Vissza a tartalomjegyzékhez »

A MAI LAPSZÁMBAN:

— Hanyagság, szájtáti magatartás a vetési kampányban.

— A faliújságok országos versenye.

— Az ENSZ közgyűlés politikai bizottságának munkálatai.

— Két kollektív gazdaság pártéletéből.

A KOLLEKTÍV GAZDASÁG ÚJ MINTAALAPSZABÁLYZAT TERVEZETE

IRTSUK KI GYÖKERESTŐL AZ ALULRÓL JÖVŐ BÍRÁLAT                  ELFOJTÁSÁT

Rajtavesztett a kulák:

„Ha a titkárnőnek azon a napon nem jut eszébe elmenni a kulákhoz megnézni a vetőmagot, a kulák burjánmaggal teli árpát vetett volna a földbe, amely nehézséget okozott volna a termés beszolgáltatásánál, és a gyom, melynek kiirtásáért küzdünk, még jobban elszaporodott volna. Hiába, a szájtáti magatartás veszélyes.”

TERMELJ MA TÖBBET, MINT TEGNAP! — AKIK NÉGY SZÖVŐGÉPEN DOLGOZNAK — AZ ÚJ NORMÁK TELJESÍTÉSE BECSÜLETBELI HAZAFIAS                        FELADAT

^{___________________}

LE KELL FOGNI A GYILKOSOK KEZÉT! SZABADSÁGOT A ROSENBERG HÁZASPÁRNAK! — követeli a világ közvéleménye.

HARCOLJUNK AZ ÖTÉVES TERV NÉGY ÉV ALATTI

TELJESÍTÉSÉÉRT!

A gyapjúbeszolgáltatás új rendszere.

Több figyelmet a betűvetésre egyes üzemekben!

^{___________________}

VESSENEK VÉGET A GYALÁZATOS AMERIKAI KEGYETLENKEDÉSEKNEK KOREÁBAN!

^{___________________}

Riportok, helyszíni tudósítások az üzemekből:

Szemüveges, alacsony aszszony áll a mikrofon előtt: ..Mindannyiunkat lesújtott a hír. A varroda nevében mielőbbi felgyógyulást kívánok Sztálin elvtársnak.”

^{___________________}

Jelentés J. V. Sztálin egészségi állapotáról (Moszkva, Agerpres): A TASSZ hírügynökség jelenti J. V. Sztálin egészségi állapotáról, 1953. március 5-én, 2 órakor:

„Az elmúlt 24 órában J. V.

33 — Zokogó majom

Sztálin egészségi állapota továbbra is súlyos maradt.

A március 2-ára virradó éjjel az agy bal oldali féltekéjében beállott agyvérzés, a hipertonikus megbetegedés és az arterioszklerózis következtében, a jobb láb és a jobb kar bénulásán és az öntudat elvesztésén kívül a nyúltagy kóros elváltozásához és a legfontosabb funkciók — a légzés és a vérkeringés zavaraihoz vezetett...”

^{___________________}

JOSZIF VISSZARIONOVICS SZTÁLIN ELHUNYT.

^{___________________}

A kórbonctani vizsgálat adatai megállapították J. V. Sztálin betegségének helyrehozhatatlan jellegét az agyvérzés bekövetkezésének pillanatától kezdve. Ezért az erőteljes gyógykezelési intézkedések nem vezethettek pozitív eredményre, és nem akadályozhatták meg a betegség végzetes kimenetelét.

1

Kálmán bent ült az Új Szó ipari rovatának gázzal fűtött szobájában, és vezércikket írt az elfelejtett ígéretekről; s mert ez a munka sok figyelmet, mérlegelést igényelt, aggályoskodva dolgozott, minduntalan vissza kellett fognia indulatát, valahányszor a jegyzeteibe pillantott, s eléje villantak azok az árva, korom- és füst- meg hideg rozsdaszagú termek, ahol egy hét alatt megfordult, a pókhálóval átszőtt ventillátorok, a vaksi ablakok; dühben fogant sorait igyekezett megszelídíteni, mindjárt az elején közvetlen hangot ütött le, s azzal kezdte, hogy az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó, de rögtön utána rátért a kollektív szerződés egyoldalú alkalmazásának káros, embertelen, antiszociális mivoltára, s a továbbiakban feszes, pontos sorokkal bizonyította állításai igazát.

Egyenként pötyögtette a betűket, akkor tanult gépelni, de nem zavarta előrehaladásának lassúsága; sőt úgy érezte, hogy a betűk egyszerre formálódnak azokkal a gondolatokkal, melyeket oldalt nyúlva a levegőben szinte anyagszerűen tapogatott, hogy aztán az ajkát hozzájuk alakítva hanggá, szavakká változtassa azokat; a gép mellett ott volt a szerződések alapszabályzata, egy Engelskötet meg egy brosúra a szocialista humánumról s egy oroszból fordított kézikönyv, amely az üzemi háromszög megszervezésének alapjait fektette  le  és a hozráscsot, vagyis a belső gazdaságosság elvét tárgyalta; amint ott ült, hirtelen Dudás József, a főszerkesztő nyitotta rá az ajtót; de csak a fél arcát tolta be a résen.

— Gyere te is, Vincze elvtárs! — mondta, kezét csuklóból sietősen lebegtetve. — Gyere át hozzám!

Ugyanekkor Kálmán hallotta, ahogy sorra belöki a folyosóról nyíló ajtókat, s ugyanazon a buzgalomtól kifakult hangon hívja a többieket is; fölállt és átment ő is a főszerkesztői szobába, amely árnyékos utcára nyílt, átellenben egy asztalosműhellyel; mikor már ott voltak vagy öten, Dudás végre tárta az ablakot, s lemutatott a járdára; a munkatársak kíváncsian hajoltak ki, de csak egy vénember hátát látták, amint bakancsát igyekezett befűzni a fal tövében; foszladozó kabátja olyan volt, akár egy sárgadinnye, amely a túlérettségtől már cikkekre szakad.

— Látjátok?! — bökött alá ismét Dudás. — Ezeket össze kell szednünk és agyonlőnünk!

Az aggastyán fölpillantott, megörült az emberi hangnak, és vöröses, gubancolt szakállából úgy mosolygott elő kék szeme, mintha gyerekekkel édelegne.

— Hallatlan! — mondta a főszerkesztő, s úgy csukta be az ablakot, mintha fölháborította volna az öreg kék szemének ártatlansága, mellyel a maga módján boldogságát fejezte ki. — Mi haszna lehet a mi társadalmunknak ezekből?!... Csak pusztítják a kenyeret!

Szépkúti, aki zsidó volt, és a külpolitikai rovatot vezette, rövidlátóan tűnődött, hogy valóban agyon kell-e lőni a koldusokat, de nem szólt, mert polgári származása lehúzta, s kényszerűen megtűrt ember volt a szerkesztőségben; Németh Anna, egy hosszú, nyúlánk vénkisasszony, a nőmozgalmi reszort irányítója, aki mindig megkésve, pihés hajjal érkezett, válla magasságába emelte cigarettáját, mintha ujjfeltartással, Carpaţi-ijának folyamatosan kígyózó füstjével megszavazná Dudás véleményét; Kálmán félrefordult, egyedül Katona, a titkár szólalt meg:

— Tökéletesen igazad van, Dudás elvtárs!... A mi jövőnk szempontjából ezek az ellenség szekerét tolják...

Kálmán visszament a szobájába, utolszor még eléje villant a koldus Victor Hugóhoz hasonlító arca, gondolkozott egy keveset Dudás szavain, de nem értett meg belőlük semmit, és tovább dolgozott; tizenegy óra körül lehívatták a kapusfülke elé: Gulliver Dani állt az előcsarnokban csizmásan, kigombolt lódenben, kozáksapkával; válláról kénsárga iszák lógott.

— Mi van, elvtárs? — kérdezte álmosan, és a szeme körül zsírosszürke fény derengett. — Elrejtőztél a kisujjad mögé?...

Kálmánban fölfénylett valami derű, olyannak képzelte Gullivert, mintha egy kulák-darabban agitátornak volna beöltöztetve, de aztán eszébe jutott a véleményezés, amit Dani róla írt, mikor a laphoz fölvették, az egyetlen mondat, melyet sikerült kibetűznie, miközben az alig leragasztott borítékot ráfektette az ablaküvegre, szemben a nappal, hogy átvilágítsa:

„Vincze elvtársnak szerintem van talentoma, hogy újságíró káderré váljon, valamikor talán még könyveket is fog írni, amiből a mi fiatalságunk sok elvszerű tapasztalatot meríthet. De én tudok egy-két hiányosságáról is. A legelső az, hogy imperialista támadás esetén, ha angolok vagy amerikaiak szállnának meg bennünket, nem biztos, hogy fegyvert fogna...”

— Gyere, fektess le! — mondta Gulliver. — Egész éjjel vakoskodtam. A pártszálláson nincs hely.

Kálmán hazakísérte Búza utcai albérleti lakásába, amely itt volt az óvárosban egy keskeny udvar mélyén, hátával nekidőlve a várfalnak; a vendég még a csizmáját se vetette le, hanem odahúzott egy hokkedlit a heverő mellé, s kinyújtotta rá a lábát, a kozáksapkát pedig a szemébe húzta, s valamit még mormogott arról, hogy ebéd előtt költse fel a barátja, mert van egy kis pálinkája.

Kálmán visszatért a szerkesztőségbe, befejezte a vezércikket, kijavította, odaadta átgépeltetni, ismét aggodalom fogta el, megint húzott belőle, megint hozzáírt, s mire befejezte s a titkár asztalára tette, már egyedül volt a szerkesztőségben; egyenesen hazaindult, hogy felköltse Gullivert; már amikor belépett a kapun, valami alattomos, erjedt szagot érzett, s Váradiné ajtója előtt, akinél szobát bérelt, ez a szag szinte fullasztóvá vált; a konyhán át sietett be az alvó fiúhoz, s akkor látta, hogy a villanyrezsón üres alumíniumlábas izzik, az alján pár szem borssal és az odaégett cukorral. Gulliver lecsüngő keze, sapkájának préme bizonytalan ködben lebegett; megrázta, mire nyögött egyet, aztán feltápászkodott, és dörzsölni kezdte a szemét. A büdös sligovicaszag már átgőzölte a függönyöket és az olcsó faliszőnyeget.

Kálmán végre tárta az ablakot.

— Micsoda marhaság! — dünnyögte Gulliver, és a rezsóhoz támolyogva megbillentette az üres lábast. — Egy kis pálinkát akartam forralni neked; a városban csak pelint kapsz. Mindent fel kellett vinni a fesztiválra...

Visszaült az ágy szélére, szétvetette csizmáit, és ásítva s valami fáradt undorral, hogy a liter szilvórium odalett, egy köteg fényképet húzott elő, s az első felvételt rögtön meg is mutatta.

— A menyasszonyom — mondta.

S utána rádőlt az ágyra, mintha idegesítené barátjának figyelmesen vizsgáló tekintete; Kálmán nézte a dundi, babos kendős nőt, nézte nagyra kerekített szemét s arcát, melyen olyanféle meglepődés volt, mint egy szakácsnőén, ha kiszalad a tej.

— Az aranyosi húsárugyárban dolgozik — mondta Gulliver lassan pislogva. — Önkéntes véradó. A kollektálásnál néztem ki magamnak. Effektíve nem rossz nő, mi?...

Kálmán szótlanságától megint kiegyenesedett.

— Ezzel aztán bebiztosítom a plánomat — kacagott. — Meg is mondtam az elvtársnőnek: ha nem adja le évenként a nyolc litert, szankcionálom!

Gulliver most egy legyintéssel elhessentette arcáról a kedélyt, s szigorúan nézett át a szoba füstjén:

— Most ez a legfontosabb láncszem: a véradás. És be van bizonyítva, hogy még a leggöthösebb embernek se árt, ha egy kicsit megcsapolják... Effektíve felfrissül tőle…

Kálmán szótlanul bólintott.

— Te már adtál vért? — Gulliver nevetve felpöccintette a szemöldökét. — Félsz attól a kis tűszúrástól, attól a bolhacsípéstől, mi?... No valld be, hogy cidrizel!

— Még nem volt rá alkalmam — mondta Kálmán.

— Alkalom?... Miféle alkalom?... — Dani legyintett, s még mindig mosolyogva az ablak felé fordult. — Mese habbal!... Aki öntudatos, kiprovokálja az alkalmat!

Elgondolkozott, majd hirtelen valami ötlet fénylett föl az arcán, s azzal az ismert, kétkedő gunyorosságával nézett barátjára:

— Például mit tennél, ha mondjuk... egyik éjszaka effektíve angol ejtőernyősök szállnák meg a várost?...

Kálmán elsápadt, úgy érezte, mintha a huzattól a sligovicaszag most lecsapódna a falak tövébe, s ott erjedne mint a hányás.

— Ne aggódj, tudnám a kötelességemet — felelte, de oly halkan, hogy azt hitte, talán nem is szólott, csak magában mondta végig, amit gondolt; fölkapta a fejét, és úgy nézett Gulliverre, mint aki a tekintetével akarja megértetni magát.

— Látod, hogy bepaliztalak? — röhögött Dani, egész

testével fölujjongva. — Szóval lehetségesnek tartod, hogy effektíve angol ejtőernyősök szálljanak le nálunk?!

Fölállt, öklét kidudorította lódenje zsebében, s úgy pillantott csizmái fejére, mintha azt várná, hogy azoknak is vigyorgásra nyíljék a pofájuk.

Miután elment, Kálmánt oly gyöngeség és rosszullét lepte meg, hogy le kellett feküdnie; nézte a homályosuló szoba mennyezetét, s egyszerre szenvedte át azt az estét, amikor a kövér baritonista husánggal rohant vissza a hegyről, hogy megvédje magát ellenük, s Ili közeledő halálát, amelyről — ezt még ma is így érezte — valami előre megtervezett gonoszság s ijesztő összefüggések révén épp Gullivernek kellett hírt hoznia:

„Valami órásnál voltam a Gázgyár utcában... Azt mondja, ismer téged, udvaroltál a lányának... Hát, apám, az a sejtésem, hogy az elvtársnő holnapra már megtér Ábrahám kebelére... Nem is vette munkába az öreg a Pobedámat... Csak ott ül a kuckójában és óbégat...”

És Kálmán látta önmagát, ahogy a telefonnál tátog, miközben a kórházi főorvos tömör és világos szavai ütődnek a tudatához; látta, amint a kórterem udvar felőli ablakánál áll, abban a városszéli gyógyintézetben, amely lapos épületeivel gabonás csűrökhöz hasonlít; még esőköpenyének zörgése is ingerelte, s miközben tenyerével az üveglaphoz tapadt, nem látott többet, csak egy hálóval körülvett ágyat, melynek végében vékony kezecske köröz két óriásira nőtt szem sötét fényében; hallotta, amint a kezelőorvos mértéktartó részvéttel súgja mögötte, hogy a haldokló pár órával azelőtt lázas önkívületében kiszökött a szobából, s itt állt egy szál ingben, mezítláb, a járdán...

S most, hogy pillanatok alatt újraélte mindezt, úgy képzelte, hogy már ott a kórház udvarán sulykolódott belé ez a rohadtszilva-gőz, hogy az orvos köpenyéből, de még a suttogásából is ez a dögletes pára, ez a növényi pestisveríték csapott elő; föl-földobta magát az ágyon, majd hasra fordult, és az öklébe harapott.

Reggel, mikor bement a szerkesztőségbe, Dudás József már a gépírónő szobájában diktált; fél hétre rendelte be Sárosi Piroskát, hogy politikai vezércikkével még kora délelőtt elkészüljön, s miközben szenvedéllyel beszélve el-elakadt, s csak cipőtalpának nyikorgása hallatszott, amint egy helyben hintáztatja magát, Kálmán megállt, mert úgy érezte, hogy járásával zajt üt és kibillenti a főszerkesztőt a diktálásából; pár másodpercig mozdulatlanul várt, képzeletben látta a gépírónőt, aki ujjait a Remington fölé feszíti, akár az ugrásra kész kis fehér macskákat, s csak akkor indult tovább, mikor újra fölzengett Dudás hangja, s a billentyűk kattogni kezdtek egy sorozatlövés erélyességével és határozottságával.

„Új bekezdés, idézőjel: ťNézzétek ezt az egyszerű, katonazubbonyos, pipás embert!... Sorsotok jobbik fele az ő kezében van! Ť”

Az előszoba homályában, mint egy békésen lebegő emlék, egy pillanatra még Kálmán elé villant Sztálin arca, ahogy féloldalt fordulva, tenyerében a pipa kupakjával hunyorgón mosolyog, aztán bement az ipari rovat szobájába, levetette felöltőjét, asztalához ült, és elővette a munkások panaszleveleit, melyeknek borítékán tintaceruzával jelölte meg a főszerkesztő, hogy „Vincze elvtárs figyelmébe”, s szétrakosgatta a legfrissebb postát. Fél kilenc körül Dudás benyitott hozzá, de most is csak kivörösödött fél arcát tolta be a résen, szinte sóhajtva lehelte Kálmán felé, hogy „Vincze elvtárs, gyere be hozzám”, s utána sietve eltűnt, hogy mire az odarendelt megjelenik, már fáradtnak látszó tekintettel várja asztalánál, ujjait állára kulcsolva; Kálmán leült vele szemben a fotelbe, tenyerét a térdére szorította, és várt; néha, mint ezúttal is, kéthárom perc telt el, amíg a főszerkesztő keze lehullott a szája elől, s arcán fölfénylett a mosoly: ez a várakozó hallgatás minden erőfeszítés nélkül, szinte önmagától teremte meg a fölény közérzetét; kézbe vette Kálmán vezércikkét, megcsóválta a fejét, s az asztal elé kerülve, zsebre dugott kézzel járni kezdett; végül megint csak mosolyogva megállt.

Kálmán nem nézett föl, de érezte, hogy mily ellentétes s mily gyorsan váltakozó érzések hűtik le s forrósítják fel ismét ezt az embert, aki a jótevője volt, hiszen ő hozta be a szerkesztőségbe egyetlen kis pamfletje alapján, sok utánajárással, veszekedéssel; a főszerkesztő vállalkozásában természetesen számítás is volt, magasabb érdek, mert a felfedezett munkatárs érett látásával, könnyed írásmódjával meglepte őt, s első kéziratait meghatódva vitte körbe a reszortokban, s végül, mikor őhozzá is benyitott, elvörösödve és mosolyogva, gyermeki örömmel nézett rá; de arcán néha valami kétely suhant át, mintha félne, hogy veszélyt hoz rá ez a fiú, akinek már a szótlansága is gyanút ébresztett.

Kálmán tudta, hogy ezúttal is kétféle érzés dulakodik benne: elégedettség, s valami oktalan aggodalom, hogy Vincze nem azt fogja cselekedni, amit a lehetőségek követelnek.

— Az anyagoddal nincs semmi baj — mondta Dudás. — Sőt meglepően világos és egyértelmű... Látszik, hogy olyan káder írta... akibe mi fektetni akarunk... Aki a mi aranyfedezetünkhöz tartozik... De így, ahogy van, nem lehet leadni...

Elfordult, és járkálás közben cipője sarkát a parketthez nyomta, mintha lyukat akarna mélyíteni belé, olykor pedig a válla fölött hátra is pillantott, és azt a képzetet keltette, hogy szórakozó munkájának eredményét vizsgálja.

— Képzeld csak el: mi történik, ha mondjuk... az osztályellenség kezébe kerül egy ilyen vezércikk... vagy pláne amerikai ügynökök kezébe... Mit gondolnak a mi munkavédelmünkről?...

Miközben kezét zsebébe dugta, zakója hátul egyetlen farokba tömörült, és látni lehetett ujjnyi vékony nadrágszíját, amely homokban megforgatott laskához hasonlított, Kálmán aggódva leste minden mozdulatát, és saját ellenérveit összefüggéstelen darabokra szaggatta a szorongás s a felindultság.

