ELŐJÁTÉK
ELSÕ RÉSZ
MÁSODIK RÉSZ
HARMADIK RÉSZ
NEGYEDIK RÉSZ
ÖTÖDIK RÉSZ
HATODIK RÉSZ
HETEDIK RÉSZ
NYOLCADIK RÉSZ
KÉSÕI EPILÓGUS

ELŐJÁTÉK

Mosonyi úr, a szép, kövér vendéglős, zokogott, s ha részeg volt, oly zengő hangon tudott sírni, hogy a falióra meg a biliárdasztal is átérezte szenvedését, s a borospalackok, likőrösüvegek egymáshoz koccantak; a tulajdonos lovagló ülésben roskadt a székre, fejét karjára hajtotta, mintha az imént még bújócskát játszott volna a boldogsággal, amely végképp elrejtőzött előle, és csak sírt, zokogott; sötétkék zakóján megújuló hullámok tódultak át, gyűrődéseket hagyva maguk után, közben a keze egyre lejjebb csúszott, ujjai kifehéredve megnyúltak, akár az átforrósodott gyertya.

A bömbölésre Béluskáné, a szakácsnő, szeméhez nyomkodta köténye szélét a fazekak mellett, Jana, a takarítólány, a seprűre támaszkodott, és szipogva mozgatta ajkát, csupán Hektor, a pikoló járkált nyugodtan, mintha nemcsak részvétlenségét akarná mutatni, de a jókedv incselkedne vele s biztatná illetlen gondolatokra; olykor pedig bandzsítva azt az italospolcot nézegette, melyet a góré lepucolt az éjszaka: hiányzott onnan egy Szilágyi Eleonóra-likőr, egy Chartreuse, egy Zwack Unicum meg egy félliteres Cherry Brandy.

Ezeket Mosonyi úr nyelte le, de a sírásából most mégsem önző és meghasonlott lénye fordult ki, mint sok más embernél, aki meredt szemmel, el-elcsukló hangon zokog, mintha a lába elé akarná öklendezni gyomrát, szívét, tüdejét s talán még az agyát is, melyre szikes foltokként tapadnak a bor szállítók meg a sörgyárak számlái; az ö sírásában nem alkalmi fájdalom vergődött, hanem az emberiség, akit szálfákkal csapkod a sors, a bűnbe esett világ — hajópincérek, kalandorok s mindenféle egzotikus népfajták, melyeknek testközelségét szinte az orrában érezte, valahányszor Jawa-likőrt vagy Orientált ivott...

Mosonyi úr száztizenkét kilós teste ilyenkor csak közvetítő alagút ja volt a panasznak, amely kívülről áramlott bele, a keskeny kocsmán át, a bádogozott söntés meg a homályos, sörszagú szögletek mentén, hogy aztán fölerősödve a túlfűtött szív s agy lámpáin, visszaalakuljon hanggá, s méltó formát kapjon a telt baritonban és a széles hát vonaglásában; ujjai már-már a padlót érték, amikor a főnök úr megmozdult, oldalt dűtötte fejét, s ezzel hirtelen egyénivé tette és korlátozta a tér s idő feletti fájdalmat.

A szemek kitöltötték üregüket, az orr vörös lett és duzzadt, s a szék karfájához szorított arcon olyanszerű foltok maradtak, mint a sonkaszalámin; még az ujjai is visszahúzódtak és tömpébbé váltak, s a vendéglős most azonosult azzal a csődbe jutott üzletemberrel, akinek napokon belül dobra verik az ingóságait, kikiáltván, hogy egy söntéspult százhúsz lej — „százhúsz először, százhúsz másodszor, százhúsz harmadszor: ki ad többet?” —, egy jó karban lévő automata biliárdasztal kétszázötven, két darab italospolc á hetven lej — „hetven először, hetven másodszor” stb., stb....

Különben ha átgondolta a sorsát, minden bajt, amely reászakadt, a szomszédban megnyílt zugvendéglőnek köszönhetett; az ÉDES LYUK egy köpésnyire volt tőle, a Könyök utca egyik pincelakásában, s bár alig fért el benne hét-nyolc asztal, föld alatti lapulásával s kétértelmű címével még a békés apákban, csergőórára ébredő munkásokban s pirítós kenyéren tengődő, karmantyús hivatalnokokban is kísértést tudott ébreszteni. S noha Mosonyi úr esténként szemébe húzott kalappal ellépdelt a szuterén ablaka előtt s valami botrányra várt, néha ő maga is szeretett volna leszaladni a lépcsőn, hogy odatelepedjék az egyik asztalhoz; de csak állt a párolgó testek, a suttogások, a zene és az italszag keverékében, amely az ÉDES LYUK ablakán a járdára örvénylett, s egész teste remegett.

Aztán loholni kezdett az óváros utcáin, s csak egyre gondolt, csak egyetlen szó felé kapkodott, mintha sülylyedtében el akarná csípni: reklám kell, reklám — új firma! A KISPIPÁNAK miért megy? A ZÖLD SIPKÁNAK miért megy? És a HÁROM TETŰNEK?! Negyvenötven liter pálinkát, egy hordó bort is kimérnek naponta — eladnak ötszáz üveg sört, a konyha szintén megy, kispörkölt kovászos uborkával, borsos tokány, aprópecsenye, és ömlik, ömlik a pénz!

