az együtt töltött idők, amelyek éppoly visszavonhatatlanul elmúltak, mintha százezer esztendő választott volna el tőlük; a meghitt órák és szép csavargások, és keserű meghatottság töltött el. Mentem felfelé a süppedő sárban, az útmarton tenyésző kökénybokrok között, mentem Szabó Zoltival az oldalamon, akihez semmiféle kötelék nem fűzött; lassan és komótosan mentem, csak néha pillantva föl a gyorsan rohanó tavaszi felhőkre, és újra meg újra meséltem magányomat.

A tetőn azután megállapodtunk egy pillanatra. Széles kilátás nyílt innét egyfelől a végeláthatatlan síksági fenyőerdőkre, amelyeket csak itt-ott szakított meg egy-egy tükröző tófelület, másfelől a dombvidékre, amely zöld vetéseivel és villózó nyíreseivel, fűzberkeivel és jegenyesoraival s a por- és párafelhőkön megtörő diadalmas napsugarakkal lenyűgözően szép látványt nyújtott. A gyönyörűséges német táj tárulkozott ki ott előttünk, igen, a párás és mégis éteri világ, amelyet ma is szívdobogva ismerek fel Rilke vagy Hölderlin strófáiban. Valahonnét a város felől fel-felbongott hozzánk a déli harangszó, a sírokon pedig, a felsarjadó vegetációban egyegy hóforrázott tavalyi krizantém szórta a szélbe pörkölt illatát. Meghatóan, gyönyörűségesen szép volt a világ, szép volt az idő is, reszketett és lobogott a levegő a tűző napsütésben, s mi ingre vetkőztünk, és úgy folytattuk utunkat Kicsi sírja felé.

A sír valóban a temető végében volt; ha nem veri fel a gyom környezeténél is jobban, sohasem bukkanunk rá. Végül Zolti mégis megpillantotta, kézen fogott, és odavezetett. Egy véletlenül nőtt sombokor alján húzódott meg; fiatal csalán zöldellt rajta, s az az apró, kék virágú növény, amely nálunkfelé elsőnek virágzik ki tavasszal az ágyások között. Kicsikis halmocska volt csupán, be sem roskadt, mert koporsó nélkül temették el az én kedvesemet. Körüljártam, és kimértem szememmel a távolságot, amely a kerítéstől elválasztotta, hogy amikor majd teljesen beleolvad környezetébe, még akkor is, holtomig is megtaláljam, azután ágat törtem egy közeli májusfáról, és a sírra helyeztem, oda, ahol Zolti a fejét tudta.

És szótlanul ballagtunk le a temetőből, suhogó lombok és hamar rohanó tavaszi felhők alatt.

34

Valahogy magától értetődött, hogy ezentúl Szabó Zoltival jártam mindenfelé. Rendkívül jámbor fiúcska volt, apró, gyámoltalan külsejű, nálam sokkalta gyengébb és betegesebb. Senki se nézhette ki belőle a legparányibb gonoszságot sem, ezért is kapta annak idején, dunántúli portyázásaink alkalmával a fő kém szerepét. Összemelegedtünk lassanként, szinte azt mondhatnám, megbarátkoztunk; mindenben kezére jártunk egymásnak, s ha nem veti magát túlságosan is alá akaratomnak, végül talán barátommá válhatott volna. Sajnos azonban teljesen és megszégyenítően alávetette. Kiszolgált, és elleste gondolataimat; teljesítette őket, mielőtt magam is tisztába jöhettem volna, mit akarok, s így viszonyunk hovatovább az úr és szolga viszonyává fajult, amilyenben annak idején Horváth Lacival voltam. Holott voltaképpen én magam is egy erősebb és tökéletesebb valakit szerettem volna társamnak, egy fölényes, irányító értelmet, amilyen Kicsi volt, vagy legalábbis egyenrangút velem, hogy ne kelljen örökös feszélyezettségben élnem, és ne kelljen őt folytonosan megsértenem puszta fölényem által.

