Zokogó majom - VI. rész

Vissza a tartalomjegyzékhez »

ROKOSZOVSZKIJ ÉS ZSUKOV CSAPATAI SZÉTZÚZVA A POMERÁNIAI NÉMET VÉDELMET, KIJUTOTTAK A KELETI TENGERHEZ.

DUISBURGNÁL, DÜSSELDORFNÁL ÉS KÖLNNÉL AZ AMERIKAIAK ELÉRTÉK A RAJNÁT. HATVANEZER NÉMET HADIFOGOLY A RAJNAI CSATÁBAN.

UTCAI HARCOK FOLYNAK, LIMBURG ÉS ASCHAFFENBURG ELESETT.

GROZA MINISZTERELNÖK: AZ ORSZÁGOT A NÉP ÉRDEKÉBEN KIFEJTETT MUNKA

VALLÁSÁNAK ALAPJÁN ÉPÍTJÜK FEL.

MANIU FASISZTÁI MEG AKARJÁK BUKTATNI GROZÁT — A BUKARESTI TÖMEGGYŰLÉS NEM OSZLIK SZÉT A GROZA-KORMÁNY MEGALAKULÁSÁIG.

HITLER GYERMEKEKKEL, BÉNÁKKAL ÉS AGGASTYÁNOKKAL AKARJA MEGVÉDENI BERLINT.

A délkelet-európai államokat a békekötés után nyomban felveszik az Egyesült Nemzetek táborába — Hétfőn kezdődik a külügyminiszterek értekezlete.

SZÍVÉLYES VISZONY ALAKUL KI A MAGYAR HATÓSÁGOK ÉS A ROMÁN CSAPATOK KÖZÖTT.

A gyalui földosztás — Az országos demokrata arcvonal földreform-rendelete még meg sem jelent, és máris számos elhagyott nagybirtok a dolgozó földműves nép kezében van. Hiába volt a reakció minden népellenes kísérlete a földosztás elgán-csolására, a mindjobban egymásra találó román és magyar földműves tömegek szövetsége és akarata győzött.

A KOMMUNISTA PÁRT KÖZÖS HARCBA SZÓLÍTJA ERDÉLY ROMÁN ÉS MAGYAR NÉPÉT A SOVINISZTÁK ELLEN.

MOSZKVÁBAN BARÁTI LÉGKÖRBEN FOLYNAK A SZOVJET—ROMÁN TÁRGYA­ LÁSOK. MOLOTOV EBÉDEN LÁTTA VENDÉGÜL A KOR­ MÁNYKÜLDÖTTSÉG TAG­ JAIT.

PÁPA FELSZABADULÁSA UTÁN MEGNYÍLT AZ ÚT A VÖRÖS HADSEREG SZÁMÁRA AUSZTRIA FELÉ — EGYETLEN NAP ALATT 21 EZER FOGOLY KELET-POROSZORSZÁGBAN — NAGYTÁTRÁBAN HARCOLNAK A ROMÁN CSAPATOK —  FRANKFURT AM MAINBAN

PÁRIZSI DIPLOMÁCIAI KÖRÖK ELISMERIK, HOGY A ROMÁN BÉKEDELEGÁCIÓ KIVÉTELES SIKEREKET ÉRT EL A KONFERENCIÁN.

A ROMÁN ÉS MAGYAR DEMOKRÁCIA ÖSSZEFOGÁSA GYŐZNI FOG A NEMZETI ELVAKULTSÁG FÖLÖTT.

 

APRÓHIRDETÉSEK

Páratlan cipőt és egyéb használt tárgyakat veszek. Harasztosi, Hosszú utca 50.

KI TUD RÓLUK?

Ifjú GYULAI JÓZSEF honvédről, akit szeptember 10-én Szamosfalváról             állítólag

Egyházasdarócra (Vas megye) vittek a IX. tarackos pótüteggel. Értesítést kérnek szülei, Görög templom u. 1.

*

SIPOS MIHÁLY híradós szakaszvezetőről. Utoljára Kolozsról adott életjelt magáról. Tábori postaszáma K. 641 volt. Értesítést kér Nagy Lajosné, Apáczai Csere János u. 29.

*

ESZENYI SÁNDORRÓL, aki a budapesti 10-es helyőrségi kórházban feküdt (Róbert Károly körút      44.).     Értesítsék

           feleségét.

Dózsa György út 25., 1. ajtó jobbra.

*

SZÁSZ BÉLÁRÓL, akit a 904-es munkazászlóaljjal szeptember 21-én Nagykárolyból Zentára irá-

nyítottak. Értesítést  kér Szász Imre,  Széchenyi tér, városi  adóhivatal.

*

POLACSEK JÓZSEFRŐL, aki a gépvontató ütegnél szolgált, és októberben Tordánál                 sebesült

meg. Tábori postaszáma V. 554 volt. Értesítést kér felesége, Szamosközi utca 25.

*

CSAJKÓ GYULA a kolozsvári 9. helyőrségi kórházzal 1944. szeptember 29-én távozott Nyíregyházára. Kérünk mindenkit, aki tud róla valamit, értesítse aggódó szüleit, Gidófalvi út 4.

*

TUNYOGI Cs. KÁROLY tizedesről, aki a nagyváradi fogatolt tüzéreknél szolgált. Október végén Nagykároly, novemberben állítólag Sátoraljaújhely körül látták. Értesítést kér Tunyogi dr. vármegyeháza.

BIHARI BÉLA kerékpáros árkászról, akit Marosvásárhelyről vittek el. Tábori postaszáma M 746 volt. Értesítést kér édesapja, Helsinki útca 33.

*

PARTOS ALFRÉD (Frédi)-ről, aki munkaszolgálatos volt. Bajtársai értesítsék Stein Lászlót, reggel fél 9 órától, Deák F. u. 6.

*

BARTHA ZOLTÁN és BARTHA ISTVÁN leventékről, akik december 20-án Barbacsról (Sopron megye) adtak magukról életjelt. Tábori postaszámuk 1/10 volt. Értesítést kérnek szüleik, Szentegyház útca 15.

*

LUKÁTSY GABRIELLA tanárnőről, akit a máramarosszigeti tábori kórházzal mint ápolónőt vittek Miskolc felé. Értesítést kérnek szülei, Lukátsy László, Szatmárnémeti, Deák tér 8. címre.

1

A nagy szárazság előtt a város még bálozni akart: verítékező mozgássá lazítani a sok félelmet, gubbasztást, az ég nyakmerevítő kémlelését, s a fiatalok, akiket nem sodortak magukkal leventének, s akik félresiklottak a túszszedés elől, lélekben végigjárt kálváriájukat a feloldás örömével akarták a földbe döngölni; konfettit szórtak a tánctermek erkélyéről, a szerpentinek indáival akarták közös testté befogni a kartonruhák alatt izzó lányokat, akik a meggyalázások rémtörténeteit most valami tiszta és odaadó ölelés vágyává forrósították magukban, s tánc közben a partnerükhöz simultak.

Mindenütt bálokat rendeztek: a vasasoknál meg a kendőgyárban, a pénzügynél és az IMSZ megyei székházában; a szokványos keringő után a dobos megpörgette verőjét a levegőben, belecsapott a kutyabőrbe és elkiáltotta, hogy hoppáj, málágámbá!, mire a termekben megkezdődött a testek gyors rángatózása, önmagát szándékosan gyötrő buzgalma; a férfikoponyákra magasra növesztett haj borult, közbül fénylő taréjjá fölsimítva, szinte Artemisz sisakjaként, a szűk és kurta nadrágok alól meztelen bokák fehérlettek elő, s ez az öltözék s ez a szükségdivat ahelyett, hogy az emberek egyéniségét kiemelte és hangsúlyozta volna, mindahányukat valahogy kurtává és zsákszerűvé tette.

A vendéglőben nem volt szabad énekelni, hogy Csak egy nap a világ, sem azt, hogy Egyszer csak mindennek vége lesz majd, Csokoládé, Szentkirályi, Halász Lajcsi meg Gróza Titi bandája mindenütt klasszikus zenével kezdte a programját; a Skót szimfóniával kísérletezett és Beethoven vonósnégyeseivel, Chopin-etűdökkel meg Vivaldi-hegedűversenyekkel, s főként a Concerto grossóval, de a brácsás, aki el-eltévedt a hangjegyek között, s a népi ösztönében becsülettel megvénült másodhegedűs minduntalan lemaradt egy oktávval, s összegabalyította a műveltebb prímást is, aki a vendégek füle hallatára hangosan káromkodott.

Ebben a zeneválságban újjáéledve fölfrissült sok Fráter Loránd szerzemény és elkopott műdal, amely a reklám csábításával rezdült meg esténként egy cimbalmos, Vak Jancsi alkoholtól, cigarettától lassan már kikezdett tenorján, a Minorita utcai kiskocsmában, az egyik legöregebb barokk épület földszintjén; s a klasszikus zenétől lehangolt lelkek záróra után négyes-ötös csoportokban indultak valamelyik bálterem felé, hogy kabátostul, sálastul beüljenek a büfébe s tovább igyanak.

Timofej rendőrkvesztor, mintha csak ellenőrzésre érkezne, éjfél körül már spiccesen vonult be négy-öttagú társaságával a Redutba vagy a Diákházba; kiáltozva beszélt, és a zenekart odaparancsolta az asztalához, kivett egy százezer lejes bankjegyet, kettészakította, felét rányálazta a homlokára, a másik felét meg összegyűrve a bőgő gyomrába lökte, aztán szájába dugott hüvelykujjal szabályozta a folyamatos üvöltést hol mélyebbre, hol magasabbra, miközben a zenekar valamennyi nemzetiség lányának sorra vette az erényeit, azzal kezdve, hogy

Nincsen olyan lány, mint a cigánylány...

Az emberek bizalmatlanul tapogatták egymást pillantásukkal, mert a sötét öltönyök mögött nem lehetett látni, hogy ki miben hisz, s hol önérzetesen, hol félénken ejtették az elvtársat, hol sóvárgással, aszerint, hogy megkísértette-e őket a másiknál duzzadó pénzköteg, vagy pedig a maguk eljövendő sorsa melegítette át a lelküket bizakodón; az állomás várótermeiben emberek hevertek kalácsba görbülve motyóik, ládáik között, mintha a fölhevült és bűzös párában egyre inkább összekucorodnának, akár valami tepsi alján, körben a fal mellett pedig csavargók lapultak, tompított hangon, félszájjal kínálgatva a zaharint, varrótűt, kovakövet; „tűzkő, tűzkő, kovakő, ménkő, malomkő, epekő, vesekő” — pörgették a szavakat, s ha közéjük rebbent egy-egy ellenőr, tubusaikból észrevétlenül a földre szórták a néhány tucatnyi gyújtókövet.

Az aradi személyvonat mozdonya már a szemaforon túl meghúzta gőzsípját, s folyamatos jajgatással zúdult be az állomásra, nehogy szétvágja a vágányokra sodródó embereket, akik egymást eldöntve igyekeztek fölszállni; bánáti liszttel feketézők üvöltöztek, egy asszony, aki tömött zsákját az üres akkumulátorosládába rejtette, sehogy  se tudta kirángatni onnan, s mikor a vonat elindult, még jó darabon húzatta magát, szemét az égre meresztve, combjára csavarodó szoknyában, míg a legelső váltónál a kerekek alá nem sodródott...

„Uuuuuuuuuuuu! — üvöltötte Timofej rendőrkvesztor tömött, fekete bajusza alól, hüvelykujjával a szájában kalimpálva. — Hej de sárga rojtos a nyakkendője, felállott a Gyuri bácsi nagybőgője!...”

Még éjjel is olyan kánikula volt, mintha valami láthatatlan, fekete sugarú nap perzselné, izzítaná a házakat meg az aszfaltot, s reggel csupán színt váltott és vakítóbbá vált ez a hőség; a föld szétrepedezett a városszéli telkeken, a fölégett kertek alatt meg a hóstátiak parcelláin, s a gyerekek oly borzongóan hajoltak e repedések fölé, mintha attól félnének, hogy odalent a mélyben megpillantják a földgömb másik felét a kék éggel; gyíkok hevertek szerteszét, mint elhajított bicskák, s a fájó kábultságban még egy legyecske zöngése sem hallatszott.

Aztán hirtelen csönd lett, mintha e hévségben a város népe átfogta volna a fejét, hogy eltűnődjék azon a három esztendőn, amely a háború befejezése óta eltelt, s amely e közelgő ínségben összenyomult, hetekké, hónapokká zsugorodott, mintha közvetlen folytatása volna a halálos szorongásnak; pedig a Kövespad lakói is szétszóródtak azóta, ki-ki más lakásba húzódott be, még ha nem is tágasabba, nem is kényelmesebbe, de másba, és Kálmán később mindahányszor úgy képzelte, hogy e szétszóródás vágya egyetlen gyalázatos pillanatban virult ki a lakókból, mikor azt a néhány edényt is, azt az egy szál heverőt, karosszéket, zománcos vödröt, azt a függönyrudat, főzőkályhát, azt a maréknyi szöget is számon kérték tőlük, melyet a sivár, elhagyott házak környékéről, a romok közül kaparintottak meg.

Egy fiatal úrinőre emlékezett, aki az udvar közepén fölállt a hokkedlire, s a karszalagos civil rendőrök gyűrűjében egy listáról hangosan olvasta követelését a lakókon:

„Egy darab almazöld fürdőszivacs... Egy Sebők József-olajfestmény, nyolcvanszor hatvanas, hattyúkkal és gondolával; teásszervíz majolika porcelánból, egy tizenkét személyes terítékű damasztabrosz, nyolc ezüstkanál; két barackszínű díványpárna, öt kiló fehér liszt, rézmozsár, egy fehér porcelán éjjeli...”

S valahányszor elmondott egy címet, a bordóvörös szeplők felizzottak az arcán, s nagy ajka, amely nyáladzva megduzzadt, akár a terhes anyáké, mosolyogva fénylett; a rendőrök pedig tekintetüket belevágták a megszeppent lakókba, aztán sorra kutatták a viskókat, s minden gyanúsabb holmit elrekviráltak; Vinczééktől még azt a gyerekkocsit is elvitték, melyet Hektor hagyott volt náluk, miután Böskével megint ott húzta ki a nehéz telet; ezért hát a többiekkel együtt ők is fölkerekedtek arról az elátkozott helyről, s a Házsongárd lábánál, egy hatalmas gyümölcsös szomszédságában telepedtek meg, a Babits utca 12. szám alatt egy manzárdszobában.

Vincze fekete bogyó levével festette meg vászonból varrt nadrágját, hiszen a régi leszakadt róla, s újra nem volt pénz; fatalpú szandálját női lakkcipő pántjaival ékesítette, s Kálmánka meg Liza, akik félmeztelenül végignyúltak az árnyékban, az elhagyott villa kertjében, ahol laktak, megegyeztek, hogy az apára pillantva nem kacagtatják egymást, hisz éhségtől kimerült hasizmaikat oly erősen tépte a röhögés, mintha egész gyomrukat a kezére csavarta volna; félig nyitott szemmel feküdtek, s nézték, ahogy az öreg előállítja a szekeret és a gyakákat körülgöngyöli dróttal, hogy induljanak a Papok erdeje felé, a bükkbe — de hát ki tudott volna nap mint nap véresre horzsolt lábbal étlen-szomjan elgyalogolni tíz kilométernyire, hogy becipeljen egy terű fát a kiló málélisztért, s miután ideges gyomrába bekapkodja a dohos puliszkát, máris új strapára készüljön?

Vincze nézte a két nagyobbik gyereket, akik alvást színleltek, aztán földhöz vágta sapkáját:

— Ha ti nem, én se! Dögöljünk meg étlen!

A villa manzárdszobájából, ahová a család berendezkedett, fövő alma párája szállt a kertbe, ez az émelyítő illat már a Kálmán hajába, ruhájába is beévődött, sőt néha már a leheletét is almaillatúnak érezte, s mintha üres gyomra ebben a gyümölcslében ázna, akár egy celofántasak, a bűznél is jobban megutálta; de hát nem volt egyéb mit enni, csak az alma: megfőzték vízben, kanálnyi búzaliszttel habarékot készítettek hozzá, sütötték a lerben, aszalták, reszelték, ették nyersen, félig éretten, ették héjastól és meghámozva, puhára potyolva és nedvtől feszülően; s még ezt a táplálékot is kínnal, veszélyben szerezték meg az éjszaka sötétjében, mikor a kerítésen átsurrantak a Nagy Gábor-féle kertbe.

S most, hogy ott feküdt Kálmán, sóvárgón gondolt a tízperces szünetekre, mikor még hozzájutott jobb falatokhoz is, bár a fiúk egyre kapzsibbak lettek: a lekváros vagy a vajas kenyérrel befordultak az ablakmélyedésbe, hogy senkit se kelljen megkínálni, s buzgalmukban még a fülük is mozgott; sőt emlékezett egy kínos pillanatra is, mikor Györgyi Pali fölállt a katedrára, meglobogtatott egy selyempapírral átfogott hatalmas kenyérszeletet, melynek paprikás zsírjába kolbászkarikák süppedtek, odaintette őt is meg Szabó Jóskát is, azt a nyápic, rozsdás fogút, az egyetlen ingyenes diákot Kálmán mellett, akit a fiúk nem állhattak buta alázatossága, rossz cipője meg recésre rágott körme miatt, s már az is idegesítette őket, ahogy bejött és zörgött az ajtóval.

— Amelyiketek három lövésből háromszor eltalálja, annak adom a tízóraimat — mondta Györgyi.

S akkor ők odamentek, elővették fapisztolyukat, és kaviccsal háromszor megcélozták a selyempapírt: Kálmánkának minden lövése talált, a Szabóé közül csak egyetlenegy; rögtön fölugrott az elemózsiáért, Györgyi azonban röhögve körbefordult, hadd pitizzék körülötte egy keveset, majd odaadta, és Kálmán elszaladt vele, behúzódott a folyosó egyik ablakmélyedésébe és falni kezdett; mihelyt Jóska pillantását a hátában érezte, mohó ijedtségében káprázni kezdett a szeme, mintha hókristályokat szórtak volna a kenyérre, és szinte csattogott az állkapcsa, aztán mégis megfordult, s elrestellte magát.

— Gyere, törjél egy kis kaját — mondta, de a hangjában még mindig nem volt annyi őszinteség, mint szerette volna, sőt ebben a pillanatban talán ő is érzett valami öntudatlan megvetést a rozsdás fogú, félszeg fiú iránt.

S akkor tapasztalta először, hogy az éhség mily megalázó, s mert ő is ki volt szolgáltatva, megdöbbenve tűnődött, hogy vajon mi vár rá; megint végig fogja járni a megalázkodás kálváriáját, mint az előző három évben, amikor önérzete szüntelen csak az anyai szeretet felé nyújtózkodó-kapaszkodó bátortalansága miatt szenvedett? Mi haszna hát akkor, hogy fölgyógyítva önmagát ebből a bénító sutaságból, önérzettel s igyekvéssel az eminens tanulók, Györgyi Paliék mellé emelkedett? S mi haszna, hogy Ambrus tanár úr magyar nyelvből és irodalomból még tanítványt is szerzett neki, Bács Tibit, a szép őzgida-fejű Bácsot, mi haszna, ha a közös tanulás alatt is remegve várja, hogy a fiatal anya bejöjjön a kis tálcával, melyen csipkebogyóból főzött tea illatozik hatalmas szelet friss kenyérrel, tetejében ujjnyi vastagon rakott franciasalátával? Vajon mentségül szolgálhat az, hogy Tibi amúgy sem akart tanulni, s valami gyöngéd párában remegő gida-szemével ránézve néha lehajolt, és a parkett egyik kockája alól szerelmes leveleket vett elő, melyeket neki, Kálmánnak kellett tollba mondva megválaszolni?...

Úgy érezte, másodszor a nélkülözés veszejti el...

Jóllakottan ült, kezét hátratéve, s figyelte, ahogy Fricfrank az Olt kék vonalát végigkacskaringóztatja a táblán, de sem a hangját nem hallotta, se a kréta nyikorgását: ijedten ült.

— Rosszul vagy? — kérdezte a földrajztanár, aki már régóta jóindulatú figyelemmel bánt vele. — Eredj ki a levegőre.

S Kálmán amikor fölállt, s az ajtó felé indult, érezte, mily gyenge, és homlokán előzsongott a veríték; levánszorgott a kollégium kertjébe, behúzódott a kőkerítés mellé, és ahogy szétvetett lábbal ott gubbasztott, egyszerre hányinger fogta el; de valahogy nem is a gyomra volt zaklatott — azt hitte, hogy az agyát, a nyelvére tapadó idegeit fogja ráköpni a bokrokra; látta önmagát, ahogy az elnyert tízóraiért önuralmát vesztve fölágaskodik, ahogy beáll az ablakrésbe állati módon zabálni, miközben az a rozsdás fogú fiú, aki már negyedik éve viselte ugyanazt a kirojtosodott rövidnadrágot, mohón lesi őt, s a dühtől, fölháborodástól, önmaga és Szabó Jóska sorsának a megszánásától egyszerre sírva fakadt.

„Majd meglátjuk, mit esztek holnap!” — mondta  Vincze.

Édesanyja megérezte, hogy Kálmán önérzetét marja leginkább az éhezés.

Józsefházára akarta küldeni: itt volt a kényszerű nap, a kényszerű óra, mikor a régi ábrándból legalább annyit el kellett érnie, hogy az elsiratott és annyiszor visszavágyott falu, Józsefháza legalább egy nyári vakációban tejjel, hússal, gyümölccsel táplálja valamely gyermekét; Pipináná amúgy is Ludasra készült sajtért, búzalisztért, s onnan csak át kell menni a hegyen, s már látszik is a falu templomainak tornya...

S ha küldte, ki máshoz küldte volna, mint Rózsi ángyóhoz, apai nagynénjéhez, aki meddő asszony volt, Minyával látástól vakulásig ugrált, szorgoskodott egy életen át, s maga sem tudta, kinek gyűjt, mire kuporgat; ha már odavette a falu suszterének fiát, úgy bánik vele, mint fogadott gyermekével, ha már őt táplálja és öltözteti, akkor a Bandi unokája talán mégis előbbrevaló lesz őelőtte, mint az a kölyök; Sándor bácsihoz mégse küldheti, hisz annak kilenc gyereke van, kilenc éhes szájat kell betömnie kenyérrel...

Ezeket mondta buzdításként Pipinánának is meg Kálmánkának is, mosolyogva végigsimogatta fia arcát, s szavaival, pillantásával még olyan célzást is tett, hogy igyekezzék a kedvükben járni, még ha bogarasok is, hisz alig pár éve van még hátra ángyónak is meg sógorbátyának is, s nem lehetetlen, hogy mielőtt lehunyják a szemüket, reája hagyják azt az öt-hat hektárt meg a házat, a marhákat, a szerszámot — minden ingatlant, künnlevőséget.

Fél éjszakát Ludason töltöttek Pipinánával, Kálmán hasmánt aludt el a padon, s mikor virradatkor megébredt, fájt a mellcsontja, és arcára piros csíkok nyomódtak; a nap, az aszályt fűtő tűzkorong már kora reggel végigsöpört a hamuvá száradt földön, az állomás csapjápál a víz is langyos volt, s amikor arcukra fröcskölték, úgy érezték, mintha csípős fénnyel volna összekeverve; aztán elindultak át a hegyen, Józsefháza felé; a lapályon gólyák álldogáltak egy-egy árva szöcskére lesve, s ahogy megpillantották a két idegent, valahogy ráérősen, szomorúan fordították arra szemüket, mintha mondanák: lám, ki gondolta volna, hogy még szöcske sem akad ezen a nyáron...