— Nem lehetünk negativisták... — folytatta Dudás. — Nem nézhetünk mindent sötét szemüvegen át... Ez a könnyebbik ellenállás vonala... El kell szigetelni a hibákat... Hangsúlyozni kell, hogy „még vannak egyes gyárak”, „még nem mindenütt értették meg azt, hogy...”

Kálmán nagyot nyelt, és rekedtesen mondta:

— Én mindent leellenőriztem... a tények, adatok megbízhatók... És szerintem többet használunk, ha...

—...ha az indulatunkra hallgatunk, és rontjuk saj-  tónk hitelét — legyintett a főszerkesztő. — Veszélyes út,  vigyázni!

Dudás József már nem az volt, aki eleinte szinte restelkedőn ült le vele tárgyalni; begombolta kabátját, megállt a szoba közepén, s a nyaka forrón izzott, szeme sarkából apró, szúrós könnycseppek préselődtek elő.

— A vitát nem folytatjuk — mondta. — A vezércikk nálam marad, te pedig, Vincze elvtárs, gondolkozz azon, amit mondtam...

2

„Kedves Béla, és húgom, Erzsike!

Itt ülök a kapuban, a Cigánypatak fölött, és süttetem magam a nappal. Egyebet se teszek, csak ülök, ülök, no meg figyelem a koslató vonatokat.

Mióta megoperáltak a gyomrommal s kétharmadát kivágták, hajolnom se szabad, enni meg éppen csak annyit eszem, hogy éhen ne vesszek, de egy adagban nem is nyelhetek le többet néhány kanál levesnél, mert nincs hova menjen.

A fogháztól kétharmados betegnyugdíjat kapok, de mi örömöm benne, ha már ezt az istenverte szivart is csak veszekedéssel szívhatom, mert Boris rajtam van a szájával. Megöregedtem, biza, megrokkantam idő előtt. A hajam már ősz, az arcom meg olyan, hogy utálok tükörbe tekinteni.

Pedig most már azt is mondhatnám, nem szenvedünk szükséget semmiben. Csak ketten vagyunk itthon. Gizit odaadtam ápolónői iskolába, a kisebbik, Annus, varrni tanul.

S ami nekünk kell, az nem sok. Bori is le van pusztulva, meg aztán el is kezelték, a sok vetélés rosszat tett neki. Arról panaszkodik, hogy valami daganatot gyanít a méhében.

El kell vigyem az orvoshoz.

Mert ez a mi sorsunk, az orvosok, a robot, s megint az orvosok. S ugyan mi haszna, hogy most új házban lakunk, háromszobás, tornácos házban. Nem is tudom, írtam-e már róla, hogy Boris nyert egy kis pénzt? Igen, nyert negyvenhatezer lejt lottón. Előbb nem akarta megvenni, de Herskovics bácsi odalebegtette eléje a kitöltött cédulát a piacon, szinte a szemébe dugta. Sógornéd ellökte a kezét, hogy hagyjon neki békét, épp erre van kidobni való pénze, aztán mégis megvette: ťAdja ide, no, az isten lovába! Eddig nem volt szerencsém az élethez, hátha most lesz!Ť

S ki is jött mind a három szám. Ebből lett az új ház meg a réginek az árából. De miért büszkélkednék vele, mikor a sajátomat nem tudtam visszaperelni attól a patkánytól? Még a pártot is megmozgattam, a rajonnál is kértem audenciát. Mégis övé lett az igaz. Azóta nem járok gyűlésekbe. Ha ők nem tudtak hozzásegíteni, hogy visszapereljem az apai jussomat, miért agitálják?

Kikurkászták, hogy annak a csalónak adásvételi papírja van az öregtől, csak hagyta, hogy szaladgáljak Ponciustól Pilátusig, s még kacagott is rajtam. Hát ez lehet. Apámtól minden kitellett. Az ő esze sosem azon járt, hogy nekem, az árvának juttasson valamit, hanem a pálinkán. Ne is legyen nyugta a földben se!

Itt írom levelemet a kapu előtt, a kispadon, de már nem folytatom, mert a derekamba nyilallik a fájás. S a lelkem is fel van háborodva, mert ezek a tróger, gazember szemetesek megint tőlem egy kőhajításnyira rakják le a ganajt, azzal töltik fel a döglött macskás gödröket, a rüh egye ki a szemüket! Maholnap megérem, hogy házastul, mindenestül betemetnek.

Érzem, hogy el fognak borítani mocsokkal, de bánom is én. Csak siessenek, hadd dögöljek meg minél hamarább, ha az én apám szolgát csinált belőlem s világ cégérévé tett!...”

A levelet Böske vette át a kapuban; a virágágyások közül hajolt fel, ahol egy vizespohárral méhekre vadászott, miközben a hangját önsajnáltatóan remegtette: „Ne röpüljetek el, kedveskéim, ne hagyjatok már el ti is, elég, hogy elhagyott az a büdös strici!...”

S ahogy kilépett a rózsabokrok közül, harisnyája már letűrődve becsüngött a papucs alá, s ő vénasszonyos csoszogással ment a postás elé; titkon mindig azt remélte, hogy számára érkezett levél, talán épp Hektortól, akinek valamely kocsmában mégiscsak meglágyult iránta a szíve.

A betegségtől elgyengülve, rövidlátón forgatta a borítékot, s miután kibetűzte a feladó nevét, lehervadt róla az öröm, s kedvetlenül bandukolt hátra, hogy átadja a levelet. „Erzsike bátyja írt... — motyogta csalódottan. — Az a bükkfagatyás!” S csupán akkor érzett vigaszt, mikor látta, hogy sógornője a lépcsőre telepedve, könynyező szemmel olvassa a sorokat, aztán megtörli a szemét, s a levelet térde közé csüngetve, némán, sápadtan néz maga elé.

Vajon mire gondolt ezekben a percekben?...

Vinczéné nem a Jani sorsát siratta, bár az is fájt neki, hanem a konokságát, hogy akkor sem tud megbocsátani édesapjuknak, amikor jobbra fordult az élete, ajándékba kapott egy szép, nagy házat, amelyért örökké úgy epekedett, s még ha nem gyógyította is meg egészen a műtét, mégiscsak tud enni, nem szaggatja a gyomrát a fájdalom; hát olyan nagy vagyon lett volna az a másfél hektár föld, amit a házrészéhez — nem az egészhez, hanem csak a fél vagy az egyharmad részhez — örökölt volna, hogy miatta még holtában is átkoznia kell az apjukat?...

Böske hónapok óta őrizgette a kékvörös szappant más szappanokkal együtt; inkább meg se mosakodott reggelenként, nehogy egy grammnyi is leázzék róla; ha lement a szobából, mint most is, köténye zsebébe rejtette, néha aggódón körülpillantott, előhúzta a féltett kincset, és mohón megszagolta; ez az illat olyan volt neki, mint a drága növényi balzsam, amely párává oldódva szinte átrezgi beteg testét, s gyöngéden, akár egy krisztusi kéz, leinti a szervezet — a tudattól önkéntelenül bomlásra, szétesésre kínálkozó szervezet önmegsemmisítő buzgalmát.

De a szappan nemcsak gyógyír volt számára, hanem az emlékek illaton terjedő szikratávírója is, egy olyan úri illaté, amely a fölényével más illat-emlékeket is magához csal: városok, tájak, szobák és helységek hangulatát idézi, vagy épp lankadtabb, szegényesebb párákkal veszi körül magát, amelyek ha nem is mindig örömhírként érkeznek, de az ő életét pólyázzák be, s még ha szomorúságot és megbánást ébresztenek is, az ő sorsát ébresztgetik, s lehetőséget adnak neki, hogy mostani tengődő napjaival egyszerre, vagyis azokkal párhuzamosan minden eltelt napot újra átérezzen; s miután Kálmán egy nap hazatért, s doboznyi apró pipereszappant hozott neki ajándékba a cigaretta mellett, meg akarta csókolni unokaöccse kezét: „Édes istenem, de megszántál engem... Ó, drága kisapám, mily jót tettél velem... mily jót!”

Egyik kis illatozó tojást elnevezte Rezső-szappannak, a másikat Brassó-szappannak, a harmadikat Árvaház szappanának, a negyediket Házsongárd-szappannak, és így tovább; s mert egyiket se akarta feláldozni mosakodásra, s a durva faggyúszagútól, amit Vinczéék használtak, viszolygott, inkább pállottan és tisztátalanul járt, jött-ment a ház körül, míg lassanként már le is szokott a fürdésről, éppen csak egy kis langyos vizet szórt reggelenként az arcára, s nedves ujjaival kitörülte az álmot a szeméből.

S íme, most megint ott ült a kertben egy kisszéken, ahova tenyérnyi fényfoltok hulltak be a lomb között, s a kékvörös szappant szagolgatta, amely egymagában is az illatok és emlékek egész özönét árasztotta az orrán át a tudatába, ahol egybemosódó mivoltukban ezek az emlékek mégis öntudatlanná váltak; miután azonban sógornője is fölment a lépcsőről a szobába, hirtelen elunta a múltidézést, valami bizonytalan cselekvési vágy éledt fel benne, hogy a régi szépségeken felbuzdulva ismét mozgásba hozza ravaszságát, ötletességét, hogy örömet vagy gyötrődést okozzon az embereknek; malmozni már nemigen volt kivel, Béluska is megutálta az ő folytonos fölényét, így hát egyéb szórakozást kellett keresnie.

S mert jót cselekedni nem volt módja, egyszerre eszébe villant egy másfajta lehetőség: vagy három apró cipősdobozt őrizgetett a kamrában, mikor összeszedte, még maga sem tudta, mire gyűjti, de bizonyára már erjedt benne az a gondolat, amely most egy boldogító hír örömével habzott föl a lelkén; hóna alá vett egy skatulyát, forgácsért hajolt le, utána odament a kerítés tövébe, ahova a macskák jártak, széttekintett, majd kapirgálni kezdett a gubicsok után, és jó néhányat berakott a dobozba; ezután nem maradt más, mint hogy egész délelőtt, de még ebéd után is a macskaürülék gondos és türelmes becsomagolásával foglalkozzék, hogy a kolbászkákat selyempapírba, aztán újságpapírba göngyölgesse, tízszer, hússzor és ötvenszer is más és újabb burokba rejtse, majd ízlésesen átkösse a cipősdobozt, kis masniba bogozva a madzagot a tetején; később kifestette az arcát, szénnel meghúzta a szemöldökét s elindult.

Kalandjához semmi sem kínálkozott jobb környezetnek, mint a tisztviselőtelep egyik közeli utcája, ahol a villasorok között úgy összeborult a szilfák lombja, hogy az úttest sötét árnyékban derengett, s ebből a homályból csak a kerítések mészkő párkánya virított elő, a szem elé tálalva minden lehullott falevelet; Böske végigcsoszogott a bal oldali járdán, s mikor visszatért, a kis csomagot, mintha csak bámészkodni állt volna meg, az egyik élénkebb világosítású szegleten felejtette; s alighogy letette, rögtön oly csiklantó izgalmat érzett, hogy lábait kínos-szaporán emelgetve elsietett a tett színhelyéről, s miután betért a sarkon, remegő kézzel rágyújtott egy cigarettára és várt.

Magányos gyalogjárók ballagtak át az utcán; néha egy-egy fiatal pár jött a villasor felső feléről, vagy épp mellette fordult be a járdán, de ügyet se vetett a csalóka dobozra; jó óra vagy tán kettő is eltelt így, s már-már aggódni kezdett, mikor észrevette, hogy egy rollerező kisfiú közeledik, szaporán lökve magát mezítlábas talpával, aztán a csomagtól három lépésnyire lefékez, ijedt és meglepődött pillantást vet a dobozra, szétnéz, majd egész arca, egész kis lénye fölragyog az örömtől; a kölyök végül odahajtott a kerítéshez, fölkapta a csomagot, a kormánybotra akasztotta, s megfordulva menekülni kezdett; Böske pedig forró, zsibbasztó kábulatot érzett, amelytől testének minden sajgása egyszerre megszűnt, körmeit alsó ajkába mélyesztette, szeme pedig kárörvendő mosollyal villogott.

Mikor hazaért, még nagyobb boldogságot érzett; már a lépcsőn kiáltozva, hadonászva lépdelt fel, alig várta, hogy beszámoljon kalandjáról.

— Képzeljétek... képzeljétek! — mondta a sietségtől kifulladva. — Egy kisfiú... egy rollerező kölyök... felkapta a becsomagolt macskakakát... és hazavitte, huhuhu!

Vinczéné azonban alig hallotta, hogy miről beszél: az ágy szélén ült, ölében bátyja szétnyitott levelével, melyet tízszer is elolvasott, s szomorúan nézett maga elé; képzeletben látta, ahogy Jani ott gubbaszt soványan és megöregedve az új ház kapujában, látta, ahogy körülötte nő a szeméthegy, és sóhajtott.

„Szegény, szerencsétlen ember!... — gondolta. — A gyűlölet el fogja borítani, akár a szemét...”

Böske várakozón, szinte sértődötten nézte őt.

3

Reggel szerkesztőségi értekezlet volt; Kálmán fél órával korábban ment be, mert egy kis cikket írt a hetek óta vonszolódó rovatba: MIÉRT KÉRJÜK AZ ELAVULT NORMÁK KIIGAZÍTÁSÁT, s mert az írás leadása óta aggódott; a vasúti műhelyekben ugyanis csak egyetlen osztályt talált, a villamoshegesztőket, ahová valóban új készülékek érkeztek, s ahol a teljesítményt hozzá kellett simítani a zsémbes úrinőkhöz, ahogy Almási Rudolf, a mester nevezte a svájci automatákat — egy oroszosan szőke és tömzsi ember, akinek a haja le volt perzselődve, s bal szeme könnyezett, mintha sírna; de mit ért az a néhány készülék, mikor Kálmán a szerelőknél, a kazánkovácsoknál meg az öntödében is mindenütt érezte, hogy a zaj, a gépolajszag és a füst rejteke mögül gyanakvó tekintetek lesnek rá.

S annál inkább szorongott, mert tudta, hogy itt keveredett össze a legtöbbféle ember: ipari tanuló és vidéki napszámos, ingázó falusiak százai s külvárosi negyedek pár száz kiváló munkása, akik, mintha csak leleményességüket és erejük fölöslegét akarnák szétpazarolni, mihelyt egy percre is megszusszantak, már átejtéseken, csőbehúzásokon fenték az eszüket; a festők cinkvájsszal sarkantyút pingáltak a bámészkodó idegen cipőjére, a szerelők véletlenül épp melléje hullattak le egy csavart a mozdony tetejéről vagy egy franciakulcsot, lehetőleg úgy, hogy a vasdarab a kalapját súrolja, esetleg épp a lábára pottyanjon.

Azok a „bükkfagatyások” vagy „málébercik” pedig ahogy az öreg mesterek a parasztokból hirtelen átvedlett munkásokat nevezték, szüntelenül a maguk önzésének csigaházából pislogtak a riporterre, féltek, hogy beléköt amerikázó piszmogásukba, jövés-menésükbe, s mihelyt meglátták az újságírót, ösztönösen hátat fordítottak neki, babrálni kezdtek valamivel, s a kérdésekre csak félszavakban feleltek: „igen”... „nem”... „igen”... „nem”... „forduljon az elvtárs a mesterhez, mert mi új emberek vagyunk itt”.

Kálmán óvatosan idézőjelbe tette, amit Almási mester mondott, hangsúlyozva elhatároló szavait: „Én csak a hegesztők nevében beszélhetek, a többi osztályon nem tudom, mi a helyzet. Minden szamár ismeri a mag terhét, kérem.”

S most, amint tekintete végigsuhant a kurzívval szedett sorokon, félelme ösztönös pillantásával fedezte fel, hogy az idézőjel határa kitágult, hogy kényszeredetten heverő sorok nyújtóznak közötte, a szamár terhe pedig ki volt húzva, s utána betoldásként így folytatódott a szöveg: „Mindaz, amit elmondtam, nemcsak a mi osztályunkra vonatkozik. Mert ha széttekintünk a műhelyekben, mindenütt vadonatúj gépsorokat láthatunk, és a normákat másutt is felül kell vizsgálni...”

A dűltbetűk előbb petitté zsugorodtak, és úgy hullámoztak Kálmánka előtt, akár a cérnára fűzött mákszemek, utána megnyúltak, plakátszöveggé vastagodtak, s ő érezte, hogy a bágyadtságtól a karját se tudja felemelni, ekkor azonban már ajtók csapódtak, a kéziratpapír fölágaskodott a huzattól, és a hamutálcák másnapos szaga örvényleni kezdett körülötte, de az előszobaajtó a fesztelen hangokat már a szőnyeghez csapta, és dünnyögéssé suttogássá szelídítette, míg csak a székek kényszerű recsegésétől felbátorodva ismét meg nem élénkültek; Kálmán is fölemelt egy széket, s elindult a titkári szoba felé.

Dudás az ajtóban állt, mindenkire külön-külön rámosolygott, s mosolyának színe, hirtelen fölizzása a szemében, vagy tétova és kétkedő vonaglása az ajka körül már az értekezlet előtt kegyosztás vagy fönntartás volt; Kálmánra szinte meghatódva nézett, tenyerének nyitott és férfiasan kemény, erős szorításával egy villanásig magához ölelte, halkan és szinte megilletődötten mondta, hogy „az utolsó anyagod tetszett”, majd leült az asztalhoz, ahol a friss központi lapok vezércikkeinek egy-egy bekezdése kék vagy piros ceruzával már alá volt húzva — vagyis betájolta magát, ahogy Mesztek Rudi, az Új Szó pamflettírója, egy hosszú, görbült hátú és mindenféle kétkedésektől és rossz házasságoktól meghasonlott, negyven év körüli férfi mondta a főszerkesztő háta mögött csüggedt ajakbiggyesztéssel, nagy lapátkezét lebegtetve a levegőben.

A gyűlésen ott ült Budai Etelka, egy apadt mellű lány, akit a kendőgyárból hoztak be, s kétévi kísérletezés után a levelezési rovathoz tettek; ott volt Rozsnyai, egy kis pisze, szőke hírfiú, aki minden eseménynek, így  értekezletnek is örült, s az arcából előmeredő két kis lyukon szaporán és mosolyogva eregette a füstöt; ott volt Szépkúti, a külpolitikus, Németh Anna a nőreszorttól, s Katona, a titkár; Furulyás a mezőgazdasági rovattól; Vottyák Lajos, az ipari osztály szerkesztője, egy alacsony, berettes és szapora beszédű férfi, nyári szabadságának utolsó napjait töltötte Szinaján.

Dudás József már józanná komolyodott a helyén, s mindjárt az elején arról beszélt, hogy nagyobb felelősségtudattal, harcosabban kell fölfogni az újságírást; hogy az osztályharc kiéleződésének döntő szakaszába érkeztünk, amikor a szocializmus alapjai kiteljesednek és megszilárdulnak; ilyen feltételek között a sajtó munkásaira, a közélet harcos tisztjeire megtisztelő feladat hárul, s mindjárt rosszallóan említette, hogy Rozsnyai elvtárs, a hírfiú, a tegnap, miután az étkezdéből terepre indult, sietve odavetette neki, hogy friss adatokért szalad ki a Porcelángyárba, holott helyénvalóbb lett volna, ha így fogalmaz: „Mozgósítani megyek!”

S miközben ezt mondta, a pirosság gyorsan lehúzódott az arcából a nyakára is, s a szeme sarkában megjelentek azok az ismerős, apró könnycseppek; Budai Etelka illő bűnbánattal lesunyta a fejét, az első pillanatban minden kollektív mulasztást átszenvedett, szinte belesápadt Dudás szavaiba, de aztán rekedtesen köhécselni kezdett, szót kért, s miután önmagával együtt az egész szerkesztői közösséget felelőtlenséggel és kispolgári kényelmességgel vádolta, így szólt:

— Mert ha önbírálatilag tekintünk magunkba, elvtársak... egyikünk se dicsekedhetik azzal, hogy mindent megtett a jobb lapért... hogy olyan eszményképpé vált mint Osztrovszkij hőse az Így edződött az acél című regényben... vagy Oleg Kosevoj...