Szomorúan kell megvallanom neked, hogy ilyen barátra a mai napig sem akadtam. Tudom én, hogy ha akadtam volna is, Kicsit az sem pótolhatta volna, hiszen ő sokkal több volt számomra annál, ami egy barát lehet — de hát még csak barátra sem találtam. Szabó Zolti az lehetett volna, ha legalább egy kicsivel erősebb személyiség, s hogyha idővel nem fedezek fel benne egy kimondhatatlanul zavaró vonást. Hogyan is magyarázzam, hogy megértsd? Képzeld el a helyzetet: Aljosa Karamazov, ha jól emlékszem, Grusenkával beszélget valahol, s mindketten meztelenre vetkőztetik egymás előtt a lelküket. Nincs titkuk többé; olyan zugokba is bepillantást engednek, amelyekről eddig ők maguk sem tudtak. Legtitkosabb és leglényegesebb dolgaikról számolnak be, s amikor úgy látszik, már semmi sincs, amit meg ne gyóntak volna, amikor a legteljesebb emberi megértésben kellene összeforraniuk, akkor egy szóból, egy tekintetből kiderül, hogy egyik sem értett meg a másikból semmit, de semmit. Valahogy így jártam én Zoliival, valahányszor igazán fontos dolgokra terelődött a szó. Nyögve és kínlódva vájtam föl magamból legszédítőbb vallomásaimat, hogy megtiszteljem, és lelkem részesévé tegyem őt, vallomásokat, amelyeket Kicsi azelőtt egy gesztusból, egy szemvillanásból értett meg; gyötrődtem és dadogtam, hogy kimondjam előtte a kimondhatatlant, és amikor végre sikerült, amikor meztelenül és kiszolgáltatva álltam előtte, mindig kiderült, hogy egy szót, egy árva kukkot sem ért az egészből. Nem tudja, hogy meztelenül állok előtte, nem fogja fel, amit mondtam, a legtávolabbról sem sejti, mi is történt voltaképpen.

Ez borzalmas és elviselhetetlen volt. Mindannyiszor leforrázva és megszégyenülten kellett visszavonulnom önmagamba, s végül fel kellett hagynom minden efféle kísérlettel, mert a folytonos kudarc hallatlanul elfárasztott és megviselt. Utólag visszagondolva persze elképzelhetetlen is, hogy ez a szelíd és együgyű legényke alkalmas lehetett volna Kicsivel kialakított démonikus lelki kultúránk aszszimilálására. Hiszen olyasmit követeltem tőle, amire csak a szeretők képesek. A csalódás mindenesetre tény maradt, és most, hogy mindezt elmondom, tétova sejtelem ébred bennem: talán későbbi barátkozásaim és szerelmeim is mind azért mentek füstbe, mert a baráttól én a szerelmes asszony elfogadóképességét, a szeretőtől viszont a férfibarát irányító biztonságát is elkívántam volna. Mert Kicsi, a testvér és ikercsillag, együtt szoktatott rá engem mindezekre.

Az ösztönös tudás-e (hogy tudniillik férfineműtől sohasem kaphatom meg többé a teljes megértést), vagy pedig egyszerűen az odaérett kor vezetett azután arra, hogy az ellenkező nem felé vonzódjam, nem tudom, tény azonban, hogy Zolti lelki analfabetizmusának felfedezése után, és miután Pupák is elvándorolt, egyre inkább kezdtem vágyakozni a lánytársaságra. Pedig addig valóban eszembe sem jutott semmi ilyesmi. Addig, ellenkezőleg, minden ravaszságomat arra fordítottam, hogy hacsak lehet, elkerüljük őket, minthogy ellenségeim és fenyegető vetélytársaim voltak ők Kicsi szeretetében. Most azonban naphosszat álmodoztam és sóvárogtam; az utcán mélázva fordultam meg minden fiatal nő után, s azt hiszem, akkor alakult ki különös szokásom is, amelyet mindvégig megőriztem, hogy nézem, mérlegelve, hosszan nézem őket, vajon melyikük lehetne társam; és végül mindegyikre rámondom gondolatban: ez sem, ez sem és ez sem. Mert valóban egyik sem látszott alkalmasnak, hogy Kicsit helyettesítse, s én hovatovább csak meleg meztelenségükre voltam már kíváncsi.