Tüzes domboldalon ereszkedtek be a faluba: a levegőben már kora délben olyan szag terjengett, mintha pászkát sütnének óriási fémlapokon; Kálmánnak kerülgetnie kellett a föld araszos repedéseit, nehogy kificamítsa a lábát, és a learatott búza asztagjai olyanok voltak, akár az elüszkösödött kútkávák; a falu közepén kicsiny patak szivárgott végig eliszaposodva, s a kacsák azt a maréknyi vizet is kicsapkodták a porba, ami a gödrökben meggyűlt; a kapuk árnyékából álmos, kedvetlen parasztok pislogtak feléjük gyulladt szemhéjjal, s találgatták, hogy vajon kihez is igyekezhetnek az idegenek.

Rózsi ángyóék portája a falu közepéből nyílt, s a ház hosszú, keskeny udvar mélyébe épült, akár a gazdag szászoknál, elöl pedig kis nyári konyha állt ragyogóra súrolt edényekkel, melyek a deszkafalon függtek, és egy asztalkán hófehér abrosz fehérlett; jó volt leülni a gyaloglás után s beszippantani a hűs tisztaságnak ezt az illatát. A hosszú, csontos, fekete asszony, akinek a karjára rásült az izom, átfogta fenőkő-érdességű ujjaival a fiú kezét, gyanakvó-fürkészőn a szemébe nézett, majd félrefordult, s ezután már csak Pipinánához szólt, tekintetét zavartan táncoltatva a konyha földjén; az udvar mélyéből ütemes döngés hallatszott, Minya bácsi — egy köpcös, vörös képű férfi, aki évtizedek óta magába olvasztotta a termékenyítő ölelést, s fájó önérzetét felitatta a gyűjtés mohóságával — a csűr földjét egyengette a gabonának, és elő se jött a kapuhoz; Rózsi néni fordult egyet, útközben beszólt a csűrbe is, frissen sült fehér cipót, paprikásszalonnát hozott, de most mintha még zavartabb lett volna.

— Nehéz esztendő, bizony — sóhajtotta. — Két hónapja egy csepp eső sem volt. Szívesen itt tartanok ezt a gyereket, de mit tegyünk...

Pipináná ijedten kapta rá a tekintetét, majd összekucorodott, és szomorú csalódással félrenézett.

— Pedig Erzsi azt mondta, itt ellehetne a vakációban. Vagy legalább két-három hétig...

Az asszony hallgatott: a csűr felé pillantott, majd hatalmas lábfejét kezdte nézni.

— Jövőre szívesen, de most legyenek elnézéssel... Mondja meg Erzsinek is, hogy alig termett valami...

Kálmán megevett egy darabka cipót szalonnával, s mikor Rózsi néni kimondta az utolsó szót, oly nyugalom lengte át, hogy ujjongani tudott volna örömében, hiszen amikor elindultak, már akkor megérezte, hogy nem fogadják szívesen, s az imént még rettegett, hogy mostohanagyanyjának végül mégis sikerül rábeszélnie a csontos asszonyt; már boldog volt, mosolyogva nézte a macskát, amely lelapult az udvar közepére, és sunyin lesett föl a fecskékre, amelyek kis zuhanóbombázókként csaptak le hozzá és csivitelve ingerelték.

Még aznap este vissza is értek Kolozsvárra; Vinczéné fölháborodottan, szemrehányón tárta ki az ajtót, s nézte a fiát.

— Mi van?... Mi nem tetszett?... Miért jöttél viszsza?...

— Nem fogadott biza! — pörgött Pipináná nyelve. — És a kertek alatt vezetett el, hogy ne lássa a község...

Egy perc múlva Vinczéné már az ágy szélén zokogott; ekkora csalódás még soha életében nem érte; az apa rágyújtott, s mintha valami gúnyos mosoly vonaglott volna végig az arcán, mikor az első füstöt leszívta; hiszen benne mindig is volt gyanakvás a falu iránt, sunyinak, önzőnek tartotta a parasztot, a városi ember ellenségének, s ha a gyerek miatt most rosszul esett is, ami történt, egy parányit mégis örült neki...

„Kedves Béla és Erzsike!

A nagy csavargásból megint Tusnádon kötöttünk ki. Most hála istennek jól vagyunk. Hektor a Három huszárban főpincér, s ha külföldiek is beállítanak, ezüstben ő szolgál fel, mert ő a legjobb egész Románia területén. Nem is tudom, miért idegenkedtem én régebb ettől a fürdőhelytől, de hát így van ez, amíg az ember fiatal. Most már a denevérek sem zavarnak, a napokban is eleven fiókokat találtunk Hektorral egy fészekben, s betettük egy uborkáskannába. Ez a zokogó majom hozott nekik császárhúst, de megdöglöttek...

Én felügyelőnő vagyok több villában is, vigyázok, nehogy az úriemberek fehérneműiből, ékszereiből valamit megcupfoljanak ezek a takarítólánynak maszkírozott cselédringyók. Itt engem mindenki Böske naccsádnak szólít meg Erzsike kisasszonynak, mert az a cipószájú máig sem vett nekem gyűrűt. Finom úriemberek csókolnak kezet, és hálásak, hogy minden értékük, ruhaneműjük biztonságban van. Épp arra gondoltam a napokban, hogy valamelyik gyerek jól fogna itt. Segítene borvizet hordani a vendégeknek, elszaladna a postára, megérdeklődné a menetrendet, s csak úgy dőlne a kis krajcár!

Ui.

De nehogy Lizát küldjétek, mert annak a szeme se áll jól a fejében. Kálmánkát viszont szívesen fogadom, mert csendes, jámbor gyerek!”

2

— Ki az közületek, aki sem álmában, sem felkelteben, sem bánatában, sem vígságában meg nem kísértetett soha a sátántól? Hát nem tétetett ki az ördög incselkedésének még az Isten fia is? Nem vitte-é fel őt a szakadék szélére?...

Duruty András ráfektette a bibliát a pulpitusra, öszszetett kezét ajkára szorította, s szenvedőn nézett Bárányra, mintha jelezni akarná, hogy ezen a vasárnap reggelen neki kíván üzenni az Úr.

Az órás lehajtotta a fejét, érezte, hogy elkezdődött kíméletlen megpróbáltatása, hogy nemsokára megcsúfolják és leköpködik, mint Jézus testét; s íme Pilátus, aki a könyvkötő ruháját öltötte magára, minden félszeg tájékozatlansága ellenére hogy megszervezte a maga vádbeszédét!

— Melyikünk hite oly erős, testvérek, hogy mi is így fohászkodjunk fel: múljék el tőlem ez a keserű pohár? Én magam gyámoltalan vagyok, akár a gyermek, és sokszor vétkezem. Talán ezért intett meg Bárány testvér, mikor a kölcsönadott bibliában megjegyezte a szentlélek üzenetét:

Vegyétek az én tanításomat, és

nem a pénzt; és a tudományt inkább,

mint a választott aranyat.

De biza Bárány Lajosnak is tündöklőbb volt a kincs, mint az ige szava, mert amikor visszahoztam tőle az evangéliumot, és megnéztem a csapdát, melyet a Példabeszédek 8. részénél állíttatott fel általam a sátán, a mi testvérünk lelke ott vergődött benne, szinte hallottam gyönge és erőtlen sírását; boruljunk hát le, testvérek, és imádkozzunk az ő hitének megerősödéséért...

S mielőtt Lajos egy szót is kinyöghetett volna, a férfiak sóhajtva ereszkedtek a zsámolyra, a nők pedig fejüket a padok kemény lapja fölé hajtották, és hangtalan imával kérték az Urat, hogy nyújtsa ki mentő karját eltévedt gyermeke felé, akinek az élete eddig példázat volt számukra, mint Péter apostolé.

De ez még nem volt elég: hallgatásával a másik arcát is odanyújtotta, hogy pofon csapják, és Duruty András, aki szinte megijedt szavainak hatásától, fölzaklatva és bűnbánóan ugyancsak térdre ereszkedett, és hangosan elsírta magát:

— Ha épülésére szolgált is testvérünknek az eset, mégis fáj, hogy épp általam állított neki kelepcét a sátán, hiszen még hitetlenségem idejéből maradt meg bennem az a képzelődés, hogy minden nyomorék ember kapzsi és önző — emiatt szurkált hát a kíváncsiság, hogy most a Bárány példáján bizonyosodjon meg.

S ha már leköpködték és arcul csapták, meg kellett szaggatniuk állhatatosságának ruháját is, ezt pedig épp Gonosz testvér cselekedte, a prédikátor, aki szelíden és türelmesen intette Durutyot megfontolásra, és bizonyítékokat kért tőle Bárány Lajos megingására — meggyőző tényeket, érveket.

„Vigyázz, mert tapasztalatom szerint Bárány testvér sokkal mélyebben gyökerezik az Úrban, semhogy ily semmiségeken elesne” — aggódott pár nappal korábban, most pedig, hogy meglátta az ő tévelygő hitsorsosát, amint ujjait a bibliára fonva, lehajtott fejjel bicegett kifelé, karon fogta, félrehívta a szószék mögé, és szomorú mosollyal a szemébe nézett:

— Az ördög már régóta egy kérdésre ingerel: ha úgy érzed, valóban a gonosz biztatott engem, ne válaszolj, de ha magasabb célja van a kifaggatásnak, felelj hát: mikor a zsebórámat javítottad, nem cserélted-e ki benne a köveket?... Fölnyitottam ma a fedelét, s mintha ezek halványabbak volnának...

Akkor Bárány Lajos elmosolyodott, a hitéletet most hirtelen elválasztotta a beszélgetéstől, hogy védekezés helyett a maga szakmai fölényével alázza meg Gonosz Pétert.

— Azokért a kövekért ne aggódj, testvér — mondta, és mosoly közben megmutatta rozsdás fogait. — Nem sokkal drágábbak, mint az útszélen heverő kavics, vagy a hazug szó! Kivenni pedig a legnehezebb dolog volna, mert be vannak sajtolva, és csak szétporlanának...

De mit ért ezzel is, hogy egy parányi rést nyitott lelkén a haragnak és a bosszúnak?... Talán jót tett vele?... Ez már nem változtatott azon, hogy hazafelé ballagva átérezze, hogy ő, aki egy kevés apostoli küldetést is sejtett magában, most lesüllyedt a hivők veszteglő tagjai közé, s csupán a megbánás és a csöndes vezeklés lehet a része, míg az Úr kitisztázza az ő dolgát azzal a homlokára égetett bankjeggyel...

Mert bármily ereje legyen is a hitnek, s még ha a  megért ember eloszlat is minden kételyt az ő testvére iránt, ha valaki egyszer elbukott, arra többé már nem tud oly tisztelettel nézni, hacsak a megingó nem emelkedik a magasabbrendű vétkezők közé, ahonnan nagy kitérővel, megrendülve és testben összetörve jön vissza, mint Geréb testvér, akit már-már kivágott és tűzre vetett az Úr, mint a meddő szőlőtőkét...

S ő, aki éppen testi fogyatékossága miatt oly éberen figyelte a mozdulatokat s szűrte ki a szavakból az érzelem színeit, már a kézfogásokból, már a köszönésekből is megérezte a magába visszahúzódó bizalmat, a tekintetét kerülő pillantásokat, az oktalan sajnálatot, amely rút és nyomorult mivoltánál is ezerszer jobban megalázta őt a világ s a gyülekezet előtt.

Odahaza ruhát cserélt, viseltes inget vett magára, fogta a spárgaszatyorba süllyesztett fazekat, hogy, mint más szünnapokon is, elinduljon a Vörös Hadsereg utcai városmajorba, ahol régen katonai raktárak állottak, s egy elhagyott, korom- és dohosságszagú hodályban még most, a háború után is félvagonnyi szárazbab halmozódott fel homokkal összekeverve, hogy a benyomuló oroszok ne tudják táplálékként fölhasználni. Mikor azonban épp kifordult volna az ajtón, anyósa szorította vissza, fején a nyikorgó kosárral.

Bárány a kályháig húzódott hátra, nézte, ahogy özvegy Nánási Róza leveti terhét, a mézeskakasok összegyűrt labdáit meg a cukrozott almákat; ki akart surranni mellette, az öregasszony azonban belevágta tekintete kampóját és megállította.

— Megy babot válogatni, Hamu Lajika?... No menjen is, az való magának, nem a munka... De mától kezdve reám hiába számít. S ha nem hordok a szájába pápát, felfordul!

Bárány tátogva lóbálta meg a fazekat.

— De kérem... mamus... ez mégis sok... Én kikeresem a magamét, és... ne felejtse el: a házamba fogadtam!

— A házába? — kacagott rémítően az anyósa. — Hiszen itt egy tűérő sincs, amit a magáénak mondhatna!... Csóré fenékkel szegődött a lányomhoz, pusztulna ki a fajtája is!...

Lajos akkor már kisápadva elordította magát:

— Elég volt!... Menjen ki innen!... Takarodjon!...

— Mit mondtál? — meredt meg az öregasszony. — Hogy én... innen takarodjam?... Ezt merted nekem mondani?!...

S azzal már végig is huppant a konyha díványán, karját kétoldalt lecsüngetve, s úgy feküdt, akár egy eldőlt gőzkazán; vérnyomása hirtelen szökkent fel, szélütöttként hörgött és jajgatott, s Bárány Lajos már rémült kényszerűséggel lépett feléje:

— Istenem... nyugodjék hát meg... Nincs semmi baj... Tegyek vizes borogatást a fejére?...

Özv. Nánási Róza zihálva nézte a mennyezetet.

A gyerekek is odaszaladtak: már az imént hallották nagyanyjuk lecsapó szavait, az édesapa hátráló tenorját, s most, hogy az öregasszony a haldoklót alakította, rémülten figyelték; ott állt Ili, a nagyobbik lányka, kinek barna szemében az anyatámasszá nőtt gyerek koravén tapasztaltsága sötétlett, Ferkó, egy kefehajú, hirtelenszőke fiú, meg Marci, aki tömpe orrával és bután elcsodálkozó szájával édesanyjához hasonlított.

Most csapódott a kapu, és az anya loholt befelé; szatyrában néhány karalábé vöröslött, tetejében marhacsontok, amelyért szinte letépték a ruháját a sorban, s a korai kánikulától, a dulakodástól meg édesanyja riasztó helyzetétől kétségbeesve hirtelen ledobta a szatyrot, elsírta magát, és ő is a férjére támadt:

— Nem értem, mit akar vele!... Miért nem megy el, ha látja, hogy rosszul van?... Meg akarja ölni?...  Hát tessék, fojtsa már meg! Vágja el a nyakat!...

A támadás oly egységes volt, hogy Bárány még a gyerekek tekintetében is vádaskodást érzett; szédült lett és zavarodott, egy pillanatig azt hitte, hogy valóban ő a hibás, és kisápadva markolta a spárgaszatyrot, aztán ellökte magát a konyha földjétől, s magába fojtott indulattal szállt a kapu felé, onnan meg végig a járdán a város irányába, hogy mielőbb kijusson abból a házból, ahol minden szó, minden mozdulat csak jeladás lett az ő támadására.

Ahogy el-ellökte magát a járda kövétől, szemét valami feszült és vádaskodó mosollyal fordította az ég felé, mintha föl akarná panaszolni, hogy vannak bántások és fájdalmak, melyek oly oktalanul marnak az emberbe, hogy tán nem is szolgálják a megigazulást, a lét szüntelen és a szenvedésben magasabbrendűvé érett mivoltának átérzését, hanem csak meddő, keserű gondolatokat ébresztenek a lélekben, és megutáltatják vele a vizet, a levegőt, a hétköznapok élvezhető örömeit is...

De vajon csakugyan meddő-e az utálkozás, amely az ember szívében burjánzik ki?... S bármily állhatatos is akarna lenni, s ha ezerszer is odatartaná arcának másik felét, hogy ismét és újra pofon csapják, vajon nem farizeuskodna-e, ha azt állítaná, hogy ennyi méltatlan támadás és vádaskodás után, ami a testvérek részéről érte, még ma is éppoly sziklabástyának érzi a gyülekezetet, mint érezte még pár héttel ezelőtt?... S ugyan ki volna a hibás, ha megbicsaklana a bizalma? Hiszen még Gonosz Péter is szükségét érezte, hogy próbára tegye az ő hitét...

Ment az utcán a spárgaszatyorral, s mikor már azt hitte, hogy mindenki elpártolt tőle, hirtelen egy kis meleg kéz simult a tenyerébe, s ahogy föl-fölszálló homloka alól lenézett, Ilit látta a karjához simulni; a kislány könynyezve szorította száját az apa kezére, többször is megcsókolta, és a szemébe nézett.

— Ne félj, én vagyok — mondta. — Tudom, hogy szomorú a szíved, és ha angyal leszek, csak téged foglak szolgálni...

Bárány Lajos arcán az alázatosság zavara rebbent át; méltatlannak érezte magát, hogy akár a lánya is így szóljon hozzá, de a következő pillanatban már felzengett benne a hála, félrekapott kezével most már Ili haját simogatta, majd ő maga markolta meg a lányt a csuklójánál, és vitte magával; szótlanul húzta, és a sejtetős célzás, hogy a lány angyal akar lenni, a szívébe mart, s oly illékonynak érezte ezt a rokon lelket, amely az imént egy gyerek szeméből mosolygott föl rá könnyesen rezgő pillákkal, hogy megállt:

— Miért akarsz angyal lenni?... Miért mondtad ezt?... Nékem most van reád szükségem...

De már nem is várt választ tőle, hanem húzta magával, gyönge testének makacs és önmagát is legyőző nekilendülésével, mint az evezőlapátot markoló gályarab, s jó negyedóra múlva, mikor mindketten leültek a katonaraktár hatalmas, elhagyott hodályában, a homokkal összekevert babhegy aljába, a panasz, amely kikívánkozott belőle, belerezgett az örömbe, melyet e ház körül talált kincs, ez az angyallelkű lány ébresztett föl benne, amikor már úgy érezte, hogy mindenki elfordult tőle és szembeköpködi őt...

S miközben váltakozva pattogtak a babszemek a fazék alján, s a leány ott ült vele szemben, akár Hamupipőke, igék fogantak benne, mint Dávid zsoltárában:

 „És körülvesznek engem gyűlölséges beszédekkel, és ostromolnak ok nélkül; rosszal fizetnek nékem a jóért, és gyűlölséggel az én szeretetemért.”

3

Rá három napra, hogy Kálmán visszatért Józsefházáról, egy szekér állt meg a kapujuk előtt, sovány, veres ember szállt le róla az ostorával, Sándor bácsi, Vinczéné anyai nagybátyja; végigimbolygott a kerti ösvényen, megérdeklődte, hol laknak, s nemsokára már a falépcsőn nyikorgott fölfelé a padlásszobába; szeme, mint kék poharak alja, domborún kimeredt a rossz tüdejű emberek erőfeszítésétől, s mikor belépett a szobába, mintha napfény, száraz föld és perzselés szagát lehelte volna szét; nyaka s melle az ing kivágásában érdes volt és vörösre pállott, hisz reggeltől estig hányta a kévéket a cséplőgépbe.

— Erzsike! — kiáltotta, mint aki életet keres egy fölégett mezőn, és senkit sem talál. — Merre vagy, Pendzsi?

S mikor Vinczéné előjött, ügyetlen meghatódottsággal a kebléhez szorította, szaporán pislogott, mintha csípné a fény, s valami sípoló hangot adott.

— Elliferálták a gyerekedet, te árva? — mondta. — Sajnálták tőle a korty vizet meg a falás kenyeret?... Holló egye ki a szemét a két kuporijának...

Vinczéné sírva fakadt az iszonyú élmény felidézésétől, s részint örömében is, hogy Isten elégtételt nyújt.

— Mindent vártam volna Rózsi nénéméktől... csak ezt az egyet nem — szipogta.

Ekkor Sándor bácsi elengedte őt, s ingerülten topogott, mint aki iménti elérzékenyülését is megbánta.

— Hanem Pipináná, a mostohaanyád is egy bolond! — fakadt ki. — Nem tudta kézen fogni a gyereket s elvezetni hozzám? Hiszen ahol kilenc eszik, ott a tizediknek is jutott volna egy tányérral!

Egy fél óra alatt, ahány gyerek csak volt, mind fölültette a szekérre, Lizát, Rozit meg Bélust is, egyedül Kálmánka állt a kert bokrai közé húzódva, s nézte, ahogy testvérei befészkelik magukat a szekér ládájába; ő nem kívánt velük utazni.

S érhette-e nagyobb öröm, mint az a tudat, hogy eljövendő életében soha, de soha át nem lépi annak a falunak a határát, s hogy a bántalom, ami ott érte, amikor a kertek alatt kivezették, mint egy csöndes, megállapodott bánat fog parázslani benne örökké?

— Kuláklistára kerültek a hét hektárjukkal, ne félj — mondta Sándor bácsi a lóra csapva. — De ha a szemüket vennék ki, azt is megérdemelnék!

Ő maga föl sem ült a szekérre, hanem oldalt bukdácsolt az utca kövein, onnan rángatta a gyeplőt, s mikor a hosszú úttól lerongyolódott és kimerült gebe megállt, olyan harag futotta el, hogy lehajolva fölkapott egy-egy követ, és megcélozta vele, közben fulladozva kis kerek foltokat köpött a porba, máskor az eget fürkészte kiszáradt gödrű kék szemével.

S alighogy tovazakatolt a fogat, Kálmánkát erős vágy fogta el, hogy oda utazzék Tusnádra, ahonnan Böske anynyi szép levelet írt, s ahova íme most őt is hívja —  egyedül csak őt! Vinczéné pedig abból a néhány lejből, amit kölcsönkért, megváltotta neki a jegyet.

Kálmán már Bükkszádnál úgy érezte, hogy a szerelvény végtelen lombsátor alatt szuszog előre. Még a tenyérnyi fényfoltok is hidegek voltak, amelyek néha-néha az arcára vetődtek, s a fürdő állomását épp úgy szőtték át az eső vékony fonalai, ahogy Böske annyiszor mutatta meséiben elsötétült arccal, szomorúan nagyra tágított szemekkel, miközben körmei szaporán kártolták a levegőt; egy pillanatig beléfeledkezett a fenyvesek sötét falába, a felhőket nézte, mintha valami szakadt matrac kócvattáit hányták volna rá hosszú nyakú üvegekre, aztán aggódva és izgatottan kapott a motyója után, ismét az ablakra könyökölt, és a nénikéjét leste, aki megígérte, hogy várni fogja.

A vonat megállt, a kocsik egymáshoz koccantak, s ő még mindig nem látta, hogy valaki is föltűnt volna a peronon, csupán egy kendős napszámosasszony tapicskált rossz cipőiben a vágányok között, és szaporán kiáltotta:

— Ki parancsol szobát?... Szép, tiszta villát tudok a centrumban!... Fürdőszoba, borvízforrás, lelátás a Csukás-tóra!

Az asszony egyre közelebb sodródott hozzá, majd hirtelen fölpillantott Kálmánkára:

— Te vagy az, kisapám?... Szállj le gyorsan, mindjárt indul a vonat!... Ne légy oly ügyetlen!