Fölpillantott a mennyezetre, és meghatódva elmosolyodott:

— De nem is lehetünk olyanok, mint ők... mert mi örökké visszaverjük a bírálatot... Pedig épp maga Sztá-  lin elvtárs mondta: ha egy kritikából öt százalék igaz, el kell fogadnunk... Lehet, hogy rosszul gondolkozom...  az is lehet, hogy lemaradtam az elvtársak mögött... de én úgy képzelem el a valóságban Sztálin elvtárs szavait...  mintha mondjuk az ujjammal megérintek egy falat... és az a fal épp akkor összedől... Vajon mondhatom, hogy nincs semmi részem a kártevésben?...

Dudás egymásra rakosgatta a lapokat, ismét szétteregette az asztalon, majd tenyerébe szorította állát, és merőn, szigorúan nézte a kendőgyári lányt; részint szerette hogy Budai Etelka a maga szapora, éles és szertelen szavaival tisztára takarítja maga körül a helyet, mint egy nyírágseprű, de ugyanakkor szorongott is miatta, hogy elragadtatja magát, és ostobaságokat talál mondani.

A bíráló szembenézett vele, s mert a főszerkesztő némaságát biztatásnak érezte, szétnyitotta jegyzetfüzetét.

— Tessék, elvtársak... Nem akarom húzni az időt... Figyeljenek jól: Mesztek Rudolf tizennyolcadikán hat percet késett... Németh elvtársnő nyolcat... Rozsnyai három és felet; tizenkettedikén ugyancsak Mesztek elvtárs munkakezdés után hat perccel jött be... Én, a ma gam részéről igyekeztem pontos lenni...

A pamflettíró most székestül fordult meg:

— És mondja, elvtársnő, azon kívül, hogy maga egy-  szer sem késett, mi mást csinált még két év alatt?!...

Dudás azonban már talpon volt; öklével ráütött az asztallapra és közbeszólt:

— Mesztek elvtárs!... Ne destruálja a gyűlést!... Ha ideges, menjen ki, és... húzza magára a vizet!

A főszerkesztő egy mozdulatot tett, mintha képzeletbeli fogantyút rántana meg, szeme sarkából megint előpattantak a könnycseppek, Mesztek Rudi pedig a támadható és keserű emberek szótlanságával csüngette be fejét hosszú lábszárai közé, kirázta az utolsó Mărăşeşti-it is a hajnalban megkezdett dobozból, a parkettre fújta a füstöt, és „nekem a kilenc is páros”-némasággal ült; Dudás most Budai Etelkához fordult, és intett, hogy folytassa, ha még van mondanivalója, de fogja rövidre, a legrövidebbre; és a vénlány, aki meghatódott a főszerkesztő erélyességétől, ismét fölbátorodva dicsérő szavakat röpített szét éppoly hangon, mintha bírálna:

— És hogy a lap mégis naponta megjelenik, elvtársak... hogy eljut a dolgozók asztalára, mint a kenyér... az igazán nem a mi érdemünk... hanem Dudás József elvtársé... aki csodálatos szervezője és irányítója az Új Szónak... ahol számomra megtisztelő dolgozni!...

Ez a fölmagasztalás már a főnöknek is sok volt.

— No, csak dicsérj, dicsérj! — mondta, s elvörösödve és mosolyogva meglebegtette a tenyerét. — Az imént már épp elszállni készültem, mint egy angyal!

Utána átadta a szót Katonának, aki farát hátrapúposítva a széken, apró betűkkel teleírt noteszt nyitott szét, a térdére fektette, s miután közölte, hogy a lapot az első betűtől az utolsóig elolvassa, ami egymagában csodálkozó és irigy meglepődést keltett, a terepmunka megszervezéséről és az éberségről beszélt. Némelyik elvtárs, mint például Rozsnyai, elkerüli az üzembizottságokat, amelyek tudvalevően összekötő szíjak a párt és a tömeg között; ismét más felelőtlen elvtársak, mint Vottyák is, adatokat szolgáltatnak ki az ellenségnek a termelési kapacitásról: az ipari rovat vezetője nem kevesebbet tett, mint hogy pontosan leírta a cementgyár egyetlen klinkerpergelő kemencéjének napi termelését, s ehhez az adathoz a külföldi kémnek már csupán arra van szüksége, hogy az adatokat megszorozza a kémények számával...

Ez a tiszta és világos okfejtés a pillanatnyi fölény derűjével sugárzott az arcáról, és a munkatársak is fölkapták a fejüket, és megvetésük ösztönösen lecsapott a Szinaján nyaraló Vottyákra, egyedül Mesztek Rudi mosolyodott el, mert Katona szavaiból a matrózvicc jutott eszébe, amelyben a hajó ablakainak és kéményeinek számából ki kell találni, hány éves a kapitány; utána még Németh Anna és Szépkúti kért szót, nehogy később a passzivitás vádja érje őket; felszólalásuk kényszerűsége és céltalansága miatt jelentéktelen dolgokról beszéltek, s abba is belegabalyodtak.

— Kinek van még mondanivalója? — kérdezte Dudás fölállva, egyetlen szemöldökmoccantással, mint aki a tu-  datában máris összesűrítette jegyzeteinek tartalmát.

Kálmán mindvégig a térdén billegtette a friss lapot, s csak a Budai Etelka fölszólalására figyelt; várta, hogy mikor csap le reá is valami mulasztásért, aztán megint az aláhúzott sorokat nézte, az agya béna lett és ingerült mindenféle más hangra, amely érzése szerint valahogy szándékosan sodorta másfelé a beszédet, mintha valamennyien összebeszéltek volna, hogy megkerülik az ő kínos helyzetét, s úgy tesznek, mintha semmiről se tudnának.

— Nekem van egy panaszom — mondta Kálmán, mert látta, hogy a főszerkesztő máris bele akar csapni  a maga összefoglaló zárszavába, s egyszerre ismét gyöngeség lepte el. — Az én cikkembe idegen mondatok csúsztak bele, s nem tudom, honnan...

Dudás reánézett, majd tekintetével elmosolyodva körbetapogatta az arcokat, szinte várta, hogy az ő rokon mosolya derüljön fel valamelyik rangidősebb munkatárs képén is, aki ismeri már a szerkesztés minden csínjátbínját, és éppoly szelíd fölénnyel löki vissza tudatáról a  szavakat, mint ő; de már nem is volt szüksége semmiféle szövetségre, sőt ebben a várakozásban hirtelen fölágaskodott benne a magabiztosság önérzete, s most már el is kacagta magát:

— Ha minden úgy jelenne meg, ahogy az asztalomra kerül, nekimennénk a falnak, még ha te írtad is, Vincze elvtárs!

S most megint csak őt nézte, egyetlen mondatában nemcsak választ adott, de rögtön felül is bírálta a panaszkodót.

— Itt nem stilizálásról van szó — mondta Kálmán. — Egy munkás szavait hamisították meg...

— Na ne ostobáskodj! — kapta el a szavakat Dudás, és hajította is vissza azonnal; szeme sarkába megint előugrottak az apró könnycseppek. — Csak nem képzelted, hogy megengedjük a hegesztődnek, hogy leszamarazza a műhely öntudatos munkásait?!...

S már félre is fordult tőle; Kálmánnak ebben a percben csengeni kezdett a füle.

Gyűlés után már ahhoz sem volt kedve, hogy leüljön, s a kéziratait és a napi postát rendezgesse; beállt hát az ablakmélyedésbe, a párkányra könyökölt, és nézte a felöntözött utcát, melynek járdáján a nedvességtől tompábban visszhangzott a cipősarkak kocogása.

Valósággal odaszorította az ablakhoz a határozatlanság és a zűrzavar, ami benne kóválygott — ott állt egy félóra múlva is, amikor Katona megszólította:

— Mi van, miszter?... Halottak napját tartasz?

Tenyerén egy szem idegcsillapítót billegtetett, magasra tartva a szájába hullatta, majd részint undorodva, részint szenvedőn hullámoztatta arcát; a munkatársak előtt nem volt titok, hogy hetek óta Németh Anna körül forgolódik, sokszor rebbentek szét a rádiószoba készüléke elől, valahányszor a késő délutáni órákban rájuk nyitott valamelyik, és sóhajtva és elvörösödve mosolyogtak a belépőre, mintha a divatos sláger vagy egy-egy klasszikus zeneszám hevítette volna fel mindkettőjüket; Katonának két gyereke volt, s a fiatal, szőke és megtört tekintetű asszonyka már gyanakvóan leskelődött a szerkesztőség körül a férfira, a fölkapott kazánkovácsra, akinek ő egyik napról a másikra „szürke és elmaradt” feleség lett, és „kispolgári légkörével” fojtogatta őt; a titkár telerakta az íróasztala fiókját nyugtatókkal, és tüntető gyakorisággal kapkodta be a pirulákat, mappáján mindig ott volt a pohár friss víz, hogy mímelt sokkjával előkészítse a szerkesztőséget a lehetőleg zárt ajtók mögött kieszközölt válóperre.

Most is, alighogy lenyelte az antinevralgicot, sóhajtott:

— Iszonyú helyzet!... I-szo-nyú!... Ha így megy, bele fogok bolondulni...

De alighogy ezt mondta, megrázta a fejét, mint aki a gyötrődésen is önmegtartóztatóan mosolyogni tud, mint aki csak a dolgok átérzését kívánja, de utál minden sajnálatot.

— Mit állsz ott, akár egy faszent? — kérdezte már vidáman; odament Kálmánhoz, átölelte a vállát, majd tréfálkozón ellökte magától. — Mit húzod az orrod?... Örülj, hogy nem hagytalak lebukni a nagyfőnöknél...  Őszintén szólva... a fogalmazásod kissé veszélyes volt... Olyan szavakat adtál a hegesztőd szájába...

— Én nem adtam semmit a szájába — mondta Kálmán sértődött meglepődéssel, hogy Katona nyúlt bele kéziratába. — Én csak azt idéztem, amit Almási Rudolf mondott!

— És ha becsmérelte volna a sajtót? — A titkár fölnevetett. — Azt is idézted volna?... Meg kell válogatnunk, hogy kivel állunk le dumálni, elvtárs!... A legöntudatosabb munkásokat kell megszólaltatnunk!

— De hiszen a hegesztő párttag — mondta Kálmán. — Miért beszéltem volna mással?...

A titkár elkomorodott, és a nyelve hegyével igyekezett kikotorni szájából a pirula keserű ízét.

— Nem erről van szó, kérlek... Én a magam részéről például a szamarat is benne hagytam, de a vezér kihúzta... Mit képzelsz, neki nincs szeme?... Ugye, hogy rád pörkölt azért az egyetlen szóért is?... Nem könnyű átrázni őt!

Kálmán félrefordult, s megint az utcára nézett, ekkor azonban Katona már belékarolt, és húzta a szobája felé, mert mondani akart valamit; miután beléptek, kulcsra zárta az ajtót, leült, és szembekönyökölt vele:

— Ide figyelj: hagyjuk most a csip-csup ügyeket... Inkább egy üzletet ajánlok fel... A titkárságról maholnap úgyis leköszönök... a nagyfőnök egy bugris nyelvészt akar behozni... én pedig átveszem a szervezeti életet...

A fiókba nyúlt, megint bekapott egy csillapítót:

— Szóval térjünk a tárgyra: ha én oda átmegyek, szükségem lesz rád... Tudom, hogy tökös fiú vagy... hogy neked megy az írás... ami igaz, igaz: ezt Dudás is elismeri... Én magam inkább a szervezésben vagyok erős... Így hát arra gondoltam... hogy minden jó ötletedért fizetek egy ötöst... Aztán pofa be, hallod?!...

Gyors és óvatos pillantást vetett az ajtóra.

Dél körül bejött a szerkesztőségbe Almási Rudolf; a kapus föl akarta tartóztatni, mert látta, hogy a hóna alatt egy köteg újságot szorongat, bal szeme erősen könnyezik.

— Kit keres az elvtárs? — kérdezte. — A főszerkesztő nincs itt!

A hegesztő fölindultan szuszogott:

— Ha itt van, ha nincs, nem érdekel!... Fölmegyek az atyaistenig is!... Hogy képzeli az a riporter?!...

4

Három hónap telt el a temetés óta, és Bárány Lajos még nem volt az imaházban; behúzódott a műhelyébe és várt; száz napig várt, reggeltől estig görnyedve a villanyégő párás fényében, és egy kicsiny víziórát szerkesztett, amely a rugó áttételes nyomásával csobogásban tartja a folyadékot, nyugtatóan hat az idegekre, s minden kerek órában úgy lövell föl belőle a vékony sugár, hogy egy számot rajzol ki.

Dolgozott tehát és várt, de várakozásában nem volt semmi izgalom, csak a magabiztosság csöndje, hiszen tudta, hogy amire vagy akire vár, ezúttal jobban aggódik, mint ő, hogy az a fölényes hang az ajtóban fog sírni a küszöbe előtt, vagy épp őbelőle nyújtja majd ki rimánkodón a kezét, hogy jobb belátásra bírja; az a szellem fogja megkérlelni, amely végigűzte ostorával a golgotai úton, próbára tette és kicsúfolta őt...

Még azzal se tisztelte meg, hogy nevet adjon neki. Nem mondta, hogy az Úr, se azt, hogy Isten; még talán a Szellemet vélte elfogadhatónak, mert a fogalom nem öltött benne alakot, s lehetetlenné tette, hogy csalódását, személyi érzelmeit egy megrajzolt vagy akár csak elképzelt alakhoz kösse; de legtöbbször még csak erre se gondolt, hanem azt mondta magában: Ő.

Igen, Őneki, ha létezik, jelentkeznie kell száz napon belül, hogy nyilvánvalóvá tegye létét, s vagy elpusztítsa őt (mert ugyan mi mással büntethetné még?), vagy fölemelje a lelkét olyan magasságokba, ahonnan minden szenvedése összezsugorodik az öröklét ígéretében. S még csak nem is siettette, bárhogy is végződjék a dolog — három hónapot adott Neki, vagyis kereken száz napot...

Mosolyogva ráérősen várt. Ily nyugalommal és ily türelemmel még sosem dolgozott, még a kegyelmi állapot tudatában sem, amikor újrakeresztelkedett, hiszen a napi gondok mégiscsak rágták a szívét. Most pedig azt se bánta, hogy külön konyhára jutott, hogy Nánási Róza egy piszkos lepedővel a konyhát is kettéosztotta, hogy hitvesi ágyából is kitaszította, s a gyermekeket igyekezett elvadítani tőle, akibe a sátáni kételkedés már befészkelte magát... Még a Mártonka dolgát sem beszélte meg vele, még arra sem tartotta méltónak, jóllehet a kisfiú reggeltől estig csavargott, s már a lopás veszélyétől is félteni kellett; Bárány Lajos azonban nem zaklatta magát a gyerek sorsával, ennek az ügynek a végső megoldását a többi pörös dolgával együtt szintén az Úrnak adott haladékhoz kötötte — úgyszólván próbatételként kínálta oda neki a kis csavargó sorsát.

De íme, letelt a száz nap, és Ő még nem jelentkezett. Nem adott semmi hírt magáról, s még azt az utolsó lehetőséget is elmulasztotta, hogy az ő meghalt gyermeke lelkéről egy szót szóljon, hogy az álmok hullámhosszán üzenjen tőle. S azon a keddi napon, amikor a kiszabott idő letelt, pontosan éjfélkor fölkelt, megborotválkozott, hogy utolsó kötelességét teljesítse a gyülekezet iránt, és elindult Gonosz testvér lakására.

Néha fölpillantott a holdfénypárás magasságba, úgy érezte, mintha egy óriási, áttetsző üveg alján lépdelne, egy mérhetetlenül nagy palack alján, amely magába öleli az eget is a csillagokkal, az egész mindenséggel, s ebben az éjszakai csöndben, mikor csak saját félszeg léptei kocogtak a járdán, s csak a vágóhíd felől lebegő friss vérszag tódult az orrába, egyszerre fájó sóvárgással sejtette meg, hogy odafönn valóban nincs semmi, csak a csönd...

„Pedig kár — gondolta. — Ha volna ott fenn valaki... megérné, hogy tovább szenvedjek... De így!... Mi értelme?!... Nagyon sajnálom... őszintén sajnálom...”

Kopogott az ajtón, megmondta, hogy ő az, és elmosolyodott a sötét tornácon; a prédikátor kiszállt az ágyból, ijedt örömében levert valamit odabent, és sokáig babrált a zárral; azt hitte, hogy Bárány Lajos mégis meggondolta magát, hogy az Úr lelke csodát tett ővele, és most sírva kér bebocsáttatást ez a drága Sion, ez a megpróbáltatott lélek, akinek utóbbi szenvedése is bizonyára csak arra szolgált, hogy még erősebben fogózzék Jézusba...

Gonosz felköltötte az asszonyt is, s mindketten fehér hálóköntösben magasodtak eléje a küszöbön, és siettükben elfelejtettek világosságot gyújtani; aztán mégis fölfénylett a szoba, a prédikátor odalépett hozzá, s bajuszos száját mohón és könnyezve az ő megtért testvérének arcához nyomta; olyannak képzelte ezt a találkozást, mint egy látomást, s szinte hallotta, ahogy körülöttük fölzeng az angyalok kara; őutána mindjárt az asszony is odalépett, és hálóinge alól a nyomorékra árasztotta testének pállott álom-melegét, és sután fültövön csókolta őt.

De amikor hátraléptek, már látták, hogy Bárány arcára nem a nyájhoz visszatért ember bűnbánata vet árnyékot, hogy tekintetét nem függeszti a magasba, a golgotai keresztre, hanem nagyon is józanul, szinte a sajnálkozás fölényével pillant rájuk; sőt volt egy tétova mozdulata is, ahogy kezét a melle magasságába emelve, betört csuklóval leintette őket, majd kínálás nélkül nyugodtan odabillegett az asztalhoz, széket húzott maga alá, és azt mondta:

— Nem panaszkodni jöttem, hanem dicsekedni: most már csönd van bennem és nyugalom...

Gonosz szemben ült le vele: ujjait összefonta az asztal fölött, bajusza várakozón komorlott.

— Áldott legyen az Úr — motyogta —, aki ismét kegyelmébe fogadott, és megáldott téged!

Bárány kétkedőn elmosolyodott:

— A kegyelmet önmagamban kellett meglelnem: az én ítéletem lett az én egyedüli megváltóm...

Az öreg prédikátor megrezzent, az asszony az ágyhoz húzódott, és átforgatta a párnákat.

— Vagyis... nem szabadultál meg?... A kételkedés csapdájában tart? — kérdezte Gonosz ijedt figyelemmel.

Bárány Lajos lehajtotta a fejét:

— Ha csak kételkednék, még volna számomra menekvés... de én már eljutottam a hitetlenségig is...

A prédikátor fölvonta szemöldökét:

— Ilyen kicsi lett volna a hited?!... Ily gyönge a te Úrba vetett bizodalmad, hogy a szél is elfújhatja azt, mint egy porszemet?... Ily satnyák a gyökerek, amiket Jézus lelkébe engedtél?... Vigyázz, a sátán áll a te hátadnál...

Bárány sértődötten fölpillantott, aztán magabiztosan az asztalra támaszkodott.

— Az én hitemben, Gonosz Péter (a testvért most szándékosan hagyta el), az én meggyőződésemben csak az olyan gyönge lelkek kételkedhettek eddig, mint te meg Duruty!

A prédikátor most úgy tett, mintha csupán múló harag kifakadását hallgatná.

— Imádkozzunk! — mondta. — Kérjük az Urat, hogy ezekben a nehéz percekben kötözze meg a sátán kezét.

Bárány azonban makacsul nekifeszült a szék hátának, s már fölénye távolságából nézte a prédikátort.

— Ha könyörögni kívánsz, hát tegyed — mondta —, de csak a magad nevében: énérettem ne fáradj...