35

Azaz mégis. Még ott Borghorstban megpillantottam egyszer egy lányt, akinek szőkesége rögtön hatalmába font, s akire egész mivoltommal rácsodálkoztam. Úgy történt, hogy június legutolsó napjaiban vándorcirkusz érkezett a városba. Voltaképp nem is kellene cirkusznak neveznem, hiszen sem állatai, sem artistái nem voltak (még csak sátra sem), s mindössze egy hatalmas körhintából és öt vagy hat kerekes bódéból állt; mindamellett pompásnak és mulatságosnak ígérkezett, és alig vártuk, hogy megnyissák végre. Egy főútba torkolló, kövezetlen terecskén táboroztak le, amelyet békeidőben talán csirkepiacnak használtak, s ahová mi, Zoltival, ezentúl gyakran eljártunk, hogy számba vegyük haladásukat. Nemsokára el is készültek. Középre a ringlispílt állították, a háromszögletű terecske három oldalán pedig két-két bódét dúcoltak alá, s abban az ünnepélyes pillanatban, amikor üzembe léptek, egyszerűen leszerelték oldalfalaikat. A bódékban céllövölde, szerencsekerék, görbe tükör s mit tudom én, még micsodák tárultak szemünk elé. Tetejükön, a közéjük kifeszített drótokon, sőt a körhinta minden elképzelhető sarkocskáján is színes villanykörték gyúltak ki; végül egyik bódéban lihegő, suta futamokkal megszólalt a villanyorgona. Este volt, fél nyolc körül, és a tér hamarosan megtelt bámészkodó, viháncoló fiatalsággal. Mi is ott voltunk, padláslakók, szinte teljes számban, s boldogan vetettük magunkat a körhintázás szédületébe.

Hát akkor pillantottam meg Kätchent. A főút felől közeledett barátnőjével; mellén aggodalmasan markolta össze szvetterkéjét, amelyet nyilván az esti hűvösség ellen kapott magára, koszorúba font pompás szőke hajzatán pedig lágyan derengett a sokszínű fény. Vizsgálódva mértem végig, ahogy a többi lányt is szoktam, gépiesen motyogtam magamban a megszokott formulát, hogy „ez sem, ez sem, és ez sem”, szemem azonban nem akart többé elfordulni róla, és szívemben régen tudtam már, hogy igenis, ő az.

Felültek a körhintára, fordultak egyet, és máris eltűntek a zsivajgó sokaságban. Hiába kerestem őket Zoltival egész este, hiába tettem tűvé utánuk a teret még lámpaoltás után is, sehol, de sehol nem találtam.

Másnap azonban ismét megjelentek. Közelükbe férkőztem, és jólesően állapítottam meg, hogy nem kell csalatkoznom: Kätchen valóban nagyon szép és csinos. Magas volt, telt, és nagyon ízlésesen öltözködött. Ajka piros és durcás; szeme huncut és melegtüzű, mosolya pedig hallatlan kedvességű, szinte már gyermeki mosoly. Istenem, milyen szép is volt! Felültek a körhintára, s hiába vonszoltam újra meg újra körbe Zoltit a sokadalomban, hogy jelen legyünk, amikor barátnőjével leszáll, ismét nyomtalanul párologtak el.