Kálmán zavart csalódással bukdácsolt át nénikéjével a vágányokon, aztán megálltak egy féderre szerelt, magas kerekű taliga mellett, melyről csöpögött a víz.

— Mindenit az esőjének! — mondta Böske; köténye alól cigarettát, gyufát vett elő és rágyújtott. — Az ember alig tud megakasztani egy-két fuvart reggeltől estig!

Egy keveset még ott álltak a fenyőágak alatt, aztán Böske oldalt pillantott, meglátott egy trencskós férfit, aki fiákerre vagy taxira várt; cigarettáját kioltva odasietett hozzá.

— Parancsolja, hogy bevigyük a csomagjait? Biztonságos szállítóeszközünk van...

És nemsokára az állomás mögötti homokos szerpentinen kapaszkodtak, míg föl vergődtek az országútig; Kálmán rátette motyóját a csomagokra, és maga állt be a rúd közé, nénikéje pedig, szájában fityegő cigarettavéggel, rossz férficsoszogóit húzva, a taliga farának dőlt; a férfi közölte a címet, s föltűrt gallérral lépdelt mögöttük, míg átkocogtak a fürdőtelepen, s a Bükkszád felőli völgyben elértek az Eldorádó villáig; itt a csomagokat leszedték s fölcipelték az emeletre.

Csak amikor visszajöttek, és Böske lestrapáltan ejtette kezét a kötényére, akkor szólt Hektorról:

— Nézd a cipószájúját!... Azt ígérte, a délutáni gyorshoz ő is kijön, de valahol fröccsözik!

Kálmán ismét beállt a rúd közé, s nénikéje, mint valami vállalkozó, most már a járdán kísérte.

— Az is lehet, hogy Ördög urat borotválja. Hallottál már ilyen lókötőről, mint ez a bodegás? Bátyáddal kapartatja le a pofáját, mert fél, hogy a borbély elvágja a nyakát. Nem elég neki a pénz a taligáért, csapjon föl az ember koszvájónak is!

Átzörögtek a fürdőtelepen, letértek jobbra egy vízmosta, suvadásos oldalon, s míg a fiú testét hátrafeszítve igyekezett föltartani az iramló terhet, Böske bátorítón arról beszélt, hogy összerittyent valami finom gulyást újkrumpliból, készít hozzá uborkasalátát, s aztán leisszák magukat a legfinomabb ásványvízzel, melyet ő maga hoz majd a főkútról, cserépkorsóban.

Vedlett, dülingélő viskó előtt álltak meg, amely zsindellyel volt befedve, és Böske átkiáltott a kerítés fölött:

— Itthon van-e, Nyírő úr?... Szeretnék egy kis ebédet főzni... Ma még nem járt meleg étel a szánkban...

A tornácon öreg, mogorva férfi jelent meg, a párkányra támaszkodott, és rövidlátón hallgatózott:

— Maga az, Böske naccsád?... Jöjjön be... Éppen ég a tűz a nyári konyhában... Főzhet fácáncsirkét, őzgerincet is!

Az emlékein tengődő, elaggott csendőrőrmester az élet minden apró kis örömétől felragyogott.

— Nézze csak, kisnaccsád! — mondta lehajolva, s egy akkora káposztafőt emelt fel, akár egy fehér, felszínét lebegtető hold. — Most vettem egy paraszttól. Micsoda áldás!

A taligát a kapuban hagyták, és bementek a nyári konyhába, amely nem volt egyéb, mint négy árva oszlopra épített tető, elhagyott kis fészer, közepén füstölgő tűzzel, akár egy ősbarlangban; Böske meghámozott néhány krumplit, majd a lábast a zsírral s az aprított hagymával a plattnira tette, amely féltéglákra volt ráfektetve, s lehasalva élesztgetni kezdte a tüzet; volt egy hüvelyknyi uborkája is, azt egy borospohárban készítette meg salátának; aztán törökülésben helyezkedtek el a földön és ettek.

Később, amikor fölkocogtak a kopott mészkőlépcsőkön és beléptek a Szent Ilona-fürdőbe, ahol Böskéék laktak, Kálmánkát megcsapta a gyékények, farácsok alatt poshadó tócsák bűze, s valami tömött sugárban áradó hideg rozsdaszag: a közbül beásott medencét, melynek szétrepedezett peremére lerakódott a fémsó, három tucatnyi deszkafülke dülingélte körül; Böske meg se várta, hogy a fiúból előkunkorodjék a kétely.

— Olyan fészket rendeztünk be itt Hektorral, hogy villában sem érzi különbül magát az ember! — mondta.

— És képzeld, a tető alatt édes kis denevérek laknak... Aztán itt a víz... csak kilép az ember, s fejest ugorhatik a medencébe!

Kálmán csalódottan hallgatott, Böske folytatta:

— Hiába, nem adhatunk ki ezreket lakásra! Jól fog az a kis krajcár, mikor fölszedjük a sátrunkat. Akkor neked is lesz majd pénzed, és első osztályú pullmankocsin repülünk haza!

Azokat a szavakat mondta, amiket Hektortól hallott évek óta, s igyekezett beléjük rezegtetni saját meggyőződését is, mikor pedig látta, hogy Kálmánka hallgat, szinte ingerült lett.

— Nem értelek — pillantott rá. — Légy egy kicsit életrevalóbb; ne hagyd úgy el magad, kisapám!...

Kálmán azonban szótlanul lépett be a lakásba is, amely két egymásba bontott fülkéből állt, s mert a deszkák hasadékát újságpapírral körülragasztották, a falak között meggyűlt a padlón fölhalmozott ágynemű és az ételmaradékok áporodottsága; egy szegen befüstölt petróleumlámpa függött; Böske kombinéra vetkőzött, bebújt a lepedő alá, rágyújtott, s fél kézzel átfogta a térdét; a fiú félrefordult, borzongató idegenség vonaglott át rajta, s többé nem is akart odanézni az ing kivágásában földudorodó mellekre. Böske azonban a kalandos életű nők tapasztaltságával érezte meg, hogy Kálmán zavart, s ez az a téma, amellyel unokaöccse csalódását és idegenkedését más utakra terelheti.

— Mondd csak, kisapám, volt-e már dolgod lányokkal? — kérdezte, és cinkosan hunyorított feléje a dohányfüstön át. — Udvaroltál-e már, Kálmánka?... Mondd meg, nénikédtől nincs mit restelkedned!

Kálmán ijedten pillantott rá, ujjai elakadtak a cipőfűzőn; nagynénje fölkacagott, hogy ily kínos helyzetbe hozta:

— Biz’isten nem árulom el Béluskának...

Kálmánka sietve lehúzta a cipőjét, levetette nadrágját, és ő is bebújt, mégpedig lábtól a takaró alá: szégyenében és zavarában majdnem dideregni kezdett, miközben a deszkatető lyukjaira meredt; úgy érezte, mintha abban a medencében feküdne, amely az udvart foglalja el, s amely most tele van vízzel és rozsdás, borzongató árnyakkal.

— Úristen, hogy ez a cipószájú mily későn jön! — sóhajtotta más hangulatba átbillenve Böske. — És mindig kell strázsáljam. Ha lefekszem, az a baj, ha virrasztok, akkor az!

Megint rágyújtott, és mozdulatlanul fújta a füstöt: a lámpa fölnagyította árnyékát a deszkafalon; Kálmánka hirtelen reápillantott, és fáradtnak, öregnek, életuntnak látta, a nagynéni pedig megfeledkezett iménti dicsekvéséről, bizakodó hangulatáról, mellyel unokaöccsét próbálta fölhangolni, s megint sóhajtott:

— Mikor lesz már vége egyszer, uram teremtőm?... örökké csak úton, úton... Az ember reggel sose tudja, hogy este hol hajtja majd le a fejét... S még ha volna értelme...

Szomorúan eltűnődött, utána Kálmánkát nézte:

— Most milliomosok vagyunk, huhuhu! Ez a cipószájú négyszázmilliót gyűjtött: hátha visszük valamire...

Éjfél után valaki erősen rúgni kezdte a deszkaajtót, majd Hektor hangja hallatszott:

— Mi van, nagysága?... El méltóztatott aludni?...

Böske föltápászkodott, és az ajtóhoz ment, Kálmánka riadtan felült: a lámpafény a szögletekbe szórta a szemükben lappangó álmot. Hektort kellemetlenül lepte meg a fiú jelenléte.

— Mondtam, hogy ne csalja ide, ugye? — szólott, és bandzsi szemének szétnyíló szögébe fogta a Böske arcát. — Hol altatja, mit ad neki enni?... Miből fizeti az útiköltségét?...

Már reszketett a kapzsi félelemtől; fél üveg fehér vermutot hozott a zsebében, letette a hokkedlire, aztán előkapta a becsomagolt felvágottat és levágta melléje.

— Mi van, mi van?! — csattant fel Böske. — Megint rád jött a heprecsóri?... Ezért virrasszon az ember!

Hektor megnyalta az ajkát, részeg szemében alattomos düh és bosszúvágy fénylett föl:

— Ki mondta, hogy strázsáljon?. .. Tőlem kikészíthette volna a képét, és mehetett volna palit fogni!

Böske kioltotta az égő cigarettát:

— Ide figyeljen, uram: engem ne mocskoljon, mert az én anyám úrinő volt, nem bő szoknyás cseléd, hallja-e?!

S már föl is ágaskodott a rongyok közül, és villogó macskaszemével belémeredt a pincér arcába, úgy, hogy Hektor egy másodpercig ijedten hátrahajolt, majd a székhez ugrott, s fölkapta róla a tompa végű kést; Böske hátralökte az ajtót, s szaladni kezdett a medence mellett, Hektor meg utána; kétszer is körbekergette a keskeny járdán, közben ezt kiáltotta:

— A bő szoknyásért most megöllek!...

Böske kiugrott a fürdő kapuja elé, hátranyitotta, és megállt a keretben, melyet körbemázolt a holdfény, karját kétoldalt kifeszítette, szétvetett lába alatt meszesen virítottak a mészkőlépcsők — ez a környezet, előtérben a medence sötét árnyaival, épp alkalmas volt egy nagyjelenetre; Böske széthúzta mellén az inget:

— Tessék, üsd belém a kést, üsd belém!...

Hektor fölemelte a kezét, a fény tompán csillant meg a margarinos pengén, a gyilkoló szerszámra pillantott, majd mintha hirtelen megborzadt volna, összerázkódott, elhajította a kést, és Böskéhez lépett.

— Mi történik itt, kisanyám?... Megbolondultam?... Kést emeltem rád?... Meg akartalak ölni?... Beszélj, az istenért!...

Azzal már át is ölelte, és fél karjával támogatva, szipákolva, álkönnyeit nyelve visszakísérte a kabinba; Kálmánka belapult a takaró alá, Hektor meg rögtön teletöltötte a fülkét dicsekvő és vigasztaló hangjának egybefolyó énekével. Elmondta, hogy egész nap ugrált, hisz nem hagyhatta szaladni a kis krajcárt, nem csoda hát, ha ideges, Böskének is legyen hozzá egy csepp türelme, két hét múlva úgyis fölszedik a sátrukat, és első osztályú pullmankocsin röpülnek haza!

— Holnaptól nekem segítesz, és direkt jó, hogy elhívtad Kálmánkát is ide!... Ha akar és ügyeskedik, megszedheti magát. Beáll szépen fuvarozni, s megosztozunk vele...

Ivott a vermutból, megint kacagott, elővett egy köteg pénzt, s mint a nagy, hulló leveleket, a Böske fejére szórta, aki már ott ült ismét a földön, a takaróra kuporodva, és megbocsátó tűnődéssel szívta cigarettáját.

— Két hét múlva plüssözött székben csücsülünk — intett Hektor az állomás irányába. — Ha pedig korogni kezd a hasikánk, átlépünk a vagonrestibe, s mint az urak, rendelünk.

Levetkőzött, és bebújt a takaró alá; Böske a hajába túrt s babusgatva mondta: „no jól van, te állat, jól van”, majd becéző szavai elakadtak az ölelkezés első mozdulataiban; a nagyjelenet utáni föloldottsággal szerették egymást, s Kálmánka kétségbeesve a helyzettől, ami reá vár fuvarosként, még sokáig nem tudott elaludni...

4

Egy hétig hordta a csomagokat, s lázadását elcsitította a mozgalmas jövés-menés meg az önállóság, hogy egyedül kell megszabnia a fuvardíjat, hogy ő kapja a pénzt — fölizgatta a mohó költekezés, a peron színes kavargása, a villák folyosóinak hűvösen barátságos árnyéka, ahol cipekedve szőnyegekbe süppedt a lába, s a fenyvesek susogása, amerre csak elhaladt a taligával; a szervezett jólöltözöttség, a nadrágba bújt karcsú nők, a jól szabott öltönyök, a finom napszemüvegek komoly ünnepélyessége, egy-egy vastag karperec, amely úrinők sápadt csuklója körül izzott, vastag pecsétgyűrű, amely tömpe, szőrös ujjakról villant a szemébe, a lakkozott bőröndök sokasága, a térzenére kinyíló villaablakok, a vendéglők mértéktartó zsivajgása — mind, mind újszerű sóvárgást ébresztett benne.

Odahaza az asszonyok letépték egymás ruháját egy kiló marhacsontért, a vonat keskeny folyosóján szinte egymásba épülve kuporogtak a moldvai parasztok a vékányi búzán, melyet a Bánátból cipeltek át az országon, mint a gyógyszert, sápadtan és szakállasan, a polgárok reggelenként petróleummal kenték meg a cipő talpát, „nehogy fölszedjék a tífuszt”, az utcai kereszteződéseknél egészségügyi csoportok lesték a gyalogjárókat, kinek-kinek feltűrték az inggallérját, varrótűvel tetvekre vadásztak, s ha valamelyik embert gyanúsnak találták, belökték a menetoszlopba, melyet a fertőtlenítővé átalakított gőzfürdőbe tereltek be.

Kálmán emlékezett egy ilyen csapatra; köztük volt Lucska Erzsi, az örökké pityókos, bomlott lelkű mészárosné is, akit már másodízben aláztak meg e nyilvános fölvonultatással, s miután az első alkalommal beszórták a ruháját ATOM G.G.-vel, most hajlevágásra és ruhájának átgőzölésére kényszerítették negyven főnyi társával együtt; az özvegy szomorúan húzta cipőit az úttesten, de mosolygott: „Nem elég, hogy bepúdereztetek, most még a ruhámat is ki akarjátok vasalni?...”

Itt Tusnádon pedig az a néhány ember, aki nyaralni jött a családjával vagy a szeretőjével, mintha restellne a kiéhezett városokban enni, mintha csak félrehúzódna a világ egyik csücskébe, hogy finom falatait az ínség láttán csattogóbb állkapoccsal, villogóbb szemekkel, szinte morogva kapja be, az állat önmagát féltő vicsorgásával, s mintha sejtené, hogy az utolsó lakoma már csak napokig, esetleg csak órákig tart, mindent meg akart enni: áfonyát és málnát, tejet és vajat, csirkehúst, pisztrángot, békacombot; s aki az elemésztett finomságokat lustaságból s kényelemszeretetből nem tudta a gyaloglás izzadságában szétpárologtatni, izmaiban elégetni, miközben az ötkilométeres szerpentinúton vagy hegyi ösvényeken kapaszkodott fel a Szent Anna-tó felé, az sűrű borokkal igyekezett szétmaratni, vagy idétlen táncmozdulatokkal ledöngölni.

Itt mindennap táncestélyeket rendeztek; már nem is a hagyományos Kék Duna-keringővel hívták a párokat táncba, hanem erős dobpergetéssel, majd a klarinét, e korszak uralkodó hangszere tébolyultan sikoltozni kezdett, hogy kiűzzön a koponyákból minden kételyt, gondot, s egyedül a mozgás vágyát zaklassa fel bennük, s mikor sivító fonaljára fölnyársalta a dobpergés tömör és dundi hangjait, egyedül uralkodott a zenekar fölött.

Aztán a dobverő a szögletbe röpült, a testek párája lecsapódott a falak mentén, az ékszerek fényei visszahúzódtak önmagukba, és az a hetven-nyolcvan szépfiú, üzletember, bohókás öregúr, cégtulajdonos, kalandéhes piperkőc, aki a kollektív tivornyázástól fölforrósodottan korát s foglalkozását megcsúfolva, gyermeteg és magakellető mozdulattal vagy önnön sutaságát dédelgetve, idétlenül illegett-billegett, egyszerre tudomásul vette, hogy nevetségessé tette magát:

 „Mit mondanak, kérem?... Hogy stabilizáció?...

S úgy néztek végig önmagukon, kezükön, lábukon, mintha iménti kicsapongásuk, ugrabugrálásuk, groteszk fintoraik hozták volna a fürdőtelepre a bajt, mint Szodomára a tűzesőt...

Reggel a postahivatal előtt kettes sorokban álltak a fürdővendégek, akik táviratozni, telefonozni akartak pénzért, mások szekéren, alkalmi kocsival mentek át Tusnád községbe, hogy legalább azt a kétszáz-háromszázezer lejt beváltsák, megint mások, akik úgy érezték, hogy csapdába estek s valami iszonyú összeesküvés áldozatai, a reggeli lapokat suhogtatták maguk előtt, mintha kisápadó arcukat legyeznék vele, félreköpték szájukból a kialudt cigarettát, s módot kerestek rá, hogy sokkos indulatukat lecsapolják, hogy üvöltözzenek, s mint akiknek még módjuk van utánakapni hulló pénzkötegeiknek, a hatalom és a tekintély beidegzett fölényével szóljanak. Mikor pedig híre jött, hogy a brassói Korona-szálló és vendéglő tulajdonosa főbe lőtte magát s emeleti szobájából az ablakon kilökött teli zsák pénzre zuhant, benyomultak a kicsiny üzletekbe, s követelték, hogy ha eddig itt vásároltak nap mint nap, fogadják el a régi pénzt is.

Ördög Béla, a szatócs még mosolygott is, hogy ennyi okos és művelt úriember valóságnak nézi a stabilizációt, és kijelentette, hogy nála, amíg csak egy deka portékája van, bárki bármilyen pénzen vásárolhat; csupán akkor kezdett gyanakodni, mikor már az utolsó kanna olajbogyóért is vagy hatvanan álltak soriba, s akik leghátul ágaskodtak, utasításként üvöltözték feléje, hogy méltányosan kell szétosztani a maszlinát: ötdekánként...

Hektornak a négyszázmillióból, csak százötven lejt váltottak be; leült szemben a Szent Ilona-fürdővel az árokba, a térdére könyökölt, és a szájában felgyűlt rossz ízeket a lába elé köpködte; az új papírpénzt, mint a vékonyra hengerelt aranylemezeket, becsúsztatta a belső zsebébe, reáhúzta a cipzárat, s még csak nem is gondolt rá, hogy heteken, hónapokon belül kinyissa; Böske ugyanúgy ült mellette, de az ő szemében néha fölfénylett valami tétova káröröm is, hogy íme, a koplalásnak, a kuporgatás elvének, melyet már-már ő is kezdett hirdetni, sőt néha a meggyőződés hangján pártfogolt — például amikor Kálmánkát fogadta —, hogy ennek a krajcároskodásnak ily csúfosan kellett végződnie: „Ezért főzhettünk négy szem krumpliból gulyást, ehettük borospohárból az uborkasalátát és aludhattunk egérpisiben. Na, nesze neked milliomos férfi, nesze neked stabilizáció, huhuhu!”

Kálmán nem érezte vesztesnek magát, tudta, hogy bármiként alakult volna is a helyzet, Hektor alig juttatott volna neki néhány krajcárt; az este még fölhozta egy meghajszoltan érkező, sovány úriember csomagjait, de gyöngéd mosollyal közölte, hogy nem fogadhat el régi pénzt, mire a vendég intett, hogy induljon csak el a taligával, majd megegyeznek, s ő, a fuvaros, nem is akadékoskodott; mikor megérkeztek a villához, a férfi egy pár zoknit és tizenkét szem kockacukrot adott neki pénz helyett, s Kálmánka nem érezte szükségét, hogy ezzel a szerény ajándékkal is elszámoljon, hiszen késő este indult fuvarba, megérdemelte ezt a csekélységet. Mikor azonban levetkőzött, a kabátja zsebéből mint a kavics,zörögve hullott a padlóra a rejtett kincs.

Hektor azonnal föltérdelt a padlón.

— Miket szotyogtatsz, te?... Mit dugtál el?... Följebb csavarta a lámpát, s mezítláb lépegetve, mint egy sovány mellű madár, egyenként fölkapkodta a kockacukrot, megint bebújt a takaró alá, s egy szemet szopogatni kezdett.

— Már te is megvágod az embert?... Te is?...

Kálmán nem szólt, hiszen még a hangja miatt is elrestellte volna magát, ha ennek az embernek válaszol, aki kapzsin, a maga fölényének tudatában így megalázta őt; kiment, leereszkedett a fürdő elé a lépcsőre, és ott gubbasztott, míg a nagynénje érte nem jött, hogy zajt csapva, erőszakkal becipelje; most meg ott ült Böskéékkel, de az ő szomorúsága elkerülte Hektor csalódásának aktív és idegesen remegő gondolatkörét; neki csupán az fájt, hogy ily hamar megszakadt a kapcsolata ezzel a sokféle emberrel, akit egyenként megismerhetett volna, hisz íme letette a kisérettségit, és szüksége lesz rá, hogy foglalkozást válasszon...

S miközben ott ültek, a szatócs perdült eléjük, aki az utolsó pillanatban mégis ráébredt, hogy a pénzbeváltás valóság, s hogy ő, a fűszer- és csemegekereskedő sem részesül előnyben; fel-alá szaladgált hát a telepen, mintha a maga kicsinyes módján itt keresné azokat, akik spórolt százmillióit szétfújták, s mikor megpillantotta Hektort, elővette a borotvakést, a szappant meg a pamacsot, s követelte, hogy a taligahasználat fejében borotválja meg. Hektor föl se nézett rá. Előhúzott egy köteg papírpénzt, reáköpött és odalökte a lába elé.

Görögdinnyét ebédeltek: a pincér odaállt a zöld gömbök mellé, ahol a vásárlók alkudoztak a regátival, fölemelt egy Dánielt, meglapogatta, és hümmögve odahajította Böskének; ő valahogy kifogta, s mintha elégedetlen volna vele, továbblökte Kálmánkának, miközben Hektor ügyes helycserével már oldalt húzódott, s mint a rögbiző, egy vakkantással jelezte, hogy lyukra szaladt, hogy „lökjed már, mit melegíted”, s mikor ismét visszakapta, már a háta mögé lendítve, ujjai begyén egyensúlyozta.

A dinnye bele leves és főzelék volt egyszerre, épp azért tetszett úgy meg Hektornak: száját nyalogatta, mint a kandúr, aki fölfalta a verebet, s most már nyugodtabban indul ismét portyára; többször is elsétált a gyümölcshalom előtt, aztán meggondolta magát, vacsorára halasztotta az újabb kalandot, megint leült az árokba, és Böske meg Kálmán szótlanul melléje telepedett, hogy megbeszéljék a hazavándorlást; Hektor egy gyufaszállal rajzolta meg a porban az útvonalat, előbb Brassó felől, aztán a Székelyföldön át, s méregette, hogy merre könnyebb, merre előnyösebb,

— Arra ne számítsatok, hogy akár egy parasztszekér is fölvesz — mondta Böskére pillantva. — Mindenki új pénzt fog követelni!