A házigazda elmotyogott néhány szót, utána mozdulatlanul ült egy keveset, és nagy lábfejeit nézegette.

— Számot vetettél-e azzal, hogy mennyi gyötrődés vár rád, ha a világ s a hit kerekei közé sodródol?... Volt már olyan eltévelyedett lélek is, aki az Úr hajlékának küszöbén sírt, miközben a testvérek az angyalokkal örvendeztek odabenn...

— Én nem fogok sírni — mondta Bárány. — S nem azért jöttem, hogy effélékről beszéljünk: csak meg akartam mondani, hogy kiválok a gyülekezetből, és a magam útjára térek...

Gonosz fáradt-kétkedőn elmosolyodott:

— Az az út a halál köveivel van szegélyezve... annak a földjét a bánat könnye öntözi...

— Ó, tudom — felelte Bárány. — Az én szomorúságom is bele van abba taposva... És a halál egyik köve az én gyermekem szemével tekint rám...

— És... neked ez sem elég bizonyosság?

— Bizonyosság?... De mire?... Mondd, mire?

— Gőgöd és kishitűséged megalázására!

Az órás fölállt, szinte ellökte magát a padlótól, hogy a prédikátor fölé lendülve, izzó lélekkel és elfulladtan öntse ki rá mérgét:

— Ne beszélj gőgről... Eddig még mindenki belém törölte a lábát... Te is, Duruty is, az asszony is... S ha volna ott fenn valaki... bizonyára ő is örömét lelte volna benne, hogy rajtam kaparja le mennyei piszkát... Még szerencse, hogy nincs... És hogy egyáltalán semmi sincs... Semmi, érted?!

Szinte diadalmasan kacagott föl a kárörömtől; viszszaszállt a földre, s megint fellökte magát:

— Ha ő létezne, már jelentkezett volna... Mert úgy tudjátok meg, határidőt szabtam ki neki... Ha nem egyébért, hát akkor azért jelt kellett volna adnia... hogy a gőgömet, ahogy te mondod, számon kérje... De nem jelentkezett, és én elárvereztem a lelkem... Túladtam rajta, mint ahogy a vekkeren is túladok, ha száz napig nem viszik el... De ne reménykedj, nem a sátánnak adtam el magam: csak a nyugalomnak...

Ennyi eretnek szó hallatán most már Gonosz Péter is fölállt, az asszony pedig oda akart szaladni az óráshoz, hogy kérlelő szavaival, mint féltő testvéri karral, magához ölelje az üldözővé visszahullott üldözöttet, az Úrnak ezt az okos, szép szavú és meghasonlott Bárányát; de feleúton elakadt, arcához kapott, és hangosan fölsírt:

— Milyen nagy kár, édes Atyám!... Milyen iszonyú bűn, hogy már a te apostolaid is ellened fordulnak, ó, ó, ó!

Gonosz Péter közben letérdelt imádkozni.

Mikor hazament, Nánási Róza a konyhában ült az asztalnál és sírt; hetek óta ez volt az első eset, hogy kényszerűségből a férfival szóba kellett állnia.

— Éjfél elmúlt, és Mártonka még nem jött haza — szipogta. — Hova menjek, hol keressem?

A férfi le se vette a kabátját, hanem megfordult, és szótlanul elindult a rendőrségre, hogy jelentse az ügyet; az éjjeli szolgálatos tiszt előjött az őrszobából, végigvezette a hosszú, keskeny betonozott udvaron, és kinyitott egy sárga ajtójú szobát; odabent három láda magasságában egy hervadt kis éjjeli lány szívta cigarettáját dühös önérzettel, a sarokban egy részeg gubbasztott, s Mártonka szétvetett lábbal, kíváncsian nézte, s úgy hatott a belépő apára, mint Munkácsy siralomházában a betyárt bámuló kölyök.

— A gyereket az egyik üzletben csíptük nyakon — mondta a milicista. — Egy doboz szardíniát akart elcsenni. Sajnálom, de jegyzőkönyvet veszünk fel a szülői felelőtlenségről...

Aztán a nyomorék órásra pillantott, kifaggatta a család helyzete felől, s végül büntetés nélkül elengedte őket.

— Ha az eset megismétlődik, és nem ügyelnek a gyerekre, betesszük a kiskorúak javítóintézetébe — mondta.

Kézen fogva vezette a fiút: nem kérdett tőle és nem is mondott neki semmit, de a gyerek, mihelyt befordultak a Gázgyár utcába, hirtelen nyugtalan lett, megállt, hátrafeszítette magát, és nem akart továbbmenni; Bárány nem értette, mitől ijedt meg.

— Nem akarok édesanyámhoz menni — mondta Márton.

— Hát mit akarsz?... Hova kívánsz menni; kihez?

— Veled szeretnék maradni — bökte ki a kisfiú.

— Gyere csak, gyere!... Édesanyád vár rád és sír!

— Sírjon! — vonta meg a vállát a gyerek. — Én nem szeretem... félek tőle... és úgyis megszököm.

Egészen odasimult apjához: meleg és maszatos arcocskaját Bárány Lajos kezéhez szorította.

Az órás kétségbeesetten állt; a gyerekre pillantott, régi és árva önmagát látta benne, és a szemére köd ereszkedett; a gyerek pedig most már a száját is odanyomta az ujjaihoz, heves és eddig visszafojtott rajongással szerette őt, és döntésre sürgette; Ili után ez a kisfiú ragaszkodott hozzá leginkább.

— De hát én nem tudlak elgondozni — mondta. — Hol altassalak?... Mivel tápláljalak?...

A gyerek ravasz és koraérett mosollyal nézett rá.

— Nem fogunk éhezni, mert én értek a csóreléshez. — S még egy mozdulatot is tett, egy bántóan begyakorolt mozdulatot; Bárány Lajoson kiütött a veríték a rémülettől.

— Állj meg itt — intett neki, és elengedte a kezét. — Mindjárt visszatérek... csak elhozom a szerszámokat...

A csipeszei, csavarhúzói, parányi satuja, nagyítója már benne volt az aktatáskában a vízióra alkatrészeivel együtt; karjára vette felöltőjét, alája rejtette a táskát, s mintha folytatná a gyerek fölkutatását, ismét kifordult az ajtón.

Ekkor azonban rémület és tanácstalanság járta át, maga sem tudta, merre fog indulni éjnek idején a gyerekkel; aztán ismét megfogta a kezét, és húzta maga után; átvágtak a Vágóhíd téren, onnan kijutottak a szénapiacra, és a vashíd korlátjának hatalmas íve mögött Bárány megpillantotta a Csillaghegy kékesen derengő, puha vonalait; abba az irányba fordult, mintha légvonalban akarná megközelíteni a faluját és elindult.

Mártonka igyekezett hozzáigazítani lépteit apja bicegő járásához; együtt emelkedett vele a magasba, együtt szállt vissza is, s most, mint két félszegen vergődő madár, szinte repülni látszottak az éjszakában, szüntelen magasba törekvő erőfeszítéssel; Bárány Lajos ment vissza Kékesre, ahonnan oly régen elszakadt volt, s ahol az állami gazdaságban vagy a kollektív körül bizonyára neki meg a gyerekének is kerül majd egy párna a feje alá, s a darab kenyeret is kiszerzik maguknak munkával.

S már mosolyogva gondolt arra, hogy egy hét múlva vagy talán még hamarabb elküldik az értesítést a címére, hogy jelentkezzék valamelyik javítószövetkezetben, de már nem találják ott; az egész városból csak azt az egyetlen emléket viszi el, azt a verset, amellyel Ili halála után körbejárta a hivatalokat, s megszerezte vele az ipar gyakorlásához szükséges szakmai vizsga-jogot.

S most hangosan mondta a sorokat, mintha a gyerekkel beszélne:

Az asszonytól született ember rövid

életű,

Sorsom keskeny pallója is leszakadt már,

függök,

Mint szellem a vizek felett,

segítsetek!

A pusztából jöttem közétek, s mint a vak,

hitem

Fehér botjával tapogattam a várost,

de csak

Bálványokba, kocsmákba, szegletekbe

ütköztem.

Emberek, segítsetek!

Mert a fának van reménysége: ha levágják, ismét

kihajt,

És az ő hajtásai el nem fogynak soha,

míg én,

Lelkem lenyesett karjai nélkül elhullok,

el biza,

Az én életem csak egy lehelet,

és az én szemem nem lát többé jót...

S ment a két gémeskút, a nagy s a kicsi, a bizakodás hideg szomorúságával, ment a hegy felé, át az éjszakán, hogy aztán a tetőről úgy pillantson vissza a városra, mint a veszendő Szodomára...

5

Böske hetenként kétszer-háromszor is elindult kalandos útjára azokkal a masnival átkötött cipősdobozokkal, később azonban Béluskát küldte, ő maga csak ült a dívány szélén, a dereka s az ágyéka felől kisugárzó fájdalomtól szinte bénán, s várta, hogy a kisfiú visszatérjen, és beszámoljon a vállalkozásról.

„Mondd csak, kisapám: milyen volt az arca, mikor elkapta?... És rögtön sietni kezdett vele, vagy előbb szétnézett?... Nem próbálta mindjárt ott helyben kibontani?...”

S közben úgy leste a gyerek tekintetét, mozdulatait, mintha minden villanását ki akarná élvezni a játéknak; némelyik részletnél izgatottan visszakérdezett, vagy a tenyerével csapkodva, mint egy legyezővel, szaporább beszámolóra ösztökélte a fiút:

„Felelj na, kisapám, beszélj szaporábban!... Bizisten, oly lassan adod elő, hogy megbolondítasz!”

Mire azonban suhogni kezdtek az első nyárutói esők, és a szél fürtökben vágta a nyirkos falevelet a padlásszoba ablakához, Böske oly gyenge lett, hogy már csak az előszobáig vagy a vécéig tudott kicsoszogni; öregasszonyosan tátogott, ruhája ujját egymásba dugta, s derékből kissé meggörbült.

Hirtelen rosszra fordult a sorsa: mindkét veséje elégtelenül szűrt, néha szaggató, néha égő fájdalmat érzett kétoldalt, mintha maréknyi szén parázslana a húsán, a gyöngeségtől verítékezett, s remegni kezdett a kíntól; úgy október közepétől aztán már felkelni se tudott, a mosdószappanokat berakta a párnája alá, s meztelen felső karja úgy körözött a fal mellett a homályban, mint mózeskosárban fekvő, néma csecsemőké.

De a rossz vesétől fölgyűlt mérgezőanyagok, savak, azótfélék már a szappanillatot is egyre ingerültebben hessentették el, s így még az is megáporodott benne és rossz ízűvé vált, ami az emlékezetében szép élményeihez tartozott; így például most első ízben iszonyatos bűnnek, förtelmes tévelygésnek kezdte érezni, hogy akkor elment Dodával a panoptikumba, s öklendezve emlékezett a szétroncsolt ágyékrészekre, s testileg szenvedett a szégyentől. „Már az emlékeim is elhagytak, hallod, Erzsike?... — pityeredett el a takaró alatt. — Megszöktek az emlékeim!”

Ha csak a sógornője volt otthon, mihelyt egy percig is magára hagyta, panaszkodni kezdett, és könnye végigfolyt az arcán, s amint észrevette, hogy Vinczéné kilép az előszobába, sírdogáló hangja fonalként nyúlt utána:

„Ne menj el, drága... Úgy félek egyedül... Úgy félek, kisanyám... Tudom, hogy gonosz voltam hozzád... Ezerszer is reád uszítottam Béluskát... De most bocsáss meg.”

Vinczéné két-három óránként tiszta lepedőt váltott alatta, megetette kiskanállal, csillapítókat áztatott szét tejben, átszellőztette a szobát, hogy a beteg levegőhöz jusson; vitte-hozta, súrolta az ágytálat, mosta a nyirkos hálóköntöst mindennap.

„Mondd, te drága: meg tudsz-e bocsátani nekem? — nyögdécselte Böske erőtlen-boldogan. — Hiszen arra sem vagyok méltó, hogy a lábadat megcsókoljam...”

Mégis volt egy-egy óra, amikor a fájdalom elcsitult benne, s a szenvedéstől kikapcsolt lelke szelíd lett és nyugodt, szinte gyerekesen egyszerű és elábrándozó; lassanként már szokásává vált, hogy ilyenkor darabka tiszta papírt kért, ráfektette egy könyvre vagy füzetre, s tervezni kezdte lakásának berendezését.

„Nézd csak, Erzsike — mondta —, gyere csak ide... Mit szólsz, ha a diófa szekrényt ide állítom... a toaletttükröt meg mondjuk ide... mit szólsz, szépen fog mutatni a hálószobám?”

Megint rajzolt egy négyzetet, s megint kezdte elölről:

„Ó, istenem, uram... ó, édes teremtőm... ha megérném, hogy életemben először legyen egy kis fészkem... bejelentett lakásom... akkor nem volna nálam boldogabb ember a földön... Mondd csak, milyen bútorhuzat felelne meg inkább a nappaliban?... Talán csak nem fogok meghalni, mielőtt berendezkednék ezen a földön, mennyei édes Atyám?!...”

Vinczéné gondja napról napra nőtt vele; kevés pénzből is változatos, fűszer nélküli ételeket kellett kieszelnie, s mikor Böske vizelésébe görcsös gátlás állt be, félórákig merte és csurgatta vissza a vizet a hokkedlire állított mosdótálba, hogy a sugár látható íve és a csobogó hang megnyissa az inger útját.

Vincze a sajnálat és a fölháborodás gyorsan váltakozó érzései között jött-ment az ágy körül; utolsó találmányai sem lendítettek rajta, a V. B. mosószer, melyet gesztenyehamuból lúgozott ki, nem akart sehogy habzani; ködös tekintettel, zavarodottan bolyongott naphosszat a ház körül.

„Bezzeg, mikor én dögledezem majd... aligha számíthatok ilyen elegáns bánásmódra, mint te! — mordult el, mikor már nem tudta elviselni a haldokló iránti buzgalmat. — Pedig én a magam házában fogok felfordulni, nem mint te, hallod?!”

S öklét odadugta a haldokló orra alá.

Böske megérezte azt a csöndesen és alattomosan érlelődő ellenszenvet, amely már a gyerekekben is gyorsan terebélyesedett iránta, aki meghalni is ide jött, s hónapok óta eloroz előlük minden figyelmet, minden csöpp anyai szeretetet, s mint a veszélybe sodródott és tehetetlen gyerek, úgy kapaszkodott bele az ő egyetlen védelmezőjébe: sógornőjébe.

„Engedd, te drága... hogy megcsókoljam a kezedet... vagy legalább a ruhád szélét” — rimánkodott az ágy párkányáig vergődve.

Éjjel az ablakot nyitva kellett hagyni a haldokló nehéz párái miatt, a kicsik fázósan összekucorodtak a takaró alatt, némelyik köhécselni kezdett, vagy zsémbelve egyik oldaláról a másikra fordult; Böske megpróbálta visszafogni szenvedő nyögdécselését, de annál rémítőbb volt a melléből fölszakadó hang, minél mélyebbről tépte föl a fájdalmat; Vincze, ha kiszállt az ágyból, a sötétben imbolygott a csaphoz, a szájába csurgatta a vizet, hogy dühét és undorát lemossa, s reggelenként a szeme fáradtan, de rémítően villogott, akár a gyilkosé.

A hetedik napon kést rejtett a kabátja alá, megivott egy félliternyi pálinkát, és reggeltől estig a külvárosi kocsmákat járta, hogy fölzargassa és levágja Hektort, vagy meghempergetve a porban, a lábától fogva húzza el Böske ágyához; estére a Munkás utca alatt, egy sarokra épített csapszék hátsó udvarában, a Szőke asszonynál rá is talált; Hektor mészpettyes ruhában egy csupasz asztalnál ült a szőlőlugasban, és vigyorogva szembekönyökölt egy süppedt arcú, csorba nővel, aki könnyű fölkínálkozásának látszatát fekete muszlinkendővel leplezte, mintha gyászolna.

— A főúr azonnal fizet és jön velem! — mondta Vincze megállva mellettük; Hektor a ringyóra kacsintott, fölállt, és pityókos fölénnyel szemberöhögte sógorát: — Kicsoda ön, uram?... És milyen jogon zavarja társaságunkat?...

Ebben a pillanatban azonban hatalmas pofont kapott, feldöntötte a borosüveget, s az idegen nő a ruhájára fröcscsenő italtól s a botrányoktól tapasztaltan óvakodva besurrant a kertből a kocsmába, Vincze pedig a nyakától megragadva fölrángatta a pincért a földről, s a térdével maga előtt bökdösve kisodorta az utcára; Hektor behúzta a fejét, és szedegette a lábát ijedt-engedelmesen.

— De hát mit vétettem neked, Béla? — vinnyogta. — Miért kell úgy rárontani az emberre?!

— Fogd be a pofád! — mondta Vincze, és nekilendítette a falnak, majd újra nyakon csípte. — Az a szerencsétlen az utolsókat rúgja, te meg a kurvákkal enyelegsz a kocsmában!... Szépen odaállsz az ágyához, és bocsánatot kérsz tőle, hallod?!

S megint csak rugdalni, lökdösni kezdte maga előtt, s alighogy elengedte, ismét belécsimpaszkodott; mire betaszította a kapun, a pincérnek már fölszakadt a szemhéja, s olyan véres-maszatos lett az arca, mintha kettéhasított görögdinnyéből emelte volna fel, melynek apró, fekete magvai is reátapadtak.

— Hova fogod temetni? — kérdezte Vincze, miközben szuszogva fölfelé vonszolta a lépcsőn. — Ugye, hogy nem tudod, te strici?... Ugye, még egy gödörről se gondoskodtál?!

— Arra gondoltam, hogy a Rajna sírjában jó volna — mondta Hektor oly félénken, mint aki szükség esetén mindjárt vissza is vonhatja a szavait. — Az jó egészséges hely...

— Csakhogy abba a gödörbe már egy idegent is bedugtatok, állat. Szeméttelepet csináltál belőle!

Szeme megvillant, mintha az öklével tarkón akarná ütni, de ahogy felröppent a tekintete a padlásszoba kiugró ablakára, amely mögött a haldokló feküdt, hirtelen elhallgatott; Böske a hátán fekve, nagyra kerekített szemmel hallgatta a léptek robajlását és a veszekedést, azt is, amit a bátyja mondott, s azt is, amit a pincér felelt rá.

— Édes istenem! — sírt fel. — Hol vagy, Erzsike?... Merre vagy?... Még meg se haltam, és máris temetnek!...

7

Vottyák visszajött szabadságról; tele volt frisseséggel, gyanakvással, és az első napokban dolgozni se tudott; leült szemben Kálmánnal, délelőttönként alig kínlódott össze egy bekezdésnyit, közben szüntelen oldalt fordult, ajkát némán mozgatta, s a bokáján úgy verdesett a nadrág, mintha a gyöngén pislákoló gondolatot akarná valahogy lángra lobbantani a koponyájában; olykor-olykor, minden cél nélkül, csupán önmaga vonszolódó sorainak előbbrelendítéséért kedvenc képeit, évek óta használt hasonlatait ismételte meg; az inasról újra leírta, hogy „szeme úgy csillogott, mint két kis acélfúró”, s a munkástréfák közül is szüntelen visszatért az a kiszólás, hogy „olyan a fejed, mint egy félretaposott cúgoscipő”; ezek a mondatok nemcsak összefűzték a telefonon szerzett rideg számokat, amiket az asztalra fölkuporodva kapart össze, valami tolakodó bizalmassággal szólítván meg a titkárnőket és a termelési osztályok főnökeit, hanem kedvet és hangulatot adtak neki a fogalmazáshoz.

Most azonban semmiféle ötlet nem tudta fölmelegíteni; az asztalra dobta a ceruzacsonkot és fölállt:

— Nem megy, miszter, nem megy... Kiestem a stílusomból... Csak a rutin, a masszív rutin... Olyan a fejem, mint egy félretaposott cúgoscipő!