Azt hiszem, első látásra megszerettem őt. Naponta kijártam Zoltival a térre, s ha néha sikerült úgy rendeznem a dolgot, hogy mögéje kerüljek a hintán, mérhetetlen boldogság töltött el. Megpörgettem magam körül a villanyorgona ritmusára, és messzire kilódítottam, úgy, hogy fölszállt a csillagok közé, máskor pedig összepödörtem üléseink láncát. Vidáman és bizalmasan kacagott bolondozásomon, szóba azonban sohasem ereszkedett. Pedig összerakosgattam és elszántan tanultam meg a német formulát, hogy szeret-e és hazakísérhetem-e, hamiskás-kétértelmű válasza azonban minden esetben ez volt:.

— Leider nein.

A „leider”, a hangsúlyozottan és kedvesen ejtett „sajnos” szócska valósággal megrészegített engem, úgy, hogy ezentúl még elszántabban követtem őt, Zolti pedig hűséges társam volt mind e kalandozásokban. Gyáva szolgalelkűsége azonban arra bírta, hogy merő előzékenységből ne Kätchenért, hanem barátnőjéért, Lottiért rajongjon, ami már csak azért is bosszantott, mert egyre hiúbb lettem az én szépségesemre. Mégsem tettem szóvá a dolgot, egyrészt mert tudtam, hogy úgysem értené aggályomat, másrészt mivel az így előállott helyzet igen kényelmes volt számomra. Legalább ezentúl sem kellett egyedül járnom, és nézeteltéréseink sem támadhattak a dologból.

Minden a legnagyobb rendben lett volna, és kamaszrajongásom az efféle érzelmek szokott medrében bontakozott volna ki, ha rejtelmes bökkenőként minden együttlétünk végén ott nem állott volna Kätchenék nyomtalan eltűnése. Ez azonban mindannyiszor meglepett, elkedvetlenített, és sötét gyanakvásoknak adott tápot. Próbáltuk mi kilesni, hová surrannak el, hogyne próbáltuk volna, jó ideig azonban semmiféle eredményre nem jutottunk. Mert figyelt minket a két lány, úgy látszik, figyelt, és akkor, abban a szempillantásban surrantak el, amikor épp nem néztünk oda.

Ma is elszorul a szívem, ha visszaemlékszem arra a fájdalomra, amikor egyik este mégiscsak sikerült meglesnünk távozásukat. Hátul, a kórház felé vezető utcácskán léptek meg, ahol egy esetlen, alacsony fiú álldogált, megszokott mozdulattal karolt beléjük, és diadalmasan vezette őket hazafelé a meleg júliusi éjszakában.

36

Elveszítettem hát Kätchent, visszavonhatatlanul el. Csalódásom borzalmas volt. Tudtam ugyan, hogy az ismeretlen legényke szerepe nagyon is sokféleképpen magyarázható, s ezek közül nem lenne nehéz néhány olyat találni, amelyek kedvezőek volnának ránk nézve, például, hogy bátyjuk vagy egyszerűen rokonuk, akire a szülők óvatossága bízta rá a két lányt; tudtam azt is, hogy ha tán szerelem is fűződik közöttük, legföljebb csak egyiket szeretheti, s így még mindig van egy lehetőség, hogy ne Kätchen legyen az; igen, mindezt tudtam, csalódásom mégis kimondhatatlan volt. Az a megszégyenítés, hogy tudatosan rejtegetett és titkolt valamit előttem, holott én mozdulataimban és kevés szavamban szemérmes, de föltétlen kitárulkozással állottam eléje; az a megaláztatás, hogy kétkulacsos politika becsapottja lettem, hogy egyáltalán politizált; az, hogy nem hullott föltétlenül és megadóan lábaimhoz (bármily hosszú idő és küzdelem után is tegye); hogy különélete van, amelybe nem pillanthatok be; maga a felfedezés, hogy reggel is, délben is, délután is létezik, amikor fogalmam sem lehet, mit tesz és gondol; mindez együtt félelmes homállyal vonta be őt, és visszarettentette szemérmes férfiasságomat. Ügy képzeltem azelőtt, hogy ha most esetleg nem is szeret, idővel megszerethet, és akkor meggondolás és fenntartás nélkül forrunk majd össze, vele maradok, és feleségül veszem, a számadást is elkerülve így, amellyel Anyának Kicsiért tartozom. Ehelyett, ha tán szeretett is, bujkált és titkolózott, és idegenekkel kísértette haza magát, akikről nem volt szabad tudomást szereznem. Mindez nekem, akit tizenhét esztendeig az ikerség fenntartás nélküli nyíltsága kényeztetett, csúnya, szemérmetlen és szánalmas mesterkedésnek tűnt, s megvallom, némi szennyszagot szimatoltam mögötte. Ámbár persze csacsiság és kamaszos túlérzékenység is lehetett ez az én finnyás visszahúzódásom, mert egy másik szempontból viszont én voltam az, akivel titkon szövetkezett, és akiért naponta kijátszotta kísérőjét. Igen, a dolgoknak ez az oldala is megfordult fejemben; együttlétünk azonban nem volt többé a régi tisztaság és egyszerűség, hanem köd és bonyodalom, s ezért megmaradtam első elhatározásom mellett, hogy nem látom többé viszont.