Végül abban állapodtak meg, hogy nekivágnak Gyergyónak, mert ha arra szűkmarkúbb is a népség, de rövidebb az út, és sűrűbben következnek a falvak. Böske azután már csak a kutyáért kezdett aggódni, a félszemű korcs foxiért, a pincér pedig, mintha előrelátná, hogy mennyi röhögtető dolog sül ki még ebből, a jóllakottságtól engedékenyen s egy kis fölvillanó kárörömmel vonta meg a vállát: ha Böske magára vállalja, csak hozza Tatámkát is, melyet elfoglaltságuk idején Ördögnél tartottak.

De azért még Tusnádon maradtak néhány napig.

A napfény már elhagyott sétányokra hullott, az elgereblyélt homokba nem mélyült lábnyom, az üzletek be voltak zárva, és a nyaralóházak tárt ablakokkal, némán szellőztek reggeltől estig. Egy kövér és ijedt brassói aszszony, az Erika villa tulajdonosa, akin beteges ijedtség tört ki szétugrott vendégei miatt, úgy félt az üres villában, akár egy elhagyott skót kastély fiatal úrnője, s meg is szólította a pincért és feleségét, hogy költözzenek be az egyik szobába, és segítsenek ügyelni az épületre.

Hektoréknak tetszett ez a tulajdonos-szerep, hisz eleget háltak a földön, abban a rozsdaszagú ketrecben, ahol éjszakánként denevérek pengevékony hangja metszette darabokra a csendet; behúzódtak hát az egyik első emeleti, kétágyas szobába, Hektor az ajtótól egyenesen a heverőre ugrott, hanyatt fekve föl-földobatta magát, lábra állt, majd ismét a fenekére csüccsent, próbálgatta az izmait, mint műugró a medence fölött, és jólesően nagyokat nyögött; Böske magához intette Kálmánkát, és titkolózóan súgta:

— Ha valakit meglátsz a hallban, tüstént megállítod és kiáltasz: „Kicsoda ön, jóuram, és mit keres itt?!”

Utána bement a vécére, és egész délelőtt nem jött elő; Hektort bizonytalanság és idegesség fogta el.

— Hol van, őnagysága?! — indult végig kiáltozva a folyosón, melynek puha szőnyege valahogy még a hangját is beitta. — Itt van, grófnő?!

S ekkor az egyik fehér ajtó mögül fölhangzott az ülésbe belezsibbadt Böske hangja:

— Mire való zajt ütni? Hagyjál még egy kicsit. Menjetek sétálni Kálmánkával!

— Beteg vagy, megy a gyomrod?...

— Nincs semmi bajom — felelte Böske. — De még sosem ültem ilyen csodás vécén!...

5

Az ötödik napon fölkerekedtek, s elindultak Csíkszereda felé; a levegőt, mint egy meleg hártyát, néha szemükbe legyintette a szél, ahogy gyalog bukdácsoltak, egy szál ruhában, a szatyorral, melyben csupán egy kispárna meg egy pokróc volt; jegenye, templomtorony, ház, hegyvonulat most vigasztalanul távolinak tűnt, s miközben megszenvedtek minden lépést, e messziségből úgy törekedtek hazafelé, mint mikor álmában érzi az ember az előrevergődő mozdulatok hiábavalóságát.

Elöl Böske ment, nyomában a drótszőrű kutya poroszkált, föl-fölpillantó félszemében a fölösleges személy bűntudatával; a foxit Hektor követte, aki Tatámka egyenletesen ollózó hátsó lábait nézte, s láthatóan töprengett valamin, tekintetében néha már föllobbant a fölfedezés, gunyorossága, aztán csalódottan ismét kialudt; ilyenkor tökmagot vett elő a zsebéből és rágni kezdte, nehogy kiessék a folyamatos és makacs gondolkozásból; Kálmán a nagybátyja mögött szaporázott: mikor elindultak, egyszeriben elmúlt a szomorúsága, s az út a maga bizonytalanságával, sokféle lehetőségével még a várható nélkülözés ellenére is fölvidámította.

— Még ő is meg akart vágni! — kiáltott föl hirtelen Hektor, kipenderülve az út közepére, mintha már elunta volna e szótlan menetelést, s dühítené, hogy nem fénylik föl benne semmi gondolat, melyet már oly régóta próbál előcsiholni. — Megcsapta az úrfi a fuvardíjat és eldugta háhá!

Már a túlsó árokból bökdösött Kálmán felé, aztán zsebre dugta a kezét, és csak a tekintetével integetett át számontartó szemrehányással; Böske megállt a kutyával, hiszen a támadást maga iránt is kihívásnak érezte, rimánkodó képet vágott, mintha azt kérdezné, hogy Hektor mit akar a fiúval, aki együtt menetel itt velük a porban éhesen és kiszáradt szájjal, Kálmán azonban a szatyrot cipelve csak ment szótlanul.

Ezekben a pillanatokban meggyűlölte a tizenkét kockacukrot, mintha egy tucat rideg, fehér kőoszlop sorakozna előtte, s mindenik tetejéről egy-egy Hektor integetne feléje vádaskodón; aztán ismét fölfejlődött a sor, de most már a fiú lépdelt az élen, s úgy tűnt föl, hogy a pincér is meg a nénike is restell Kálmán pillantásán áthatolni, hogy maga vegye át a csapat irányítását; némán emelgették lábukat, és a kék párás hegyek minden mozdulatra hátrébb húzódtak egy lépéssel, úgyhogy néha, amikor már nem is a testük, de a bizakodásuk zsibbadt fáradt közérzetté, le kellett telepedniük az út szélére.

Hektor kő után matatott a porban, megcélozta a fák lombját, és néhány bőrhéjú alma hullott a magasból; gyorsan fölkapkodta, beletörölte a kabátja ujjába, és harapni kezdte; erre Kálmán is nekibátorodott, és kövekkel, botokkal megzáporozta a fák koronáit, s nemsokára már ott ültek mindhárman egymás mellett, és ecetes íztől öszszegyűrődött arccal nézték egymást, miközben a foguk ismét és újra belemélyült a gyümölcsbe, amely bármilyen volt is, nemcsak éhségüket, de szomjukat is csillapította.

Aztán fölkerekedtek; Böske cipőjének leszakadt a pántja, s a Kálmánkáét húzta fel, hisz nő létére nem bandukolhatott mezítláb az országúton; az almáktól fölfrissülve, s hogy kissé meg is gyötörje őket, Hektor kanyarodott az élre, s egyre gyorsabban szedegette a lábát; kora délután már beértek Csíkszeredába, a pincér kinézte a legvedlettebb, legolcsóbb vendéglőt, a Vén harcsát, rendelt egy adag gulyáslevest, és izzó arccal, cserepes ajkát nyalogatva mindjárt a tányér fölé hajolt, mihelyt a tulajdonos, aki maga szolgált fel a vendéglőben, a porceláncsészéből kitöltötte a szűkön mért ételt, melyben néhány szem krumpli között egy-két falat hús árváskodott.

Böske szégyenében és zavarában, hogy Hektor csak egyetlen porciót rendelt, rágyújtott, és úgy tett, mintha a tekintete elkószálna, Kálmán pedig a karjára hajolva poros lábait nézegette; aztán a pincér megtörölte a száját, és sóvár, sajnálkozó pillantással áttolta az étel felét Böskéhez, akinek első gondja volt, hogy vagy két kanálnyit kimerjen belőle, és hamutálcában lenyújtsa a kutyának az asztal alá; Hektor szemében gyilkos fény villant meg e pazarlás láttán, Kálmán nagyot nyelt és félrefordult, többé nem is nézett nénikéjére, míg az a maradékot oda nem kínálta neki.

Félóra múlva ismét úton voltak. Egy-egy teherautó zúgott el mellettük, karjukat reménytelenül lengették utána, némelyik megállt, a sofőr kikiáltott, hogy van-e új pénzük, Hektor sietve visszhangozta, hogy nincs, mire az ajtó ismét becsapódott, a kocsi elindult, s nemsokára már csak a por permetelt a három vándor körül a mező szélén kiperzselődött gizgazra, fűre, eper- és almafák lombjára; tizenöt kilométernyi utat tettek meg Csíkszeredától Gyergyó felé, de akkor Hektorban valami oktalan ingerültség terjedt szét, talán megféltette a pénzét, amely ha apránként is, de elapadhatott Kolozsvárig, leült hát egy kilométerkőre, rágyújtott, és kijelentette, hogy ott is marad.

— Ne álljanak meg, ne álljanak meg! — intett a szájából kikapott cigarettával. — Vegyék úgy, hogy nem tartozom magukhoz!

Böske nem értette, mi történt Hektorral. Kálmánka se értette. A pincér maga sem tudta, épp azért még dühösebb lett.

— Mi van, megzavarodtál? — kérdezte Böske. — Megint rád jött a heprecsóri?

— Semmi közöm magukhoz! — mondta Hektor. — Megutáltam őnagyságát is, a kutyáját is. Még mindig nem érti?

Böske meglóbálta kezében a cipőt, mint egy gránátot, melyet a pincérre akar hajítani:

— Ó, te cipószájú, te! No hadd csak el, az anyád bő szoknyás istenit!

Megiramodott az útszélen, Kálmánka a kutyával követte, szinte szaladtak, hogy lehagyják a lázadót.

— Éhen nem veszünk!... Egy szelet kenyeret, egy felsöpört szögletet a koldus is kap! — mondta Böske.

S loholtak egyre gyorsuló ütemben, s még jól is esett hogy van valami indulati erő, ami löki őket, mégpedig annak vágya, hogy megmutassák: a pincér pénze nélkül is hazavergődnek.

Hektor egyre kisebbre zsugorodott, sötét öltönyében már akkorának tűnt, akár egy holló, amely a jelzőkövön, gubbaszt; aztán, mintha csak most lázították volna fel Böske szavai, felröppent ültéből, s lebegő kabátszárnyakkal suhant utánuk.

Mikor beérte őket, oldalról csapott rájuk a hangjával; Böske védekezőn fordult feléje.

— Mondtam, hogy mamukát hagyjuk ki a játékból, ugye?! Ezeket a szavakat még megemlegeti, művésznő!

Böske belesápadt a fenyegetésbe:

— Hanyagoljon el, hanyagoljon el, uram, mert a körmömmel esek a mocskos képének!

Hektor a belső zsebébe nyúlt, előkapta az új bankjegyeket, s fölnyújtotta a fényre.

— Mocskos gazember? El van vacsorázva! De ebből a néhány lepedőből bagóra se kap!

S most már ő loholt előre, a pénzt egyre lobogtatva, majd a tenyerén egyensúlyozva, akár a távgyalogló pincér a tányérra állított vizespoharat; fél óra múlva már nem is látták, eltűnt egy kanyarban a fák között.

A nénike pedig az unokaöccsével szótlanul, lehajtott fejjel lépdelt a terméketlenség csöndjében, s még a panasz is elcsitult bennük, hogy ne terheljen a gyaloglásban; a nap már lemenőben volt, hűvös szellő motozott végig az út porán, Tatámka kicsüngette a nyelvét, mint egy piros rongydarabot, melyet szeretne elhullatni.

Egy óra múlva, mikor már azt hitték, hogy a pincér messze jár, vagy tán Kolozsvár felé robog alkalmi kocsin, Hektor egy szatócsbolt lépcsőjéről rebbent föl, s most ellenkező oldalról repült rájuk dühödten kiáltozva:

— Hogy képzelték?!... Én majd butyizok látástól vakulásig, maguk pedig lógatják a lábukat, és megszedik a zsebüket a szezonban!... Most legalább lebuktak, háhá!

Böske megfogta a Kálmán kezét, hogy szóba se álljanak ezzel a rohadt kancsival, a pincér azonban egészen közel nyomakodott, és belekiabálta szavait az arcukba:

— Épp slagra jött a pénzbeváltás... Meg kell mondanom, művésznő, okos volt, aki kitalálta: gratulálok neki!

Böske megállt, és a fejéhez kapva följajdult:

— Anyám, mit kellett megélnem! Miért nem fojtottál meg, mielőtt a kapcája lettem ennek a szemétnek, aki úgy hurcol körbe a földön, mint egy útitáskát... aki akkor rúg belém, mikor neki jólesik!...

— Üvöltsön csak, üvöltsön! — mondta Hektor megszeppenve Böske siránkozásától, és az út felső végébe pillantott, ahonnan egy csoport mezei munkás közeledett; Böske azonban már nem volt ura magának, letérdelt a porba, s összetette a kezét:

— Hányódtam mellette, mint egy rongy, beteggé tette testem-lelkem, és ez a hála érette!

Hektor kilépett, mielőtt még az imbolygó szalmakalapok és a hosszú nyelű gereblyék hangtávolságon belül értek volna, s megint nekiiramodott a menekülés izgalmával, mint inaskorában, mikor döglött galambot hajított be a Postakert utcai pincelakás nyitott ablakán a vacsoratársaság asztalára.

Kálmán most kapta föl első ízben lázadón a pillantását. Nézte Hektort, aki épp ezen a fölperzselt és kietlen, országúton lelte módját, hogy reájuk okádjon minden mocskot a lelkéből, melyet eddig alamuszin takargatott, s annál inkább belésajdult a fájdalom, mert úgy érezte, hogy körülöttük minden, ami az aszályban elárvult, egymást védi, még a kövek, a fűszálak, a madarak is egymáshoz húzódnak.

Eleredt a könnye, s megint úgy látta Hektort e remegő nedvesség mögött, mintha megsokszorozódva, tizenkét példányban állna azokon a fehér kockacukor-kőoszlopokon bankóit lebegtetve.

— Hadd el, kisapám, ne sírj! — vigasztalta Böske. — Nem veled van baja ennek a stricinek!...

6

„Kedves Béla és Erzsike! Mi egészségesek vagyunk, melynek párját nektek is kívánjuk a Jóistentől. Hektor már összekapart egy kisbőrönd pénzt, s most azon igyekszik, hogy szezon végére meglegyen a félmilliárd leje...”

Vincze Béla előregörnyedt a zsák alatt, amelyből vékony fonalban szivárgott a vér, s valahányszor közeledő embert látott, fölemelte fáradt, ködös tekintetét, s úgy nézett rá, mintha fenyegetőn óvná, hogy bepillantson a zsákjába; közben unta is ezt a cipekedést, undorodott a hátára alvadó vértől, a hús nyers szagától, a nyelv, a tüdő, a szív meg a lép párájától, s valahányszor eszébe idézte Böske legújabb levelének egy-egy sorát, kivette a cigarettát a szájából, és szaporán köpködni kezdett, mintha dohányszál tapadt volna a nyelvére.

Egy meredek, kövezett utcán kapaszkodott fel, a zsidó temető mellett, s a háborgó, émelyítő érzésektől meg a pálinkától összekeveredett benne minden: a konyhát látta a ködben, ahol Debácsra várt az Iriszen, az apró, mokányarcú asszonyt piros szegélyű szemével, amint némán fölalá járkál, mintha Vinczét okolná, hogy a férje pár hónapja lovakat vág.

Debács csak délfelé jött meg, fehér gebét vonszolva maga után, csizmanadrágja az ágyékára hullott, szuszogása ütemesen szállt át a kerítés fölött; az udvarra vezette a lovat, aztán belökdöste a rozzant kamrába, amely a ház oldalához támaszkodott, kihúzta a fiókot, és egy öles kést kapott elő, mintha tokjából rántaná ki, majd átdülöngélt a kamrába; Vincze most a ködön át is látta, ahogy az asszony odaszalad hozzá:

— Szépen kérem, beszélje rá, hogy előbb taglózza le, ne csak úgy essen neki... — Ujjait remegve húzta végig a pék karján, szemébe beleszáradt a rémület. Vincze ideges zavarral fordult ki az ajtón.

S nem is a szánalom, inkább a kíváncsiság lökte a kamra felé, hogy belessen a mészároshoz; de alig lépett oda, paták riadt dobogását hallotta, aztán horkantó hangot, ütések csattanását, majd nyomban utána ismét és újra fölkacagott Debács; abban a pillanatban, mikor a réshez hajolt, a mészáros utolszor még körbekergette a lovat, tekintetével megcélozta a szügyét, majd eléje toppant, és a kést belenyomta.

A ló eldőlt, patkói fölcsaptak, mint a huzalról leakadt troli-villák, aztán csak nagy, fekete szemének pislogása világított bele a zugoly homályába, de az is egyre lassúbb és beletörődőbb mozgással, miközben nyaka alól, e meszsze nyúló, lapos csőből sugárban tódult a vér a mészáros csizmája elé.

„Szép nyári konyhában étkezünk Tusnád szélén, egy aranyos villában. Mindennap csirkehús, uborkasaláta...”

Fölcipelte a zsák húst a lépcsőn, bedöntötte a kádba, és hideg vizet engedett rá, hogy kiszívja vörös színét, mire elindulna, hogy széthordja a Bagolyvári nagyvendéglőnek, Lajovicsnak, Pilbáknak, s első osztályú marhahúsként ajánlgassa körbe a többi vendéglősnek; ma azonban kétségbeesetten érezte, hogy nincs kedve a véres zsákkal tovább járni az utcákat, lement a lépcsőn, és; homlokát törölgetve a legalsó deszkára telepedett; látta a hatalmas ruhásszekrényt, melybe Debács beakasztotta a combokat, a tüdőt, májat, vedernyi nagy, elfakult szívet meg a zsigereket; látta a hosszú fejet, amely lenyúzottan, nyitott, pilla nélküli szemével ottmaradt a kamra sötétjében, és úgy csurgott Vinczéről a veríték, mintha ez a zaklató emlék lázítaná fel és nyitná szét bőrpórusait.

„Marhaság! — motyogta. — Széthordtam már vagy harminc lovat, nem volt semmi cirkuszom, csak most borulok ki. Mi jött rám? — Részegen fölkacagott, és megcsóválta a fejét. — Lehet, hogy épp ez a ló kísért Enyed és Torda között az éjszakai országúton! Én meg követ vettem rá, és bekergettem az erdőbe. Ha nem zavarom el, talán sosem szúrhatta volna le ez a barom Debács!...”

Elkomorodva lóbálta térdét a lépcső aljában.

Azt azonban már nem tudta elviselni, hogy minden külső ok nélkül, mint eredendő és magával hurcolt bűnét, úgy vállalja a maga gyöngéit, hanem okot is keresett rá s most megint fölzengett benne Böske kacagása, levelének néhány sora, melyben azt írja, hogy milliomosok lettek s szezon végén első osztályú pullmankocsin röpülnek haza Kolozsvárra.

„Mindenki viszi valamire, még ez a lökött is, egyedül én vagyok egy elátkozott állat.”

Lement az almafák alá, onnan nézett föl a lépcső tetejébe, a padlásszoba nyitott ablaka felé, mintha valami ellenséges szándékot akarna igazolni maga előtt, amely ellene szövetkezik, majd nekirugaszkodva belefogózott a korlátba, s nagy zajjal fölrontott a szobába; mikor belökte az ajtót, a gyerekek — akik épp azon a reggelen érkeztek vissza Józsefházáról cigánybarnán, elevenen, hangjukban a szabad térhez szokott kiáltozással — nyomban elhallgattak, Erzsike kezében megállt a fésű, amellyel Rozit bontozta, és a napszámtól fáradtan s ijedten pillantott rá — zaklatta a fürdőkádban ázó véres hústömeg is.

— Talán megzavartam magukat, hölgyem? — kérdezte Vincze. — Folytassák csak, folytassák!

Az anya megmozdult, és tovább fésülte a lánykát.

— Megint kötekedhetnél? — kérdezte halkan, a földre pillantva. — Megint fölheccelt valaki?

Vincze, ahogy feleségére pillantott, a homályban megcsillanó varkocsokra, arra a szomorúan csöndes igyekezetre, amellyel a kislányt fésülte, megint az a copfos, fehér harisnyás lány tűnt eléje, aki a marosújvári sétatér padján ült, s akinek ő hüppögve bizonygatta, hogy a sors taszítja őket egymás felé, hisz mindketten félárvák; ehhez pedig hozzácsapott minden bajt, ami a házassága óta érte, s mert nem volt ideje rá, hogy mindenre emlékezzék, az idegei sajgásán összegezte a maga szerencsétlenségét, s még soha nem érezte ily meggyőződéssel, hogy Erzsike csapdát állított neki, még azzal is, hogy a legénylakására feljött, de legfőként azzal, hogy odavonzotta akkor éjszaka a Stefániára, s gyerekestől elvétette magát, holott ő első ízben elmenekült tőlük...

— Szerencsétlenné tettél! — tört ki hirtelen belekeseredve emlékeibe. — Megmérgezted az életem!

Körbeloholt a szobában, alig bírt magával.

— Semmire sem vergődtem melletted!... Nincs egy gyűjtött krajcárom, koldussá lettem!

Az asszony ártatlan-meglepődötten nézett rá:

— Ó, az a rengeteg pénz, amit nekem hoztál! Biztosan a szeretőimre költöttem!

Vincze szédült lett és zavarodott, azt se tudta, merről védje magát, az asszony szavai megkésett és húsba maró féltékenységet zaklattak fel benne: hátha csakugyan volt valakije, aztán pedig a szemrehányást érezte arculütésnek, hogy nemcsak ő robotolt az évek során a kicsikért.

— Rendben van! — mondta. — Tudom, hova akarsz kilyukadni! Hogy te tartottad fenn a családot!

Odalépett a faliszekrényhez, hátrarántotta az ajtaját, elővette a kazettát, és kiborította belőle a fényképeket.

— Itt van, tessék!... Maradj mindenütt te az úr!... Az én pofámra nincs szükség!...

Már az egyetlen családi képet is fölkapta, hogy eltépje, mikor Erzsike eléje vetette magát; egy pillanatig

birkóztak, ide-oda rángatták a képet, míg ketté nem szakadt.

— Ó, te állat! — mondta Erzsike, és könnyezve nézte a földre hullott darabokat. — Sosem volt benned egy csepp jóság, egy csepp tapintat!

Leült az ágyra, és hirtelen fölsírt, a gyerekek odahúzódtak melléje, Vincze pedig, hogy nem tudta kitombolni magát a képeken, belerúgott a vizesvödörbe és feldöntötte.

— Elmegyek a rendőrségre, és fölvázolom a helyzetet... Megmondom, hogy én már nem bírom, kérem... Én is csak ember vagyok... Évek óta szakmán kívül dolgozom... Ezek az ingyenélők pedig... igen, a véremet szívják... és a munka büdös nekik!

Erzsikének ennyi sértés már sok volt: felugrott az ágyról, és reácsapott a körmeivel, Vincze azonban megragadta a mellétől, s egy mozdulattal úgy végighasította a ruháját, hogy lehullott róla, s az asszony ott állt a szoba közepén, mint egy szemérmét védő meztelen szobor a gyerekek előtt.

Vinczének még volt egypár leje, azzal elment a kocsmába, hogy szégyenét és földúlt lelkét leöntse pálinkával; egy óra múlva visszajött, megint leült a lépcsőre és sírva fakadt: „Miért vagyok ilyen gonosz, istenem?... Miért szült ily elvetemültnek anyám?”