Állát előrelökte, ajka valahogy kanálszerűen szétnyílt, és huhogva, élvezettel kacagott; de Kálmán megérezte, hogy az öngúnyban, mint mindig, ezúttal is számítás van, s Vottyák derűs tekintete valóban hirtelen ideges hűvösséggé csapódott le az ő arcán; a rovatvezető tudta, hogy az új fiú, ez a középiskolából berángatott surmó, aki egyik napról a másikra úgy belelendült az írásba, „mintha újságpapírban szülte volna az anyja”, s szinte szétpazarolta fölös ötleteit a szerkesztőségben — tudta, hogy ez a miszter, ahogy szólította, az ő szabadságának harminc napja alatt tovább gyöngítette a tekintélyét, s mint rangidős újságíró, beleborzadt, ha csak megsejtette is, hogy egy-két év múlva talán alárendelik ennek az ellenszenves, ötletgazdag és friss tollú fickónak; s ezúttal épp kapóra jött Vincze zűrzavaros ügye a vasúti hegesztővel.

— Ide figyelj: mibe tenyereltél bele már ismét?... A főnök nagyon ki van rád...

Vottyák odajött az ő asztalához s megállt:

— Ne marháskodj, miszter. Épp egy ilyen pasassal kell leállnod dumálni?...

— De hiszen Almási párttag — védekezett előtte is Kálmán; Vottyák azonban legyintett, zsebre dugott kézzel elkanyarodott az ajtóig, majd visszafordult, és a homlokát ráncolta:

— Nem ő az első, aki befurakodott a sorainkba... Még meglátjuk, miféle párttag...

S hirtelen fölkacagott, állkapcsát előrenyújtva, mintha kárörömét kínálná oda Vinczének; de nem is csak káröröm volt ez, mert ahogy a szeme ismét előtűnt összetüremlő arcából, már valami szelíd sajnálat is volt benne, és a kifejezéseknek ez a gyors változása Vottyák előtt is éppúgy zavarba hozta Kálmánt, mint akkor, ha Dudással beszélgetett; hogyan lehet, hogy egyszerre van meg bennük a bizalom és a gyanakvás az emberek iránt, hogy egyik pillanatban aprólékosan mérlegelők és okosak, a másik pillanatban pedig önérzetesen föllobbannak saját ostobaságaiktól? Kálmán érezte, hogy ez a tulajdonságuk megóvja őket mások érzelmi kitörésétől, hiszen se szeretni, se gyűlölni nem lehet őket, csak zavarban lenni a közelükben, s a zavart lassanként tartózkodássá, a tartózkodást gyanakvássá s a gyanakvást félelemmé fejleszteni.

A rovatvezető visszaült a helyére, s miután az altiszt áthozta a főszerkesztőtől a napi postát, Lajos földuzzadó elégtétellel pislogott néhány borítékra, a kivizsgálandó levelekre, melyeknek a sarkára Dudás József most tüntetőleg odaírta, hogy „személyesen Vottyák elvtárs nézzen utána”; ez a bizalom ismét egy kis melegséget és sajnálatot ébresztett benne Vincze iránt, aki minden adottsága és buzgalma ellenére is csak beletenyerel valamibe; megint odament Kálmánhoz, s miközben az arcát most apró, töredezett és öreg ráncok szőtték be a mosolytól, megveregette a fiú vállát:

— Nincs semmi baj, miszter... Pihenj egy csöppet... Állj át néhány hétig a színes riportra... De figyelj csak ide: van nálad egy megkezdett ügy... azt is passzold át nekem...

Kálmán kivette fiókjából egy szövődményes eset leírását, melynek útvesztőjében már két hete bolyongott, s odalökte Vottyáknak: egy háromgyerekes fiatal üvegcsiszolóról volt benne szó, akit felelőtlen kártevéssel vádoltak meg, s a gyári szükséglakásból is kitelepítették; Micskei János beperelte az üzemet, meg is nyerte a pert, de lakását nem kapta vissza, s ideiglenesen áttették az üvegfúvókhoz, mert az állását közben mással kellett betöltetni; Kálmán emlékezett a tönkökre állított cirkuszi kocsira, amely a háború óta egy szeméttelep háta mögött állt — ahol a száműzött család meghúzódott; emlékezett a deszkák közé szorult ételpárás homályra, melynek mélyéből csak a száradó pelenkák foltja fehérlett elő; a fiatalaszszonyra, aki két kisgyereket etetett az ölébe ültetve, s mikor feléje fordult, csak a szemét látta, mintha arca és szétzilált haja beleszövődött volna a deszkaalagút sötétjébe; emlékezett a férfira, aki nyakára tekert sállal aprókat köhécselt, mint az orosz regények gyöngéd és meghasonlott hősei, néha pedig fölemelte tenyerét a magasba, ahol egy kis fény derengett, és a töréseket vizsgálgatva rajta, elmosolyodott: „Én művészi munkát végeztem, szerkesztő úr... Tizenegyes kategóriában... Nem volna szabad elvesztenem a tapintásom finomságát...” S utána két ujja között úgy morzsolta a levegőt, oly sóvár és mégis önérzetes mosollyal, mint minden iparművész, aki szobrásznak, festőnek képzeli magát.

S íme, mire Vincze Kálmán egészen kitapogatta volna ennek a sorsüldözött embernek az életét, lelki alkatát, ellentmondásait, mielőtt legalább írásban igazságot tudott volna szolgáltatni neki, át kellett adnia az ügyét Votytyáknak; ez a bizalmatlanság megszégyenítette, s régi, gyöngeségének és gyámoltalanságának emlékeit háborgatta fel benne; úgy érezte, megint elgöcsölődött az élete, s megint olyan emberekkel feszül szembe, akik ellen nem tud küzdeni. S mit ér az is, hogy most már érettebben ítéli meg az összefüggéseket, mint régebb, hogy belelát a környező emberekbe... Minél érettebb a látás és az átélés, annál mélyebb a kétely s a meghasonlás is...

Mikor a belvároson ment át a szerkesztőség felé, szórakozottan pillantott egy pöfeteg, fekete személykocsira amelyet szinte körülgöngyölt a füst, s a kerekei oly piszkosak voltak, mintha homokkőből faragták volna azokat, de csak éppen reápillantott, s már ment is tovább, a kocsi azonban hirtelen félrehúzott a járda mellé, s Kálmán a Gulliver hangját hallotta; megfordult, s odament a sáros-mocskos Fordhoz. Dani most sötét konfekcióöltönyt viselt, és piros nyakkendőt kötött, haja magasra föl volt nyírva, egész lényéből, még a hangjából is kölniillat áradt, mint egy húsvéti locsolónak.

Bementek a kocsmába egy pohár sörre, s Dani intett a sofőrnek, hogy azt a csomagot is vigye utána, mert  nem meri a kocsiban hagyni. „Igenis, elnök úr!” — felelte a kis szőke ember, akinek szemmel láthatóan tetszett, hogy Gulliverrel kóricálhat, s Kálmán nem értett semmit ebből a helyzetből; miután helyet foglaltak, Dani szétnyitotta a hatalmas műbőr szatyrot, s ujjai besüppedtek a különféle színű női parókák közé, mintha skalpolt fejeket simogatna; egy pohár sört kértek, s Dani habos szájjal vigyorgott:

— Na, mit szólsz: én is elnök lettem, mint Eisenhoower... A rajoni Higiena elnöke... Szabályosan megválasztottak...

Kálmán is elmosolyodott, zavart és szégyenkező mosollyal.

— Vincze elvtárs persze nem sokra becsüli a borbélyokat — mondta Gulliver a sofőrnek, hogy már előre igazolja barátja minden kételyét. — Hiszen ő maholnap törülközővel fésülködik...

Kálmán egy mozdulatot tett, mintha végig akarna simítani korán ritkuló haján, aztán ismét csak mosolygott; Gulliver azonban ettől a perctől kezdve mereven nézte barátja alattomosan magasodó homlokát, kétoldalt a bemélyülő kis udvarokkal — nézte, hogy fölényt teremtsen magának.

— Sokan nem is tudják, hogy államunknak mit hoz évente a Higiena... S a jövedelem még semmi; de a valuta, elvtárs!... Nyugaton arannyal fizetnek a vágott hajért és a minőségi parókáért... Azt is mondhatnám: a hajtermelés most az egyik legfontosabb láncszem... Bizonyos szempontból... vagyis effektíve... több valutát hoz a házhoz, mint a nehézipar!

Még kértek egy pohár sört, aztán felálltak; Gulliver azonban szükségesnek érezte, hogy a benne rekedt dicsekvő szavakat most két kézzel, szaporán szórja szét.

— Hogy nézett ki a vállalat, mikor átvettem? — fordult vidáman és elevenen a parókát cipelő sofőrhöz. — Mondja meg maga, Hencz elvtárs!... Lopták a hintőport meg a kölnit, mint a patkányok, mi?... De engem nem lehetett átverni: összeírtam a borbélyok, fodrászok lakcímét, beültettem a kocsiba a káderest, és gyerünk ki, végigszimatolni az alkalmazottak lakásán... Három liter levendulát gyűjtöttünk össze!

Mielőtt elváltak volna, megint csak a Kálmán feje búbját nézte, s kétkedő nevetéssel nyújtott kezet:

— A te közreműködésedre effektíve nem lehet számítani, elvtárs... De egy cikkecskét azért megereszthetnél a szövetkezetről...

Mikor visszatért a szerkesztőségbe, Vottyák már az asztalnál ült, legyezőszerűen mozgó bokáján csapkodott a nadrág; kerékpárral szaladt ki az üveggyárba, hogy az üldözött csiszolóról megírja riportját, s most címet keresett: egy sort sem tudott leírni, amíg meg nem volt a cím; fölnézett hát Vinczére:

— Ide figyelj, miszter: milyen szóval lehetne kifejezni... hogy mondjuk... valaki csak ugrál, de nem csinál semmit?...

Kálmán odament hozzá, s megvonta a vállát.

— Írd azt, hogy szürke veréb — mondta.

Vottyák oldalt dűtötte a fejét, motyogva többször elismételte az ajánlott címet, nadrágja szára mind gyorsabban vert az asztal alatt az ujjongástól, de ő úgy tett, mintha kételkedése szűrőjén kéne átengednie a szavakat, majd összeráncolta a homlokát:

— Azt mondod, hogy szürke veréb?... Nem is rossz!

Gyorsan fölírta a címet, s ennek a megkönnyebbülésnek a zavarában egyszerre bizalmasan s mégis számonkérőn kapta föl a fejét; Kálmánra nézett, és azt kérdezte:

— Na és te?... Fölcsíptél valami színes anyagot?

Kálmán rágyújtott, és közönyösen fújta a füstöt:

— Üresjárat. Holnap még visszatérek a pasasokhoz...

Vottyák már oda se figyelt, mert gyorsan s észrevétlenül, a kérdés leple alatt akarta leírni az első sort, mihelyt azonban elért a mondat végére, csalódottan nézett fel:

— Ne marháskodj!... A nagyfőnöknek bejelentettem az írásodat!... Ablakkeretben száz sornyi kurzív!

Kálmán még mindig csak ült és cigarettázott; Vottyák most már a jó cím után is egyszerre hiábavalónak érezte a rovat munkáját, fölállt, idegesen megtorpant, utána tétova léptekkel, mintha csak a vécére menne, kifordult az ajtón; pár perc múlva, mikor visszatért, a megnyugvásnak valami könnyed megelégedettségével ereszkedett viszsza a székre, ajkát némán s egyre gyorsabban mozgatva, de szigorú önállósággal írt le néhány sort.

— Hallod, miszter? — mondta később, s nem nézett föl, hanem megint rezgetni kezdte nadrágja szárát. — A főnök azt mondja, menj át hozzá...

Kálmán úgy érezte, mintha egy erős tenyér nyomódna a gyomra alá, amely a melléből is kiszorítja a levegőt; mikor belépett a főszerkesztői szobába, Dudás, szokásától eltérően, nem várta gondolatokba merülve, hanem elvörösödve, fölénye jóízű derűjével nézte Kálmánt, mint akiről csak az imént mondtak el neki valami tréfás ügyet.

— Hogy van azzal a színes írással, Vincze elvtárs?... A termelés csatájában... a mindennapi hősök között... te nem találtál semmi megkapót... semmi felemelőt, ami az olvasót érdekelhetné?...

Szeme sarkában megjelentek az apró könnycseppek, aztán fölállt, fáradt szótlanságba süppedt, s járás közben cipője sarkát megint erősen odanyomta a parketthez, s vissza-visszapillantott.

— Mondd csak, Vincze elvtárs: még mindig künn laksz a telepen?... Milyen környezetben élsz?...

Hirtelen reákapta a tekintetét.

— Már harmadik hónapja albérletben vagyok — mondta Kálmán. — De ez miért fontos?...

— Hogy miért fontos, azt bízd rám — felelte Dudás. — Nyilván a szemléleted miatt...

Kálmán rosszat gyanítva hallgatott.

— Meg kell mondanom, aggódom miattad... Valami lehúz téged... Annyira az érzelem szempontjából ítélsz... hogy magadat is, a lapot is a legnagyobb bajba sodorhatod...

Megállt gyötrődő arccal és gondolkozott:

— Nem értem... ezt sehogy se értem... Egyrészt a legnagyobb reményekre jogosít a tehetséged... Másrészt fennáll a veszély, hogy hiábavalóan fektettünk beléd... mert nem tudod hűségesen szolgálni a munkásosztályt...

Kálmánban ettől már megrezzent az önérzet:

— Miből gondolod, hogy nem tudom szolgálni?... Mi jogosít fel, hogy ilyen végső megállapításokat tégy?...

Dudás József most hátracsapta kigombolt kabátját, s ahogy végigszaladt a szobán, a vörösség gyorsan lehúzódott a nyakára is: szinte fölnevetett dühében, Vincze védekezését támadásnak vette.

— Végső megállapítások?... Efféléket te szoktál tenni, mikor munkások szájába adod az osztályellenség szavait! — kiáltotta a kabátfarkot szorongatva. — És végső megállapításokkal vannak tele a riportjaid is... Az egész negativista szemléleted... Az egész megfertőzött lumpentudatod!

Most mindkét szeme sarkában csillogni kezdtek a könnycseppek; villogó tekintettel méregette Kálmánt:

— Vagy talán véletlen volna, hogy téged kizárólag a panaszok érdekelnek?... Hogy mindig a szenvedést romantizálod?!... Hogy fél napot ődöngsz egy szocialista üzemben, ahol százával élnek és versenyeznek a mindennapi hősök, és mégis üres kézzel térsz vissza?!... Mindez szerinted véletlen, Vincze elvtárs?!...

Kálmán megadóan lehajtotta a fejét.

Dudás a győző diadalmas csendjébe göngyölközve, elégedetten állt be az ablakmélyedésbe.

— Hát akkor gondolkozz, amíg nem késő! — mondta végül.

Mikor visszament a reszort szobájába, Vottyák még mindig az asztalnál ült, s ajkát mozgatva, hol a szoba egyik, hol a másik szögletébe meredt, s nadrágjának szára egyre gyorsabban verdesett, élesztgette benne a magabiztosság fölizzó, majd ismét elernyedő tüzét.

— Figyelj ide, miszter — intett, mikor Kálmán belépett. — Jó ez a mondat: „Vannak emberek, akik mindig csak kérnek, egyre csak kérnek: lakást, jobb állást, megértést, de ők maguk két szál gyufát se tettek még keresztbe. Ezek közé tartozik Micskei elvtárs, az üvegcsiszoló is, akinek a tehetségében egyébként nem kételkedünk...”

S oly kíváncsi volt a fiú véleményére, hogy merőn nézett rá, és kárörömét is kioltotta, holott egy perccel korábban még kellemes zsibongást érzett beosztottjának lebukása miatt; Kálmán félrefordult, s tenyerével fáradtan és remegőn végigsimította az arcát, hogy letörölje róla Vottyák ragacsos tekintetét; egy pillanatra még eléje villant az üvegcsiszoló, amint a kocsibarakkban föltartja hoszszú fehér ujjait, s látta a homály lapjára fölragasztott, borzos hajú, szinte hisztérikus pillantású nőt is, aki a csecsemőt szoptatta.

— Isteni — motyogta fölsóhajtva. — Nem is néztem volna ki belőled...

7

Böske kiugrott az ágyból, s valami örvény csapott föl körülötte, valami vakító örvény, mintha a fény a falakkal s a függönnyel együtt rá akarna tekeredni, s a lelke is belegabalyodott a tárgyaknak, a levegőnek s a csipkének ebbe a felemás forgatagába, ahol táncol a lámpaernyő, és az ablak mögött, mintha törzsből kivágnák, egymás után dől el az almafák lombja; s talán a suhogást is épp ők hallatják, ők keverik ezt az illatos szédületet, ezt a falomb-, álom- és verítékszagú kábulatot, amely remegőn mindjárt kiejti az ő szívét, vagy épp ellenkezőleg, suhanva, boldogan a magasba emeli. S a gyöngeségtől és bizonytalanságtól lépni is alig mert, úgy érezte, hogy a szél odaragasztja a levegő falához, hálóköntösét is befeszíti lába közé, s haját, az ő zilált és őszes haját a szemébe csapja; elsírta magát:

— Mama!... Édesanyám!... Hol vagy?!...

Előrenyújtotta tenyerét, a világosság felé tapogatózott, aztán lebukott az ágy mellé, s halkan nyöszörgött; de ekkor Vinczéné, aki az udvaron is meghallotta a zuhanó test puffanását, már szaladt föl a lépcsőn, s átnyalábolva viszszatette az ágyra, lemosta az arcát, hideg teát itatott vele, odaült melléje, és dörzsölni kezdte a karját, lábát; Böske csak egy-egy percre nyerte vissza öntudatát, olyankor mindkét lefogyott és ráncos kezét sógornője felé nyújtotta, mintha annak az arcát a tenyerébe akarná fogni.

— Ó, mennyit vétettem ellened, szegénykém... mennyit áskálódtam a hátad mögött... reád uszítottam Bélát... és ő sokszor még a bútort is összetörte... téged meg az utcára kergetett... Azt hittem, hogy egy városi lánnyal jobban járt volna... Pedig egyedül neked köszönheti, hogy nem lett egy züllött tróger...

Kimerülten megint visszasüppedt kábult látomásaiba, melyeket a vérébe oldódó mérgek, mint az ópium vagy a kokain, emlékeinek színes fonalaira feszítettek ki, s utolszor még körbemutogatták neki élete vásári képeit; néha azt hitte, hogy Hektor, aki véresen és megalázva odaállt bocsánatot kérni tőle az ágy mellé, még mindig a szobában van, jajgatva ébredt meg, s tekintetével, kezével intett, hogy hagyja magára, menjen ki a házból.

— Meg kell halnom, pedig még semmi örömöm nem volt... Mindig csak mentünk, mentünk... örökké úton voltunk, mint Bogár és Bogárné... úgy cipeltél magaddal, akár egy útitáskát... Tönkretetted szívemet, lelkemet... és miattad kell meghalnom... Te úristen!... Hisz oly fiatal vagyok... oly fiatal... Miért kell elrothadni ennek a szép kezemnek... a szememnek... a hajamnak, drága jó Atyám?... Menj innen... nehogy az ágyamhoz közelíts, mert megátkozlak!...

Nemsokára ismét lehunyta a szemét, s az ágy négyszögű és keskeny kapuján egy másik világba lépett át; miután Erzsike visszatette fekhelyére s hideg vízzel lemosta az arcát, rögtön elszenderedett, s anélkül, hogy korábban gondolt volna rá, éber félálomban minden részletességével átélte a nevelőintézeti napokat és édesanyja halálát; Béluska már az első héten meglógott, átvetette magát a kőkerítésen, s reggeltől estig szökdelt a talpfákon, míg a vasút visszavezette Kolozsvárra; akkor elkapta mama kezét, és vinnyogott, hogy ne küldje viszsza...