Mosonyi úr szája ellapult, mintha arccal földre bukott

volna; olyan lett, akár egy japán sárkányhal, melynek minden tulajdonsága a nagy, lapos ajkak köré tömörül, s e kifejezésből ítélve azt hihette az ember, hogy a vendéglős egész sorsa attól függ, vajon képes lesz-e a következő percekben meglelni a bűvös szót, melytől kitágul a lehetőségek kapuja, vagy benn reked a barlangban, ahol a hitelezők halálra kínozzák és elemésztik majd.

Zokogása már el-elakadt, s szipogó utóhangok jelezték a zivatar tovavonulását, mint amikor már csak egy-egy csepp koppan a bádogfedélen, s a végre tárt ablakon át hallani lehet, ahogy a gyalogjárók megint mozgásba lendülnek, cipőjük felerősödött hangon kocog a házfalak között, beszédük pedig bántóan frissé válik; a fájdalom csitulása előbb valami hideg közönyt hagyott a vendéglősben; megtörölte az orrát, és pislogva sokáig bámult egy gyufásdobozra, s ebben az undorító józanságban, mikor megint az élet tényei felé fülelt, tisztán hallotta a pikoló gyalázkodó szavait.

Hektor az imént lesett be hozzá, amikor ő még bömbölt, utána elkacsázott az ajtóig, melynek küszöbe izzó fényben virított a kocsma elején, mint a kigyúlt szeszesüveg szája; az ajtófélfának támaszkodott, s így szólt a szódáshoz:

— Hiába ácsorog itt, tata. A góré kolerás.

— Hogyhogy kolerás? Nekem pénz kell, érti?

Hektor kíváncsian nézte a vizelő kancát.

— Hát akkor várjon, míg kizöldül az ostornyél. Engem nem zseníroz. Nekem nyolc.

A fuvaros idegesen megkaparta az orrát.

— De hát mi az isten van a főnök úrral?!

Hektor bandzsi szeme mosolyogni kezdett.

— Mi lenne? Bőg, akár egy zokogó majom...

Mosonyi fölemelkedett a székről, egy keveset még állt, mintha tűnődne, utána azonban akkorát kiáltott, hogy a bádogpult is fölzengett. Hektor bebillegett hozzá, megállt, s oly kicsire húzta össze magát, hogy cipőjének orra, mint két légelhárító gömb, védőn közrefogta arcát, szétálló fülét s menekülő szembogarait, melyeknek a helyén már csak két zománcos fehérség fénylett.

— Mit csinálok én, szaros? — üvöltötte a főnök. — Hogyan sírok, te cipószájú, te pojáca, aki ágyban igen kicsi vagy, bölcsőben igen nagy?! Hogyan zokogok én, az anyád istenit, aki csinált és hordott a hasában, mint a bőrbe-túrót?!... Keresztülrohanok veled a falon... Felfallak, és kiteszlek a város szélén, hogy a patkányok szagoljanak!... Ó, te isten csapása, akit rám rohasztott az ég!... Érted maradtak el a törzsvendégek is az üzletből, mert jártatod a pofád, és mormogsz magadban!... Azt hiszed, a tegnap is nem hallottam, mit ugattál, mikor az ügyész úr rád szólt, hogy hozz egy soványabb flekként!?... No, tagadd le, mondd, hogy nem igaz!... Hazudtolj meg, rabló gazember, mert rögtön megseprem veled a kocsmát!

Mosonyi úr felkapta a dákot a biliárdasztalról, és a pikoló felé sújtott; Hektor a jobb karjával félkörívet emelt maga fölé, s úgy pislogott ki alóla, mintha várná, hogy a vendéglő falai rádőljenek, aztán kiszámítással ide-oda ugrált, aszerint, hogy a tologató rúd hova csapott le.

— Hogy sírok én?... Mondd csak ki még egyszer!... Hogyan zokogok?... Mint egy majom?!... Vagy tán gorillát köptél ki a szádon?...

A vendéglős hol jobbra, hol balra vágott, aztán a mozdulata elakadt, s csak állt nagyra kerekített szemmel és fölhúzott szemöldökkel: valami tétova öröm csiklandozta meg.

— Még hogy majom, háhá! — kacagott. — Nem is rossz... S a tetejébe zokogó, az anyádat, te... te dilis!

Megint nevetett, szemöldöke még följebb húzódott, s a pikoló most már tudta, hogy mindez pusztán azért van, hogy fölcsiholjon őbenne egy szikrányi reményt, s mikor már azt hiszi, hogy két-három pofonnal megúszta, a góré ne csak a testét pattintsa ketté, mint a perecet, hanem a becsapott lelkét is letapossa, megalázza.

— Szóval zokogó majom?... Hát persze!... Erre már régebb is gondolhattam volna... Zokogó majom!... Édes lyuk... ÉDES LYUK, ZOKOGÓ MAJOM... Zokogó majom... Ó, de állat vagy, kisapám!

Lassanként egész arca fellazult, testét a kövér emberek engesztelő jósága járta át, s visszaült a székre; Hektor azt hitte, hogy megzavarodott, s az ajtó felé hátrált; közben a főnök mintha félálmában vadonatúj százasokat számlálna, lehunyt szemmel, mosolyogva többször is megízlelte az iménti szavakat, s csupán akkor kapott észbe, amikor a pikoló már meg akart pucolni a szobából.

— Hektor! — kiáltotta fölugorva, oly erős hangon, hogy a padló szinte földobta a pikolót. — Ebben a pillanatban elnyargalsz Grátzhoz, a firmafestőhöz, és megmondod, hogy hívatom!

Miután pedig a kispincér kifordult, és a függöny visszahullott a helyére, Mosonyi úr kerek potykaszájjal kacagni kezdett, majd a biliárdasztalra borult, és hangosan felzokogott...