Másnap csakugyan nem mentem ki a térre, és a sokkal igénytelenebb Zoltinak is megtiltottam, hogy kimenjen. Utóbb azonban mégis karon fogtam, és elhurcoltam a kórház sarkára, hogy kéjes önkínzással kilessük sötét útjaikat. Vetélytársunk már ott volt. Szívdobogva pillantottuk meg sziluettjét az utca túlsó végén, amint háttal egy ódon háznak dőlve a sokaságot bámulta. Különös és talányos fickó volt, viselkedésében egész sor homályos pontot fedeztem fel. Mert hogyha jogot támaszt a lányok társaságára, akkor miért nem mulat velük? Ha pedig közömbösek neki és terhére vannak, akkor minek kísérgeti őket? Hogy elégszik meg egyáltalán a nézelődéssel, amikor hintázhatna és célba lőhetne, és jól érezhetné magát néhány amúgy is értéktelen Pfennig ellenében. Hogy képes magára hagyni azt a két kedvest, hogy képes kitenni őket a magunkfajta csellengő hadifoglyok incselkedésének és molesztálásának, amikor egyszer s mindenkorra elriaszthatná őket puszta jelenlétével? Hogy van ez? Mi ennek a magyarázata? Miféle titok lappang emögött?

Amikor aztán megjöttek végre a hintától a lányok (szokatlanul sokáig voltak oda), és ő karon fogva vezette el őket az orrunk előtt (anélkül persze, hogy észrevehettek volna), egyszerre mindent megértettem. A fiú sánta volt. Szánalmasan, feltűnően sánta, s egyébként is fogyatékos és különös, úgyhogy, amennyire a sötétben kivehettem, inkább Kätchenék vezették őt, semmint ő Kätchenéket.

Nos, ez valóban elképesztő volt. Összedugtam a fejem Zoltival, és tűnődve tárgyaltam meg vele az előállott helyzetet, mert hogy az életvidám, szép és csinos termetű Kätchen nem szeretheti ezt a sánta lidércei, hogy testi rútságom és otrombaságom ellenére is mérhetetlen fölényben vagyok vele szemben, az első pillantásra nyilvánvaló volt. Egyetlen lehetőség kínálkozott tehát arra, hogy ismét a régi tisztasággal szerethessem a meleg szőkeségűt, éspedig a sánta megleckéztetése és végleges elriasztása.

Tervünket a felfedezés és felháborodás első hevében főztük ki, s büszkeségemmel ellenkezett, hogy utóbb, napvilágnál, amikor egész otrombasága és szánalmassága kitűnt, módosítsak rajta. Másnap este tehát pirulva, de eltökélten indultunk, a térre, hogy végrehajtsuk az egyetlen szörnyűséget, amelyben valaha részt vettem, és ami miatt ma is a föld alá szeretnék süllyedni szégyenemben.