Ő meg ottmaradt Pernyeszegen, Tata nevelőházában, harminc leány között, s nem mozdulhatott; sőt attól az éjszakától kezdve, hogy elöntötte az a melegség az ágyékát, mintha egy kád vízbe merült volna, azóta, hogy reggel ki kellett cserélni a lepedőjét, Tata hangja szüntelen ott suhogott a füle mellett, tekintete mosolyogva, de számonkérőn imbolygott fölötte, s Böske néha már úgy érezte, hogy bocsánatot kellene kérnie tőle, meg kellene csókolnia a kezét, kérlelnie kellene, hogy ne űzze azzal a pillantással...

De nem tudott megszólalni: Tata pedig a nyomában volt, szúrta, csipkedte a hangjával, ki akarta enni belőle félénken védekező lelkét, hogy csak valami tompa zsibbadtság maradjon a helyén: miért csúszott le a harisnyája, miért billent el a szalag a fején, miért nem nyeste le a körmét ollóval? S a pillantása jelezte, hogy ő mindent lát, hogy ő azt a lepedőt is látta, s bármely pillanatban kipakolhat vele az intézet előtt...

Mégse ez történt: egyik este Tata az iroda lépcsőjéről magasodott fel vörös sportingben, s begörbített ujjal intett a park felé, ahol őt meglátta; Böske kilépett a fák árnyékából, és tanácstalanul állt, Tata azonban újra intett, s egyre gyorsabban mozgatta az ujját, mintha sárkányt vonna be, egy kislányt, s a madzag másik vége annak derekához volna kötve; és Böske ment, talán nem is emelte a lábát, úgy közeledett, akár a kerékre szerelt játékbabák; a lépcsőn is könnyen emelkedett föl.

Tata bezárta az ajtót, aztán rákezdte:

— Te kis büdös, te... Ugye mondtam, hogy ürítsd ki a papírkosaramat?... Vagy nem mondtam, te... te...

Hirtelen mindkét kezével megfogta a vállát, a szemébe meredt, s tolta hátrafelé, sodorta magával, s még mindig fenyegette, bár egyre lefojtottabb hangon, mintha csak ővele akarná közölni, amit tud róla. Még akkor is támadta, mikor már hanyatt döntötte a bőrdíványon. — Szóval nagylány lettél, mi?... Nagylány!... És azt szeretted volna, hogy egyedül én ne tudjak róla!

Lefejtette róla a blúzt, az arcába lehelt, bal tenyerének dombja reszketőn döcögött fölfelé a lábszárán, majd egy mozdulattal csuklójára csavarta s lerántotta róla a nadrágot, mint nyúlról az irhát; Böske nem védekezett. Lehunyta szemét, akár a fogorvos bácsinál, s már a fájdalom első ingereire készült, hogy följajduljon, de Tata tehetetlen buzgalma csak a légzését döccentette ki ritmusából, csak a mellcsontját és a derekát kínozta meg, ahogy ráterpeszkedett...

Az öreg nevelő ezután békét hagyott neki, sértődötten húzott el mellette, szenvedett az önérzete, s a többi lányon töltötte ki bosszúját: kiabált velük reggeltől estig, hajkurászta őket, mint a libákat; de Böskének nem is árthatott, mert ő beteg lett, zúgott a füle, és nem látott semmit, aztán mély kábulatba süppedt, s mikor fölnyitotta a szemét, mintha mama állt volna az ágya végénél, akár egy keskeny, fekete oszlop, csupán az ujjai izzottak sárgán a fekete csővason; halkan szólalt meg, de Böske jól hallotta ezt a két szót: „Bak vagyok”.

Akkor ő már tudta, hogy mama nem él. Bejött a betegszobába Módi bácsi, az orvos, megnézte az ütőerét, végigsimított az arcán, és azt mondta, hogy csak amolyan kedélybetegség ez, egy kis hisztéria, s mire menyaszszony lesz, elmúlik. Szépen beszélt, és Johanna testvérnő is elégedett volna vele, s ahogy ott állt mellette fekete szegélyű bóbitájával, vörös arca olybá tűnt, akár a repedezett tégla; Böske meg akarta kérdezni, mit jelenthet az, hogy „bak vagyok”, ehelyett azonban váratlanul elsírta magát.

— Hívják ide mamát! — mondta.

Az ápolónő délután ismét visszatért hozzá, leült az ágyára, megfogta a kezét, s így szólt:

— Kislányom, szomorú hírt kell közölnöm veled: édesanyád 1927. április negyedikén kiszenvedett a Regina Maria kórházban. Bízzál, gyermekem, Istenben és imádkozzál.

Böske nem sírt. A bizonyosság valahogy megnyugtatta a lelkét, amely eddig is hiábavalóan ágaskodott az anyai szeretet felé, s mikor másnap bevezették hozzá a megszökött Béluskát, fölült az ágyban és nevetett.

— Hát mégis visszahoztak, úrfi, huhuhuhu!

Éjjelenként mostanában Vincze is rosszul érezte magát: nyögött, izzadt, és arról panaszkodott, hogy apró, fehér lovak szaladgálnak a mellén, s hogy hiába próbálja őket leseperni, mert amint egyik oldalon beugrálnak a takaró alá, ahogy az az éjszakai gebe suhant az erdőbe, amelyre követ emelt Enyed s Torda között, a másik oldalon megint föltűnnek; nappal a fáskamrában bezárkózva pénzt csinált: vaskályhában ólommal kevert cinket olvasztott, egy fakoffer leszakadt fedelén, homok közé öntve elkészítette a gipsznegatívot, s izgatottan leste, hogy lehűlés után mi kerekedik ki a szürkésfehér érmékből; a fémpénzek széle azonban nem sikeredett arányosra, itt vastagabb lett, ott elvékonyodott, emitt kidudorodtak a betűk, amott elmosódtak, de a siker így is közelinek látszott...

Máskor azonban egyszerre komor lett, vagy rémület fogta el: a négy-öt fémszázast, melyet ráspollyal elfogadhatóvá csinosított, a zsebébe dugta, megint elővette, zokniba, zsebkendőbe göngyölte, nehogy egymáshoz koccanjanak, a piacra ment, vett egy kiló kenyeret, tasakban tepertőt, néhány kovászos uborkát (így leplezte magát a tolvajok előtt), majd a zsebébe dugott pálinkásüveggel hazaloholt; de a kapuban megint zavar fogta el, azt képzelte, hogy a rablók már fölfedezték pénzverő műhelyét, s mielőtt bement a kapun, előkiáltotta valamelyik gyereket, és a csomagokat gyorsan átrakta annak az ölébe, vagy pedig négyszer-ötször is elsétált a kapu előtt, míg végül beugrott az örökzöld bokrok közé, és percekig ott várakozott...

Most ő is meghallotta a padlón végigbukó húgának nyöszörgését, Erzsike rohanását a lépcsőn, s kormosan és izzadtan, zsebében a pálinkásüveggel kilépett a kamrából, s elindult föl a szobába; végignézte, ahogy Erzsike visszahelyezi a haldoklót az ágyba, ahogy vizesronggyal lemossa az arcát, de egy szót se szólt: leült a szoba szögletében egy székre, és részeg könnyezéssel várt; Böske később fölnyitotta a szemét, s a mennyezetet nézve, mozdulatlanul feküdt, s megint az életén tűnődött, az ő szerencsétlenségén.

Látta, ahogy ott ülnek Béluskával a malomárok szélén, s a madzagra kötött gombostűt belógatják a vízbe, ahol egy elvetélt kiscsikó kocsonyás burokja lebegett elakadva a köveken, mintha a játékló valami gyertyatömbbe volna beledermedve; s most úgy érezte, hogy azóta nem is történt semmi az életében, semmi más, mint hogy gyalogolt, éjjel-nappal menetelt Hektor nyomában, aki egy kopott kis útitáskát lóbált előtte; hogy körbeforgott a földön, a poros, nagy utakon, az útszéli almafák leveleinek száraz és bőrszerű zörgésében, éjjeli denevércincogásban, gyógyfürdők rozsdás iszapszagában — láncot csörgető bikák nagy, fekete és félelmetes szeme előtt bandukolt évtizedeken át...

S íme, most elfáradt, már a Házsongárdba se mehet ki, ahol cigarettájának füstje mindig megnyugtatta a nagy kalandok után, és a bokrok között, a behulló fényben megcsillant egy-egy bánatébresztő obeliszk... S mikor már-már megbékélt volna a sorsával, egyszerre feszítő űr terjedt szét benne, s a szívét úgy elnehezítette, hogy lélegzeni is alig tudott; érezte, hogy valamit még elmulasztott, s ha ennek a mulasztásnak a tárgya és célja nem jut eszébe, ez a hatalmas és ijesztően dagadó szív mindjárt átszakítja vele a földet, és a semmibe meríti sajgó hiányérzetével együtt; végigtapogatott a takarón, hogy letépje róla a függöny árnyékát, amely lassan beszőtte az ágyat, de végtelenül fárasztónak és hiábavalónak érezte ezt a kínlódást; a szobában hűvösödő árnyék megérintette az arcát, és hideg késlapokat szorított a talpához; már úgy érezte, hogy bevégeztetett, s már megadón lehunyta a szemét, ekkor azonban, a végső pillanatban, mintegy kegyelemként szétnyílt fölötte a menynyezet, és a magasban napsütötte piramis jelent meg a maga súlyos, anyagi mivoltában; érezte a kőszagú és napfényillatú forróságot, lábából hirtelen visszahúzódott a hűvösség, és az ágyvég csővasába rejtőzött; igen, Egyiptom volt ez, ahova meg akart szökni, Egyiptom, minden bizonyosságával, és Béluskának most már nem kellett, óvadékot letenni a rendőrségen, hogy az ő szökési kísérletét megbocsássák.

— A Királyok völgyét látom — motyogta mosolyogva, és a nyála az állára fröccsent. — Megyek.. már megyek Thutelkhamonhoz!...

Aztán az árnyék megint összehúzódott fölötte, bizonytalanságba mosott mindent, a hideg is előbújt az ágyvasból, s mintha mulasztását akarná pótolni, a lábujjaktól gyorsan húzódott fel a lábszárakon; Vincze fölállt, odament az ágyhoz, és hangosan elsírta magát, aztán a sapkájával törölni kezdte kormos könnycseppjeit.

— Én vagyok itt, a bátyád, hallod-e?... Most már elmehetsz Egyiptomba... most már semmi akadálya... Anynyi pénzt kapsz tőlem, amennyire szükséged van... Hiszen mindig azért kísérleteztem, mert benneteket irigyeltelek... Azt akartam, hogy én is szabadon jöhessek-mehessek a világban... hogy mindent elérhessek, amit akarok... és most sikerült... látod, Böske, hogy sikerült!... Maholnap milliomos vagyok, igazi milliomos!...

Boldogan fölkacagott, de látta, hogy a húga feje már hátrabillen, csak az álla mozog, mintha bólogatna...

8

Hektor, miután Böske elkergette az ágya mellől és megátkozta, még álldogált egy keveset az udvaron kékre vert arccal és földagadt szemöldökkel, de megnyugodva valami lemondó szótlanságban. Béluska bizalmasan nézegette, kezében ott volt az utolsó cipőskatulya, amit a nénikéje még ágynak esése előtt csomagolt be, gondosan átkötve egy piros masnival, mint a bonbonos dobozokat: a kisfiút az esős napok az udvarban fogták, s nem tudott elindulni kalandos útján, hogy teljesítse a haldokló kívánságát; a pincér, mikor ráeszmélt, hogy mi van a csomagban, kíváncsian megelevenedett, elkérte a gyerektől a dobozt, és maga indult el vele.

Kegyelet volt ez a részéről és megemlékezés: végső elismerése törvénytelen házasságuknak, melyet éveken át a közös bűnök fűztek egymáshoz; s vajon nem volt-e méltóbb és áldozatosabb az ő cselekedete, mintha a gyászolók elégtételére sötéten, leványadtan s szenvedőn odaállt volna a sír szélére?... Hektor úgy érezte, hogy a legtöbb, amit e nehéz pillanatokban érte tehet, ennek a küldetésnek a csöndes és illendő teljesítése, egy sóhajban ellobbanó mosoly, mellyel utolszor pillantanak gúnyosan és kárörvendőn a világba, mint arról a közös képről, melyet Halzsánál készítettek egykor sörözés után...

S mikor leült a Tordai út kanyarulatánál a töltés aljában s rágyújtott, úgy figyelte a szemközti villa kerítésére elhelyezett dobozt, mint aki imát mormol, s buzgón lóbálja a füstölőt, hogy minden rossz és kísértő emléket elhessentsen, tovaűzzön.

9

Kálmán vagy három hónapja nem vághatott bele semmiféle szövődményes ügybe; meg kellett várnia, amíg a vasúti műhelyek környékén elcsitul a botrányhangulat, hiszen azon a napon nemcsak az Új Szó példányait akasztotta be pár nagyszájú lázadó a vécére, de Almási ablakát is betörték, és a sajtópert csak a mesterséges huzavona akadályozta meg; s ki kellett böjtölni azt is, amíg a főszerkesztő a betoldott sorok mögül tekint vissza az esetre, s nem őt okolja a lap tekintélyének megtépázásáért, hanem inkább Katona fontoskodásában lát provokációt, melynek részleteivel az állambiztonság is foglalkozott.

Katona egyik reggel benyitott az ipari rovathoz, bal tenyerén ismét egy pilulát tartott és mereven lépdelt vele, mintha parányi fehér szívet hozna, melyet az előszobában csippentett ki a mellkasából, egyre aggódóbban nézte, majd behullatta a szájába; a jelenet ezúttal csak azért volt kiszámítottabb, mert Dudás szabadságra ment, és a titkár sejtetni akarta, hogy házasságának gyötrő következményeiről nemcsak a főszerkesztőt akarja meggyőzni; utána azonban megrázta a fejét, hogy a következő pillanatban már fölragyogjon arcán az önuralom és a fölény mosolya.

— Hallod-e, Vottyák elvtárs? — mondta nyelvével kotorva össze a keserű utóízt a szájában, de már derűsen, s jobb kezében meglobogtatta a kéziratot. — Van itt egy mondat, amit meg kell beszélnünk...

A rovatvezető fölállt, hogy kövesse a titkárságra, Katona azonban nem ment ki az ajtón, hanem a Kálmán asztalához lépett, s ceruzával oldalt is megjegyezte a kéziraton a kifogásolt sorokat:

— Nézd csak... a mondattal nem volna baj... de megint itt van ez, hogy „úgy csillogott a szeme, mint két kis acélfúró”; mondd, még nem untál rá?...

Vottyák a titkár válla fölött pillantott a szövegre, de anélkül, hogy megnézte volna az aláhúzott részt, szégyenében, dühében és zavarában, hogy Katona a beosztottja előtt tolta le, gyorsan visszaült a helyére, mintha dolgozna; de alighogy a titkár becsukta az ajtót, fülugrott, és a zsebéből kimarkolt ceruzacsonkokat az aprópénzzel együtt kivágta az asztalra.

— Azt a jóságos istenit! — kiáltott föl. — Ő tart nekem szemináriumot, aki egy hírt sem tud megírni?!...

Szeme, szája, orra remegett; aztán belerúgott egy lehullott tollszárba, és az ablakmélyedésbe rohant, hogy a nyüzsgő utca szemlélésével hűtse le magát; Kálmán szótlanul tett-vett az asztala körül, Vottyák azonban egy pillanat múlva már cinkosságnak érezte a hallgatását, és oldalvást nézett rá; szeretett volna belékötni, de épp akkor kopogtattak.

Hatalmas férfi szuszogott be sétabotján imbolyogva; katonazubbonyt viselt, s kigombolt inge résében nedvesen fénylett a mellbozótja, mintha könnycseppek akadtak volna fenn rajta; a kövér emberek vékony, kifulladt hangján lehelte szét, hogy Vincze elvtársat keresi, s leült szemben Kálmánnal.

— Bocsásson meg, hogy zavarom — mondta —, de úgy hallottam, ön már foglalkozott hasonló esetekkel...

Egy almát vett elő, és az asztalra tette, majd pedig, mintha elvesztett volna valamit, rémülten tapogatta végig a zsebeit, aztán egy marék iratot helyezett az alma mellé:

— Jónás Benedek vagyok; a Gépjavító Központ pakura szivattyúinál dolgozom... Immár harminc éve, fagyban, hőségben, szíves engedelmével... És most jön az új káderes... és mivel én a vérnyomásommal és a reumámmal is szenvedek... Egyszóval azt követeli, hogy hozzak igazolást az orvostól... Valami papírt, amely garantálja, hogy egy évig folyamatosan dolgozom... Mert addig vissza sem vesz... Sőt a munkaszerződésemet is felbontja...

Kálmán érezte, hogy hideg ujjbegyek cirógatják végig a gerincét, s valami hirtelen föllobbanó cselekvési vágy emeli magasba; megmozdult a székén, Vottyák tekintetét akarta elfogni, hogy a figyelmébe ajánlja ezt az embert, hiszen hónapok óta neki adták át a kivizsgálandó ügyeket, de a rovatvezető most még mélyebben behúzódott a szögletbe, s oly hidegen és közönyösen mondta, mintha az utcára szólna ki:

— Eredj és vizsgáld ki... Tőlem állhattok a fejetekre is... Írd meg, és add le a titkárságnak!

Kálmán nem törődött vele, hogy Vottyák bosszúból bízta rá az ügyet, hanem szétteregette és tanulmányozni kezdte az iratokat, hogy ezzel is elüsse a helyzet kínos zavarát; a papírok között volt kéttucatnyi orvosi igazolás, vagy tizenöt munkatárs hűségvállaló nyilatkozata, amelyben tanúskodnak, hogy Jónás Benedek pontos és megbízható szakember; mikor elindult, a szivattyúkezelő egy darabon melléje szegődött, és a hangja együtt sírt botjának nyikorgó panaszával.

— Ekkora sérelem még soha nem esett rajtam — mondta megállva, és hatalmas zsebkendőbe fújta bele ziháló szavait, aztán a vászondarabot, mint egy párnahéjat, a kezében lengette, hogy bármikor az arcára borítsa, ha nem tud uralkodni magán. — Még soha nem késtem egy percet se, szíves engedelmével... És éjjel is bejöttem, ha a helyzet úgy követelte... Nem hihetem, hogy ez legyen érte a hála, kérem...

Miután elváltak, Kálmán a szaktanács jogügyi osztályára ment, onnan a kórházi főigazgatóságra, majd egyenesen a Gépjavító Központba; bebarangolta a csarnokokat, sietve és izgatottan jegyezte le a szerelők, kovácsok hegesztők, anyagkezelők véleményét; beszélt az üzemi bizottság elnökével, s már az elvtársi bíróság kedvező döntéséről is volt másolata, mikor a kazánházban kiabálva, és félszeg hadonászással utánajött a kapus.

— A káderről azt üzenik, tessék azonnal jelentkezni. — mondta a posztóruhás, sovány férfi. — Nálunk ez a szokás...

Kálmán elmosolyodott, és visszafelé indult a keskeny udvaron sorakozó gépek között a kapu melletti épülethez, ahol a személyzeti osztály irodája volt; mikor végigment a szőnyeggel borított keskeny folyosón, még látta, hogy egy sovány nő reápillant, sietve bedugja fejét egy ajtórésen, hallotta izgatott hangját is, aztán a megfigyelőfélrelebbent onnan és eltűnt.

Mikor Kálmán belépett, rögtön meg is állt: a szemközti asztalnál, egy tapétázott fal előterében Gulliver ült, és a várakozás izgalmától sápadtan fújta a füstöt az asztalnál, melyen rugóra szerelt, nikkelezett szárnyú repülőgépecskék lebegtek; Dani azonnal a mellébe vágta a pillantását, de ahogy szigorúan vizsgáló tekintete feljebb kúszott, megmozdult, és visszarántotta belőle szemének szúrós késeit.

— Hát te hogy kerülsz ide, elvtárs?...

Kálmán szintén elmosolyodott:

— Ezt én is kérdezhetném tőled!