7

Gulliver Daninak hatvan pingpong-labdát hozott Essenből az apja, s mert nem volt sem ütő, sem asztal, amin játszhatott volna, még negyvenhétben is épen őrzött belőlük vagy három tucatot, mikor beállt Blága úrhoz motorszerelő-inasnak, e vagyonát rögtön megirigyelték a Vasas klubban, ahova hét végén ő is eljárt, Novobáczki, az otthon gondnoka szivacslemezeket adott Daninak, amiket a szertárból sikerült megmentenie, a taligás fia pedig a karbantartó asztalosokkal ragasztott nyelű ütőket készíttetett, s a klubzárás után is egymaga uralkodott a mérkőzéseken.

— Ha elmész, add majd le a kulcsot a portán — mondta a gondnok unottan hazaballagva, s az ugrálásra, játékra kiéhezett kamaszok félénk tisztelettel pillantgattak Gulliverre: Dani indította a meccseket, ő rejtette el választásra a labdát, s ha úgy vélte, hogy kikötése ellenére erősen adogatnak, rossz karosszékében hintázva már az első szet után félbeszakította a mérkőzést, zsebre vágta a kis kaucsukgömböt, és intett a fejével, hogy vége, nincs tovább. Volt például egy hosszú finomműszerész — inastársai Cérnának nevezték —, akit Gulliver Dani már az első összecsapás után eltiltott az asztaltól, mert a langaléta kivédhetetlenül nyeste a labdáit.

— Ez munkásklub, elvtárs, mit hősködöl?! — mondta elkapva a levegőben úszó fehér golyót, és úgy nézett rá, mintha a finomműszerész megsértette volna. — Nem azért jövünk ide, hogy máris tudjunk!...

Ez a fölény és rátartiság hasznára vált Novobáczkinak a vasárnap esti táncestélyeken, mikor a fásoktól meg a bőrösöktől, néha pedig a hadsereg klubjából meg az utcáról, a kocsmák környékéről is vadidegen alakok indultak el, hogy egy pohárral még igyanak valamelyik bálban, vagy fölzaklatott testüknek legalább annyit nyújtsanak, hogy lefekvés előtt idétlenül rángatózva még magukhoz szorítanak néhány friss verítékben fölforrósult leánytestet.

Gulliver Dani, akin már előütközött apjának testes lomhasága, kulcskötegét csörgetve, mintha füzérbe kötött gránátokat tartana, odaállt a befelé nyomakodó idegenek elé, kurtán odavetette, hogy „zártkörű táncestély” vagy „elvtársi összejövetel”, ha pedig csoportban érkeztek a portyázók, hatalmas karját széttárta az ajtórésben, ott állt, szótlan fenyegetéssel, és a kérdésekre már nem is válaszolt. Később egy ólmos végű botot is hozott, odatámasztotta a falhoz, Novobáczki azonban intett, hogy vigye haza.

—    De hát miért? — kérdezte Dani sértett önérzettel. — Engem már többen is megfenyegettek. Ha ideállít majd egy bekávézott brancs, vagy kettőnek meg kell lékelni a dinnyéjét!

Közben az is aggasztotta s megrontotta a napjait, hogy édesapja, akit Essenben falhoz vágott a légnyomás, egy  idő óta már józanon is üvöltözött az utcán, öklével átintegetett a nyüzsgés fölött, vagy ide-oda támolygott a taliga két rúdja között, mintha az egész utca forgalmát föl akarná tartóztatni, s bajuszát úgy mozgatta, akár feketére edzett vasvilla két ágát; esténként pedig a sötétben, ahogy fölfelé vonszolta a Tordai úton az elnehezült tákolmányt, ötvenméterenként lefékezett, vigyázzba kapta magát és elordította:

— Állj meg, te!... Hamm, mindenkit bekapok!

A kölykök és a vásott kamaszok kövekkel dobálták meg, a körzeti rendőr első ízben fenéken rúgta és megpofozta, másodszor azonban már jegyzőkönyvet írt.

Dani az inasotthonban aludt, kerülte a találkozást az öreggel, aztán mégiscsak beléütközött a piactéren.

— Miért kerülsz el bennünket, fiam? — kérdezte az öreg, és hatalmas, piszkos öklével dörzsölgetni kezdte a szemét. Dani intett, hogy menjen utána a kocsmába.

Letelepedtek egy asztalhoz, a kirakat mellé. Az öreg egyre könnyezett, s meghatódva nézte a fiát.

— Mondtam, hogy hagyja már abba! — mordult rá Dani, és két sört rendelt. — Nem azért hívtam ide!... Jobban teszi, ha elárulja, hogy miért ordibál az utcán és miket!

A taligás nyikorogva nevetett, nem hitte el, hogy Danikát ily mulatságos dolog érdekelné.

— Kire gondol, mikor üvöltözik, mondja meg! — nézte a fiú fenyegetőn és számonkérőn. — Kiket akar bekapni?!

Az öreg Gulliver belekortyolt a sörbe, és hatalmas, tatáros arcában nevetés közben eltűnt a szeme.

— Nem bántok én senkit, Danika — mondta. — Sőt engem rugdalt meg a múltkor is a rendőr...

— Jól tette! — mondta a fiú, és kiitta az egész sört. Én az ő helyében be is zárnám!

Az öreg megint olyan hangot hallatott, mintha diót roppantana össze torkában.

— Kacagjon csak! — mondta Dani. — Ahelyett, hogy kinyögné végre: kiket akar bekapni, a királyt vagy minket?!

Az öreg kétkedőn, de még mindig meghatódva ült.

— Nem bántalak én egy rossz szóval se — mondta kabátujjával megtörölve a szemét. — De azért elnézhetnél hozzánk, amikor én is otthon vagyok...

Dani azt hitte, az öreg most beismerésében könnyezik, s elérkezettnek látta az időt, hogy lecsapjon rá:

— Kicsoda maga, hogy ordibál az utcán?... Az angol kémek szócsöve?!... Imperialista ügynök?...

Mikor felálltak és kijöttek, Dani komor és megrendült arccal pillantott szét, mint aki leigazolta magát a haladó világ előtt, az öreg azonban hirtelen fölujjongott, hogy Danika ily sikeresen megjátszotta előtte a tréfás beugratót, megállt vagy két lépésnyire tőle, s könnyezve gyönyörködött, hogy egy év alatt mennyit nőtt az ő motor­ szerelő Danija.

Fél évvel korábban, mint fölszabadult volna, kiemeték a tudományt, kultúrát és egészségügyi nevelést népszerűsítő bizottsághoz rajoni aktivistának; Dani vásárolt egy vedlett orvosi táskát, mert úgy vélte, hogy ebben gazdaságosabban lehet elhelyezni a konzerveket, alsónadrágokat, az esőköpenyt, az ivóbögrét, a zsebkést, a borotvakészletet, gyapjúzoknit, a lábizzadás elleni szalmiákos kenőcsöt és az útmutató brosúrákat, ami helyes számítás; volt, csupán egy parányi zavar adódott belőle, mert a Torda környéki falvakban, ahol járt, a gyerekek mindenütt fölrebbentek előle, és óbégatva menekültek a kapu alá — azt hitték, hogy doktor, aki a tífusz elleni injekciót jött beadni...

Azokban a napokban kereste meg először Kálmánt; csak kettesben voltak, Gulliver Dani letette a táskát, és végighevert a díványon.

— Egész éjjel nem aludtam — mondta nyújtózkodva. — Egy kis cirkusz volt itt a szomszédban, Torda mellett, de alaposan elsimítottuk. Min gondolkozol?

— Semmin — vonta meg a vállát Kálmán; Dani tarkója alatt összekulcsolta a kezét, és a mennyezetet nézte.

— Csak arra vágyom, hogy megérjem a kétezret, érted? — pislogott lassan. — Hogy a bibliát megetessem az első pappal. „Ugye, hogy nincs itt a világvége, apuskám?” — röhögnék, és belegyömöszölném az evangéliumot a pofájába, az utolsó lapig, mint a mákos laskát!...

Kálmánka számolni kezdte, hogy Gulliver akkor épp hetvenéves lenne, vagyis két évvel öregebb, mint ő.

— Nálatok sok pap volt a kollégiumban? — kérdezte, és homlokát ráncolva máris a válaszra figyelt.

— Egy paptanár volt csak, aki a vallásórát tartotta, és konfirmációra előkészített — felelte Kálmán.

— És a templomban?... A templomban?

— Ott felváltva prédikáltak az egyházkerülettől.

— Gulliver Dani gyorsan kiértékelte a választ:

— Mégsem kellett volna beleegyezz, hogy oda vigyenek. Meg kellett volna mondanod: vagy mindenkit tanítanak, vagy senkit!

— Én ebbe nem szólhattam bele — mondta Kálmán. — örültem, hogy akad egy ember, aki eljön értem és megfogja a kezem.

— Sajnálom, hogy még most sem látod, mire ment a játék — mosolygott Dani. — Megfertőzött téged is a kispolgári kényelem. Pedig össze kellett volna fogni, elvtárs!

Hirtelen felkönyökölt a díványon, beletúrt a táskájába, majd egy sárga fedelű füzetet vett elő, s megint hanyatt dőlt.

— Erre még visszatérünk — mondta ajkát biggyesztve, s anélkül, hogy a füzetre nézne, hozzátette: — Szeretném, ha tippet adnál néhány jelszóra. Sporttömeggyűlés lesz Tordán, és kéne nekem egypár lozinka.

Kálmán belelapozott a füzetbe és ezt olvasta:

„Több fényt, több levegőt a szocializmusért!”

„A kirándulás hozzásegít a terv teljesítéséhez!”

„Éljen Sztálin elvtárs, a világ élsportolója!”

— Van ott vagy három-négy fölhívás, amit én csinálom — ásított Gulliver. — Azok jók, de gondolkozz te is! Kálmánka zavartan pillogott, még bele is pirult abba, amit el akart mondani, aztán mégiscsak közölte, hogy a Sztálinra vonatkozó jelszó bántó, és esetleg ellentétes hatást kelthet, hisz nincs tudomásunk a generalisszimusz testedzéseiről.

— Hát aztán? — lepődött meg Dani, szemöldökét fölrantva. — Azt hiszed, titokban nem tréningezik a Kreml falai között?... S ha bármely számban indulna, talán nem nyerné meg a versenyt?

Felült, és barátja szemébe nevetett.

Csak egy jó fél év múlva találkoztak ismét: fülledt augusztusi nap volt, az emberek a szomjúságtól szótlanul sodródtak az utcán, s a szürkületben néha úgy hatott, mintha az autók kerekei sercegnének, és büdös, égett gumiszagot árasztanának a föl-fölizzó aszfalton.

Dani könnyű dokk-kabátban volt, amelyet trikóra vet föl, szögletes orrú cipőt s ugyancsak dokkvászonból vart micisapkát viselt; Kálmán meg akarta kérdezni, hogy mivel foglalkozik, Gulliver azonban intett, hogy hallgasson.

Lementek a városi strandig, a Sétatér csücskébe, Dani félrehúzta a malomárok korlátjához, ahol száradó ürülék szaga terjengett, és azt mondta, tapogassa meg az oldalát. Kálmán ujjai begyével végigmatatott a zakón, az oldalbordák mentén, s valami keménységet érzett, mintha Gulliver dereka fémcsőben volna.

— Gipszbe raktak? — kérdezte. — Megsebesültél?

Gulliver a kezére csapott, majd széttekintett:

— Mondtam, hogy ne ordíts! Igazán lökött vagy!

Elindultak a fák közötti árnyékban, és Dani letompított hangon megint egy kiruccanásról mesélt, fölfegyverkezett kulákokról, utasításra száguldó tehergépkocsikról, csetepatéról, melyben neki íme oly közvetlen része volt, hogy súlyosan meg is sebesült; a fák alól előbukkanva a strand hátához kerültek, és a sportaktivista mosolyogva, de sürgetőn intett barátjának, hogy húzza le a cipőjét és vesse át magát a kerítésen, mert egy fogást akar bemutatni. S bár Kálmán félt, hogy látványossággá válik, éppúgy engedelmeskedett, mint a Kövespadon, mikor Dani vezényszavára menetelt, kúszott a földön.

Mikor nyekkenve ismét földet ért és szétnézett, Gulliver várta, hogy most mit tesz, s Kálmán nem értette, mi értelme volt eldugni a cipőjét, s hogy ez miért volna ere deti beugratás; Dani hagyta, hogy topogjon még egy ke veset, utána a bokorból előhozta a szürke antilop szandált magához vonta Kálmánt, és azt mondta:

— Látod, milyen betonfej vagy?... Bennünket leg­ először is arra tanítottak meg a kontrainformációnál, hogy ha behatolunk egy ablakon, vagy kerítésen mászunk át, legelső dolog elrejteni a csukát!

A Sétatérről kifordulva a városon át a kórháznegyed felé indultak, ahol Gulliver lakott. A vedlett kis sarokházzal szemközt az állattani intézet várszerű fala meredezett; Dani a kőkockákhoz vezette Kálmánt, kitapogatott rajtuk néhány lyukat, és fölszólította, hogy nézze meg és gondolkozzék rajta.

— Mit saccolsz, mik ezek?... Ha megszámolod, hat lyukat találsz. Egy sorozatlövést, apám, amit rám adott le egy diverzionista tegnap este, mikor épp megjöttem terepről...

Harmadszor rá egy évre találkoztak ismét, megint éppolyan fülledt estén, amikor a nyitott kocsmaajtókon a söröspoharak csörgése úgy hallatszik ki az utcára, mint szomjan vesző asszonyok kábult sikolyai; Dani csuklójára hurkolt sportzsákot himbált, s kigombolt, khakiszínű ingéből verítékezve dudorodott elő a melle; az opera körül bementek egy sörözőbe, asztalhoz ültek, s miközben a szomjas emberek eleven fala rá-ráhajlott a hátukra és beljebb szorította őket, Gulliver arasznyi üvegkatonákkal rakta tele az abroszt, s mint a gyerek, meghatódva nézte a szuronyok fölfelé meredő kristályait s a tisztet, kivont kardjával.

— Saját rendelésem szerint készült — mondta. — Egy ezredet állítok össze; mit szólsz?

Megittak egy-egy pohár sört, utána a kocsma hirtelen ki is ürült, mert már csak savanyú bort adtak ásványvízzel; egy hatalmas bibircsókos férfi a söntésnek támaszkodva a Rigoletto-áriát dúdolta mélyen zengő hangon, mellette, a maradék sört kóválygatva a pohár fenekén, egy sovány, fekete inges alak állt, a zenekar vadászkürtöse; Dani visszarakta az üvegkatonákat a zsákba, és arcát az énekes felé fordította.

— Mit dörmög itt ez az állat? — kérdezte.

— Ne törődj vele — mondta Kálmán. — Ismerem, az opera baritonistája.

— Még akkor is!... Nekem ne dörmögjön!...

Az énekes meg a vadászkürtös már indult kifelé, Gulliver Dani ekkor egy kurta félkörben utánuk topogva mindkettőjüket erélyesen meglökdöste a pillantásával, mintha le akarná gurítani őket a lépcsőn, s intett az ajtóból Kálmánnak, hogy menjen vele.

— Ne félj, tudom, mitől gerjednek be az ilyen tagok — mondta. — Majd lefújom én a kalapot a fejükről!

A két művész csöndes imbolygással indult át a mellékutcán; a baritonista hátrafonta a kezét, és távolról is hallatszott mély hangjának zöngése, a kürtös pedig úgy lépdelt mellette, mintha a nyakába akasztott trombitát himbálná; a Bástya utcából kifordulva, egy parkocska felé lépdeltek, és lépteik zaját, hangjukat nemsokára lefogta a lomb; Dani most loholni kezdett, beállt az első gesztenyefa mögé, és Kálmánt is sietésre biztatta; de ahogy ott állt fél arcát elő-elődugva, látszott rajta, hogy nem a két idegen elől rejtőzik el, sőt alig várja, hogy megpillantsák őt.

A kürtös, aki félénkebb volt, és hátában megérezte a fenyegető pillantást, váratlanul meg is állt és visszafordult épp akkor, amikor Gulliver sapkájának ellenzője ismét előbukkant; megállt a baritonista is, majd mindketten kiléptek, s félelemtől józanná szigorodott léptekkel, egyenletesen gyorsuló ütemben szaporáztak a gyalogjárón; Dani azonban most már üzletajtók mélyéről, hirdetőoszlopok mögül, kapurésekből kandikált utánuk az üldöző leplezetlen fölényével, és a két művész megbomlott ritmusú járással mind gyorsabb ügetésbe hajszolta egymást.

Később egy meredek, köves utcán fordultak be; Gulliver maga után húzta Kálmánt, a sarkon megállt, hagyta, hogy amazok fölkapaszkodjanak a tetőre, majd egész testnagyságában megmutatva magát, kiállt az utca közepére; a baritonista meg a vadászkürtös hátrafordult, s ekkor különös dolog kezdődött el: mindketten csípőre tett kézzel néztek vissza üldözőikre, aztán az operaénekes odaszaladt a kerítéshez, hallatszott, ahogy kiszakít egy lécet, majd hatalmas testét elengedve, lefelé iramodott a hegyen; Kálmán érezte, hogy arcára szárad a holdfény, s nem is félelem, hanem émelyítő rosszullét fogta el; Gulliver megnyalta a száját és elsápadt, de valami koravén elhatározottsággal nézett ki micisapkájának fedezéke alól a közeledő ellenségre, s letette az üvegkatonákat a sportzsákkal. A baritonista már ott is volt, meleg párát lehelt az arcukba; egy pillanatig nézték egymást.

— Kicsodák maguk?!... — kérdezte, és mély hangjától Kálmán talpa alatt megrezdült a föld. — Mi jogon követnek bennünket?... Mit vétettünk önöknek?...

— Kuss, mert lövök! — mondta Dani; zsebébe sülylyesztett markából előremeredt a konzervnyitó, és kibökte a szövetet is, közben orra, szája remegett idegességében; ő is megijedt saját határozottságától, s mert erre a vakkantásszerű fenyegetésre tett fel mindent, mozdulatlanná dermedve állt.

Ezek a pillanatok, ez a néma merevség döntött el mindent: a baritonista még egyetlen kísérletet tett a küzdelem megnyerésére, és azt mondta, hogy rendőrért kiabál, Gulliver Dani azonban most már benne volt a szerepében, és elmosolyodott.

— Tessék parancsolni! — mondta biztatóan, és széttárta a karját. — Vagy sípoljak inkább én?...

Most a kürtös is odaért, s úgy érezte, hogy barátja fölösleges hadakozásával csak súlyosbítja a helyzetet, belekarolva húzta magával, Gulliverhez pedig szelíden szólt.

— Ne bántsák, hiszen jó ember, a legjobb baritonista — mondta, aztán még hozzátette: — Különben nekem is van egy unokabátyám ott, ahol önök dolgoznak...

A baritonista kiköpött, eldobta a lécet, és otthagyta követőit; Daniék visszafordultak. Már bent jártak a kispark fái között, de még egyikük sem szólt.

— Láttad, hogy betojtak? — mondta végül Dani reszelő hangon, hogy azért e kaland után is megőrizze fölényét a barátja előtt. — Azt hitték, ki tudja honnan vagyunk...

Kálmánkának e hangtól most kibuggyant a könnye:

— De hát mi szükség volt erre?... Miért kellett megfélemlíteni ezt a két embert?...

Dani hunyorogva meglóbálta az üvegkatonákat:

— Á, te még sok mindent nem értesz. Az építés állatokkal jár. És jobb, ha az ellenség áldoz, mint mi!...

Rájuk sötétedett az úton: Kálmán érezte, hogy lehűl talpa alatt a por, és kétoldalt az árok mögött feketére száradt kukoricalevelek zörögtek; aztán egy kis lapályon fényt láttak, szétszórt életjeleket, letértek az ösvényen, és félénken, a szabadulás sietségével szedegették lábukat, Böske néha bepillantott a kukoricatáblába, ahol koponyányi tökök lapultak, gyalogpaszuly szőtte át a réseket, s a félelemtől éneklő hangon mondotta:

— Siess csak előre, Kálmánka, én meg elintézem ezt a büdös stricit... Majd lövök vagy kettőt a pofájába!

Közben belekapaszkodott a fiú karjába, és tekintetével vacogva integetett a növényzet fala mögé, ahol a képzelete szüntelen új szárnyakat rebbentett föl, s valahányszor kiértek egy-egy tisztásra, ahol szét lehetett pillantani s több levegőhöz jutottak, szinte elsírta magát:

— Ó, a büdös kancsi!... Hogy meglépett, hogy megféltette azt a pár lejt is!... Itthagyott a pusztában, gyil-  kosok számára!

Jó óra múlva beértek egy Gyergyó melletti faluba, Szárhegyre. Böske megkérdezte egy öreg paraszttól, hogy magyarok lakják-e a falut vagy románok, hogy katolikus pap prédikál-e vagy református, hogy hol lehet megtalálni a bírót vagy legalábbis a kisbírót, hogy tudna-e valaki szállást adni szegény menekülteknek egy éjszakára, úton kóborgó árváknak, akik Tusnádról gyalogolnak Kolozsvár felé, és éhesek és fáradtak, sőt ennek a kisfiúnak éhségében már vérzik a gyomra, három napja nem evett egy falatot…

Ezt a panaszt később kapuról kapura járva, verandákon topogva, ajtókon kopogtatva egybefolyó, kántáló hangon adta elő, jeremiádáját azonban ismét és újra össze­ függéstelen cafatokra tépte a láncra kötött komondor csaholása, amely tüstént nekirontott a félszemű Tatámkának; de zavarta a házigazda kutyacsitító buzgalma is.

Végül a kisbíró, egy kövér, piros képű és hallgatagon szuszogó férfiú, miután sikerült szerezniük egy köcsög aludttejet meg vagy két maréknyi szilvát, elkérte az igazolványukat, s mint lekopott, gyanús egyéneket, nem ismerőshöz vitte, ahol kárt tehetnek, vagy meglophatnak valakit, hanem a községi bikaistállóba, melynek jászla mögött, mint mondta, kényelmesen elalhatik akár öt személy is; ha pedig szükség van valamire, ott az állatgondozó, s igyekszik majd szolgálatukra lenni.

A kabátjukkal takaróztak, s ellenkező irányba meresztve ki lábukat, mindketten igyekeztek elférni azon a kispárnán, melyet Kálmán a szatyorban cipelt a kenyérhéjak és az utak mentén levert savanyú almák tetején; nézték a zsindely repedései között az eget, hallgattak az új környezettől való idegenkedésükben, s valahányszor az egyik vagy a másik bika megrázta a láncot, Böske összeborzadt.

— Nesze neked pullmankocsi!...

Nem tudott elaludni: az állatok forró és zsíros párája mind erősebben csapott az arcába, a hidlás meg-megroppant hatalmas testük súlyától, a lánccsörgés fölerősödött a jászlak ládájában, és Böske néha már úgy érezte, hogy a bikák elszakítják köteléküket és csülkeikkel az arcába taposnak.

— Én nem maradok itt, Kálmánka! — mondta. — Gyere, szedjük a cókmókunkat, amíg nem késő!

Csönd lett, aztán a fejük fölött a csűrpadláson zizegni kezdett a széna, és nyögés hallatszott:

— Már itt se lehet nyugodni magától, méltóságos aszszony? Miért nem váltott külön szobát éjszakára?!...

Böske megismerte a Hektor hangját.

— Te meg hogy a rossebbe kerültél ide?... Már azt hittem, hazavitt az isten a milliárdoddal!

Fölült, és meglepődve átfogta a térdét; a pincér szinte üvöltött, mert eszébe jutott a pénze.