Gulliver megkönnyebbülten fölkacagott — kissé túlozta is megkönnyebbülését, és homlokát a mappához szorította, mintha a röhögéstől gyomorgörcsöt kapott volna, mikor azonban fölnézett, ismét más lett az arca; komolyságával nemcsak derűjét hessentette el, de figyelmében már benne volt a fölágaskodó támadás vágya, s Kálmán elé hirtelen odavillant a magabiztosságnak az a koravén arca, melyet Dani azon az emlékezetes éjszakán erőltetett magára, mikor a baritonista visszarohant a hegytetőről a husánggal.

— Azt hitted, hogy a koszvájóknál öregszem meg? Kálmán leült az asztalhoz:

— Nem, én ezt egy pillanatig se hittem...

Gulliver elgondolkozott, megrázta a fejét, megint felnevetett, és konyakot, poharakat vett elő.

— Hát akkor harc! Te pedig mondd azt: mise!

Tétován koccintottak.

— Hogyhogy mise?... — kérdezte Kálmán.

— Úgy, jól. „Mi se maradunk le, elvtárs, mi se!”

Megtörölte a száját, s álla alatt összekulcsolt kézzel úgy nézett a barátjára, mint aki átlát valami tervén.

— És te... miben sántikálsz itt nálunk?...

— Egy ügyet kell kivizsgálnom — mondta Kálmán. — Egy igazságtalan eljárást...

Gulliver megint töltött mindkét pohárba, és már ráérősen, türelmesen mosolygott:

— Mondjad csak, mondjad... Tudom, merről fúj a szél... Jónás teletöltötte a fejed, mi?

— Sajnos, a papírok őt igazolják...

Gulliver bedugta az üveget, félreállította az asztal szélére, s teleszívta magát levegővel.

— Rendben van — mondta —, akkor figyelj ide! Egy: nekem elhozhatja az isten papírját is, annak se dőlök be. Oda effektíve egy stabil ember kell. Egy stabil em-ber, érted? Kettő: nem vagyok hajlandó a vállalatot se kórháznak, se temetőnek átszervezni! Három (és ezt megmondtam a szemébe is): ne dühítsen fel a koslatásával, mert hozzávágom a tintatartót!

Kálmán rágyújtott; kezében remegett a cigaretta:

— Törvényes jog szerint vissza kell fogadnod: nem járhatsz el önkényesen...

— Hogyhogy önkényesen? — Dani felállt és sértődötten nézett a riporterre. — Talán hagyjam, hogy mindenki a fejemre tojjon?... Értesz is te ehhez! A tegnap is, mikor beszaladok a mosdóba másfél perccel három előtt, már mosdik a banda!... Másfél perccel hamarabb, érted?... Pfuj, odaköptem a lábuk elé!

— Jónás harminc éve gürcöl a munkahelyén...

— Hát aztán? Épp ideje, hogy lelépjen. Helyet kell csinálni a fiataloknak, akikre effektíve számíthatok!

— Tehát aki megöregedett, az forduljon fel?...

Gulliver odaállt az udvarra néző ablakhoz:

— Nem érünk rá szívizni elvtárs. Itt a tervről van szó. Arról, hogy a dömper idejében kifusson a szocializmus építőtelepeire... Hogy a traktorok megnyerjék a mezőgazdaság átalakításának csatáját!... Most ez a legfontosabb láncszem!... Jól is néznénk ki, ha mindenféle összetrottyant emberrel bíbelődnénk... Ez csak koászhoz vezetne — teljes koászhoz!

Hirtelen megérezte, hogy egy szót kétszer is rosszul használt, de nem jutott eszébe, hogyan kell helyesen mondani, valami meglepő, diadalmas kijelentéssel akart átvergődni a kínos helyzeten, és két ujját villaszerűen fölnyújtotta a magasba:

— Vedd tudomásul: ha a közösség ügye forog veszélyben, apámat se kímélem!... Épp a napokban hívattam fel magamhoz, és megmondtam neki kerek perec: ha nem fogja be a száját, és üvöltözik az utcán, bevitetem a diliházba!

Mindketten hallgattak; odalent szaporán és bántó zajjal pörögni kezdett egy fakalapács valami bádoglemezen.

— Ez az utolsó szavad? — kérdezte Kálmán; Dani, a személyzeti osztály főnöke most megfordult, gyors és ideges pillantást vetett a teletöltött poharakra, aztán fölvonta szemöldökét, sápadtan és makacs elhatározással:

— Igen, a Jónás ügyében ez!

Kálmán ezután egy hétig mindennap visszatért a Gépjavító Központba, és gyűjtötte a véleményeket; nyolcvan munkás nyilatkozatát jegyezte le, miközben Gulliver Dani mindvégig elzárkózott előle és kerülte a találkozást. Végül a nyolcadik napon, mikor már úgy érezte, hogy az anyag szétterebélyesedik, részleteiben föléje nő, s már-már a vállalkozás dühös izgalmát is csitítani kezdi, leült megírni a cikket. S mindjárt az első bekezdés ismét fellobbantotta benne a vállalkozás célszerűségét, s a szatíra felé kanyargatta a tollát.

„A napokban órákon át ácsorogtunk egy érdemes fiziológus, N.N. előszobájában, s mikor a professzor fogadott bennünket, megkérdeztük tőle: elképzelhető-e, hogy bárkiről is szavatolási cédulát állítsanak ki a munkabírás időtartamát illetően? A tudós sértődötten pillantott reánk, aztán az erős önuralmú és bölcs emberek mozdulatával simított végig arcán:

— Ön, fiatal barátom, azt a gyanút ébreszti bennem, hogy szilveszteri melléklethez kéri közreműködésemet, hiszen éppúgy tudja, mint én, hogy garancialevelet csak gépekhez, technikai eszközökhöz szokás mellékelni; de kukkintson be néhány javítóműhelybe, és látni fogja, hogy még az efféle prospektusokat sem szabad mindig szentírásnak venni!

Az újságolvasó természetesen jót nevet, hiszen máris belelátott a képzelet játékába, de a mosoly kétkedő gyanakvássá merevedik az ajkán, szemét kitágítja a csodálkozó fölháborodás, mihelyt tudomásul veszi, hogy akadt egy személyzetis főnök, aki élő és érző emberről követelt garancialevelet — egy munkásról, akinek agyát, szívét, idegeit harminc esztendőn át az önfeláldozó munka koptatta...”

Egy tárcányit írt — címet is adott szatirikus riportjának: A FRISSEN LÁMPAZOTT EMBER — kiáltozott az írás fölött, de mikor az utolsó szó után megkönnyebbülten fölsóhajtott volna, mint aki örül a munkájának, egyszerre szorongás kezdte gyötörni; nem félelem volt ez, hanem sajnálat, emlékező sóvárgás és egy parányi önmegvetés kínja, hogy Gulliver Danit odalökte a közvéleménynek, holott talán jobban tette volna, ha meghagyja őt tudatának kedélyes peremén, ahol annyi félszeg vagy öntelt ember szabadon bolyong anélkül, hogy bármelyiket is gyűlölné, megvetné vagy kárhoztatná.

10

Vottyák nem akarta elolvasni a riportot, és ingerülten félrehúzódott: nem ismeri az ügyet, különben is a főnök távollétében Katona felel a lapért, és ő bizonyára jobban tudja, mit hogyan kell megírni; a titkár elolvasta a kéziratot, látta, hogy nincs rajta a rovatvezető szignója, s egy kis kárörömmel Vottyák iránt, akit titokban lenézett, s kissé irigykedve is az írásra, zavartan, elvörösödve, de valahogy mégis szeretettel nézte Kálmánt:

— Jól van, miszter: ez egy bomba anyag, látszik, hogy utánanyargaltál a dolognak; de nem lesz belőle cirkusz?

— Nyolcvan emberrel beszéltem — mondta Kálmán.

Katona megvonta a vállát, s olyan mosollyal hajtotta ketté a kéziratot, mint aki most jóváteszi múltkori beírását.

Másnap reggel Kálmán bement a tördelő titkárhoz, kért egy friss számot, sietve félrehúzódott vele a rovat szobájába, szétnyitotta, és a szemével és a tudatával rögtön kóstolni, dédelgetni kezdte a vastag betűkkel kiemelt címet; beleolvasott szatirikus riportjába itt is, ott is, ízlelgette a szavakat, visszahallgatta a mondatok lüktetését megint összecsukta a lapot, megint kiteregette, s miután rászánta magát, hogy eleitől végig elolvassa saját írását, lassanként valami dermesztő hideg járta át; csak most látta, hogy természete ellenére mily kíméletlen tudott lenni, s hogy a sorok éles suhogását még csak fokozza a kissé harsogó szenvedély, melyet maga sem tudta miért, most már szégyellt; talán jobb lett volna, ha csupán a tényeket hívja tanúul — gondolta —; de vajon meg tudná-e tenni ezt, ha akár most kezdene is hozzá?...

Aztán felállt, meggyújtandó cigarettájával kószált a szobákban, várta, hogy legalább egy fölvillanó mosoly, egy mozdulat elégtételt és biztatást ad majd a vállalkozásért, de még Budai Etelka, a tisztafej, vagy Szépkúti, az éjszakai revíziós sem pillantott rá; reggeli józansággal és munkakezdés előtti fásult csöndben ültek a helyükön, s hiába sétált végig háromszor-négyszer is a folyosón, mintha a vécére menne, mert egyedül Vottyák pöccintette fel a szemöldökét, mikor meglátta őt, hogy ,,á, miszter!”; de mintha ezzel is erőszakot tett volna lábadozó önérzetén, hirtelen összecsukta a száját, s a hosszú alvástól kicsire zsugorodott szemmel, akár egy sértett vak, gyorsan s bizonytalanul sietett tova, s kezét már messziről kinyújtotta a kilincs felé.

Odabent azonban gyorsan leült, és homlokát ráncolva kétkedőn és csak úgy sebtében átfutotta a Frissen lámpázott embert; Kálmán tudta, hogy a bíráló cikkeknek a szerkesztőségben nincs népszerűségük, hogy a faliújságra is csak a legsikerültebb színes anyagok kerülnek ki, s már-már megbékélt a kollégák közönyével, de amikor visszament a szobájába, csodálkozva látta, hogy a rovatvezető könnyes kacagással sétál fel-alá, a friss lap pedig úgy ropog a kezében, mintha a csontjai is kacagnának az élvezettől; a Vottyák vörös arcán, homályos szemén átsütő káröröm azonban nem Gullivernek szólt, hanem őneki.

— Te aztán jól bekavartál ennek a káderesnek, papi! — mondta Vottyák most már egybefolyó, sustorgó kacagással, és előreugró alsó ajka megint kanálszerűen szétnyílt, mint az orangutáné. — Micsoda szőr lesz ebből, atyaságos isten!

De eltelt öt nap, és nem történt semmi, Kálmán legalábbis azt hitte, hiszen a szerkesztőség még csak választ sem kapott intézkedésről; a hatodik napon azonban sietve a városi bizottsághoz rendelték Katonát és közölték vele, hogy a főszerkesztőt a föld fenekéből is elő kell keríteni — küldjenek érte táviratot Szinajára, hozzák haza kocsival, álljanak a fejükre, őket az nem érdekli: Dudás Józsefnek huszonnégy órán belül itthon kell lennie.

Gulliver Dani mindvégig bízott a maga erejében, s még csak nem is fellebbezett a cikk ellen, míg a fémipari munkások igazgatósága a Gépjavító Központ pártalapszervezetének és üzembizottságának a kérésére egyik napról a másikra le nem váltotta őt a személyzeti osztály éléről, hogy áthelyezze motorszerelő brigádvezetőnek a közüzemek szállítási részlegéhez.

Katona a rohanás után is fázósan loholt vissza a szerkesztőségbe, zsebében ott volt a lap a piros ceruzával bekeretezett cikkel; valami hideg örvényt árasztott maga körül, mintha a csapkodó szavaktól védekezőn pörögne a lelke, tátogott és kétségbeesetten hadonászott, míg félelme és tanácstalansága úgy sodorta a székére, hogy a fióknyi piluláról is megfeledkezett, s helyette nyálasan rágta a cigarettát s köpködte a mappára a dohányszálakat.

Vottyák terepre ment, és Kálmán egyedül maradt a csendben, a rémítő csendben, de alig múlt el öt perc, már egymás után dugták be fejüket a munkatársak, és sorra megnézték őt, akár egy ijesztő halottat, mint egy súlyos bűnözőt, ki magáncellában várja az ítéletet; volt, aki kétszer-háromszor is visszatért — mint például Budai Etelka, tekintete végigsöpört a falak mentén, átugrott a kiszögellő kályhán, mintha a siralomház környezetéről is be akarna majd számolni a kíváncsiaknak, a merénylőre pillantott, utána a sajnálkozás és az iszonyat között tétovázva behúzta az ajtót.

Egy óra is belételt, míg végül Katona egy csoport élén bedöngött a szobába, és megállt Kálmán előtt; útközben rákészült, hogy üvölteni fog, de a bezúduló újságírók tömeges szótlansága oly döbbenetes hangulatot teremtett hogy megérezte: mindaz a feszültség, amely a nyolc-tíz szerkesztő agyában zúg, most pillanatok alatt átáramlik ebbe a magányosan védekező fiúba, aki a szorongás kollektív delejességétől máris megbénult.

Szótlanul állt, aztán mégis kiszaladt a száján:

— Mit csináltál, szerencsétlen?!... Az egész szerkesztőséget föl fogják oszlatni miattad!

Zsebre dugott kézzel oldalt fordult, mindig friss és vasalt galambszürke öltönye gyűröttnek látszott, nadrágja trottyosan kipúposodott, s miközben a parkettet nézte, fölzengett benne a kazánkovácsműhely légkalapácsának zaja, melytől az ember úgy érzi, mintha a vérét szüntelen valami hideg rostán ráznák át; utálta a szakmáját, melyet csupán egy fél évig gyakorolhatott, félt visszazuhanni oda, ahonnan elindult, s tehetetlenségében egyszerre oktalannak érezte válási szándékát s közeledését Németh Annához, aki most valahogy vénen, sápadtan, megcsúnyulva eregette a füstöt mellette tollpihésen fölborzolt hajába.

Mesztek az ajtó mellől nyújtogatta a nyakát, aztán a zsebébe nyúlt, egy antimigrént vett elő, és a tenyerére helyezve, hosszú gólyalábain előlépdelt Katonáig, és odakínálta neki a csillapítót; a titkár azonban félretolta a kezét, és kicsúfolva és szétszaggatott maradék dühének ellobbantásával rászólt Kálmánra:

— Adj át mindent Vottyáknak!... Ürítsd ki a fiókodat, és egy betűt le ne írj, amíg Dudás elvtárs haza nem tér!

Dudás Szinajáról átment Brassóba és repülőre ült: másnap reggel már haza is érkezett; szerkesztőségi értekezletet hívott össze, és megtiltotta, hogy bárki is hiányozzék; még mielőtt a városi bizottsághoz vagy a tartományhoz elloholt volna, nyilvános gyűlésen akarta közölni Vincze Kálmán várható elbocsátását; csak egyetlen ízben pillantott be az ipari rovathoz, mielőtt a székek imbolyogva elindultak a titkári szoba felé, s mert Vottyák, akit keresett, nem volt ott, az ő tekintete is a falak tövéhez csapódott le, nehogy csak rá is kelljen néznie a botránykeverőre.

Pedig nem haragudott rá, sőt egy parányi szánalom is volt benne, inkább tapintatból nem akart szóba állni vele, nehogy az elkésett beszélgetés, néhány szó, amely az utolsó pillanatban megkondulhatott benne, mint a lélekharang, elmozdítsa magabiztosságának arról a kemény talapzatáról, amelyre oly sokszor lesz még szüksége, valahányszor egy magasabb elvi látószögből kell megítélnie a helyzetet, s ki kell tépnie magából az érzelgősségnek minden alattomosan serkenő gizgazát. Ugyan mi értelme is lett volna beszélnie vele, hiszen semmi biztatót nem mondhatott, korholásnak pedig aligha volt már értelme...

11

Mindjárt nyolc után megnyitotta a gyűlést, s ahogy háttal állt az ablaknak, arca sápadt volt, de tisztán és nyomatékkal ejtette a szavakat, tüntető pontossággal tagolta a mondatokat, mint azok az emberek, akikben a nagy pillanatokban saját fontosságuk tudata egyszerre remeg a helyzet drámai átérzésével; az asztalra támaszkodott, s hol suttogva, hol emelkedett hangon beszélt.

— Elvtársak, nem szívesen hívtam össze ezt az értekezletet — mondta, s mindjárt megindultságot is érzett, hogy a maga kényelmét, a szinajai pihenés megszakítását nem említi. — Nehéz szívvel rendeltem ide az elvtársakat, mert olyan döntést kell hoznunk, amely az első napokban talán nekünk is fájni fog... de ez a döntés végül is hozzájárul munkaközösségünk összeforrottságához és megerősödéséhez; ugyanakkor kifelé hűségünkről és megbízhatóságunkról teszünk hitet...

Budai Etelkát terepről hívták vissza; ő még soha nem késett el gyűlésről, s most szinte rémülten bukdácsolt be a székkel; mihelyt leült, kifújta az orrát, mintha még mindig a borbélyüzlet ajtójában hallgatná a Sztálin betegségéről elhangzó rádióközleményt, s attól szipogna; mindjárt elsőként szót kért.

— Épp akkor kezdték Vincze elvtársat feldolgozni, amikor beléptem — mondta gombóccá gyűrt zsebkendőjét nézegetve, mire Mesztek fölemelte a fejét, és a válla fölött hátrapillantva, ideges mormogással kérdezte:

— Minek dolgozták fel: virslinek?

— Mesztek elvtárs ne destruálja a gyűlést — mondta Dudás. — Ha ideges, menjen ki és... húzza magára a vizet!

S megint egy olyan mozdulatot tett, mintha a rézláncon csüngő fogantyút rángatná meg; Rozsnyai, a hírfiú élvezettel nézte ezt a mozdulatot, s pisze orrának két kis vízszintesen sötétlő lyukjával, amelyből füst szivárgott, olyan volt, mint egy cigarettázó malacpersely; Szépkúti levette szemüvegét, s rövidlátón hunyorogva valahova messze elnézett Dudás mellett, mint aki jelezni akarja, hogy az ő rovatának, a külpolitikának kevés köze van Vincze elbocsátásához, s bár valóban jó tollú, ügyes fickó, a menesztése nem fog kihatni sem a görög szabadságharcra, sem a Marshall-tervre, sem Sztálin betegségére; Vottyák nagyokat sóhajtva, bűntudatosan nézte a padlót; Katona halvány arccal, de józanra borotváltan fogta noteszét, hogy a kellő pillanatban minden kínos feszültségét a támadásban lobbantsa el, s fölzárkózzék Dudás mögé; Németh Anna borzasan szívta a Mărăşeşti-ijét perem nélküli ajkával, Etelka pedig megint fölpillantott a markába szorított zsebkendőről a főszerkesztőre, aki mindig megvédte, ha Mesztek beleharapott.

— Valahogy az egész kollektíva nevében szégyellem magam, elvtársak... S hogy egy ilyen írás megjelenhetett a lapban, az az én hibám is... Mint tisztafej, talán szólhattam volna... Sajnos, én is a könnyebbik ellenállás vonalán haladtam... De hát honnan is vette Vincze Kálmán a bátorságot, hogy ilyen gunyorosan írjon egy káderesről, elvtársak?... Mikor én a termelésben voltam, be sem mertem volna kopogtatni a személyzeti osztályra... Dudás megmozdult, idegesen fölnevetett.

— Rövidebbre, Budai elvtársnő, rövidebbre! — mondta, s föltartott két ujja között mutatta, hogy mekkorára; Etelka nagyot nyelt, körbeforgatta szemrehányóan könynyes tekintetét, megint a zsebkendőgombócot kezdte nézni, utána azt mondta:

— Még csak annyit, elvtársak, hogy az ilyen elemeknek, mint Vincze... szerintem nincs helyük a közösségünkben!

Aztán Katona beszélt: önbírálatot gyakorolt, de mentegetőzött is, hogy Vincze nem volt őszinte, s félrevezette őt, mert azt állította, hogy ebből az ügyből nem lehet semmi baj; egyébként belátja, hogy súlyos hibát követett el, levonja a kellő tanulságot, sőt úgy véli, nemcsak ő okul belőle, hanem az egész szerkesztőség, amely Dudás elvtárs nagyon is találó megfogalmazása szerint, megerősödve kerül majd ki e veszélyes helyzetből...

Mesztek mélyen becsüngette fejét a térde közé, mintha az orra vérét egy padlóra helyezett tálba csurgatná, s csak a tarkója fehérlett Dudás József felé.

Később ismét a főszerkesztő szólalt fel:

— A történtek engem nem értek meglepetésként, elvtársak... Meg kell itt mondanom: kezdettől fogva aggódtam Vincze sorsáért: mert a kádereket megbecsülni, félteni őket annyi, mint aggódni a párt aranytartalékáért; s íme bebizonyosodott, hogy még a rendkívüli íráskészség sem lehet egymagában garancia ahhoz, hogy valaki becsületes, kommunista újságíróvá váljék... Vincze Kálmán szemléletében már kezdettől fogva túlsúlyba kerültek az érzelmi elemek... és ebben jelentős része volt a környezetnek, amelyben azelőtt élt... a félproletárok, a törmelékemberek befolyásának, akik a maguk kicsinyes világát az ország érdekei fölé helyezik... és sohasem az agyukkal ítélkeznek, sohasem magasabb elvi szempontok szerint... hanem a szívükkel, amely önző érdekük mocsarába sodorja őket... Vajon bízhatunk-e mindent az érzékenységünkre, elvtársak, amikor a kujbisevi vízierőmű építőitől a kínai halászokig mindenütt óriási erőfeszítés folyik, hogy a világ egyhatodán meghonosuljon az új világ?... Nem, nem bízhatunk, elvtársak!... De egyébről is szó van itt: Vincze, kihasználva a titkárság szájtáti magatartását, Vottyák terepmunkáját és az én távollétemet, olyan szatirikus riportot adott le, amely az ellenség malmára hajtja a vizet, és súlyosan kompromittálja sajtónkat!... Épp ezért, bármennyire fáj is, itt az elvtársak előtt be kell jelentenem: Vincze mától kezdve nem dolgozik nálunk!...

Elhallgatott, nézte Kálmánt, az erélyesség és a szánalom hirtelen szeretetté simult az arcán, s úgy méregette a fiút, mintha közös gyötrelemtől szabadultak volna meg, s ez a szabadulás mindkét részről megérné, hogy most már bizalmasabbak, megértőbbek legyenek egymáshoz. S ugyanígy figyelték Kálmánt a többiek is, megbocsátón, szinte sajnálkozó rokonszenvvel, s ugyanakkor hálával is, amiért félelmük és zaklatottságuk levezetődését nem akadályozta meg oktalan kitörésekkel; látszott rajtuk, alig várják, hogy fölállhassanak, és székeiket a közelébe sodorva megérintsék őt dédelgető pillantásukkal, esetleg szóljanak is hozzá halk, megindult és részvétteli hangon...

— Van-e még mondanivalótok? — kérdezte Dudás. — Ki kér még szót, elvtársak?

Mesztek most előbukkant a mélyből, mintha eddig kábultan szendergett volna, s felállt.

— Én már nem is kérek szót, hanem veszem a kalapomat! — mondta, kilépve a szőnyegre. — Végül úgyis mindenikünkre ez a sors vár, akik tudunk egy csöppet fogalmazni!

Dudás döbbenten az asztalra hajolt, állkapcsa előremeredt, mintha a levegőbe harapna:

— Miféle provokáció ez?!... Követelem, hogy magyarázd meg részletesen a szavaidat, Mesztek elvtárs!

A pamflettista megvonta a vállát:

— Ugyan minek neked a részlet? Hiszen a részletektől félsz a leginkább, mert azok az igazság alkatrészei!

— Miféle igazság?!... Beszélj nyíltan!

Mesztek azonban megfogta a kilincset:

— Ha annyira izgatnak a részletek, hogy nem tudsz tőlük aludni, miért nem pillantottál be a Vincze jegyzeteibe?... Akkor meggyőződhettél volna, hogy ez a gyűlés bolhacirkusz!

A főszerkesztő az asztalra csapott:

— Itt elsősorban nem az írás hitelét boncolgatjuk, hanem a cikkíró felelősségtudatát kérjük számon!

Mesztek gúnyosan elmosolyodott:

— Tehát bíráljunk, de csak az utcaseprőt meg a szemetest, mi?... Gratulálok!... Ezen az ürügyön már kirúgtál vagy négy-öt tehetséges embert, akik mind jobban tudtak írni, mint... mint ti itt együttvéve!

A gólyalábú becsapta az ajtót; Dudás kiugrott az asztal mellől, és szaladt néhány lépést a szőnyegen, hogy azt a látszatot keltse, mintha ő dobta volna ki Meszteket.

— A rágalmaidért még felelni fogsz! — kiáltotta. — Takarodj innen!

Utána riadtan, megszégyenülten nézett szét, majd visszaült a helyére, és a ceruzával ütemesen kopogott az asztalon, mint a sakkóra ingája; a kopogásra a lesunyt fejű szerkesztők szemöldöke meg-megrezzent, egyedül Rozsnyai kapkodta fesztelenül és mosolyogva füstölgő kis malacpersely orrát, és a tizennyolcadik koppanásnál a született jóhiszeműek hangján kérdezte:

— De hát miért bocsátanák el Vincze elvtársat?... Ha én úgy tudnék írni, mint ő... ohohó!... Vonjuk le a fizetéséből a fusizott cikk árát, és el van vacsorázva!

Dudást csak még inkább földühítette a hírfiú gyerekes ajánlata, s Kálmánhoz fordult:

— Ha van valami kérésed a szerkesztőség iránt... ha esetleg közölni szeretnél valamit...

A tétovázást s a hosszú csendet bűntudatos összeroppanásnak képzelte, s valami biztatót akart mondani:

—... persze, mindez nem jelenti azt, hogy többé nem vehetsz tollat a kezedbe... Ellenkezőleg: a munkáshősök példáján nevelkedve a termelésből még fölvergődhetsz!

12

Attól kezdve, hogy belépett a titkári szobába, Kálmán félelme megszűnt, csak valami émelyítő szorongás maradt benne, mintha rossz ízű anyag senyvedne a mellkasában mindenféle fölpárolgó sejtésekkel együtt; de ez a másfajta aggodalom hamar úgy elkábította, hogy még a fizikai megsemmisülés tudatát is nyugalommá csillapította volna, mintha gyógyszeres bódulaton át már-már közönyösen nézné, hogy mi készülődik ellene.

Abban a pillanatban azonban, mikor az utolsó szó jogán föl kellett állnia, megint eredeti félelme bénította meg, s szinte kegyelemnek érezte volna, ha nem ragaszkodnak hozzá, hogy a döntésről véleményt mondjon; mert ugyan mi értelme volt még ezek után beszélnie, bármit is megbánnia, ha már beletörődött az elbocsáttatásába s tiltakozni sem volt szándékában? Mit várnak még tőle? Hogy végképp és utoljára, méltó befejezésként szembeköpje magát? Hogy félszegen és szepegőn megalázkodjék?...

S mert mégis beszélnie kellett, ő maga is aggódóan figyelte, hogy mire telik még az önérzetéből.

— Én, kérem, nem vagyok bátor ember — kezdte, s nyomban egy kis megkönnyebbülést érzett, hogy azt mondta: kérem, s ezzel körülszigetelte azt a kicsiny helyet, ahol állt a maga idegenkedésével, mindenféle tegeződő vagy elvileg pajtáskodó megszólítás ellen. — Harcos ember sem vagyok; inkább félénknek érzem magam, sőt vannak, akik gyávának és meghunyászkodónak tartanak...

És bizonyára nekik van igazuk; s még ha nevetnek is rajta, elárulom, hogy engem hétévesen még a nővérem kísért hátra a sötétben... De később is féltem mindenféle képzetektől és sejtelmektől, féltem kölyökkoromban is a bentlakásban; s ha ez így van, senkinek se kell meglepődnie, ha azt mondom: én is készültem erre a gyűlésre, talán még akkor, amikor még írni se tudtam...

Aki ennyire bátortalannak született, mint én, arra törekszik, hogy örökké rendben legyen önmagával, s ha elfogódottan is, de bizalmasan, igazságosan közeledjék az emberekhez... Mert mitől iszonyodhatik jobban a magamfajta, mint attól, hogy téves ítéletével vagy közönyével szaporítja maga iránt a gyanakvást?... Így hát, ha végiggondolom itteni rövid pályafutásomat... úgy látom, hogy még az a kevés harcias vállalkozás is az én gyávaságomból buzdult föl... Mert én nem tudtam sem igazi hős, se megalkuvó lenni...

Dudás megmozdult, kezeit egymásra szorította az asztalon, s türelmetlenül nézte a vádlottat, mintha jelezni akarná, hogy csupán megértő jószándéka engedi tovább beszélni Vinczét.

—... de én nem is kívántam soha hős lenni — mondta Kálmán, most már egy kis támadó éllel, válaszként a főszerkesztő siettető mozdulatára. — Hiszen amúgy is sok már a hős körülöttünk... de egyre kevesebb a megértő ember... Lehet, hogy helytelenül ítélem meg a helyzetet... de szerintem a hősök sorozatgyártása helyett oda kell hajolnunk a panaszló szájak elé... Mert minden kisember sérült... és az igazság és a művészet az ő egyetlen táplálékuk... És nincs olyan elv vagy eszme, melynek fényénél fölöslegeseknek és ostobáknak ítélhetnők meg őket... Sőt én úgy láttam Dickenstől Gorkijig mindenütt, hogy az élet mélysége és magassága épp általuk méretik meg — mert ők maguk a nép...

Teleszívta magát levegővel, és folytatni akarta, de már könnyezett. Dudás elérkezettnek látta a pillanatot, hogy félbeszakítsa; halkan, de határozottan mondta:

— Van még valami?... Nagyon megható volt, amit mondtál, Vincze elvtárs... habár önbírálat helyett inkább vádaskodásként hangzott, mégsem akartalak félbeszakítani...

Fölállt, széttárta karját, és vörösen, sajnálkozón mosolygott; megreccsentek a székek, a gyűlés véget ért, mielőtt azonban Kálmán kiment volna a szobából, Dudás odalépett melléje, megérintette a vállát, majd zsebre dugott kézzel, a földre nézve, halk, megilletődött hangon közölte, hogy egy percnyi beszélgetnivalója van még vele, s menjen át a szobájába.

Odabent pedig így szólt:

— Ne haragudj, de az újságíró-igazolványt is le kell tenned, mielőtt elmész...

S miközben a piros fedelű könyvecskét szétnyitotta, az apró könnycseppek, amelyek eddig örökké dermedten megálltak a szeme sarkában, mint a fagyöngy, most szétpattantak, egyszeribe az egész arca nedves lett, s ezzel a meghatódottságával jobban zavarba hozta Kálmánt, mint eddig bármikor.

Gyűlés után ő maga se tudta, hova menjen; csak másnap kellett visszatérnie az elszámolásért, s tudta, hogy albérleti szobájában sem volna nyugta; elindult hát föl a hegyen, a temető alá, a szüleihez. Édesapja papírcsákóval a fején épp a lépcső alatti falrészt meszelte be élénksárgára, s mikor meglátta őt, hátradűtött fejjel, kukorékolásszerűen fölkacagott.

— Na, hogy ityeg a fityeg, újságíró úr? — kérdezte, majd hirtelen elkomorodva, undortól hullámzó arccal félrehúzódott előle. — Tán nem azért keres, hogy a normaemelésről nyilatkozzam?...

Kálmán leült a lépcsőre és rágyújtott; a kert ágai között, mint a rozsdás kis bádoglapok, úgy remegtek a tavaszi szélben a száraz levelek; az anya megérezte, hogy a fia hazajött, és leereszkedett hozzá a padlásszobából; fáradt volt és elgyötört, hiszen Böske már napok óta nem volt öntudatnál, s azt a kevés tejet, híg táplálékot is csak úgy tudta beleerőszakolni, ha kanállal szétfeszítette a fogait; leterítette gyapjúkendőjét, és csöndesen, egymásba áramló bánattal ültek ott.

Az apa dühösen csapkodta a falhoz a meszelőt.

— Ó, hogy le fogsz bukni egyszer, barátom! — kacagott. — Mert te sosem azt teszed, amit egy normális ember... Mindig élhetetlen voltál, ez az igazság!

Most könyökig belekavart a festékes vederbe.

— Egyszer úgy fenéken rúgnak majd téged, hogy füstöl a nadrágod!... Aztán mehetsz panaszra a jóistenhez... Én pedig azon a napon állatian leiszom magam örömömben!

Kálmán kivette a cigarettát a szájából, és tömör füstgombócokat kacagott a levegőbe.

— Az öreg jóslata már be is vált — mondta. — Képzelje, mama, éppen ma rúgtak ki az állásomból...

Füstöt nyelt, és köhögve nevetett, úgy, hogy beleizzadt az erőlködésbe; az anya ijedt meglepődéssel pillantott rá, aztán kicsire húzódva, némán üldögélt:

— Olyasmit tettél, hogy meg kell bánnod, fiam?

— Nem — felelte Kálmán. — Ezt sose bánom meg...

Vinczéné mélyről sóhajtott:

— Hát akkor... ne gyötörd magad... Egy tányér étel... egy szelet kenyér még neked is akad a házamnál...

Aztán fölállt, mert a szobából Böske nyöszörgése hallatszott, Kálmán pedig elindult vissza a városba, melyet Sztálin betegségének híre ült meg. A találkozás édesanyjával, mint mindig, most is megnyugtatta, s egyszerre fölfokozva kezdte érezni a házak, falak, kerítések tapintható, tárgyi mivoltát, mintha valami fény aljáról bukkantak volna hirtelen fel; hozzája szivárgott a város minden szaga, illata, s oly otthonosan csöndes ujjongással vette ismét tudomásul ismert környezetét, mint a szabaduló fegyenc: az épületeket és a tornyokat, a hosszú raktárudvarok széna-, fenyődeszka- és cementszagát, az oltott mész és a baromfitrágya szagát, a Szamos-víz és a nyirkos vér szagát, melyet képzelt, távoli disznósivalkodások kavartak föl habosra...

Ment, akár egy csavargó a falak mentén, járta az utcákat, és csak estére vetődött föl a városba; langyos pára lebegte be a főtér környékét, s a nap, mint a némán tátogó, szomjas nyáj, egymáshoz szorulva, aléltan sodródott végig a járdán és az úttesten; a tömegsport a melegítőt és a baszketcipőt hozta divatba, a hosszú fiúk és nagy csípőjű lányok csoportosan sétáltak a szertárakból kölcsönzött tréningben, mintha világversenyek halálos kábulatát szellőztetnék ki magukból; el-eltikkadva, szárazan izzó szemekkel álltak meg a vendéglők kivilágított ablakai előtt, melyeken cigánymuzsika és pohárcsörgés hangja rezgett át távoli boldogságként.

Mostanában mindenki inni akart; a világifjúsági találkozóra a készleteket raktáron tartották, parasztok átalvetőben hordták haza az orvosi kékszeszt, hogy kenyérbélen átszűrjék, s reggelenként, amikor a kocsmák fölcsapták redőnyeiket, hogy eladják azt a pár liter gabonapálinkát, amit kaptak, öt-hat pacsirtakalapos vénasszony is fürgén emelte át nagy, göcsös bokáit a küszöbön, hogy a reggeli mise előtt elszürcsöljön egy féldeci kevertet; kezük száraz csirkelábként, remegőn meredt be a pénztár ablakán, hogy a rózsafüzérrel együtt kimarkolt aprót az üveglapra szórja, s utána undorodó csalódással nyalja meg a pohár szélét; este hatkor, már nyitás előtt, nagyobb csoport szorongott a vendéglőajtókban, szabadon csellengő magánzók, szoknyavadász agglegények, szomjas kamaszok, hogy aztán bezúdulva a helyiségbe, asztalt foglaljanak a társaságnak; akik nem kaptak helyet, becsomagoltattak egyegy kisüveg rumot, sligovicát, és hajnalban elhajított üres flaskók csillantak meg a kapuk aljában és a Szent Mihály-templom bokrai alatt...

Szomjas volt és kábult az egész város.

Kálmán hagyta, hogy sodorja a tömeg, s egy váratlan oldallökéssel ő is besöprődött a Cell-söröző kapuja alá, onnan pedig a vendéglő óriási, hangárszerű csarnokába, ahol a rostonsült és a mititei fehér és zsíros füstje egybemosta a vállak, kalapok, arcélek vonalát, s összekeveredve a pohárcsörgéssel és a tompa zúgással, úgy tódult a bejárat felé, mint tejszínű olvadt üveg; a pincérek magasra tartott tálcáikon tizenöt-húsz pohár Pelin de mai fröcscsöt egyensúlyoztak, szinte lebegve a székek, asztalok fölött; ez volt az egyetlen ital, amit kiszolgáltak, s amikor egy-egy kéz kampóként fölnyúlt a magasba, hogy a tálcát mindenestül lehúzza az asztalra, hisztérikusan ordibálni kezdtek.

Kálmán leült a ruhatár pultja mellé egy magányos asztalhoz, s várta, hogy kiszolgálják; ő is egyszerre szomjas lett, s minden kis idegszála remegőn ágaskodni kezdett az ital felé, hogy zsibbadtan mielőbb megnyugodjék; mire azonban megjött a pincér, Mesztek is odavetődött kávébarna, feltűrt gallérú lódenjében, széket szerzett, és leült a barátja mellé; a pamflettíró egy ideig szótlanul szívta cigarettáját, utána meg azt kérdezte:

— Nem voltál a szerkesztőségben?... Kardos, az altiszt azt mondja, hogy tízpercenként keresnek a melósok; a káderesed már az első napokban lelécelt a gyáriakkal... Brigádosként is csak egy gané — ez a szöveg róla.

A pincér letett néhány bordóvörös, szalmából erjesztett ürmöst az asztalra, s Kálmán mindjárt undorodó erőszakkal kezdte magába dönteni az italt; Mesztek aggódón nézett rá:

— Mit cirkuszozol?... Le akarsz részegedni ettől a mosléktól?... Inkább jelentsd fel Dudást... Ha kivizsgálják az ügyet, még megütheti a bokáját!

De már látta, hogy nem tudja meggyőzni és sóhajtott:

— Azt hiszed, nekem jobban megy az ipar?... Egyik pamflettem túl elszigetelt esetet tárgyal, a másik túl általánosító, a harmadiknak az a baja, hogy nagyon is egyértelmű... De nem adok bele egypár évet, és a szavak a maguk helyére kerülnek, apám!...

Kálmán szinte nem is hallotta, mit mond, csak ivott; aztán felemelte a fejét, és részegen, könnyezve kacagott:

— Tudod, mire jöttem rá, Mesztek?... Hogy én tulajdonképpen nem is vagyok gyáva... Hogy engem, ha majd felfordulok, kitömnek... és úgy fognak mutogatni... mint századunk sajátos hősét!

— Ne igyál többet — mondta Mesztek. — Elég volt!

Kálmán azonban nem törődött vele, s mikor látta, hogy a pincér ismét egy tálca Pelin de maijal lebeg el mellette a füstös párában, fölnyúlt a levegőbe, megragadta a tálcát, és a vöröses lé a nyakába meg az abroszra zúdult.

— Reám pisáltál, Gulliver! — kiáltott fel. — Reám fröccsentetted a beteg húgyodat!... De te is belepusztulsz majd ebbe a véres pisálásba... Számodra sincs szabadulás!

S az asztalra borulva hangosan és ijesztő fájdalommal felzokogott a kábultan figyelő emberek tömegében.