— Mit fáj az magának, hisz egy krajcár sem volt az  nagyságáé... Ami elúszott, az enyém volt.

— Tudom, szomorítson meg az isten! — mondta Böske. — Kiszúrtad volna bagóval a szemem. Azért kuporogtam a földön, mint a sátorosok, az anyád bő szoknyás mindenit!

Hektor a következő pillanatban már lefelé szánkázott  a padlásról. Az álmatlanság s a szitok megvadította.

— Hányszor kértem, hogy mamukát hagyja ki a játékból... — szuszogta már a fekhely fölött csüngve; Böske végigmatatott az almon, meglelte a cipőjét, és védekezőn felült.

— Amit most kapsz, nem felejted el! — szólt a pincér lehuppanva, és vakon csápolni kezdte a levegőt, Böske azonban, aki idelent hamarabb megszokta a sötétséget, elkaszálta, és végigkopogtatta a fejét a topánkájával; Hektor forgott, vergődött, míg hátán nem érezte a kedvesét, aki most már az öklével dobolt rajta, és tenyérrel a tarkóját, füle tövét csapkodta.

— Úgy eldöngetlek, mint a kétfenekű dobot! — vicsorított még akkor is Böske.

A pincér beleverte orrát a jászolba, elnémulva matatott a zsebében gyufáért, hogy megnézze, sebesült-e, s mihelyt fény lobbant, véres tenyerével pofon csapta Böskét; most már összegabalyodva szuszogtak, nyögtek a szénában, közben a bikák a tűztől s a hirtelen támadt zajtól egymásnak sodródtak, megfeszített láncaik rángásától fölborult a jászol, és a gondozó, egy öreg, villogó szemű, székely, aki berontott a pajtába, rúddal támadt az állatokra.

— Ki az anyja gyújtott tüzet?... Mi történik itt? És mindhármukat kizavarta az éjszakába, hogy kotródjanak, ha még az istállóban sem tudnak megférni!

Kilenc napig meneteltek: az első négy napon Hektor leszakadt tőlük, és egyedül vándorolt; arasznyi alakját néha egy-egy völgy alján, szerpentinút alsó menetében pillantották meg, máskor a magasban vonult, valamely hegyháton el-elakadva s megint tovalódulva, mint egy bóklászó kutya; az ötödik napon előlépett egy vadkörtefa alól szakállasan, szemének véreres kocsonyájában szétmosódó pillantással, beállt a sorba, és követte Kálmánkát meg Böskét.

Most már átvette a szálláscsináló és a kenyérszerző szerepét, hangja akár egy tapasztalt koldusé, átéléssel zengett végig a falvakon, főként ahol románok laktak, és a bánatos liturgia hamarabb megnyitotta a szíveket; Böske a katolikus községeket vállalta a maga hízelgő módján Kálmánkát pedig ott lökték be a kapun, ahol a tiszteletes úr szelíd s a világi szenvedést közelebbről ismerő személyét kellett „Békesség Istentől” köszönéssel megnyerni.

A szervezettebb élelemszerzés néha már egy-egy ujjnyi szalonnát, néhány főtt tojást is hozott; itt-ott leültették őket a nyári konyhában egy tányér zöldbab- vagy krumplileves mellé, s mert Hektor megnőtt étvágyában most vissza akarta fogni minden kapzsiságát Böske meg Kálmánka iránt, hogy meghunyászkodásával biztosítsa a nyugalmat, a kutyától kezdett elirigyelni minden falatot: mihelyt Tatámka egy-egy elkapott kenyérdarabkával lehúzódott az árokba, Hektor többé nem vette le róla a pillantását; kapzsisága leplezetlenül lobbant föl, amikor Böske valamelyik plébánia udvaráról nagy tál aludttejet hozott ki, és egy keserűlapit telerakott belőle a kutyusnak; alig suhant vissza a kéregető az üres cseréptállal a kapu alá, a pincér elkapta Tatámkát, fölhajította a magasba, s amikor lehuppant, még utána is rúgott.

Gyűlölete most már folyamatossá és tevékennyé vált: ollózva hátravágott a lábával, és orrba rúgta a mögötte lóstató kutyát, egy ízben pedig, mikor a Maros-part magas töltésén vonultak, vagy tíz méternyire a folyó fölött, köveken, gizgazon botorkálva, oly szerencsétlenül találta el a foxit, hogy az nagy ívben belebukfencezett a vízbe.

Megint összekaptak, elszakadtak egymástól, s csak este találkoztak ismét valamelyik szénapadláson, reggel azonban együtt folytatták az utat; a kilencedik nap reggelén, mikor Apahidától Kolozsvár felé kanyarodva megpillantották a Szent Mihály-templom tornyát a párában lebegő hasábok fölött, mindhárman megálltak, s hagyták, hogy egy pillanatig arcuknak, mellüknek feszüljön a Gyalui havasok felől áradó huzat, s kifújja szemükből, ruhájukból a port. Böske levette a cipőt, és visszaadta Kálmánkának, hogy a sajátjába bújtassa lábait, még ha egyiken elszakadt is a pánt, Hektor pedig, alighogy ismét elindultak, odasodródott unokaöccse mellé.

— Aztán nem kell minden rosszra emlékezni — mondta. — Nem kell panaszkodni odahaza... Ha kérdik, hogy telt, azt mondjuk: jól. Hiszen ha szerencsések vagyunk, pullmankocsival jövünk haza!...

9

Mikor beléptek a Házsongárdi kertes villa kapuján és hátrakanyarodtak az udvarba, ahonnan falépcső nyúlt a magasba, Vincze bukkant elő a bokrok mögötti kamrából, szakadt trikóban, kormosan, szája csücskében füstölgő csikkel; izgatottan pillantott vissza, hogy becsukta-e az ajtót, nem szivárog-e füst a deszkák közül, aztán odabillentette a homlokát, hogy Böske megcsókolja, s hagyta, hogy Hektor megrázza a felsőkarját: hetek óta ezüst előállításával kísérletezett a fáskamrában.

A két vendég elindult föl a lépcsőn.

— Megjöttünk, huhuhu! — nevetett Böske, betoppanva a padlásszobába. — Tusnádról jövünk gyalog, még bikaistállóban is aludtunk!...

A lakás most is főttalma-illatú volt; Vinczéné Kálmánkára pillantott, aki feketére égett, sovány volt és poros.

— Szerencsétlenül jártunk, biza! — sóhajtotta Böske. — Pedig már milliomosoknak képzeltük magunkat.

— Ha nem üt be a stabilizáció, első osztályú pullmankocsin repültünk volna haza — mondta Hektor.

Nemsokára Vincze dobogása hallatszott a falépcső felől, úgy loholt föl, mint aki elfelejtett valamit, s most hirtelen eszébe jutott; mihelyt megállt az ajtóban, kormos ujjait izgatottan lebegtette Böskéék felé.

— Adjatok ide egy papírszázast! — mondta olyan sürgetéssel, mint aki csekélységet kér. — Még ma este viszszaadom. Gyerünk, ne vacakoljatok. Mit nektek az a szutykos?...

Hektor azonban ártatlanul széttárta a karját:

— Hidd el, hogy nincs... Egy bani se maradt...

— Hogyhogy?... A négyszázmillióból sincs?!

Vincze felkacagott, és összecsapta a tenyerét:

— Annál jobb!... Legalább ti is a szolgáim lesztek, háhá!... Hencegtetek úgyis épp eleget.

A szobában volt egy mély beépített szekrény, amely benyúlt a tető alá, és Hektor Böskével oda húzódott be éjszakára; nappal a pincér a boltíves ablakmélyedésben szótlan buzgalommal festette a hártyapapírt, összehajtogatva minta szerint kivágta, kis homokzsákon stancolta, „sütötte” a sziromleveleket, s miután egy hét alatt elfogyott a maradék pár lej is, azt a cigarettát szívta, melyet sógornője vett nekik ötdarabonként papírtasakban összesodorva; Böske a kora reggeli órákban Béluskával meg Rozival a temetőt járta, s a koszorúkból kihúzgálta a drótszálakat, miközben jobbra-balra pillantgatott, s ha csak egy gyanús neszt hallott is, mozdulatlanná meredve, bánatos hangú társalgásba kezdett a két gyerekkel.

Esténként, miután besötétedett, másféle „anyagért” indult: volt egy rossz szabóollója, azt a szatyorba rejtette, valamelyik kölyköt megint csak magával vitte segítségnek, s le-fel sétáltak az ortodox katedrális előtt, hogy tiszta helyzetben Rozi vagy Béla átugorjék a templomkertbe s lemetssze a szúrós levelű, örökzöld mahóniák fürtjeit; napközben azonban ő is odahaza ült, és segített összefűzni az almavirágokat, a sárga porzóra drótot hurkolt, a szárakat selyempapírral tekerte át, s hozzájuk illesztette az eleven leveleket is, amelyek bőrszerűen fénylettek.

Hektor csípőspaprikával ette az almalevest, hálásan hajolt a tányér fölé, majd ebéd után visszabújt az ablakrésbe, rágyújtott egy Nationalra, és megpattintotta az ablakot.

— A jövő szezonban én már nem búsulok, Erzsike drága — mondta. — Nekem akkor már meg van vetve az ágyam... Én akkor már császár vagyok. Csak a tavaszt hozza el az isten!

Egy hónap alatt ötszáz szál virágot gyűjtött össze a ruháskosárban; Böske maga ment ki vele a piacra, és a déli órákig mind el is adta, Hektor pedig, aki újabb kis rést nyitott magának a pénzszerzésre, úgy határozott, hogy a haszonból nem vásárol új „nyersanyagot”, hanem csokoládéba, cukorkába, finom cigarettákba fekteti, és a Diákház szombati táncestélyén, ahova meghívták kisegíteni, belopja Böskét „mozgó árusnak”; Böske előbb vonakodott, hogy sokan ismerik Kolozsváron, sokan lesznek ott olyanok, akik eddig kézit csókolomot köszöntek neki és meszsziről kalapot emeltek, végül azonban beleegyezett, Hektor oly élénken bizonygatta: ez az egyetlen mód arra, hogy kievickéljenek a córeszből, s valami rongyot akasszanak magukra, lakást béreljenek, egy tiszta szobát, ha nem fér is el több bútor benne, csak egy ágy, egy asztal meg egy kályha.

Böske elmosolyodva a beépített szekrény résébe pillantott:

— Még soha nem volt bejelentett lakcímünk... Még soha nem aludtunk a magunk ágyában...

Hektor kölcsönt kért egy nyugdíjas pincértől, azt is édességekbe fektette: vett egy csomag konfettit s ugyanannyi szerpentint; szombat este ki-kiszaladt a bálból, ahol felszolgált, és végigpásztázta a Farkas utcai hársfák alját hátha megpillantja Böskét Rozival, de azok a két megrakott kosárral előbb a főtéri Pelişorba tértek be, mert Böske meg akart inni egy pohár szíverősítőt, hogy el tudja majd viselni az ismerős férfiak köszönését, vagy azt is ha a pillantásuk elkerüli őt — a kislány pedig, aki Liza csúfondáros természetére hajlott, szüntelen kacagott nagynénje aggodalmán.

— Mit vihogsz, akár egy fakutya?! — támadt rá.

Rágyújtott, nézelődött, megint kért egy állást rummal, s mindinkább nehezére esett elindulni. Mikor azonban sóhajtott és épp föl akart szedelőzködni, a hátsó asztaloktól egy szalmasárga hajú pisze nő sodródott melléje, akinek a szeme alja kék volt, mintha orrtövön vágták volna; megállt Böske közelében, s valamit súgott a fülébe.

— Rezső?! — kérdezte Böske, és pillája szaporán verdesni kezdett. — Hol, hol?!

Szétnézett a dohányfüstös nyüzsgésben, és ismét a szőke nőre kapta a tekintetét.

— Itt a helyiségben?...

Amaz lehunyt szemmel rázta meg a fejét:

— Gyuri bácsinál, a Fellegvár alatt.

Aztán a kosárhoz lépett, amely a kislány karját húzta le, és kinézett magának egy doboz finom szivarkát.

Rozi félre akart húzódni a kosárral a szalmahajútól Böske azonban jókedvűen ráparancsolt:

— Adjál csak, adjál, Rozika, ne figurázz!

Az első táncszünetben a nép odatódult a büféasztal elé és tülekedve lebegtette pénzét egy üveg krakkerliért, egy dobozka hűsítő cukorkáért, egy almáért vagy egy doboz cigarettáért, és Hektor, miközben nézte, érezte, hogy arcára rákeményszik a düh, s a tekintete előtt minden öszszeolvad; kiszaladt a Farkas utcába, megint visszajött, s már nem tudta, hány fatányérossal, hány salátával kell a konyhából a hallba rohannia.

Böske ezalatt már a Szamos magas partján imbolygott végig kosarával, a Fellegvár alatt, és ide-oda rángatta Rozit, aki fél kézzel az ő terhét is segített cipelni, aztán föllépdeltek néhány kőlépcsőn a kocsmába, amely az utcáról nyílt, és a helyiség, amely rovarokkal teli, füstös, maszatos üvegkannához hasonlított, rögtön körülfogta és elszigetelte őket az utcától; a vállak, sapkák, gyűrött kalapok fölött néha kivirult egy-egy festett nagy száj, de mindjárt le is hervadt a hiábavaló mosolytól, hosszú és keskeny kézfejek törtek meg csuklóból, mintha a cigaretta húzná le őket, a körmökön már fölpattogzott a lakk.

— Menjünk innen — mondta Rozi, akit megijesztett e vészes farsang. — Én félek!

Böske azonban beljebb nyomakodott kosarával, és fenyegetően csücsörítette ajkát a kislányra; a férfiakra vadászó fellegvári utcalányok innen rajzottak szét egy féldeci után, megint ide tértek vissza, s némelyik sarokból már a megkönnyebbült férfi hangja csapott föl, aki csak az imént fordult ki valamelyik hegynek támaszkodó szobából az utcára, s pár lejes örömét az ölelkezés meleg, tiszta és szenvedélyes közérzetével akarta azonosítani; egy fiatalember, akinek mosolyát vékony ráncok szőtték át, bojtos gyereksapkát húzott a fejébe, hogy kalandját bohókás hangulat látszatává csitítsa, oldalt hajolva kivett egy fél marék csokoládét Rozi kosarából, és szétosztotta a lányok között.

Böske már odafordult a férfihoz a pénzért, de ekkor a párán át egy meztelen kar nyúlt át, magához húzta, és arcába fújta a rum meg a dohánykátrány szagát.

— Hogy kerülsz ide, kisanyám? — kérdezte a vadul ölelkező kar fölött egy hang, és Böske mindjárt fölismerte brassói barátnőjét, Vörös Facsigát, akinek hiányzó metszőfoga réséből a boldogság és a megalázkodó félszegség mosolygott feléje.

— Ülj le, kisanyám! — mondta, majd az asztaltársasághoz fordult:

— Bemutatom legjobb barátnőmet! Mennyit mulattunk együtt, igaz-e?

S megint átölelve, nagy, piros foltokat csókolt az arcára; Böske egyenként kiszedegette a hajtűket a fürtjei közül, sorba rakta az asztalon, és már-már elsírta magát; aztán fölpillantott nagy, könnyes szemével, és ujját figyelmeztetően a fejek fölé emelte:

Hej de temető a Tisza

mikor kivirágzik...

A társaság hangja süvöltve csapott a mennyezetre, fejüket, vállukat egymáshoz szorították, de tüstént el is unták hangjuk együttes vonszolódását, s ki-ki a maga hajlama szerint egyénileg tört a szakasz vége felé; az önfelszabadítás mindüket kezdeményezővé tette, s Rozi kisápadva, rémülten nézte, ahogy innen is, onnan is kinyúl egy-egy kéz, s hol csokoládét, hol cukorkát vagy cigarettát ragad ki a kosárból; némelyik utcalány még tüntetett is a szerzeménnyel, és meglobogtatta az asztal fölött.

— Esküdj meg, kisanyám, hogy nem sajnálod tőlem — rimánkodott Vörös Facsiga részegen. — Esküdj meg, mert ha nem, visszateszem a kosárba!... Száradjon le a szám, ha kell!

Ekkor Böske felállt, a poharak közé állította a két kosár portékát, és hozzákezdett szétosztani az almát, a töltött cukorkát meg a csokoládét is, aztán a konfetticsomagokat szétszaggatva, a saját fejét meg a lányok haját is telehintette színes pöttyökkel, felkérte őket, hogy a szerpentineket is hajigálják szét, fonják át meg át vele a kocsma népségét, és bomlott hajjal, vihogva parancsolgatott; a vendégek röhögtek, s ki-ki igyekezett a kosár közelébe férkőzni, hogy legalább egy doboz cigarettát, néhány szem cukorkát elkapjon.

— Végeladás, nincs maradás! — sipította Böske. — Egyetek, amennyi belétek fér!... Úgyse én fizetem, azét a cipószájúét eszitek!

Mikor Doda Rezső visszatért a Fellegvár alatti kocsmába, és meglátta Böskét körbefonva a szerpentin színes

papírkígyóitól, ki is fordult az ajtón, de a vendégek közül néhányan már meglátták, és szolgálatkészen odanyomakodtak jótevőjükhöz, hogy közöljék vele a hírt; Böske mozdulata elakadt, aztán sápadtan és izgatottan vergődött előre az ajtóhoz, leugrott a három lépcsőn, és szaladni kezdett a suhanó árnyék után.

— Maga az, Rezső? — kérdezte szinte elfulladva az izgalomtól. — Álljon már meg, könyörgöm!...

Az árnyék belapult a fal mellé, majd előugorva átfogta Böske csuklóját és megszorította.

— Mit keresett ebben a lebujban? — kérdezte a sötétből (két feketén izzó szem, és Böske érezte, hogy a férfi szorítása erősödik, majd a szűcs hirtelen ellökte magától, s fölkanyarodott a Lépcső utcába, Böske azonban követte.

— Várjon meg... ne haragudjon! — lehelte utána. — Hiszen magát kerestem... azért jöttem...

Doda vörös agyagkő sziklák között loholt fölfelé, rátalált egy ösvényre, és egyenesen vágtatott, míg a szavak bizonytalanná lassították lépteit. Végül megállt, s hagyta, hogy a szeretője beérje.

— Úgy megörvendtem, mikor mondták, hogy itt van — szuszogta Böske. — Úgy örvendtem, istenem...

S már a férfi kabátján matatott előre feszülő tenyerével, mintha félne, hogy lesiklik róla és visszazuhan a hegy lábához, csókos leheletével már a szűcs arca felé ágaskodott. Rezsőt meglepte ez a ragaszkodás.

— Jöjjön, vonuljunk el legalább valami fedél alá... — motyogta.

— Nem, nem akarom!... — tiltakozott Böske. — Itt ölelj meg a fák alatt, a hegytetőn... szépen kérlek... Hadd lássa mindenki... hadd tudjon róla az a kancsi is a Diákházban!

Éjfél elmúlt, mikor a síró Rozikát megtalálta a kocsmaajtó előtt a két üres kosárral; tudomásul se vette, hogy a portéka odalett, hanem karon fogta a kislányt, és sodorta magával, hogy még idejében elérjenek a bálba, ahol Hektor várta; csak a Diákház körüli fénypárás zenében ocsúdott rá, hogy az áru, amellyel be akarnak jutni, az utolsó cigarettáig eltűnt; aztán kacagni kezdett; odabent hallgatott a zene, és a férfiak kitódultak a járdára.

— Halló! — szólított meg Böske egy cigarettázó alakot. — Mondja meg annak a duplaszájúnak, hogy engem ne várjon! Az árunak fuccs... S még a szeretőmmel is elszórakoztam!

Rögtön csődület támadt körülötte, röhögés, nyivákolás hallatszott, miközben Hektor a toronylépcső egyik nyitott ablakában állt fehér köpenyben, akár egy kísértet...

— Engem nem lehet ingyen bemocskolni, uraim! — szavalta Böske. — Én megfizetek annak, aki csúfot űz belőlem az országutakon... aki leköp és tönkreteszi testem-lelkem!...

10

Két hete múlt, hogy Kakas Bandi elhívatta a lányát Pipinánával, mert nagyon rosszul volt és látni akarta, most meg Nyinyikával üzent utána sürgősen: menjen oda Erzsike, mert lehet, hogy a reggelt már nem éri meg.

Vinczéné almakompótot főzött, a bejáróhelyéről szerzett egy citromot, zsebkendője csücskébe néhány lejt göcsölt be, kezébe fogta a szatyrot, és elindult ki a Dónát út végére. Az öreg Fülöp Andor egy magas, egyenes hátú székben ült, mint valami trónon, hosszú ingben, fehér gyolcsgatyában, s pamutzokniba bújtatott lábát egy karosszékbe fektette; gyérült haja a verítéktől most a koponyájára tapadt, és a homloka közepén egy kék ér kanyargott át, mintha tintába dermedt gyertya dudorodna elő a bőr alól.

Pipináná szemben állt vele, az ablak alatt, sötét színű kendőjét a föld felé billentve, de amikor a mostohalánya belépett, félénken és fürkészőn, sőt valami ragaszkodó áhítattal pillantott a beteg arcába, mintha ettől a találkozástól várná, hogy Kakas Bandi kibeszélje lelkének minden titkát, s hogy őelőtte is megvallja: vajon csakugyan oly közeli volna-e a férje halála, az egyetlen férfié, akit ő hányatott életében tisztelni és félni tudott?...

Erzsike a szoba szögletébe állította a szatyrot, odaalázatoskodott az apjához, megfogta a szék karfájára fektetett tésztafehér s már-már hideg kezét, és sírva reászorította ajkát; Kakas Bandi alápillantott lányának tömött, fényes hajkoronájára, a megnyugvás könnyebbsége suhant át az arcán, nagyot nyelt, és anélkül, hogy megmozdulna, valahova a távolba beszélt.

— Egy asszonyt szólítottam meg — mondta —, egymaga dolgozott a határban, akkora csípője volt, mint egy hegy, s én néztem, hogy mivel foglalatoskodik. „Jegenyét palántálok, fiam”, mosolyodott el a fehérnép, s csak hajladozott tovább. Akkor eszembe jutott a betegségem, s panaszolni kezdtem. Az asszony fölegyenesedett, összetette a kezét, és így felelt: „Tudok, fiam, a te nyomorúságodról, de egyebet nem mondhatok: kaparj egy nagy gödröt, és takard be oda a te betegségedet!”

Pipináná és Erzsike a sejtés ijedelmével nézett össze, mindketten megérezték, hogy Kakas Bandinak már csak napjai, órái vannak hátra, s szemüket megint elfutotta a könny; aztán az öreg megmozdult, és nyugtalanul fészkelődni kezdett:

— Rózsakolbászt ennék puliszkával... Ha mártogathatnám azt az aranyló zsírt... talán fölépülnék.

Pipináná sajnálkozó tanácstalansággal pillantott ismét Erzsikére, hisz napok óta egyebet se tett, csak az öreg kívánságai után trappolt, hol levesnek való húsért, hol savanyított káposztáért, hol csirkéért, s mire összekoldulta a környéket, s leizzadva megfőzte az ételt, a haldokló idegenül, minden étvágy nélkül nézegette a feléje nyújtott tányért; az asszony most még várt egy keveset, hátha az öregnek egyéb szeszélye támad, amely ebben az ínségben is inkább teljesíthető, Fülöp azonban sürgetőn, szinte szemrehányóan fordította feléje arcát:

— Annak a kolbásznak a zsírját erősen kívánom... de csak puliszkával, Mari...

S Pipinánának el kellett indulnia végig a külvárosi utcákon, hogy bármi áron, akár egy terű fa ellenében is megszerezze a rózsakolbászt, a málélisztet és a savanyított káposztát.

— Mit gondolsz, meggyógyulok-e? — kérdezte Fülöp Andor. — Fel tudok-e még menni a szőlőbe?

Erzsike végigsimította a kezét, s a zsebkendőbe göngyölt pénzt bedugta a székre fektetett párna alá.

— Köszönöm, fiam — mondta az öreg; és megkönynyebbülten sóhajtott. — A pénzért vagyok most a leghálásabb nektek... Nem akarom, hogy anyátok koldusnak nézzen, ha találkozunk...

Tekintete megint elkószált, úgy ült a kevés beszédtől is kimerülten, miközben odakünn a konyhában Pipináná már a puliszkát kavarta; később, mikor tányérra kitett egy szép szál piros verítékben izzó kolbászt és bejött vele az öreg undorodva elfordította a fejét:

— Vigyed innen, vigyed, ne is lássam!

Másnap még mindig ugyanúgy ült, csak a tekintete volt fakóbb, és nyitott szájjal lélegzett; Pipináná elhívatta Csernáti doktort, hogy megnyugtassa a beteget, fizette a taxit oda-vissza, de az orvos éppen csak végigtapogatta Fülöp Andor hátát a lehallgatóval, megnézte a szemhéját, a pulzusát, s egy sietős mozdulattal föltette kalapját hatalmas gömb alakú fejére, mintha elköszönne a haldoklótól, alig ment azonban a kocsi ötven méternyit, elakadt a sárban, és a motor lefulladt.

A nagyapának az volt a kívánsága, hogy Kálmán is látogassa meg, és mondjon véleményt a betegségéről. Mikor a fiú befordult a Szamos-parton, az orvos még a kocsi mellett állt.

Sejtette, hogy a nagyapjánál volt és megkérdezte:

— Lehet még remélni valamit, doktor úr?...

Az orvos reánézett, aztán a sofőr hátára.

— Az éjszakát talán még átvészelheti, fiam...

Kálmán is vitt pénzt a haldoklónak, becsúsztatta a székpárna alá, és nagyapja megint csak megkönnyebbülve sóhajtott: érezte, hogy lelke kiszakad egy pillanatra a testéből, és könnyedén lebeg a szobában, aztán az udvaron meg a szőlődombokon, de amikor a gondolataival együtt a pillantása is visszatért Kálmánkához, megint tudomásulkellett vennie elnyűtt húsát, bőrének leványadt rostjait, melyben már élesen feszültek a csontok, mintha egymásra volnának hajigálva; nézte unokáját, aki előtte ült a kisszéken, és susogva kérdezte:

— Mit gondolsz, meggyógyulok-e még?... Az orvos bármit mondhat, nem hiszem el, de benned megbízom...

S Kálmánnak is elmondta az álmát, kezével bágyadtan egy kört rajzolt, majd kapirgálni kezdte a levegőt, és úgy mutatta, hogy egy gödröt kell ásnia, ahova a betegségét betemetheti; Erzsike a szoba szögletéből leste kiszikkadt szemmel, Pipináná a föl-fölrebbenő szolgálatkészség és a magába süppedő szomorúság határán bizonytalankodott, Nándor pedig, aki napok óta se enni, se inni nem tudott a halál közelében, s aki mindők közül talán legerősebben szenvedte át mostohaapja útra készülődését, most megvénült kamaszarcát a föld felé billentette, ujjai egymásba fonódtak, s ő maga is sajnálatraméltóvá vált kifakult trottyos öltönyében, nyakára tapadó szalmasárga hajával s gumitalpú bakancsával, amely cingárságát szinte komikussá tette, mintha valami talapzaton ácsorogna.

Később megérkezett Bárány Lajos is; az utóbbi évek ínsége és nyomorúsága még az ő hivő lelkét is csöndes mértékletességre intette, s olyan volt, mint aki a gyötrődés magasabb útjait is bebarangolta: a tapasztalás lehántott róla minden fölösleges mozdulatot, minden külsőséget, öntudatlan szerepalakítást; egyetlen pillantással átfogta és magában elhelyezte a beteg körül ácsorgók arcát, testtartását, magát a mostohaapát is hosszú gyolcsgatyájában, fehér pamutharisnyájában, aztán behúzódott az ajtó mögötti szögletbe, és lapozni kezdett a bibliában. Megkereste a vonatkozó igéket, utána megnyugodott tűnődéssel fonta rá ujjait az evangéliumra, mintha valami előzetes szertartás végére várna, hogy utána megkísérelje azt, ami eddig sosem jutott eszébe: élete utolsó pillanatában bizonyságot tenni Fülöpnek az Úrról, s elfogadtatni vele a Szent Bárányt.

„Vajon én nem múltam-e már ki egyszer épp egy ilyen székben ülve, mint apám? — gondolta, s a buddhizmus tana, mint az utóbbi időkben oly gyakran, ismét incselkedni kezdett vele. — Vajon nem kell-e csakugyan magasabbrendű s valóban isteni bölcsességet sejtető szándékot látnunk abban, hogy a test és a lélek ereje ne csak egyetlen létben mérettessék meg, hanem szüntelen próbatételekben, ha kell, akár állati alakzatokba szorulva is, míg elnyeri a maga tökéletességét és alkalmassá válik az öröklétre?...”

S ezek a gondolatok ismét csak megerősítették egy régi, kamaszkori képzelgését, hogy előzetes életéből homályosan s mégis tisztán emlékszik egy esős utcára, az épületekre, az okkeres színű falakra, az aszfalt nedves ragyogására, s ha odavetődne ismét abba az utcába, azonnal megismerné, csak azt nem tudja, hogy hol lehet, Romániában vagy Magyarországon, a Madagaszkár-szigeten vagy Vlagyivosztokban, Európában-e vagy a tengeren túl — s mert ezt nem lehetett eldönteni, a képzelgés szorongást ébresztett benne.

Ugyanekkor Nándor odalépett gumitalpú bakancsában mostohaapjához, egyik karjával megfogta és kissé előrebillentette az öreget, közben a fülét a beteg hátához szorította, és valami sunyinak tűnő, kisajátított szomorúsággal hallgatózott; miután azonban többször is fölpillantott, az arcokról leolvasta, hogy szerepalakításnak veszik az ő néma hallgatózását, s nehogy gyászában megsértsék ezzel a gyanakvással, unokaöccsét is odaintette, s a tekintetével biztatta, hogy ő is hasonlóan cselekedjék. Kálmán odament, fülét a nagyapja hátához szorította, melyre ráalvadt a hideg veríték, s valahányszor a haldokló levegőt szívott be, olyan hang hallatszott, mintha egy víz alá süllyedt orgona sípjai szörcsögnének.

— Hol voltam, és hova jutottam, istenem! — suttogta a beteg. — És csak egyedül téged sajnállak, Erzsike... Neked ott kellett volna maradni Marosújváron... Onnan még látszanak a szőlőhegyek... S férjhez mehettél volna egy tisztességes gazdafiúhoz... nem városi emberhez...

Mindenki sírva fakadt. Nyinyika hangosan zokogott. Ekkor Bárány Lajos ellökte magát a szögletből, kisápadva szállt át a szobán, odaállt a haldokló elé, megfogta hosszú, keskeny, hideg kezét, és ráfektette a biblia fedelére; hangja prédikációként zengett az elnémult szobában, mintha temetőben beszélne:

— Élete utolsó perceiben függessze tekintetét a golgotai keresztre, és mossa le minden bűnét a Bárány szent vérével; ha pedig gondolatban megcselekedte ezt, mondja utánam: „Hiszem, hogy az a vér énérettem is kicsordult, hiszem, hogy földi szenvedésem után meglátom az Urat, mint ahogy a napot láttam idelenn...”

Fülöp elsírta magát, mint egy gyerek...

— Mindent elhiszek... és megbékélten hunynám le a szemem... csak tudnám, hogy találkozom ennek... ennek az árvának az édesanyjával — szipogta, és lebegő kezét kinyújtotta Erzsike felé.

Azon az éjszakán meghalt. A szoba mellett volt egy kis alkóv, ahol elhagyott sütőkemence árváskodott a hófehér meszeléstől még élettelenebbül, s a magas, rácsozott ablakocskán át a kútgém látszott be. Fülöp Andort a földön fektették végig, pokrócra terített tiszta lepedőn, hosszú szárú gyolcsgatyában, ingben. Teste valahogy megrövidült és kicsiny lett, mint egy kamaszé, elvértelenedett arcán fölengedtek a ráncok, és Erzsike nyugtalanul nézegette, hogy mivé alakult napok alatt az a nagy, kék szemű, szőke bajuszú és zengő hangú férfi, akiről azt remélte, hogy egyszer majd fölülteti őt is meg a gyerekeit is a fogatára, és hazaviszi az elátkozott városból Józsefházára; erről a vágyakozásról megint eszébe jutott, hogy édesapját mindig hófehér ingben képzelte el a bakon, s most, hogy így látta kinyújtóztatva, minden képzelgésének, reményének megcsúfolását érezte ebben a mozdulatlanságban.

Jani nem jött el a temetésre. Még az utolsó pillanatban is remélték, hogy megérkezik, még akkor is fürkésző-ijedten tapogatott tekintetük a Házsongárd fái között az ösvény irányába, mikor a református pap elmondta a búcsúztatót, és az első szétmorzsolt rögöt rászórta a koporsóra — de az ifjabb Fülöpöt hiába várták.

Csak rá három napra állított be. Vinczéné a kicsikkel rövid időre kiköltözött a Dónát út végébe Pipinánához, mert az özvegynek látomásai voltak, és Nyinyika hallgatag szomorúsága nem tudta megvigasztalni; Jani sovány volt és sápadt, gyomorbetegsége embertelenül kínozta, s feje a gyötrődéstől meg a rossz táplálkozástól olyan volt, akár egy lefelé fordított ráncos körte; napon, árnyékban egyformán izzadt, s mert félt, hogy a veríték a szemébe csurog, szüntelenül pislogott. Sem a kacatja hajtókáján, sem a karján nem volt gyász-szalag, és ahogy belépett, látszott rajta, hogy nem az apja halála hanem másfajta esemény zaklatta föl. Hátrahívta Erzsikét a csűrbe, és egy kerék nélküli cséza lépcsőjére ült.

— A marosújvári házhoz még jussunk van... — mondta gyorsan pislogva. — Nemrég tudtam meg, hogy visszaperelhető, mert annak a mokánynak nincs adásvételi szerződése apámmal!... Máris találtam egy ügyvédet, de pénz kell... Egyedül nem állhatom a költségeket...

Vinczénét megzavarta az üzletnek, a hétköznapi dolgoknak ez a mohó, kegyeletrontó igyekvése, s nem tudta, mit mondjon. Ugyanakkor kijött Nyinyika, mint egy bolygó árnyék, megállt velük szemközt a sövénynél, és úgy nézte az ifjabb Fülöpöt, mint aki semmibe veszi ezt a külön tárgyalást, mert nem tiszteli a vendéget sem.

— Nincs szükségem tanúkra — mondta Jani idegesen fölegyenesedve. — Jobban teszed, ha magunkra hagysz!

— Miért nem jött el apánk temetésére? — kérdezte Nándor. — Hogy tehette meg ezt az arcátlanságot?...

Jani fölállt, és megtörölte a szemét.

— Ide figyelj, te koszjankó! — mondta. — Fülöp Andor neked nem volt apád... én meg nem vagyok testvére minden bitangnak!

Nyinyika fölvonított, mint a kutya, aztán a kerítésből kitépett egy karót, és feléje rontott, hogy átdöfje; félúton azonban megtántorodott, ellökte a karót, s végigesett a mocsokban.

11

— Kérem a nyolcvannyolcast! — mondta Kálmán, s tenyerét földön fektében kinyújtotta az ágy felé, ahonnan Liza karja csüngött alá beléfeledkező áhítattal; az anya Varsó hóhérának kiolvasott füzeteit rakosgatta öszsze az asztalon a lámpa fényében, aztán ő is a maga kötete fölé hajolt, de pár perc múlva a nyugtalanság már árnyékot vetett a sorokra, egybemosta azokat; fölállt, sóhajtott, és tanácstalanul kószált a szobában, nem tudta holnap honnan is szerez pénzt.

— Adjad már, no! — türelmetlenkedett Kálmán ujjait lebegtetve, mert épp ahhoz a részhez ért, ahol alagútszerű folyosón egy ketrecbe zárt szutykos, szakállas aggastyánt találnak, aki piszkában guggolva, mint egy állat, riadtan markolja a rácsot.

— Mit macerálsz? — rúgott feléje Liza, s utána még makacsabbul szorította a füzetet; arca, szemöldöke remegett az izgalomtól. Kálmán pedig éppolyan türelmetlenül várt; az éhség zaklatását jótékonyan ellensúlyozta a Varsó hóhéra, hisz csupán egy kis öncsalás kellett hozzá, hogy gyomrának sajgását, eltikkadt vágyait Jarosinszky László s a forradalmárok sanyargásával azonosítsa s az átélés élményévé tegye; Vincze az ablakmélyedésben gubbasztott, ahol nemrég Hektor a művirágokat készítette, s egy zsákvarrótűvel szaporán öltögetett.

Félt az éjszakától: nyögött és izzadt, s reggelenként az ágy szélén üldögélve megint arról panaszkodott, hogy apró fehér lovak nyargalnak végig a mellén; mióta az ezüstcsinálásról lemondott, golyóálló mellényt akart szerkeszteni gyalogosok részére, elhasznált fűrészplatnikat vágott darabokra, s rongyokban, pamutharisnyák szárában ízenként öltögette körül összefüggő egésszé. Mielőtt munkához fogott, titkolózó mosollyal kószált a ház körül, s csak napok múlva szólította meg Kálmánkát félénk és szégyenlős mosollyal, hogy elmondja neki a tervét, de miután az első szavakat kibökte, hangosan fölkacagott, és megfogta a fia kezét:

— No, mit szólsz apád találmányához?...

Kálmán földre sütötte a szemét: kételyei miatt apját is, önmagát is sajnálta. Megkésve kérdezte:

— Most a háború után kit érdekel ez?

— Hogyhogy a háború után?... Mi?

Vincze fölnevetett a magabiztosság fölényével, Kálmán pedig nem mert ránézni, s csak úgy mondta el, mintha ő sem hinne a szavaiban, hogy ezzel már sokan kísérleteztek, hogy nehéz és kényelmetlen viselet, s a roncsoló ütésektől úgysem véd; meg aztán ma már a fizikusok pontosan ki tudják számítani valamely anyagnak a szakítási szilárdságát, becsapódási erejét; az apa cigarettázva topogott, heherészett mellette, úgy hallgatta, mintha azt gondolná: „No mondjad csak, mondjad...”

Liza letette a füzetet, s hanyatt fekve, aggódón, rossz sejtésekkel nézte a mennyezetet: tudta, hogy holnap előlegosztás lesz, s máris félt, hogy haza kell adnia.

— Tudja, milyen szép török mintás ruhaanyagot láttam a tegnap? — mondta, csak hogy gyanakvását csillapítsa; Vinczéné eltűnődött a szavain, aztán félrefordult.

— Ne végy, drága, semmit. Gyere haza a pénzzel, hisz látod, mily nehéz...

Liza idegességében megint arca elé kapta a könyvet, de a sorok helyett csupán az illusztrációt látta.

— Mit kíván?... Hogy pucéron járjak?... Még egy kartonruhát is sajnál tőlem?...

Az anya úgy ment el az ágy mellett, mintha fájó mellét tapogatná.

— Tudod, hogy nem nekem kell az a kis pénz. Én megvagyok a falat kenyéren is, de a kicsik...

Liza most felült, mintha gyűlölködőn számba akarná venni a testvéreit.

— A kicsik, a kicsik!... Elegem van belőlük!... Majd miattuk fogok rongyoskodni!

Az apa abbahagyta a fűrészplatnik összeillesztését, és derűs, szinte kárörvendő arccal állt meg kezében a zsákvarrótű; az anya azonban már remegett.

— Örök életedben hálátlan voltál, te... te vipera... Tőled éhen dögölhetnek a testvéreid!

Liza összeszorította a fogát, és érezte, hogy valami hideg méreg terjed szét benne.

— Ki akart ennyi kölyköt?... Én rendeltem őket?... Inkább mentek volna kilenctől moziba!

Vincze gyorsan öltögetni kezdett; az anya arcából lehúzódott a vér, ott állt a szoba közepén nagyra kerekített szemmel, saját döbbenetébe belekövülve.

Utána megmozdult, hogy belecsimpaszkodjék a lányba és fölrángassa fektéből, de félúton megpördült, és saját hajába kapva leroskadt az asztal mellé.

— Hagyjátok abba, őrültek!... — ugrott föl Kálmán. — Az ember megbolondul ebben a házban!

Ledobta a ponyvát, kiszaladt az erkélyre, és sokáig könnyezve bámult a lombok közé.

Reggel megmosakodott, almát dugott a táskájába, mikor azonban a zsidó temető mellett leereszkedett a Petőfi utcába, és megpillantotta a kollégium napfényes párában remegő épületét, egyszerre rosszullét fogta el, nem tudott volna bemenni a kapun; valahogy hiábavalónak érezte, hogy megint beüljön a padba, hogy éhesen és kedvetlenül végigszorongja az órákat, s utána ismét hazatérjen a veszekedésre. Visszaemlékezett rá, hogy Bélusnak napokon át szolgálatot kellett tartania a szomszédban, édesanyjuk bejáróhelye előtt, hogy a papírba csomagolt kenyérdarabokat, melyet mama lopott ki a szemetesládába, elhozza.

S ugyanakkor a sajnálat mellett a düh is föllobbant benne azok iránt, akiknek most is van; az őrmester például, Vinczéné gazdája, egy egész villát foglalt le, yorkshire-i süldőit is magával hozta Kisinevből egy hatalmas ketrecben, melynek közepén úgy álltak, mintha piros üvegből volnának öntve; a négyszögletű, szemüveges férfi naponta ötször-hatszor is megfordult a katonai raktár s a lakás között, és kiürítette degeszre tömött táskáját; szekercével csapkodták le a tyúkok, pulykák fejét, a hátsó udvar falát teleszórták vérrel, egy apahidai paraszt gyakran szopóborjút hozott, s a fürdőszoba ablakán emelte be a szekérből a kádba, ahol mindjárt át is vágták a nyakát.

S minderről a tobzódásról, maga sem tudta miért, Lizát idézte maga elé, amint ott fekszik a mérgesen lecsapott Varsó hóhéra mellett, amint arcátlanul azt mondja, hogy neki nem kellett ennyi testvér, sőt még föl is kanyarítja a hangját, szemöldöke magasra szalad, szinte elmosolyodik saját szavaitól, amelyeket ő, Kálmán most merényletnek érzett nemcsak mama, de az egész család ellen.

Később, mikor a táskában zörgő három almával ott ácsorgott a vasúti állomás peronján, már tudta, hogy miért indult ma reggel oly kényszeredetten iskolába, miért érezte, hogy értelmetlen volna kisérettségi után tovább tanulnia. A Világosságban már egy hete olvasta nap mint nap, hogy a vasúti resti tulajdonosa felvesz pikolókat és süteményárusokat.

Mikor belépett a vendéglőbe, a söntés csillogó üvegei fölött egy hatalmas asszony mosolygott rá, akinek arcát örményesen fekete, tömött hajkorona göngyölte körül.

— Ó, lelkecském! — ingatta fejét. — Hát bírni fogod nálunk?... Hiszen itt ugrálni kell, te meg kölyök vagy, és éjjelenként elalszol majd a lábadon...

Egyetlen pincérük volt, az is szabadságon, s másat még kisegíteni se igen kaptak, hisz mindenikük igyekezett elhúzódni az állami vendéglőkbe, ahol a szolgálati éveket beleszámítják majd a nyugdíjba; Kálmán fölvette a fehér köpenyt, amely a bokáját csapkodta, megfésülködött, és várta a vendégeket; az asszony örült, hogy elnehezült testével most már nem kell szüntelenül előbillegnie a söntés mögül, s miután meggyőződött róla, hogy a fiú ügyesen kanyarodik át a székek, asztalok között a söröskriglikkel, a tálcára fektetett levesescsészékkel, a spricceres poharakkal, oly jókedvű lett, hogy egy divatos ostoba kis turistadalt kezdett dúdolni, amelybe a maga módján beleépítette az új pikolót is: „Kolománko fürgén szalad, mint a szánkó...”

Kálmán ijedten, sápadtan, egész testében remegve érezte át, hogy ez az első nap az ő próbatétele — életének tán legnagyobb fordulója, s ha szerencsésen túljut rajta, ami ezután következik, könnyebb lesz, és a sikeres dolgozat után, amely sokat lefaragott félszegségéből már a kollégiumban, a tusnádi kaland után, a nagy menetelés, az éhezés meg a cipekedés után most már talán el fog tudni helyezkedni az emberek között úgy, hogy magukkal egyenértékűnek tartsák.

— Parancsoljon, uram! — mondta meghajolva egy szürke és vasalt öltönyben feszengő férfi felé, aki épp most kattintottá el öngyújtóját, s utána a peron felé fordult, ahol tehervagonok árnyéka úszott végig. — Szolgálhatok valamivel? — kérdezte, a törlőrongyot oldalt tartva, s ügyelt, hogy gyöngéd és figyelmes, de semmiként se tolakodó vagy gyakorlottnak tűnő mosollyal nézzen rá.

Utána étlapot hozott, s a tűnődés, mérlegelés idejére kis pohár szilvóriumot kínált, esetleg angolkeserűt vagy konyakot, s jóllehet a vendéglősné odasúgta neki, hogy szó sem lehet a friss ételek fölszolgálásáról, míg a tegnapi töltött paprika, rizseshús el nem fogy, Kálmán hagyta, hogy a vendég elszórakozzék az étlappal; csak akkor lett zavart, amikor a férfi borjúpörköltet kért, s neki gyorsan és szívélyesen rá kellett bólintania, hisz nem leplezhette le a céget.

Elment három-négy lépésnyire, akkor megállt, mint aki valami illetlenséget követett el, s igyekezett bűnös zavarába belegöngyölni mosolyát; visszament az asztalhoz, szétnézett, mégpedig úgy, hogy titkolózása most már a vendég előtt is nyilvánvaló legyen, s odahajolt hozzá:

— Uram, én nem ajánlom azt a pörköltet...

A férfi meglepődött, majd fölfénylett arcán az a mosoly, amely zavart és hálát fejez ki a tapintatért.

— Nem ajánlja?... És miért?... No persze, persze...

Ez a gyors rábólintás annak a kis mosolynak szólt, amely Kálmán ajka körül undorodón körbegyűrűzött.

— No és milyen friss ételt hozhatna?...

— Van finom töltött paprikánk zsenge növendékből...

A vendégnek ízlett a tegnapi étel, s a fölkerekített banikhoz végül bőséges borravalót adott, mintegy igazolásaként annak, hogy a pikoló nem tévedett, amikor bizalmasságával akár a tulajdonos rovására is megkülönböztette őt az átlagfogyasztóktól; Kálmán letörölte az asztalt, és be akart állni a tükör alá, hogy ott várakozzék, ekkor azonban zavar fogta el — oktalan és mégis fölzaklató szégyen: alighogy a vendég kilépett a peronra, őbenne, mint egy magnetofonban, fölzengett saját hangja, látta magát az iménti asztalnál, látta mozdulatait, mosolyát, szemforgató utálkozását, ahogy hátrapillantott a konyha felé, és szinte kiverte a veríték a restelkedéstől.

Hát nem olyan volt ez a jelenet is, mint a másik ugyancsak gyalázatos bohózat ott a kollégium kapuíve alatt, amikor meghajolt Molnár úr kedvese előtt, s félszegségének, alacsonyabbrendűségi érzésének minden ellentétes ereje valami csoda folytán egy hatásosan megjátszott szerepben kunkorodott ki — egy alakításban, melynek ripacs mivoltát talán egyedül ő nem vette észre? Hát soha nem fog tudni másként rávergődni valamire, csak félszeg megalázkodással, színészkedéssel, melynek hamissága meggyötri őt?... S lám, most sem önmagáért tette, amit tett, hanem szinte hízelgésből, lakájhűségből...

Ismét elvesztette biztonságát: a délelőtti órákban háromszor is elözönlötték a várakozók a restit, tíz-tizenöt percnyi várakozás alatt valamennyiüket ki kellett szolgálni, s közben szemmel tartani, nehogy megpucoljanak fizetés nélkül; s hiába segített a vendéglősné is, Kálmán izzadtra loholta magát, s a ráeszmélés saját bohóckodó és csaló szerepére valahogy a ritmusérzékét is megbontotta; egy ízben, amint épp a halcsorbát hozta ki egyik kezében, a másikon pedig sültestálat egyensúlyozott, köpenye beleakadt az egyik szék karfájába, ő maga pedig előrelendült terhével és térdre esett.

— „Kolománko fürgén szalad, mint a szánkó...” — dudorászta később a vendéglősné mosolyogva, mikor már a takarítólány szemétlapáton kivitte a hulladékot. — Nincs semmi baj — mondta. — Majd kifizeted, lelkecském!... Még azt a pár lej büntetést is megfizeted, angyalom, amit kivet reád Mitica, mert hiszen a kárán tanul az ember...

Ez a Mitica, aki később megjelent, kurta és széles ember volt, mint egy oldalt fektetett gyufásdoboz, feje kúpszerűen elkeskenyedett, csak egyetlen tincs fért el rajta, úgyhogy a többit kétoldalt le is nyesette csupaszra; a piacról érkezett egy fiákerrel, éppen csak a tekintetével intett Kálmán felé, hogy „á, rendben van, tudomásul vettelek”, aztán a konyhába ment, félretolta a fazekakat, kötényt akasztott maga elé, húslapótyákat hasított le a tönkön, és a plattnira lökte; csípős, fojtó füst terjedt szét, aztán a szeleteket egy tányérra összekapkodva, bevonult a hátsó szobába, és kenyér nélkül, kecskecsicsű szőlővel eszegette.

Kálmánka az ösztöne félelmével nézte zsíros száját, állát földúcoló tokáját, kurta lábát, amely nem ért le a földig s az evés ütemére himbált; nézte egy pillanatig Bujor Miticát, mintha sejtené, hogy holnap a frissebb kiflik fölszolgálása miatt hatalmas pofont kap majd tőle, akkorát, hogy guggolva végigcsicsonkázik a söntés mögötti cementen a szódavíz-keverő alá, aztán félrefordult, és végezte a. maga dolgát délután ötig. Mialatt takarítottak, hátára vette a táskát, és köpenyben, ahogy volt, hazament szólni, hogy éjjelre is ott kell maradnia a restiben.

Úgy két óra körül a mellékajtón kiment a váróterembe; a motyók, faládák között kalácsba görbülve hevertek az emberek a tisztátalan párában, melyet csak a jegyirodákból előszivárgó fény pásztázott át; Kálmán nézte az alvó sokaságot, nyelte fölgyűlő nyálát, s valami édes kényszer lefelé húzta, hogy fehér köpenyében ő is végigheverjen a cementen, ne törődjék sem a zsebében öszszetorlódott pénzzel, se azzal, ha kiteszik, s ez a kísértés virradatig tartott, amikor a szeme már ismét külön eleven életet élt zsibbadt fejében, bár amire elszámolt és hazatért, közel volt a tíz órához. Útközben még vásárolt is: kenyeret és húst.

Nyitott ablak alá feküdt le a díványra. Már félálomban volt, mikor mama betakarta, de még hallotta szipogó hangját: „Istenem, mindig éreztem, hogy ez lesz az egyetlen gyerek, akire számíthatok majd...”

12

„Kedves Béla és Erzsike! Mi hála istennek jól vagyunk, melynek párját nektek is kívánjuk. Hektor megutálta a pincérséget, és azt mondja, többé nem is vesz magára fehér kabátot. Egy santieren lakunk, Kolibica mellett, és képzeljétek, ez a duplaszájú most már a plakátfestésbe és -ragasztásba dolgozta be magát, mert azt mondja, olyan érzékeny a bőr a tenyerén, hogy a tégla vagy saroglya nyele egykettőre feltörné. Délelőttönként meleg deszkabarakkban pingál mindenféle felhívásokat, lozinkákat, hogy éljen ez meg az, mikor minek van szezonja, aztán elindul a veder kulimásszal meg a meszelővel, s még az országút diófáit is teleragasztja plakátokkal; HARCOLJUNK A TERMELÉS NÖVELÉSÉÉRT! ÉLETSZÍNVONALUNK SZAKADATLANUL EMELKEDIK, KÉTSZEREZZÜK MEG A BIVALYÁLLOMÁNYT — meg hasonló figyelmeztetéseket kell festenie.

Fölragaszt nyolc-tíz plakátot ez a Pinókió, aztán beül a kocsmába, lehúz egy decit, s megint felkapja a vedret. Istenem, miért is nem fojtott meg anyám, mielőtt megismertem volna! Engem különben nemrég operáltak, valami vadhús volt a hasamban, és az orvos, egy finom, drága úriember, akinek valódi aranygyűrűk voltak az ujjain, rábeszélt, hogy feküdjek kés alá. De én csak úgy egyeztem bele, hogy fölvágjon, ha nem csúfítja el a hasam és plasztelines műtétet csinál, vagy a fene tudja minek is nevezik. Hogy adott-e altatót vagy sem, arra nem mernék megesküdni, elég annyi, hogy láttam, amikor benyúl a beleim közé, és egy-egy darab hájat lök ki onnan: flaccs! aztán megint: flaccs! —, végül félig telt egy tál...

Ti hogy vagytok? Ha Kolozsvárra megyek, viszek kéthárom pár libát, mert itt olcsó. Hektor talán azt is el tudná intézni az igazgatóval, hogy küldjön nektek egy vagon deszkahulladékot télire. Tudjátok, hogy ég? Mint a zsír! Ha ez a cipószájú megpendítené a dolgot, a vezér biztosan beleegyezne, mert azért Heki jó szakerő és nagy tekintélye van az építőtelepen.”

— Merre kóricált ismét? — kérdezte Hektor, s lábát szétvetve, kezében a festékesvödörrel s a meszelővel megállt az út közepén: arca csupa fehér meg okkeres pötty volt, és ez még szembetűnőbbé tette tekintetének kétfelé feszülő ívét, s mintha ez a külső ingerelné, füle mozogni kezdett az idegességtől.

Böske egymásba dugta ruhaujjait, és vénasszonyosan húzta cipőjét a sárban.

— Feladtam a bátyámnak egy levelet — mondta. — Már az is baj? Már egy percig se tudsz élni nélkülem?

— A halál várt magára, nem én. Tőlem akár önmagát is feladhatta volna gyorscsomagnak!

— Az anyádat becézgesd, hallod? — felelte Böske. — Azt a bő szoknyás anyádat, aki a lovak farát szagolta.

Halkan veszekedtek, a nyilvánosság illendő kizárásával, mintha csak egymást gyűlölnék, de az emberek iránt tiszteletet éreznének. Hektor még körül is pillantott, utána ismét elmosolyodott azzal a sunyi és fenyegető mosolyával, majd hirtelen meglóbálta a meszelőt, s az egyenesen kedvese mellének röppent; Böske egyszeribe megőszült a hajára fröcskölődő kulimásztól, s a levegőbe kapva vízbe lökött vénasszonyként tátogott, a pincér pedig nekiiramodott a vederrel, hátra se nézett többé; igyekezett szabadulni Böske sírós hangjától, amely kampóként nyúlt utána az utcán: „Megállj, te tróger gazember! Majd ha a bátyám rád teszi azt a medvekezét, nem fogsz ugrálni!”

Böske összekucorodva a varrat tájékára szorította a kezét, s úgy vonszolódott előre, Hektor pedig csak ment szaporán, egyenesen a kocsmába, ott letette a vedret, kikért egy deci monopolt, és a szögletbe telepedett. Az összecsapás nem zaklatta fel, már hozzá volt szokva a napi veszekedésekhez, verekedéshez, s mihelyt belekortyolt a pálinkába, már csak úgy gondolt az iménti jelenetre, mint egy természetes következményére a gyűlölet s a kényszer fonalával egymáshoz fércelt életüknek.

De vajon muszáj együttélni? — tűnődött el, karjára támasztva festékes arcát, de éppen csak fölpöccintette magában a kérdést anélkül, hogy folyamatos erőfeszítést tenne helyzetük őszinte elemzésére, s úgy ült ott, arcán a nemtörődömség nyugalmával, mintha azt várná, hogy egy idegen hang feleljen benne a kérdésre, ha egyáltalán érdemes vesztegetni rá az időt.

Hiszen ha bármit mérlegelne is, ha ízekre bontaná hétköznapjaikat, hogy egymás vétkeinek arányát tisztázza, csak Böskének kedvezne, holott erről szó sem lehetett. ,,Ő akarta így, egyedül ő — gondolta megvonva a vállát, és újra kortyolt a monopolból. — Az utcáról kapartam fel, az se volt, mit egyék, mégsem becsült meg. Más asszony hálás tudott volna lenni, de ez nem!”

S megint arra az iszonyú éjszakára gondolt, mikor a Diákház tornyában várta, hogy belopja a csokoládéval meg a cigarettával, emlékezett rá, ahogy Böske ott imbolygott az utcai lámpa fényében, mintha kosarai közé gabalyodott volna, s a részeg nőknek azzal az undorító kacagásával verte fel a környéket, amely a félrejáró ringyók mocskából, tisztátalan bosszújából virul ki, mint valami piros virág a szemétdomb tetején; szétkiáltozta, hogy megalázta őt Rezsővel, dobra verte egy sereg férfi előtt, a pincérek előtt meg Timofej rendőrkvesztor előtt, aki épp akkor érkezett a bálba két nővel.

S nemcsak megalázta, de a portékát is elherdálta, szétosztogatta Gyuri bácsi kocsmájában a Fellegvár alatti kurváknak, ő meg sáros maradt ötezer lejjel, s mert nem tudta visszafizetni, meg kellett lépnie Kolozsvárról. De hát eljöhetett egyedül? Három napig a Tanítók háza mögött, a bordélyházak szűk sikátoraiban kóricált, ahol kanálisszagú árnyék gyűlt meg, mint valami szennycsatornában, Celler Anikóhoz és Buksza Nusihoz még bort is vitt, hogy tivornyázva dobra verje jelenlétét a Hangász utcában, egész éjjelre kibérelte a lányokat, szétszórta maradék pénzét, s ezt gondolta: „Hadd tudja meg Böske, hogy ezekkel a ribancokkal csalom meg!”

Három nap múlva fölment Béláékhoz megborotválkozva, tisztára kefélt öltönyben, de pityókosan üldögélt az ágy szélén, s mert úgy érezte, hogy bűneik már egymásba simultak, mint valami szennyes víz, nagyokat nyelve lecsillapította pislákoló önérzetét, könnyezni kezdett, és ajkán végigvonaglottak a tétova szavak:

— Mihez kezdjek én most már, Böske?... Nekem senkim sincs... Gyere, menjünk el valahová, ahol nem ismernek...

Böske cigarettázva lesunyta a fejét, csipegetni kezdte ajkáról a dohányszálakat, és nem tudta, mit mondjon. Sóhajtott, áttette egyik lábát a másikon, s megint hallgatott perceken át. Kalandjának bűntudata most leszorította benne azt a fölényt, amely mindig fölágaskodott, valahányszor Hektor útra csábította, most már azt se merte kérdezni, hogy „hova cipelsz ismét, mint egy bőröndöt?”, s nem sírhatott föl a hangja, hogy „nézzétek, megint utazunk, mint Bogár és Bogárné!”; de azért csak ült makacs szótlansággal.

Végül Vincze elunta a jelenetet, odalépett a húgához, s az állától elkapva hátralökte a fejét:

— No, szedd a bulándrádat és pucolj! Kikurválkodtad magad mellette, ettél, ittál, mit akarsz még? Ilyen marhát többet úgysem kapsz. Én pedig nem tűrlek itt tovább egy percig se. Hát hogy képzeled? Tartani foglak, mint egy nyomorékot, te pedig, ha egy kis pénzed van, ahelyett, hogy egy darab kenyeret hoznál a házhoz, elvered a palikkal? Nem, barátom, nem. Ennek vége. Le is út, fel is út!

Hektor félénken s mégis reménykedőn pillantott sógorára. Félt, hogy őt is kitámadja, s ugyanakkor remélte, hogy Béla olyan válaszút elé löki a húgát, amely döntésre kényszeríti. Böske tanácstalanságában fölállt, és körbe-körbe járkált a szobában.

— Úristen, miért kell nekem mindenüvé követnem téged?... — mondta Hektornak. — Hát nem látod, hogy nem tudunk egyezni?...

Vincze hátratett kézzel állt az ablaknál, mintha a kertre bámulna, közben minden szóra feszülten figyelt, s mert Böske kifakadását hazugnak érezte, megfordult és az arcába kiáltotta:

— De igenis, egy húron pendültök!... Úgy összeilletek, mint zár a kulccsal!... Mint két fél pár cipő!... Meg is döglenétek egymás nélkül!

Hektoron megint váltakozó érzések futottak át: ijedtség s utána valami gyöngéd öröm, hogy Béla is eleve elrendeltnek látja az ő viszonyát Böskével, s ez a felismerés azonnal kioltotta benne maradék lázadozásának és fölényének csöppnyi tüzét is.

— Ha eljön a tavasz, akkor én már nem búsulok — mondta a padlóra mosolyogva, hogy más irányba terelje a beszédet. — Leutazok fürdőre, és tudom, hogy naponta megvan az öt lepedőm...

Utána fölnézett, és azt mondta Böskének:

— Gyere, induljunk hát, kisanyám. Jön a tél, neked is kell egy kis meleg holmi. És Bélának nincs kitartása...

És íme, most már itt voltak, ismét együtt, ezen a hegyi településen, ahol csak sár, nyirkos deszka szaga terjeng, és unott, ostoba arcok bámulnak a kerítések mögül; egy apró, földes szobában laktak, melynek tenyérnyi ablakán alig szivárgott be annyi fény, hogy a bútorokat gyöngéden körülhatárolja a homályban, s melynek üvegéhez szüntelen nekicsapódtak a szabadulni vágyó legyek. Hektor egy ideig innen járt át a santierre, ide tért haza este, a kutyaugatásos árvaságba, hogy odaálljon a petróleumlámpa fénykörébe, s mint egy mártír a vérző testét, úgy mutassa oda Böskének a kabát meszes foltjait.

Egyik este, mikor átázva, csüggedten ért haza, azt mondta:

— Holnaptól kezdve te is jössz velem, Böske. Ha nem egyéb, hát segítesz a vedret cipelni a festékkel.

S mert Böske nem felelt semmit a homályból, ő kiment, leült a tornác lépcsőjére és cigarettázott. Néha hallatszott az építőtelep felvonó-liftjének csattanása amint a láda a földhöz ütődik, aztán csönd lett, csak egy kutya vonított valahol messzi, a sziklák és fenyvesek bizonytalanságában, és Hektor egyszerre úgy érezte mintha száműzetésben volna, ahol büntetését kell letöltenie. Visszaidézte pikolóéveinek minden érdekességét, szépségét, a nagyvendéglők langyos illatú levegőjét, a naponta váltott pincérkabát szappan- és vasalásszagát, az álla alatt röpködő csokornyakkendőt, s mintha most ismerte volna fel, hogy Böske miatt jutott ide, fölállt, és kifulladó lélegzettel, szuszogva visszament a szobába.

— Hol voltál olyan sokáig? — kérdezte Böske.

— A Zokogó majomban voltam — felelte Hektor. — Az emlékeimmel voltam, bárónő, van valami kifogása?

Böske csodálkozva és meglepődve hallgatott.

— Mi van veled megint? — szólott azután.

— Az van, hogy elrontottad az életemet, te... te bestia! Miattad jutottam ide... ebbe a Szibériába!

És sírva és könnyezve nekiesett az öklével.

S ettől kezdve, mintha megbánta volna, hogy magával hozta, hogy engedékenyen megbocsátott, s mintha azt is sejtené, hogy nem tud s nem is törekszik majd megszabadulni tőle, egyre sűrűbben vicsorított rá; a sötétben lepte meg, hogy rémülten sikoltozzék, amin ő később órákig röhögött, morogva kapirgálta az ajtót, büdös szardíniásdobozokat rejtett el a szobában, s csak napok múltán leplezte le magát, mikor kedvese már öklendezett a romlott halszagtól.

— Istenem — sírt fel ilyenkor Böske, és végigvetette magát az ágyon —, meddig büntetsz még?!...

Egyszer pedig szelíden és könnyezve megkérdezte:

— Mondd, a halálba akarsz kergetni?... Ha ez a célod, nem kell sokat fáradoznod... Végzek én magammal!

Hektor ostoba meglepődéssel nézett rá; másnapos szemében hirtelen fölizzottak a vörös vérerek, majd a vederhez ment, ivott egy bögre vizet, s megkésett válaszként dünnyögte:

— Mit beszélsz itt összevissza?... Egy szóval se bántottalak, nemhogy a halál... Honnan is jut eszedbe efféle?...

És este, amikor meglátta, hogy Böske már becsomagolt az útitáskába, szuszogva ki-be járt, verítékező arcát a lámpa fényébe tolta, és rosszullétről panaszkodott, aztán odament az ágyhoz, letérdelt Böske elé, s pálinkás szájával, akár egy kis tapadó koronggal, végigcsókolta kedvese kezét a kisujjától fel a könyökéig, néha vízszintesen elbillentette arcát, hogy tekintetének könnyes kutyahűségét tüntetően kimutassa, és részegen szipogott:

— Üss pofon, vagy rúgjál belém... Mit tegyek, ha ilyen állat vagyok... ilyen szemét alak!?...

Pár napig szótlanná csillapodva jött-ment, cipelte a vedret, járta a telep környékét meg a santierre vezető utat, hogy plakátokat ragasszon, jelszavakat fessen, miután azonban Böskét megoperálták, ismét visszaesett kínos és tehetetlen dühöngésébe; nézte, ahogy élete társa apró jajgatások között hátramegy az udvarban, ahogy megáll a szoba közepén térdére csúszó, hosszú szárú bugyogójában, melynek látványa kínossá tette még az ölelések emlékét is, s ha a beteg szenvedően és segélykérőn fordult feléje, Hektor arcán szándéka ellenére is karikatúrává módosultak a vonások, melyeket a fájdalom másaként magára akart ölteni — sőt néha már a kacaghatnék is megcsiklandozta.

De ezt a parányi kedélyt, amely az első két-három napon fölélénkítette, hamar elfújta az éhség s a fáradtság kedvetlensége, hiszen már az sem volt, aki egy tányér meleg étellel, egy csésze teával várja, s dühében egész nap a kocsma környékén tanyázott, s mire az utolsó jelszavakat is föl kellett volna festenie, az utcán lepte meg a sötétség; ennek első s legkínosabb következménye az volt, hogy itt-ott kifelejtette az ékezeteket, a véletlenbe persze belejátszva a maga szinte öntudatlan vágyát, bosszúját is, úgyhogy másnap, amikor számon kérték a felelőtlen, szinte provokatív munkát, ő maga sem tudta, vajon csupán a figyelmetlenség volt-e az oka, hogy a szükséglakások hosszú, kátrányozott kerítésén vörös betűkkel virult ki a SZÁRNYALÓ KÉPZELET?...

Az első eset után levágták a prémiumát, a második hónapban kétszáz lej pénzbírságra ítélték, s Hektor boszszúként eladta otthon őrzött, új munkaruháját s megitta az árát, mire a telep ügykezelősége felmondott neki és visszatartotta az előlegét.

Így hát Hektor pár hete szobafestésből élt — minden napra akadt munkája, s ha a parasztoknál meg a telepi munkásoknál kevés volt is a pénz, kenyeret, szalonnát bőven kaptak tőlük.

Az egyetlen ember, akitől az utóbbi napokban pénzt várt, mégpedig háromezer lejt a két szoba tükörfaláért, a nyugalmazott tanító volt, egy asztmás, szép, ősz férfi, akinek a legkisebb lánya készült férjhez menni egy ötödéves orvosnövendékhez; az öreg meglepetésnek szánta a „városi stílusú” mintákat, hogy mire a fiatal pár hazatér Brassóból, már a súrláson, takarításon is túl legyenek; pénze közben megcsappant a költekezésben, s egyre biztatta Hektort:

— Ne izgassa magát, drága Kis úr, mert nem csapom be. Itt őszültem meg, nem szaladok el azzal a pár krajcárral.

De Hektor ezen a délutánon már nem akart tovább várni a pénzére. Megkérdezte, hogy van-e vagy nincs, a tanító kivörösödve topogott, és fogadkozott, hogy most már egy-két napon belül megjön a nyugdíja, de Hektor végig se hallgatta, hanem kifordult az udvarból, hazasietett, üres vederben koromfestéket kevert ki, ismét visszatért a tanítóhoz, aki el-elakadó lélegzettel cipekedett, húzta a padokat, székeket a menyegzői lakásba, s most olyan mosollyal nézett Hektorra, mint a gyerek, akit valamiben tetten értek.

— Visszajött, kedvesem? — kérdezte. — El is hiszem, hogy nyugtalan a pénze miatt...

Előbátorkodott a tanítóné is, egy félénk, szemüveges asszony, akit még férjénél is jobban zavart a tartozás, s mikor a szobafestő azt mondta, csupán azért tért viszsza, hogy megnézze a tükörfal mintáit, az idős nő oly készségesen nyitott neki ajtót, hogy belevörösödött és szemüvege párás lett.

Hektor a háta mögé tartotta a vedret, aztán hirtelen körbeindult az egymás mellé rakott asztaloknál, s egy meszelővel ráfröcskölte a koromfestéket a falakra; az asszony felsikoltott, az asztmás tanító pedig leroggyant egy székre. Hektor azonban már künn is volt a vederrel, hogy megkeresse Böskét a posta környékén, s rajta boszszulja meg mindazt az ostobaságot, amit elkövetett. Mert bármennyire gyűlölte is, egy percig sem tudott meglenni nélküle.

„Ha nem szidja mamukát, mégsem vágtam volna hozzá a meszelőt” — mentegette magát most a kocsmában iszogatva.

Ugrás az oldal tetejére